Hahó babák! Aki olvas engem, iratkozzon fel az oldal alján! Hova tűntetek? Vagy ez a Blogger-olvasó bigyó már nem funkcionál? Nekem gőzöm sincs, de a bloglovint nem szeretem annyira.
_____
Volt valami szerfelett izgalmas és rejtélyes az év első napjában. 01.01.
Ninát megnyugtatta az utca lehetetlenül mély csendje. A házuk előtti kurta lépcsősor tetején ücsörgött, kavargó gondolatait igyekezett kibogozni. Vicces, mert miközben pontosan tudta, hogy marhaság az egész -mármint, hogy az új évvel új kezdet nyílik- mégis kénytelen volt egy kicsit engedni varázsának. 01.01.
Minden szempontból tökéletes kezdet, lehetne...De egyáltalán félresöpörhetjük az eddig osztott lapjainkat? Kaphatunk egy új leosztást?
Ha őszintén be kell vallani, akkor nem. Ráadásul a pakli ugyanaz. Hiába keverjük meg a tartalmát, időpocsékolás; rózsaszín fellegekbe emelkedünk, de kinek hiányzik egy újabb zuhanás?
Mégis. Nina egy apró, de erős része mintha ebbe akart volna kapaszkodni. Mintha ez lenne a megoldás. Mert régi már nyilvánvalóan nem lesz semmi.
Arra gondolt, és mi van akkor, ha megerősödött a hite? Mi van akkor, ha engedelmesen hátrahagyja a nem létező múltat, és valami végtelen nagy jövőt tervez megvalósítani? Lennie kell remények, még számára is. Még ezek után is. Homályos a kép, nem világos a végső cél, sem a hozzá vezető út, de igazi valójának megtalálásával újjászületése értelmet fog nyerni. Ebben hinni akart.
Hirtelen szembetűnt neki valami élénk fényfolt a szemközti ház emeleti ablakából. Hunyorogva koncentrált, hátha kivehetővé válik, mi is az, de amikor a lágyan lüktető fény felől kormos füst szállt fel, szíve a torkáig ugrott. Ösztön vezérelten ugrott fel, s futott át a kövesúton. Biztosra vette, hogy baj van. Meg sem torpant, az ajtó is nyitva volt szerencséjére. Liamet szólítgatva trappolt fel az emeletre, s vakmerően nyitott be egy hófehér, vaskos ajtón. Hát nem éppen az a klasszikus fiúszoba látványa fogadta, ahogy elképzelte. Egy rideg laboratórium volt, hófehér falakkal és csempe padlózattal. Kiabálva rontott át a másik szobába, abban reménykedve, hogy ott találja a fiút. Ez már épp az a rendetlen szoba volt, amilyet az előbb is várt. Liam az ágya végében, felhúzott térdekkel csücsült. Szemei csukva voltak, fejhallgatójából pedig dőlt az érfelvágós dallamvilág.
- Hé! -üvöltött rá Nina teli torokból, sokadjára. Liam a váratlan vendég láttán, kisebb szívrohamot kapva ugrott meg. Úgy hajította le fejéről a fejhallgatót, mintha valami titkos és elítélendő cselekvésen kapták volna.
- T-te? -kalimpált kezével jobbra-balra, mert szája nem tudott hirtelenjében értelmes szavakba foglalni, a lány hogy jött be, és miért van itt. Nina szédelegve megkapaszkodott az ajtófélfában, akkora már kellő mennyiségű füstöt lélegzett be.
- Nem zavar, hogy ég a laborod, Dexter? -kérdezte, mire a fiú gesztenyebarna szemei látványosan elkerekedtek.
- A benzol?! -kapott homlokához elnyúlt arccal. Elég rendesen el kell, hogy varázsolva legyen valaki ahhoz, hogy ilyen nagy marhaságot csináljon.
Liam, mint a bokroból kiugrasztott tapsifüles, úgy iramodott neki. A gomolygó füst fátyolként omlott a levegőbe, finoman kúszott végig a folyosón. Ahogy a helységbe ért, szapora köhögésbe kezdett, hunyorogva, arca előtt legyezve kezével nyúlt az ajtó mellett lógó poroltóért. Bátran tört utat az üveglappal borított pulthoz, melyen csak úgy táncoltak a lángok, és egyre nagyobb magasságokba igyekeztek nyújtózni. Liam gyakorlottan kihúzta a biztonsági pecket, a készülék végét pedig a tűzfészekhez irányította, s lám, pillanatokon belül hófödte tájképpé változtatta a terepet. Gyorsan elzárta a gázcsapokat, s amíg sokkoltsága alábbhagyott, körbenézett. Valószínűleg a Bunsen égő felett melegített lombik mondta be az unalmast, tartalma könnyedén lángra kapott, s a láncot vígan továbbították az üvegpulton hagyott rongyok.
Ninát megkönnyebbülés járta át belülről, miközben kitárta az ablakok szárnyait. Ahogy elnézte az odébb eső polcokon tárolt vegyszeres üvegeket, jó, hogy időben észrevette a bajt. Talán csak ha pár perccel tovább bambul odakint, ha elkerüli figyelmét a felvillanó fény, a Payne ház helyén már csak egy romhalmaz díszelegne. A különös hőstett pedig nem mindennapi érzéseket váltott ki belőle. Maga sem tudta pontosan, mit. Egyfelől büszke volt magára, nagyon is, másfelől dühös is volt. Liamre. Nem számított, hogy ezer éve nem tartották már a kapcsolatot, most igenis kérdőre merészelte vonni.
- Majdnem égbe repítetted az egész házat! -járkált föl-alá a vegyszerszagú helységben; újra és újra a nyitott ablakhoz lépett, friss levegőt szívni. Nina kíváncsi volt, mi lett ebből a fiúból azalatt a röpke 8 év alatt, amióta nem beszéltek egymással. Homloka közepéig ugrott szemöldöke, amikor arra lett figyelmes, hogy a Payne fiú elmélyülten, erősen egy megszállott tudósra hajazva suttogott maga elé, földi halandók számára kínainak tűnő nyelven. Valami kémiai zsargont motyogott, mintha nem is annyira borítaná ki a gondolat, hogy majdnem felrobbant vele együtt minden.
- Annyira figyelmetlen vagyok, sajnálom -vetette oda félhangosan, amikor az üvegszilánkok felcsipegetése közben észrevette a kémcsöveket vizsgáló lányt. Ninába kódolva volt a szarkazmus és ezt egyébként sem hagyhatta szó nélkül.
- Ha te ez figyelmetlenségnek hívod, mi lenne az igazi vétek? -tűnődött el gúnyosan felnevetve, mindenféle vidámság nélkül. Ujjai közt csilingeltek a kémcsövek.
- Azokhoz ne nyúlj! -termett mellette, és elhúzta Nina elől a kis fa állványt, melyben a színes csövecskék ültek.
- Pardon, professzor úr! Én kérek elnézést, hogy nem hagytam grillcsirkévé pörkölődni -tette fel kezeit a megadás jeleként, de ezzel együtt egyre feszültebb lett.
- Nem, nem! Köszönöm, tényleg. Hős vagy -rázta fejét, majd zavartan eszmélt rá, hogy két másodpercnél tovább bámulta a lány arcát.
- Hagyjál már! -lépett hátra- Mi a franc van veled? Mi ez az egész? -nézett körbe kitárt karokkal.
- Én és a tudomány jó páros lennénk, főleg ha nem...lennék ilyen idióta -Nina szemei a fiú komor arcára villantak. A hangsúlya, a sötét, borús tekintete, annyira emlékeztette valakire, de nem jött rá kire. Egyben volt csak biztos: rémesen sötét hangulat lepte el Liam környezetében.
- Most inkább haza mennék -mutatott az ajtó fele, és halkan suhanva kilépett az ajtón. Liam nem szólt utána egyből, nem mert, mérlegelt, őrlődött, aztán hirtelen jött buzgóságból mégis utána szökkent.
- Várj egy kicsit! Nem maradsz mégis? Ha másképp nem is hálálhatom meg, amit tettél, legalább egy teát fogadj el -ajánlotta úgy, hogy közben tarkóját dörzsölgetve próbálta álcázni, mennyire tart a választól, és egyáltalán bárminemű más reakciótól.
Nina tudta, mit akar felelni -félt, hogy a One Direction-beli Liamet fogja benne keresni, további rossz szájízt biztosítva ezzel magának- de szíve felülírta szándékait.
- Egye fene -adta be derekát, s megengedett magának egy halovány mosolyt.
Egy kerek asztalkához ültek, ami az igazán pici és otthonos konyha közepén kapott helyett. A víz még forrt, Liam kelletlenül kotorászott a szekrényekben bögrék után, teljes hitelességgel keltve azt a látszatot, halvány lila gőze sincs róla, hol tartják őket. Nina nem akart megszólalni, várt arra, hogy a fiú kezdeményezzen, végülis ő marasztalta.
- Hallottam, hogy mi történt veled. Hogy vagy? -háttal állt, egyelőre nem mert a lányra nézni. Jól érezte, túl mély témába kényszerítette, ezért gyorsan hozzá is tette- De hülye vagyok. Nem kell erről beszélned. A citromfüvet szereted? -zavarában a teafüves zacskókat nézegette.
Nina eltakart egy gyors mosolyt, miközben pedig felkönyökölt az asztalra, azt válaszolta: - A citromfű jöhet. És jól vagyok, kösz a kérdést. De mondd csak, miért nem nyitottál nekem ajtót?
A fiú úgy csinált -és ezt Nina nagyon ügyesen ki is szúrta- mint aki nem ért semmit. Nina mélyeket pislogott, de a megnyúlt csend arra ösztökélte, folytassa: -Tudod, Szenteste. Itthon voltál, láttam. Hoztam neked sütit. Csak basztál rám. -a trágár szóhasználat Liamet még az eddiginél is riadtabb kisfiúvá zsugorította. Nina érzett is némi bűntudat féleséget emiatt. Felkelt a bambusznád székről, és odasétált mellé a pulthoz. Megszorította csuklóját, majd bevallotta: - Nézd, részleges amnéziám van, nem tudom mi oka volt annak, hogy a barátság szétfoszlott közted és az öcsém között, és, hogy eltűntünk egymás életéből. De azt hiszem, ha mindenre emlékeznék, akkor sem érteném egészen.
- Én voltam az oka -rántotta meg a vállát kifejezéstelen arccal- Niall volt a legjobb barátom. Nem becsültem meg, ellöktem magamtól, pedig a legvészesebb helyzetben is mellettem akart lenni. De nem hagytam neki.
Liam váratlan megnyílása számtalan kérdést szült a lány gondolatai közt. Mint a felbolygatott hangyák, úgy izegtek-mozogtak fejében a kérdőjelek. Mindre választ akart, minél több információval. Elege volt a "szegény, szenilis lányka" szerepéből. Nem különösebben érdekelte az sem, ha tapintatlansággal és indiszkrécióval tud csak előbbre jutni.
- Miféle vészes helyzet? -ült vissza helyére, s kisvártatva Liam is csatlakozott hozzá, leroskadva a vele szembeni székre.
- Lelki szennyvízcsatornába szorultam -lökte óda lógó orral, majd figyelmességét bizonyítva egy szívószálat helyezett Nina italába.
- Jesszusom, lehetne ennél metaforikusabban? -fintorodott el a lány, majd tenyerét a bögre falához érintette, de bánatára nem érzett semmiféle forróságot.
- Miért, tartozom neked bármilyen elszámolással? -szorította meg bögréje fülét, de hangja még mindig puha és gyámoltalan volt. Egyáltalán nem alkotott egységes képet Nina vizsgálódó szemei előtt.
- Nem -biggyesztette le unottan ajkait.
- Bocs, csak...-elnémult, lesütött szemekkel, szégyenkezve.
- Nem kell bocsánatot kérned. Jól érzem, hogy magadba fojtasz minden érzelmet?
Liam konokul hallgatott, de szelíd arca beismerésről tanúskodott. Nina szíves-örömest folytatta elméletét.
- Érzések százait gyűjtögeted, félreteszed őket, nem nyúlsz hozzájuk, de minek? Ezt nem csinálhatod a végtelenségig.
- Kiderül, hogy valami pszichológus vér csörgedezik az ereidben? -húzta maga elé teáját és rosszat sejtően bámult a gőzölgő lé fölé.
Nina végigfuttatta nyelvét ajkai közt. Nem akarta neki elmondani, hogy amíg kómában volt, a fiú nagyon is sokszor megfordult életében. Még senkinek sem mesélte el, azt a hihetetlen sztorit, hogy öccse és Liam szerelmespárt alkotott, és bár ez vicces is lehetne, nem volt az. Már csak azért sem, mert ez Nina számára a valóságot jelentette, s akként is élte meg.
A skandináv beütésű lány észre sem vette, hogy mennyire elnyúlt a csend köztük.
- Dunsztom sincs, ezt hogyan állapítottad meg ilyen elenyésző beszélgetés után, de sajnos igazad van.
- Igen -bólintott elgondolkodva, s abban a pillanatban villámként hasított agyába a felismerés: Liam a valós Keane Wilo.
- Megszámolni sem tudom, hányféle gyógyszert kell szednem, köztük erős antidepresszánsokat- mondta lázas tekintettel, kilépve a maga köré vont burokból. Akaratlanul is bizalmat érzett a lány fele, akivel bár régen nem beszélt, mégis ismerte. Ráadásul az előbb mentette meg nem sokra tartott életét.
Nina megrettenve hőkölt hátra, majd beleharapott alsó ajkába, mielőtt megkérdezte azt, amire akkorra már a bolond is rájöhetett.
- Depressziós vagy? Mióta? És mi váltotta ki? -sorolta szörnyülködve.
Mindketten érzékelték, hogy elértek a beszélgetés legmélyebb pontjára; de Nina nem akart, Liam pedig nem tudott visszatáncolni a teljes igazságtól, legyen az bármennyire fájó is; fájó hallani vagy kimondani. A szőke lány nyugtalanságát a tea kortyolgatásával próbálta pórázon tartani.
- Jó régen kezdődött. Nem tudom, hogyan, egyszer csak éreztem, hogy nő a nyomás rajtam. A szüleim vesszőcsapásra váltak szigorú őrmesterekké. Apám néhányszor pofonokkal jutalmazott, ha romlottak a jegyeim. A tanulásba kergettek, és eltiltottak a barátaimtól, Nialltől is. Egyre többet vártak el tőlem, már nem volt elég, hogy osztályelsővé küzdöttem magam és megnyertem az országos kémiaversenyt. Furcsa, számomra érthetetlen dolgokról, becsületről és erkölcsösségről papolt nekem anyám örökké, és közben minden szórakozásomtól megfosztott. Se tévé, se számítógép, se zene. Akarva, akaratlanul begubóztam és egyre erősebb kényszert éreztem, hogy fizikai fájdalmat okozzak magamnak. Csak így tudtam levezetni a feszültséget. Emlékszem, Niall annyiszor keresett, én pedig minden egyes alkalommal elüldöztem őt azzal, hogy rázúdítottam a bennem levő frusztráltságot és kamaszos dühöt.
Nina állkapcsa megfeszült, ahogy vizualizálódott szeme előtt a mesének túl szomorú és túl igazi történet. Érezte, kellemetlen görcs fogja el gyomrát, ahogy az azonnali segíteni akarás testet öltött benne.
- És később? A gimiben? Csak jóban lettél az osztálytársaiddal -füstös, karcos hangjában idegesség bujkált. Mutatóujjával a bögre szélén körözött, amíg reménykedve várta, hogy Liam közölje, már nem ennyire sötét az élete.
- Na persze. Az volt csak a mélypont -húzta száját végtelenül keserű mosolyra- Nem hinném, hogy hallani akarod -Megrántotta a vállát, az ingujja mandzsettájával babrált.
- Rendben -Nina ajkai vékony vonallá préselődtek- Ne feszegessük tovább -tette hozzá merengve. Pontosan tudta, Liam mit értett azalatt a bizonyos mélypont alatt. Ha magából indult ki, azaz a nemlétező önmagából, akkor tudta. Csak egy álom volt, mégis beleégett tudatába az az emlékkép, amikor öngyilkos kísérletet tett. Most is érezte azt a sötétséget szíve körül, ami a rémes cselekedetre bírta. Hirtelen szánalmat érzett; így visszagondolva nevetséges és önző lépésnek tartotta.
- Ez van. De elárulom neked, hogy évek óta ez a labortűz a legjobb dolog, ami velem történt.
- Miért? -kapta fel fejét kétkedve a lány.
- Mert idehozott téged. És most -dőlt hátra kicsit könnyedebben- itt ülsz. És beszélgetünk. Valaki velem beszélget, aki nem az anyám és nem is az apám -röhejes volt a helyzet. Végtelenül elkeserítő és röhejes. Nina nem akarta már sem álombéli önmagát, sem a Wilo fiú bánatát látni Liamben. Nem akarta, hogy átragadjon rá borús életszemlélete, ami Nina szemében egy nagy büdös semmi volt, nem élet.
- Érdekel a véleményem Payne? -kérdezte játszi csalfa hangon, miközben szemeiben gyűlt és gyűlt a harag. Bár a fiú családneve kimondva akár fájdalmat is jelenthetne, bosszantó volt, hogy tényleg hitelt adott ennek a béna, hangzásbeli hasonlóságnak.
- Persze -bólintott érdeklődve, és még csak nem is számított hidegzuhanyra.
- Egy cseppet sem csodálkozom azon, hogy így élsz -ez félig blöff volt- Mostantól örökké ez lesz? Mindig arra fogsz várni, hogy majd valaki netán hozzád szól? Ne haragudj meg, nem sértés, de állatira dühít a viselkedésed. Itt agonizálsz elméletileg felnőttként, fuldokolsz az önsajnálatban, és én bocs, de nem tudlak sajnálni. Tudom miről beszélek, mert hasonlóakat már én is éltem át. Kegyetlen veled az élet, hm? Csak megjegyzem, mással is az. De ezt honnan is tudhatnád, hiszen olyan jól elvagy itt a kis barlangodban, elzárva mindentől.
Nina a józanító beszéde befejeztével végre nyelt egyet, majd füle mögé tűrte szeme elé bukó tincseit. Liam pislogni sem mert, rég nem élt át ilyen üdítő érzést. Bár... fájt legbelül szembesülnie újra azokkal a tényekkel, amelyekkel tisztában volt, csak éppen nem gondolt rájuk. Egészen idáig tökéletesen elhitette magával, hogy az a vegetatív állapot, melyben élt, majd magától elmúlik egyszer. De most vált világossá, hogy ez nem fog működni. Fura. Szinte már semmi közük nem volt egymáshoz, idejön, verbálisan pofon vágja, és még csak nem is haragszik rá, hogy feltépte sebeit. Nina így segített, durván, sallangok nélkül, nem kertelve, de hatékonyan.
- Dolgom van, köszönöm a teát -pattant fel ültéből, közben pedig azt mérlegelte, nem volt-e túl durva és kemény a véleményformálása. Egyébként meg már bánta, hogy maradt. Túlságosan is merész lépés volt. Nem teljesen készült fel egy újabb fontos ember betoppanására, akinek sorsát több okból is jócskán a szívére vette.
- Szóval már esély sincs rá, hogy máskor is benézz? -nézett fel hatalmas bociszemekkel, de Nina eldöntötte, hogy nem dől be az ilyen trükköknek. Még ha Liam nem is tudatosan vetette be szívmelengető pillantását, melyet sűrű, barna szempillái kereteztek.
Válaszul a lány torkát egy reményvesztett sóhaj hagyta el.
- Jó szórakozást a kémcsövekkel! -indult el a kijárat fele, hátra sem nézett.
_____
Hiába mentette meg ma Liamet fizikálisan, aggódott lelki állapota miatt. A szőkeséget azonban mások sorsa is nyomasztotta. Például az öccséé -akivel nem tett éppenséggel jót a szülinapi bulija- s végül, de nem utolsó sorban pedig azé a szemtenelül jóképű, kölyök mosolyú pincérfiúé, akinek a szívével zsonglőrködött azon hezitálva, biztos artista akar-e lenni. Felcsendült a Champ Bar ajtajának csengettyűje. Floyd szeme különösen nagy áhitattal kezdett csillogni, ahogy felnézett az érkezőre. Érzelmei elrejthetetlenül arcára voltak írva mindig is.
Robert Horan eleinte csak atyai jószándékból alkalmazta a fiút, de pár napon belül kiderült, hogy ez az Auben gyerek tényleg gyorsan beletanult a felszolgálás mesterségébe. Ráadásul a vendégek -főleg a nőneműek- előszeretettel olvadoztak tőle, s halmozták el borravalóval. Nina is beismerte, Floydnak tökéletesen állt az egyenruhaként szolgáló pincérkötény, az a francia előkelőség pedig, ami járását és mozdulatait jellemezte, egyedi volt és megkapó; vonzotta a tekintetet. A tökéletes összkép viszont azon nyomban megbomlott, amikor a fiúban tudatosult, hogy Nina a közelében van: vagy háromszor megkérdezte az egyik asztalnál, hogy mit is rendeltek, rossz helyre vitte kis a málnakrém pitét, végül pedig olyan látványosan imbolygott kezében a megrakott tálca, hogy a rajtalevő tányérokat és poharakat csak a csoda tartotta ott.
- Menj be inkább a konyhába, jó? -puszilta homlokon apja a lányát- Akárhányszor megjelensz itt, Floyd eltör valamit, vagy sültkrumplit szór a vendég nyakába. Nina fáradt kacajt hallatott, ahogy maga elé idézte a nem is olyan régi emlékképet.
A konyha fele vette az irányt, ahol már csak Zayn mosogatott, közben pedig halkan kommentálta a rádióban bemondott politikai híreket.
- Szia Malik, te meg kivel diskurálsz? -köszönt be Nina elfojtva egy vigyort.
- Én nem is...
- Öregem, de rosszul nézel ki -közölte velőtrázó őszinteséggel, mint mindig. Imáda húzni az agyát, szerette kreol arcú barátjának sértett grimaszait.
- Ha-ha. Én is örömmámorban úszom, hogy látlak. Gonosz - sandított hátra a válla fölött- Kész leányálom másnaposan az olajos halat sütni -dohogott megborzongva.
- Minek iszik, aki nem bírja? -rántotta meg vállát, majd az ételminták tárolására szolgáló hűtőnek dőlt.
- Mindig ezt mondod - emelte égnek szemeit- Amúgy mi járatban? Nem sokára itt minden finito.
- Csak nem bírtam az otthon ücsörgést. Anya kozmetikusnál van, Niall meg egész délután naplót írt, csak enni jött le -sóhajtotta a plafont kémlelve.
- Hallottam, mi történt. Sajnálom, jobban is szemmel tarthattuk volna -zárt el a csapot, majd megtörölközött a konyharuhában - De ki volt az a barom? -fonta össze karjait mellkasa előtt.
- Nem tudom, Niall nem akart mesélni róla. Állítólag valami vagány csávó a sulijából. Alex ismeri.
Zayn hangosan felszisszent. Ha már csak Alex Harland neve szóba került, a vérnyomása az egekbe szökött.
- Nem megmondtam, hogy ez egy segg? Mégis minek hívta meg a barbár haverját? Nem is az ő bulija volt! -fogai összecsikordultak. Fújtatott egyet, még lett volna bőséges véleménye, de inkább ráhagyta.
- Pedig olyan jóban letettek, ahogy észrevettem -vigyorodott el a lány.
- Nina...-nyögte hátravetett fejjel.
- Jól van na! Inkább elrakjuk Floyddal helyetted a mai ételmintákat, jó? -ajánlotta nyugtató hangon- Alig állsz a lábadon. Menj haza a picikhez -biccentett az ajtó fele.
Nem kellett kétszer mondani, Zayn hálásan elmosolyodott, aztán levette kötényét, és búcsút intett.
Addigra már az étteremből igencsak elszállingóztak a vendégek. Floyd várakozva támaszkodott a pulton, már csak egyetlen vendég eszegetett az ajtó melletti asztalnál. Robert Horan hátba veregette a fiút, s olyannyira megbízott benne, hogy rábízta a hely bezárását. Nem sokkal később a szemüveges férfi fizetett, és távozott. Záróra.
Floyd átnézte a kasszát, leellenőrizte a hűtők hőmérsékletét, kiadagolta a kötelezően eltetendő ételmintákat kis üvegcsékbe. Mindezzel végezve, vidáman hajította le bordó kötényét. Nina akkor már az ajtónál toporgott, indulásra készen. A mennyezetbe épített ledes izzók egymás után, láncreakcióban hunytak ki, kattantak a zárak az ajtón.
- Busszal vagy gyalog? -kérdezte Floyd, míg a fejébe húzta sapkáját. Nina végignézett az út túloldalán fekvő öböl mozdulatlannak tűnő víztükrén, és észrevette benne a Hold ragyogó képmását.
- Gyalog -jelentett ki határozottan. Emlékezett még Londonra, és ha tényleg olyan volt, mint álmában, akkor nem találta annyira szépnek, mint Dublint.
Floyd szórakozottan átkarolta Nina vállát, majd mindenféle felvezető nélkül azt mondta: - Te nem gondoltál még arra, hogy mi van, ha azok az emberek, akik a tengerbe vesztek, sellőkké változtak?
Nina már hozzászokott, hogy a fiú ilyen és ehhez hasonló dolgokon agyalt. Ennek ellenére lenyűgözte, hogy olyasmik jutottak az eszébe, amik sokkal érdekesebbek voltak, mint a mindennapi élet unalmas és fásult kérdései. Floydot ez a különcsége tette Floyddá.
- Nem, erre még nem gondoltam -válaszolt másodpercekkel később, mert elmerengve a fiún felejtette tekintetét, akit láthatóan teljesen lekötött a téma. Nina imádta benne, hogy ilyen értelmetlennek tűnő fantáziálgatásra tudta bírni őt.
- Te szívesen lennél sellő? -kérdezte leszegett fejjel, orráig bújva sála mögött.
Nina nevetve ocsúdott fel.
- Ezt úgy érted, ha rosszul viselkedem, belehajítasz a tengerbe?
Floyd szája néma nevetésre nyílt.
- Nem, sosem bántanálak vgy tennék olyat, amit nem akarsz.
- Ki mondta, hogy nem akarok sellő lenni?
- Miért? Akarsz?
- Nem.
Floyd és Nina egyszerre kuncogott fel, gyerekesen, csukló hangon.
- Én lennék -rántotta meg Floyd a vállát végül. Mindketten halvány mosollyal bámulták saját lépteiket, s hallgatták, ahogy a járdát borító jeges hópáncél pattogva, recsegve törik meg talpuk alatt. Aztán Floyd lelassított kicsit és hátrafordult. Meg kellett néznie milyen lábnyomokat hagytak maguk után.
_____
- Minden rendben ment? -kérdezte Robert Horan, amint hazaértek. A számára fenntartott fotelban ücsörgött, ölében egy laptoppal, közben pedig néha fel-felpillantott az éppen zajló focimeccsre.
- Persze, minden a helyén. És Robert! -túrta hátra haját.
- Hm?
- Köszönöm, hogy itt lakhatok egy darabig. Remélem nem leszek a terhükre.
- Ugyan már, fiam! Szinte a családunk része vagy -legyintett jószándékúan
- Gól! -ordított fel Niall, akit eddig Floyd észre sem vett, pedig ott feküdt a kanapén, egy vödör jégkrém társaságában. Keskeny orrnyerge olyan volt, mint a szitakötők színjátszó szárnya, de ezen kívül jó bőrben volt.
- Mi a helyzet? -trappolt öccse mellé Nina, s megborzolta szőke kobakját- Fáj még? -kérdezte óvatosan orrához érve. Niall felszisszenve húzta el fejét.
- Igen. És hideg a kezed! -fintorodott el.
- Sok cuccod van még a régi helyen? -kérdezte Robert a fiútól, aki még mindig ott szobrozott mellette.
- Ja, nem. Egy sporttáskányi össze-vissz.
- Na jó, felmegyünk Floyd? -kérdezte Nina végigsimítva apja széles vállán.
- Igen -bólintott felderülő arccal.
- Niall! Neked is aludnod kéne már, ha holnap korán kell kelned -mutatott fiára Mr. Horan.
- Miért, mi dolgod öcsi? -kíváncsiskodott Nina, s felkönyökölt a fotel háttámlájára.
- Gasztro hetek vannak a suliban. A cserediákoknak mutatjuk be az ír konyha ízeit. Ms. Shall tudja, hogy kajáldánk van, ezért megkért, hogy segítsek -dörzsölte meg tarkóját- Csinálok egy nagy adag champ-et, meg a specialitásomat, a tejszínes borjút.
- Azzal a répás-póréhagymás raguval? -vágta rá Nina.
- Aha.
- És tök egyedül?
- Naná, nem nagy cucc. Máskor is csináltam már én a bárban.
- Jó, hajrá! -lengette meg öklét a lány, majd véletlenül megakadt szeme a laptop monitorján- Hé apa, mit keresel a neten? -állát a süppedős kárpitra támasztotta. A férfi zavartan hajtotta le a gép tetejét, majd bevallotta:
- Állásajánlatokat.
- Mégis minek? -kérdezte gyanútlanul.
- Neked -közölte vonakodva. Homlokának halván ráncai erőssé kontúrozódtak, ahogy lányára sandított, aki akkor már apja mellett állt.
- Nekem? -meredtek ki szemei.
- Hát tudod, említetted régebben, hogy nem akarsz itthon ücsörögni tétlenül. Ezért keresgélni kezdtem olyan hirdetéseket, amiket csökkentett munkaképességűeknek szól, hogy...
- Tessék?! -csattant fel hisztérikusan- Csökkentett munkaképességű? Ez lennék? -hangját olyannyira felemelte, hogy anyja is kijött erre a konyhából.
- Nézd, tudom, hogy nehéz elfogadni -tette le combjáról a laptopot, majd felállt.
- Nem, nem akarom elfogadni! Érted? És nem akarom, hogy emiatt megkülönböztessenek! -cirkuszolt tovább, hiába tudta, hogy nem tehet semmit ellene, kezeit akkor sem tudja mozgatni- Mintha ezzel azt akarnátok sugallni, hogy már sosem fogom tudni használni a kezeimet! -hadonászott elfúlva, majd a méregtől vörös fejjel felrohant az emeltre.
- Floyd, menj utána légyszives, nyugtasd le! -kérte Maura, tenyerével eltakarva szemeit.
- Megyek. Semmi baj -habogta, és el is tűnt.
- Niall, minden rendben, jó? -ült le mellé anyja; nem szabadott volna Ninának így viselkednie. Főleg az öccse miatt nem, aki különösképpen szívén viselte Nina életének minden apró mozzanatát.
- Vagy ezer éve nem láttam ilyen hevesnek -csóválta fejét Robert.
_____
Floyd ismerte annyira, hogy tudta: elég ha csak mellete van, de nem kezd felesleges prédikációba. Lefeküdt Nina mellé, meg akarta csókolni. Nina nem hagyta, inkább csak átölelte a mellette fekvőt. Floyd egy ideig még számolta a falióra kattogásait, aztán a 435.-nél álomba merült. Nina kifele fordult, nehezen tudott elaludni. Rázta a düh még kicsit, tehetetlennek érezte magát. A köd, amely a fejében elnyelte az emlékeket, eloszlott, és túl sok minden a felszínre furakodott. Egy ideig küzdött ellene, aztán hagyta magát. Még akkor is, ha tudta, hogy nagyon meg fogja bánni. Hagyta magát. Elmélyedt álmában. Újra ott volt Brendon esküvőjén a barackszínű ruhában és az E-motion próbáin, a los angelesi nyaraló fürdőkádjában, hallotta Pogo csaholását, érezte Tomlinson mindig üde, édes illatát. És mindennek meg is lett a böjtje; nem volt visszaút. Nina még csak nem is sejtette, hogy a képzelgések újra valósággá válhatnak.
Két alak sejlik fel perifériám legszélén. Odakapom fejem. Mintha a semmiből termettek volna itt. Niall és Louis. Megkönnyebbülve szaladok oda hozzájuk. A döbbenet jeges zuhanyként ömlik nyakamba, amikor meglátom öcsémet; tenyerébe bújva fuldoklik a sírástól. A sárban térdel, egész felsőteste remeg. Louis is sír. Arca fénylik, fájdalmasan süti le szemét újra és újra, s mindannyiszor újabb könnycseppek gördülnek le álláig. Felfoghatatlan a látvány, nem bírom. Próbálnék megszólalni, de hangom olyan halk, hogy még magam sem hallom. A levegő furcsamód sűrű, mintha falként választana el tőlük. Észreveszem közben, hogy Tomlinson ujjai között egy szál arpó, összegyűrt nefelejcset sodorgat. Az én markom pedig üres.