Földöntúli harmóniával ébredtem. Mi a szösz? -akadtam fenn pár pillanatig, aztán amikor felültem egy teljesen idegen ágyban, és lehullott meztelen felsőtestemről a takaró, orrba vágott a éjszaka emléke. Megbotránkoztam kissé, aztán valahogy a bennem éledező nyugalom megveregette a vállam és azt mondta: - Jót tett veled ez a fiú. Ne bánd ami történt!
Nagy nyújtózások közepette lemásztam az alattam kényelmetlenre gyűrődött lepedőről, és megpróbáltam fedetlen valóm körbetekerni a vékony paplanba. Úgy nézhettem ki, mint egy nagy kócos burrito. Eltotyogtam a szoba azon sarkába, ahol az este elhajított ruhadarabjaim hevertek. Kifordítva hagyott farmerem zsebében megtaláltam a mobilomat is. Reggel 9. Eszembe ötlik, hogy tegnap majdnem átment rajtam egy furgon, de a szédülésnek, hányingernek, fejfájásnak és egyebeknek nyoma veszett. Ki gondolta volna, hogy agyrázkódás ellen ilyen erejű gyógyír a szex?
Reflexből kaptam hátra a fejem az ajtó halk nyílására. Cris próbált meg nesztelenül beosonni, azt gondolva, még biztosan alszom. Arcunkon kölcsönös riadtsággal köszöntöttük egymást. Szinte éreztem, ahogy ténylegesen földbe gyökerezik a lábam, amikor megláttam Cris bevert orrából szivárgó vért.
- Mi történt veled? -kérdeztem azonnal, és megpróbáltam valami apróságra vagy könnyen elképzelhetőre gondolni, mint például, hogy átesett a küszöbön. Vagy álmomban vertem orrba. Vagy lehet, hogy valaki más is megunta örök cinizmusát és ököllel reagált? De ki? Ilyenkor? Nincs ésszerű magyarázat.
- Ja ez? -próbált meg felnevetni, de kétségbeeséstől sugárzó vonásai nem hagyták- Csak...-túrt hajába valós gondterheltséggel, és olybá festett arckifejezése, mint aki a világ összes baját a vállán cipeli. - Na, zsarukám, hát nem tudod? -bökött állával felém, megtartva végül a jól bevált undokságot velem szemben.
- Mit kéne tudnom? -meredtem rá egyre idegesebben. Utálom, ha valaki nem képes egyből a tárgyra térni. Főleg akkor, ha rossz megérzések köröznek a fejem felett az ügyben. Mint most is.
- A tömegbunyóról a Rockpepperben.
- És? Te hogy kerültél oda? Rosszul emlékszem? Nem velem töltötted az éjszakát? -kissé megbántam fogalmazásmódomat, ugyanis a szenvedélyes kalandunk felemlegetésétől elvörösödtem. Bezzeg a Harland srácnak a szeme sem rebbent. Jelentéktelen, felejthető program voltam neki?
- Éjszaka felhívott egy régi haverom. Aludtál, mint a tej, gondolom nem hallottad. Bajba keveredett megint. Egyáltalán nem volt beszámítható állapotban. Ráadásul senkije sincs már, miután az apja is meghalt pár hónapja. Segítenem kellett neki.
- És ekkora volt ott a balhé? Neked is behúztak egyet?
- De legalább a haverom egyben meglett. Utálom az erőszakot. Nem akarok többé ilyenbe keveredni. Apád majd biztos többet mesél, mert a rendőröknek kellett feloszlatniuk a megkergült tömeget -végighúzta ujját az orra alatt, konstatálva a még mindig nedves vért. Aztán ellökte magát az ajtófélfától, de mielőtt elpárolgott volna, figyelmeztetően visszaszólt: - Hagyj mindent úgy, majd én rendet rakok!
- Nem kell kétszer mondanod! -válaszoltam már jobbára csak magamnak, majd gyorsan felkapkodtam magamra a gönceimet.
Nem is az én szerencsém lenne, ha Cristoph szobájának ajtaján kilépve nem botlok bele Amandába. A nő már reggel úgy ragyogott, mint a napsugár, arca kisimulva, illata frézia és liliom, haja lazán hátratűzve, fülbevalója drágaköves-csilingelős. Csak irigyelni tudom a benne lakozó energiákért.
- Ó -csúszott ki számon, mint akit rajtakaptak valamin. Hirtelen teljesen leblokkoltam.
- Jó reggelt! -köszönt cinkos mosollyal ciklámen rúzsos száján.
- E-ez nem az, amire gondolsz -böktem hüvelykujjammal a hátam mögé- Tényleg, mi csak... aludtunk -jelentettem ki a lehető legnyomatékosabban, de jómagam is éreztem, hogy kislányos zavarom csak még gyanúsabbá tesz, s állításom ellenkezőjét erősíti.
- Semmi baj kincsem, nekem mindegy! -nevetett fel királynői eleganciával, én meg egy butácska tinilánynak éreztem magam.
- Mandy, becsszó! Kicsit rosszul éreztem magam az este, Cris meg gondoskodott rólam -szinte felröhögtem szánalmas hebegésemen.
- Én nem láttam semmit! -döntötte homlokát az enyémnek, mintha azt mondaná "ez a mi titkunk marad", majd két pillanaton belül elsietett a folyosó végéről nyíló hálóba. Ennyivel azonban nem úsztam meg ezt a reggelt; a lépcsőn lefelé vágtatva ugyanis Cesar jött velem szembe, aki úgy festett, mintha valami fontosat szeretne közölni.
- Bocs, de rohanok! -vetettem oda, de mégis lelassítottam.
- Várj, csak egy szóra! -kérte nyugodt hangján- Csak szólni akartam, hogy készülj fel, mert apád hívott az előbb, és azt hiszem megtudta, hogy elütöttek.
- Honnan? -meredtem rá idegesen, majd a választ meg sem várva rohantam tovább. Magamhoz füttyentettem Corát, aki szerencsére ezúttal az első szóra engedelmeskedett, és már hajtottunk is ki a rezidencia kapuján.
Útközben felhívtam apámat, aki olyan hangon köszöntött a vonal túlfeléről, hogy majdnem úgy döntöttem, inkább leteszem a telefont.
- Szóval megtudtad? -kérdeztem számat beharapva, miközben a zebrán előttem átbattyogó gyalogosokat néztem. Közben Cora hirtelen felvakkantott, majd halk morgásba kezdett.
- Hát persze, hogy meg! Folyamatosan figyeljük a kórházakba bekerülő emberek listáját, tudhatnád. Szerinted mit éreztem, amikor megszeppenve kérdezi valaki, hogy "ugye nincs nagy baj a lányoddal?".
- Tényleg nincs, megvizsgáltak -mondtam erőltetett nyugalommal hangomban, majd összevont szemöldökkel hátrafordultam a kutyámhoz, miért morog szüntelenül. Aha. Egy tacskót sétáltató néni szúrta a szemét.
- Szólhattál volna -jegyzi meg észrevehetően sértetten.
- Van elég bajod most, nem?
- Eggyel több vagy kevesebb, nem nagy dolog -sóhajtja fáradtan. Megsajnálom. Természetesen tudom, milyen komoly felelősséget vállalt miattam azzal, hogy megpróbál szembe menni a hagyományokkal, az írt és íratlan szabályokkal és a kollégái véleményével; és nem biztos, hogy megnöveli magát mások szemében azzal, hogy engem a szokásos eljárások megkerülésével juttat be a bűnügyi osztályra. Önzőségem nem frusztrál túlzottan, mert tudom, hogy bizonyítani fogok, nem számít milyen akadályokba ütközöm. Legalábbis most még ezt mondom.
- Cora, maradj már csendben! -dörrenek rá, mire a szeme sarkából rám sandít, és csak azért is folytatja tovább. De amint végre zöld a lámpa, beletaposok a gázba, és Cora elnémul.
- Reggeliztél?
- Még nem.
- Akkor légyszíves menj be anyádhoz.
- Ugye neki nem mondtad el?
- Persze, hogy elmondtam!
- Pompás! -kiabálok.
- Igyekezz, mert ma sok dolgod lesz. Amint végeztél anyádnál, várlak az irodámban. Rough miatt ne aggódj, beszéltem vele, ma nem lesz edzésed.
- Végre egy jó hír. Egy órán belül ott vagyok. Szia!
Újabb bocsánatkéréssel kellett volna anyám elé állnom, előre utáltam az egészet. Csak a fentebb erőknek tudtam könyörögni, hogy ezúttal ne boruljon ki. A jól megszokott evőeszközcsörgéssel vegyült halk zenében helyet foglaltam egy asztalnál. Láttam, hogy anya észrevesz a pultban pakolászás közben. Mialatt még elkészít pár kávét, én végiglapozom a megújult étlapot. Tele van tengeri herkentyűvel, gyümölcsös körettel, turmixszal és házi fagyival. Az utóbbi Niall találmánya.
Kezdenek elszállingózni az emberek, ürül a hely, de a konyhában már az ebéd készülődik. Anyát lesem, amint megtörli a kezét, mosolyogva átnyújtja a utolsó feketét is, majd földöntúli nyugalommal arcán odasétál hozzám és leül a velem szembeni székre.
- Mi újság? -kérdezi kedvesen, amit nem tudok mire vélni, mintha viccelne.
- Veled mi van? -nézek szemébe mélyen.
- Minden rendben -húzza fel vállait. Kínos csend áll be. Ő viselkedik furán, nem én - Jól vagy, ugye?
- Aha -vágom rá arcát fürkészve. Tegnap még hárpia volt, ma meg egy angyal. Valami sántít.
- Mit hozzak neked? Enned kell, tudod jól, még akkor is ha nem érzed magad éhesnek!
- Anya...lement a cukrod?
- Nem, csak megvilágosodtam. Elindultam a nemes nyolcrétű ösvényen.
- Mi van? -rázom meg a fejem, mert nem értem, hol a poén.
- Ha érdekel, szívesen mesélek neked a buddhizmusról. Még csak most tanulom, de látod. Máris jelentős hatása van az életemre -úgy bámultam rá, mintha három füle lenne.
- Ennek örülök, de azt hiszem az életszemléletem nem kompatibilis Buddha tanításaival.
- Nem érted, szívem -simít végig karomon- Majd ha több időd lesz, leülünk beszélgetni mélyebben.
- Anya! -sopánkodok nevét elnyújtva, mert képtelen vagyok hova tenni lepettségemet- Olyan, mintha hülyéskednél.
- Ez teljesen komoly. Beiratkoztam egy meditációs órára is. Csodákat tesz, és addig nem fogsz benne hinni, amíg ki nem próbáltad.
- Jó, oké, rendben -bólogatok- Örülök, hogy jól érzed magad és megértesz.
- Köszönöm. Okos lány vagy -csókol homlokon, aztán eltűnik a lengőajtók mögött, hogy készítsen nekem valami reggelit. Mikor visszaér a gőzölgő omlettel, monológba kezd: - Csak az fáj, hogy olyan önálló lettél, és amióta öcsi is kész felnőtt, rá sem kell már vigyáznom. Elfogadom, hogy mostantól már a saját utatokat fogjátok járni, de attól még hiányzik az az idő, amikor reggel én fontam be a copfodat és este én takartalak be -meséli elszomorodva.
- Csak mert felnőttünk, még nem jelenti azt, hogy boldogulunk is. Amúgy meg mindig szükségünk lesz rád.
- Apád is ezt mondta. Nem tudom.
- Belerázódsz majd. Látod már van is egy új hobbid, nem fogsz unatkozni. Egyébként meg hétvégén tarthatunk egy anya-lánya napot, hm? Úgy is most lesz az ikrek szülinapi bulija. Kellene valami ruha.
- Tényleg? Jó! - csillant fel szeme- Amanda mesélte, hogy a Graftonon nyílt egy Ellie Saab szalon.
Félrenyelést színleltem.
- Nem vagyok túlságosan művelt a divat terén, de tudtommal azokat a ruhákat a nagy sztárok viselik a vörös szőnyegen.
- Nekem te vagy a legnagyobb sztár. Kit érdekel mennyibe kerül. Essen csak le az álla mindenkinek, aki meglát.
- Ó, jaj! Az anyukám a legnagyobb rajongóm! -nevettem rá, ő meg csak hunyorogva nézett végig rajtam újra és újra.
- Remekül állna neked a tűzpiros, legyen a háta kivágott, mit szólsz? Szólnunk kéne Baily-nek, ő biztosan megtalálná a tökéletes darabot.
- Ácsi! -tettem le a villát- Először is. Ez csak egy buli, és még csak nem is én leszek az ünnepelt. Másodszor. Bee és én fasírtban vagyunk egy ideje. És kizárt dolog, hogy szívességet kérjek tőle.
- Makacs csacsi -dől hátra égnek emelt szemekkel- És az isten szerelmére, ne nyald le a kés élét! -néz rám sikertelen szigorral- Akkor is megszerzem neked a legszebb ruhát.
- Oké, szabad kezet adok. De ne legyen szűk, se csillogós, se rózsaszín, inkább valami letisztult.
- Fekete, piros, és királykék. Ezek közül lesz valamelyik -töpreng izgatottan. Aztán néhány vendég érkezik, anyának mennie kell kiszolgálni őket, elbúcsúzunk. Az eszem megáll, kösz Buddha.
Megint a Chevi volánja mögött csücsülök, Cora hátul szunyókál, az O'Connell streeten most is kisebb torlódás van. Bárcsak egy rendőrautóban ülnék, egyszerűen felcsapnám a szirénát és zöld utat kapnék, ketté választhatnám a kocsisort magam előtt, mint Mózes a tengert. A várakozás alatt rádiót hangolok, visszapillantót igazítok, rágót keresek. Aztán végre megérkezem, de egy undok aktakukac tudatja velem, hogy a "nagyfőnök" éppen terepen van, majd jön, amikor tud. Corát kezdem dögönyözni, mikor France Borowski alakja áll meg mellettem.
- Azt a parancsot kaptam, hogy addig mutassak meg neked néhány dolgot -int fejével a szürke, semmibe vezető folyosó fele- Cora! Te maradsz! -szól rá, és nagyon úgy tűnik, apámhoz hasonlóan ő sem a jobbik lábával kelt ma. A kutya szomorúan lesunyja füleit.
- Idegenvezetés, szuper! -lelkesednék, de France nem értékeli. Jólvan -gondolom- Nekem aztán nem fontos, hogy csevegjünk. A nyakában lógó mágneses kártyávál bejutunk egy lehetetlenül vastag, hangszigetelt helyiségbe.
- Ez az egység már a Bűnügyi Technikai Szakintézethez tartozik -közli.
Nagy és modern csarnokba érünk, tele íróasztalokkal, szüntelenül zúgó számítógépekkel, nyomtatókkal, pittyegő telefonokkal. A falakat jobbára körözött személyek fantomképei díszítik, interaktív táblák, számomra egyelőre kínainak tűnő számok, betűk, szavak. Az emberek itt úgy sürgölődnek mint egy megpiszkált hangyaboly.
- És arra mi van? -mutatok a legtávolabbi sarokból nyíló ajtóra. France nevetése mintha kicsit gúnyos lenne.
- A kábítószer analitikai laborok. Meg akarod nézni?
- Naná! -bólintok, de amikor lendületesen nekiindulnék, megfogja a csuklóm.
- De meg se mukkanj! És ne nyúlj semmihez! Nagy koncentrációt igénylő munkák folynak odaát.
- Igenis, uram! -válaszolok dacosan, mire elengedi a kezem. Átlibegünk az aktahalmok között.
- A legtöbb vizsgálat kromatográfiával történik. Ha nem tudod mi az, nem most fogod megtudni. Guglizz rá! Talán ha besokallok egy nap a terepmunkától, ide kérem át magam. Nagyon érdekes, ami itt folyik. Tudtad, hogy akár csak egy hajszálból ki tudják mutatni fogyasztott-e az illető kokaint? A hasissal sincs másképp -sandít rám elítélő pillantással. Tudom, hogy mire céloz, és természetesen ez annyira felbosszant, hogy legszívesebben pofon vágnám, még akkor is, ha nyilvánvalóan kivédené. Bosszúságomat azonban elcsitítja, amikor belépünk az egyik laborba; fehérköpenyes, védőszemüveges alakokat látok, fura műszereket, fém rudakat, villogó kijelzőket és vegyszeres üvegeket mindenütt. Liam és a laborja villan eszembe. Ő bárkit lepipálna itt lexikális tudásban, az egyszer szent. Mindent tud, esküszöm. A drogokról kiváltképp, bár ő a legtöbbször azt mondja rájuk: pszichedelikumok. Mesélt nekem a leggyakoribbak hatásairól: a marihuánáról, a heroinról, az LSD-ről, kokainről, randidrogokról. Tuti, hogy keni-vágja ezeket a kromato-izéket is. Akár itt is dolgozhatna.
Körutunk végére rájöttem, hogy ez az épület nagyobb, mint gondoltam, egy igazi útvesztő. France minden jót kívánva járőrözni indult, én pedig visszabattyogtam apám szobája felé, de közben egy ismerősen felháborodott hang ütötte meg fülem, ahogy az egyik iroda elé értem. Szó- és kopogás nélkül beléptem, és milyen kicsi ez a Dublin, Cris volt az. Egyedül ácsorgott odabent, ingerülten panaszkodva valakinek a telefonba. Kérdően meredt rám, majd csökött agyával felismerte, hogy én vagyok az, s fájdalmasan felnyögve kinyomta a mobilt.
- Téged küldtek a segítségemre? Mert akkor végképp reménytelen a helyzet -fordult teljes testével felém. Zavart, hogy láttam, mennyire élvezi a magasságbeli különbségünket.
- Nem küldött senki, csak úgy óbégatsz, hogy három szobával arrébb is azt hallani. Mi a baj picim, fel akarod jelenteni azt a csúnya bácsit, aki helybenhagyta a nózid? -gügyögtem neki.
- Ne legyél butus, ennél sokkal komolyabb dologról van szó. A minap vettem egy kocsit.
- De rossz az életed -vágok közbe.
- Leparkoltam a Fellows téren, bementem az Am Biába, és mikor tíz perc múlva kijövök, mit látok?
- Egy éneklő mókust?
- Hogy a szalonból frissen kigurult kocsim hátulja teljesen be van nyomva. Még a rendszámtábla is leesett. Hagyott ott az illető egy cetlit a nevével és a számával? Nem! -dühöng. Végül is, ha belegondolok, megértem őt, mert biztos, hogy a saját megkeresett pénzéből vette a járgányt, hiszen erre éppolyan érzékeny, mint Felix, aki szintén nem hajlandó apja pénzéből nyerészkedni.
- Ez elég kellemetlen -ismerem el komolyan és őszintén.
- Kellemetlen? Hogyne lenne az! Tudod mi még az? Hogy bejövök ide és az unott képű aktatologató közli, hogy megnézi mit tehet, és eltűnik fél órára. Lefogadom elment ebédszünetre. Mondjuk, nem is vártam nagyon mást -tárja szét karját- Ez az egész szervezet egy impotens bagázs, az emberek jobb, ha megtanulják, hogy csak magukra számítanak a bajban. Ez egy látványpékség, hülye kirakat, néhány bilincses-gumibotos cirkuszi majommal! Leforgathatnák itt statiszták nélkül a következő Rendőrakadémiát, Oscar-díj esélyes lenne ez a nevetséges bohóckodás, amit itt a rend védelmének hívnak.
- Befejezted a picsogást vagy szeretnéd, ha kipróbálnám rajtad, milyen harcművészeti fogásokat tanultam?
- Csak rajta Ninácska, de várj! Előbb megijedek, oké? Mindjárt meglesz...
- Te is tudod, hogy csak a térfigyelő kamerákban lehet ilyenkor bízni. Add meg, pontosan hol parkoltál -mondom higgadtnak tűnve. De a cirkuszi majmozást, és impotens bagázsozást nem emésztettem meg még.
- Pontosan az Am Bia előtt! -ripakodik rám, és arra leszek figyelmes, hogy besebesedett orra újra vérezni kezd. Átnyújtok neki egy zsebkendőt.
- Van egy rossz hírem -szorítom össze fogaim- Ott csak egyetlen kamera volt, az sem pont a boltnál, ráadásul pár napja meghibásodott, ezért leszerelték.
- Halleluja! -ujjong vérben forgó szemekkel, majd leül az asztal lapjára.
- Nem húztad ki véletlenül a gyufát valakinél? Mert az a megérzésem, hogy nem véletlenül hajtottak a kocsid farának. Pontosan tudta az elkövető, hogy nem fog lebukni, mert tudta azt is, hogy nincs kamera.
- Rendőr akarsz lenni és a női megérzéseid alapján gondolkodsz? Hát ez oltári! -csap combjára- Amúgy nincs ellenségem. Max az apám néha. Téma lezárva, kösz a semmit! -veregeti meg a vállam, és cinikus-dühös kacajok közepette távozik. Felocsúdnék, de a semmiből előkerül az apám, és a Dublin-címeres járőrautóba szállunk. Először alaposan végigmustrál, hogy meg van-e minden külsőleg látható szervem, füleim, fogaim, aztán azt mondja, elvisz a rendészeti lőtérre, és a hír hallatán majd kiugrik a szívem. Végre! Közben apám elpanaszolja, hogy elfelejtette a reggeli kávéját meginni, én pedig gyorsan kapok is az alkalmon, és a Cris által emlegetett Am Biát javaslom egy gyors állomás erejéig. Az Am Bia Dublin legrégebbi és leghíresebb kávézója, főként azért, mert ez az egyetlen hely az egész városban, ahol még írül beszélnek az emberek. Nem csak a mennyei kávés élvezetek miatt jár oda a nép, hanem hogy egy kicsit újraélhessék az eltűnőben levő hagyományaikat, gyökereiket. Nincs aki ne kedvelné ezt a helyet. Ezer éve nem jártam itt. Apám nem érzi velem együtt ugyanezt, ő a kocsiban marad, de siessek- kéri.
- Dea-lá! -köszönök levakarhatatlan mosollyal az arcomon. A fehér hajú bácsi az őskori faragott pult mögött felismer, vidáman integet. Nincs idő nézelődni, egyből odasietek hozzá.
- Conas atá tú mo stór? -kérdezi, míg a csészékkel csörög.
- Is léir go maith! -kapaszkodok a pult szélébe, mi nagyjából a nyakamig ér.
- Iontach! -bólint végigsimítva szakállán, majd kibukkan a hátsó raktárból Elsa néni arca.
- Roh mo Nina! -üdvözöl ő is, és konstatálom, hogy még mindig nem fog rajta az idő; bőre babasimaságú, tekintete fiatalosan kacér.
- Roh aintín Elsa! Tá brón orm ach tá mé ag dul! Ba mhaith liom ach go bhfuil clasaiceach caife Am Bia le dul! -hadarom fülig érő szájjal, mert nem beszéltem írül amióta felépültem, mégis minden gond nélkül tudok társalogni. Azt mondtam, hogy sajnos sietnem kell, csak egy klasszikus Am Bia kávét szeretnék elvitelre. Megkapom, fizetek, kedves búcsút veszünk, és kórusban mondjuk: - Dia duit!
Sokat kocsikázunk, elhagyjuk a Dublin végét jelző táblát, és majdnem elérjük a szomszédos városka, Mount Usher szélét. De csak majdnem. A semmi közepén lelassítunk és egy rémes minőségű, kavicsos-homokos, keréktaposta útra kanyarodunk, be a zöldbe. Közben apámat az esti tömegverekedésről faggatom. A felkavart porból lassan kirajzolódik a régi katonai bázis épülete, és már hallom is messziről a puffogásokat. Az egész délutánt ott töltjük, és még csak fel sem tűnik, hogy rohan az idő. Megismerkedem a fegyverek legfőbb szakértőjével, aki előbb a legkisebb maroklőfegyvereket mutatja be, kívülről ,belülről, aztán haladunk az egyre nagyobb, egyre nehezebb pisztolyok fele. Külön előadást tart a különböző töltényekről, a tárakról, a fémötvözetekről, a golyó okozta sebesülésekről. Apám mintha csak egy kisgyerek volna a játékboltban úgy nézelődik mindeközben, és persze kiválasztja magának a legminőségibb "nehézfiúkat". Vágyakozó áhítattal veszi kézbe a számomra eddig csak filmekben látott gépfegyvereket, de legnagyobb kedvencei még mindig a revolverek. Kapok egy röpke 500 oldalas kézikönyvet is a lőtéren betartandó biztonsági szabályokról, de megnyugtatnak, nem kell megtanulnom.
- Na, mit szólsz? Tetszenek? -karol át apám boldogan.
- Nem semmi kis gyűjtemény -bólintok még mindig megszeppenve. Az első "gyerekjátéknak" titulált fegyvernek is meglepően nehéz súlya volt. Félve nézegettem végig az arany bevonatos, gömbhéjú töltényeket. Apám dicsekedve mutatta meg melyik kaliber volt az, ami a vállát érte és az volt az a pont, amikor kissé elborzadtam.
- Egy ilyen volt benne a válladban? -bámulok rá szörnyülködve. El sem merem képzelni azt a fájdalmat.
- Kemény idők jönnek, kincsem, de te még keményebb leszel! -csókol hajamba, majd titokzatosan rám villan kék szeme- Veszek neked egyet, de előtte megtanulod biztonsággal használni őket!
- Azt hiszed nem tudom, miért akarod? -nézek fel rá egy kósza pillanatra, majd tovább nézegetem a golyószórókat. Rábökök egyre, egy fényes króm színű, 45-ösre.
- Mit? -vonja össze szemöldökét. Szeretem ha zavart tudok kelteni.
- Hogy pisztolyom legyen. Mert nem a véletlen balszerencse műve, hogy balesetet szenvedtünk Floyddal.
- Elmondta neked -szorítja össze állkapcsát.
- Kiszedtem belőle, zsarukám.
- Magad alatt vágod a fát, így hogy védjelek meg!? -dörren rám rozsdás hangján, és rettentően megharagszom.
- Kapj el, ha lezuhanok -gúnyolódom vele- Vagy megvédem magam. Elvégre is "kemény leszek", nem?
Fogtam magam és elrohantam a lőtermek fele, de közben megint rájöttem, hogy ha mindig ilyen lázongó és haragos leszek, és nem fejezem be az ilyen kamaszos kirohanásaimat, sosem fognak komolyan venni. Feszültségemet levezetendő felvettem a fülvédőt és a védőszemüveget. Az előbb tanultaknak megfelelően behelyeztem a tárt, egy kis bénázás után. Két kézbe fogtam a pisztolyt, felemeltem a kezem. És elkezdtem remegni. Hogy pontosan mitől, a félelemtől vagy a bizonytalanságtól-e, nem tudom.
- Nem merem, nem megy -sóhajtottam halkan, amikor egy vaskos tenyér kúszott a látómezőmbe.
- Dehogynem megy -szólalt meg apám mögém simulva. Megfogta a kezeim, és a helyes magasságba állította.
- Feszes a karod, és csak a táblát nézd! Kicsit visszarúg majd, ezért fogd stabilan! Ne izgulj, nem lesz hangos! Na jó, az elsőt együtt!
Kezét kezemre fonja, így egy cseppet sem félelmetes. Meghúzom a ravaszt. Szóval ilyen. Látom a perifériámban apám érdeklődő arcát, de elkap a hév. Egyedül lövök, meghúzom a ravaszt újra és újra. Többnyire eltalálom a táblát. Hallom a háttérben többen is lepetten nevetnek.
- Ez igen Robert! Ő a kislányod, he? -veregeti valaki hátba apát.
- Kiürítetted a tárat gyorsan! -bólogat elégedetten a fegyverszaki is.
- Mondtam, hogy kemény vagy! -húzza ki magát az örömapa.
Távozásunk előtt megrendeljük a katalógusból leendő pisztolyomat. Vegyes érzelmek zúgolódnak bennem, melyeknek nem marad idejük a helyükre kerülni, ugyanis hazafelé kezdődik csak el az igazi kaland, melyre tényleg nem számítok. De apám sem. Először még semmi komoly nincs, egyszerűen csak annyi történik, hogy ropogva-recsegve megszólal a diszpécser, és közli, hogy most jelentette egy szomszéd a Dawson utca sarki panelból, hogy a mellettük levő lakásból heves ordibálás és dulakodást hallanak. Apám először nem tesz semmit, majd gondol egyet, a gázra tapos, és csikorgó gumikkal meglódul velünk a kocsi.
- Jelents, hogy a 11-es egység úton van! Gyerünk! -bátorít. Felemelem az adóvevőt, és beleszólok, a diszpécser pedig annyit közöl: Vettem.
- Most tényleg odamegyünk? -bámulom meredten apám arcélét. Olybá fest, mintha a vidámparkba indulna.
- Nem úgy tűnik? -nevet fel- Egy kis terepgyakorlat, élesben -ránt vállat lelkesen.
- Vagy úgy! Ez már valami -vigyorodom el én is. Közben halljuk a rádióból, hogy egy másik egység is úton van, de apám hevesen felkapja az adóvevőt, és megtagadja a szándékot.
- De nem is vagy most szolgálatban -emlékeztetem mintegy mellékesen, de ő megintcsak vállat ránt.
- Nem lesz nagy cucc, majd meglátod -állítja meg a kocsit megérkezve az úticélhoz, gyanítom kézifékkel. Már éppen kiszállnánk, amikor pont abból a lakásból hangos dörrenésekre leszünk figyelmesek; egyre, majd kettőre. Egyértelmű, hogy fegyveré. Apám arca elnyúlik a döbbenettől, én meg az ő reakciója miatt ijedek meg igazán. Ez most tényleg éles helyzet! Érzem, ahogy felgyorsul a pulzusom, mintha ereim pulzálnának tőle.
- Na jó! Maradj a kocsiban a kutyával együtt! -parancsol rám ellentmondást nem tűrve, mélyen a szemembe nézve. Nem mondhatom azt, hogy nem.
- Ne menj be! -csúszik ki számon nyöszörgés formájában, persze nem figyel, a pisztolytáskával vacakol. Miért féltem őt hirtelen? A még meg nem gyógyult válla miatt. De elég tapasztalt róka, több száz hasonló esettel volt már dolga, és nem mellesleg ez a kötelessége. És nekem is ez lesz hamarosan - eképp feleselnek a hangok a fejemben.
- Maradj itt és hívj erősítést! -szorítja meg a csuklóm, és már szalad is. Engedelmeskedem, bénán dadogva közlöm a központtal a váratlan helyzetet. Aztán nem bírom tovább a tehetetlenséget, és ahogy apám pisztolyt szorongató alakja eltűnik a bejárati ajtó mögött, megvadulnak az ösztöneim, és átveszik tetteim felett az irányítást. Nem várhatom meg, amíg ideér az a nyamvadt erősítés, addig bármi megtörténhet. Az intuícióm megint bejön, amikor a kesztyűtartót kinyitva találok benne egy pisztolyt. Itt a remek alkalom, máris kamatoztathatom, amit ma tanultam. Cora nem kér engedélyt, utánam ugrik, és nesztelenül lapul mellettem. A jajgató hangok irányába haladok, fogalmam sincs apám merre járhat. Néhány emeleten a lakások ajtajában megrémült lakók ácsorognak. Egy emelet van hátra. Amikor hallom, hogy apám berúgja az ajtót, nekiramodok. A nappaliban egy meglőtt férfit találunk, apám az ő állapotát méri fel, amikor felbukkanok, és jöttömnek, nem hogy nem örül, egyenesen megfojtana, ha lenne rá ideje.
- Nina! -ordít rám, és akkor mintha háromszorosára gyorsulnának az események. Apám arca megfeszül majd eltorzul, fegyvere csövét felém tartja, de késő, mert kicsivel előtte a nyakamnál érzek egy másik, hideg fémet. Ijedtemben kiesik kezemből a stukker, hangosan csattan a parkettán.
- Tegye le maga is, vagy esküszöm lepuffantom! -hörgi egy zaklatott hang a fülem mellett, alkarja nyakamat szorítja. Már megint túsz vagyok? Sok minden végigfut az agyamon, de minden használhatatlan ötletnek tűnik. Sajnos a pisztoly ki van biztosítva, a pasas mutatóujjának tényleg csak egy aprócska mozdulatra van szüksége. Eszembe villan, amit a fegyverszakértő mondott ma; vannak olyan pisztolyok is, amiknek az elsütőkarja roppant érzékeny, szóval ha csak egy kicsit is ficánkolni támadna kedvem a szorításban, könnyen ráfaraghatok. Ekkorra már tényleg féltem, de mielőtt az életemért kezdtem volna rimánkodni magamban, Cora előtűnik a semmiből, és a fazon karjára repül, éles fogakkal, természetesen. Abban a pillanatban tudtam, mit kell tennem, s még magam sem hittem el, hogy sikerült is. Egy másodperces figyelmetlenségét kihasználva felrántottam sarkam egyenesen az ágyékába, majd könyököm is lendült, teljes erőből. Cora és apám is rávetődtek az összegörnyedt férfira, aki nem túlságosan ékes szavakkal illetett minket.
- Fogja be a száját! -ordított rá apa, majd megbilincselte. Két egyenruhás rontott be a szobába nagy hévvel, és elhurcolták a megvadult pasast. Mint kiderült aztán valami nőügyön kaptak hajba, és kissé csúnyán végződött. Pisztolya nem éppen az engedély nélkül tartható fajta volt, de a jó hír az, hogy a meglőtt férfi annak ellenére, hogy sok vért vesztett, túl fogja élni. Ezt már a mentős kollégák közölték velünk, odakint a ház előtt.
- Ülj hátra! -bök apám felém, majd kimerülten behuppan a volán mögé, és jelentést tesz a központnak. Csalódottan meredek tarkójára, mert én azt hittem örömtáncot fog járni, amiért ilyen jól megoldottuk a dolgot.
- Megmentettél -súgom a kutyának, aki csalfán rám sandít, majd liheg tovább- Köszi -ölelem át masszív testét - Úgy szeretlek. Azt hiszem, remek páros leszünk! -simogatom meg puha buksiját, mire hátracsapott fülekkel kezemet kezdi el nyalogatni. Nem tudtam megállni, hogy ne adjak egy puszit orrára. Visszagurulunk az őrsre, ám amikor kiszállunk, nem kapom meg a várt vállveregetést, mi több, apám még mindig nem akar hozzám szólni.
- Mi a bajod, hallod? -fogom meg vaskos karját, mert utálom, amikor valaki ilyet játszik velem. Niall szokása még.
- Szerinted ezt helyénvaló volt? -néz rám szemrehányóan, és biztos vagyok benne, hogy kitörni készül.
- Hogy? Elkaptuk a fickót, vagy nem? Ennyi a lényeg-próbálom lazára venni a figurát.
- Nem! Még egy ilyen, és nem érdekel Nina, nem fogom engedni, hogy bekerülj ide! Nincs benned fegyelem, szófogadás meg végképp! Nem megmondtam, hogy maradj a rohadt kocsiban? -úgy üvöltözik velem, mint akinek elgurult a gyógyszere, de ezt inkább nem említem meg neki. Jó, jó, én is bemajréztam az elején, de aztán felkerekedett bennem valami igazán erős elszántság és bátorság, és döntöttem, cselekedtem.
- Simán lelőtt volna téged! -mondom.
- És ha nincs a rendőrkutya? Akkor pedig te lennél lepuffantva. Normális vagy?
- De volt rendőrkutya, mert gondoskodtál róla, hogy legyen. Ha megint elkezdesz aggódni az életem miatt, akkor eldobom az agyam! Nem a pisztoly sült el, hanem a dolog, méghozzá jól. Láthattad, hogy Cora és én egyre jobb csapatot alkotunk együtt! Láthattad, hogy nem teljesen hiábavalók a Rough-féle edzések. Láthattad, hogy nem tojtam be, hanem utánad mentem. Mint ahogy egy jó zsaru tette volna.
Szavaimon mintha elgondolkodna az öregem; hol rám, hol a lábam mellett vigyázban ülő kutyára néz. Furcsán, kicsit keserűen elneveti magát.
- Nagyon megijedtem -vallja be lesütött szemekkel, gyanítom a könnyeit próbálja visszatartani- Sajnálom, hogy így neked estem, de nehéz elfogadnom, hogy ezt az utat választottad. És igen - emeli fel kezeit- bátran és ügyesen viselkedtél. Büszke lehetsz magadra, kékfülű! -ölel magához, és mellkasomon érzem egyenletlen szívverését.
- Hogy minek neveztél? -nézek rá hunyorogva.
- Nem zöldfülűnek nevezik a kezdő rendőröket és újoncokat, hanem kékfülűnek. Tudod Nino, nem én vagyok a Beverly Hills-i zsaru, de akkor is ez életem hivatása. És mivel így van, könnyen lehet, hogy neked is a génjeidben van ezután az őrület után való vágy és akarat.
- Látod? Nem is az én hibám, hogy ennyire ragaszkodom ehhez!
