Louis visszatartotta lélegzetét, ökölbe szorított kezekkel tapadt a falhoz, bármire készen. Ideiglenesen kikapcsolta agyának jelentős részét, kiürítette a felesleges gondolatokat. Megrögzötten bámult egy pontot a függönyön, miközben beélesítette érzékeit; eggyé vált a behatoló minden részecskéjével. Hallotta szuszogását, érezte néma arcrezdüléseit, ruhájának súrlódását, lépteinek súlyát, hosszát. Éppen mikor kiugrott volna fedezékéből, megtorpant. Hirtelen rájött ki az. Egy villámlás sebességével termett a kéretlen vendég előtt, s mielőtt az megnyikkanhatott volna, kéztartással csendre intette, majd feldúlt tekintetével távozásra sürgette. Arthur szófogadóan, kilométeres léptekkel lépett ki az ajtón, Louis árnyékként suhant a sarkában. A lépcsőházban aztán kérdezés nélkül nekiesett.
- Mi a francot sunnyogsz te itt? -próbálta hangját a lehető leghalkabbra venni. Arthur bocsánatkérően dörzsölgette a tarkóját.
- A főnök kérte, hogy ellenőrizzem le, minden rendben van-e. Öreg, nyitva hagytad az ajtót!
- Már hogy lenne rendben bármi is? Grace joggal hiszi azt, hogy magára maradt. Jóformán az anyjának tekintette, és most halott! Nincs se törvényes, se törvényen kívüli gyámja. Hogy dolgozhatná fel ennyi idősen ezt a veszteséget?
- Tudod, hogy nagyon sajnálom.
- Tudod, hogy nem kell a sajnálat! Feladat teljesítve, most már mehetsz! Mindent kézben tartok -azzal visszament a lakásba. Kattant belülről a zár. Arthur tehetetlenségében lebattyogott a lépcsőn, közben karóráján a főnököt hívta.
Louis a hűtőszekrényhez lépett és leemelt egy kerámia hűtőmágnest, majd kettétörte markában.
- Semmi vész, Gracie! -kiáltotta, miközben visszasétált az ágyán dermedten gubbasztó kislányhoz- Csak ez a béna hal formájú mágnes adta meg magát. Bocs, hogy rád hoztam a frászt.
- Azt a béna halat a kerámia szakkörön csináltam a nagyinak -fonta össze karjait, és egy pillanatra nem egy sértett kislányra hasonlított, hanem az édesanyjukra, Skye-ra. Louis-nak összeszorult a szíve a látványtól.
- Ó. Akarod, hogy megragasszam? -hosszas kínos csend után csak ezt tudta kibökni.
- Nem. -jött a nemtörődöm válasz. Grace aznap már nem szólalt meg, úgy tett, mintha bátyja ott sem lenne. Befészkelt a kanapéra és sosem érzett szomorúságát Harper Lee egyik regényével próbálta meg eltemetni. Louis tehetetlen volt, de legalább ez egyszer jutott elég idő arra, hogy mélyre ássa magát gondolataiban. Amikor észrevette, hogy húga kiejti a könyvet a kezéből, gondosan betakarta, aztán egész éjjel figyelte őt a fotelből. Egy percre sem tudta volna lehunyni a szemét. Fejében bár örökmozgó óramű dolgozott, teste mozdulatlanul várta a pirkadatot, és amikor arcába tűzött a hajnali napsugár, hagyta, hogy az az egyetlen kövér könnycsepp leguruljon álláig.
Grace ínycsiklandós, édes illatra nyitotta ki a szemét. Egy darabig csak szimatolta a levegőt, aztán beazonosította a konyhapult mögött homlokráncolva koncentráló fiút. A tésztamassza fülsimogató sercegéssel terült szét a serpenyőben.
- Te? És palacsinta? Ez gyanús -töprengett félhangosan Grace, nagy ásítások közepette.
- Még nem biztos, hogy palacsintának minősíthető -kapta be ujját, miután véletlen a forró edényhez ért.
- Ha megengeded, majd én elbírálom! -mosolyodott el megadóan, mert nem tudta volna elrejteni, milyen nagyra értékeli bátyja igyekezetét. Főleg azt, hogy még itt van. Végre nem szigorú és merev volt, hanem az a Louis, akit az igazinak ismert.
- Kérni akartam! Még mindig a diós-barackos a kedvenced?
- Az örök kedvenc!
- Na és hogy tetszik a Ne bántsátok a feketerigót?
- Tetszik. Másodszorra olvasom. Te is elolvastad kisebb korodban? -csillant fel a szeme. Imádott könyvekről beszélgetni. Az osztályában ő volt az egyedüli, aki minden kötelezőt elolvasott, gyakran a felsőbb évesekét is. Falta az írókat. Louis tudta az okát. A 11 éves Grace számára az olvasás menekvés volt. És ő minden idejében olvasott. Túl érett gondolkodása volt a korosztályához képest, így a barátok terén sem állt túl jól. Mi dolga lehetett volna? A kör bezárult.
- Nem hiszem, nem rémlik.
Louis maga sem értette, miért nem mondta el az igazat; hogy imádta azt a regényt. A kiképzés alatt három nyelven is el kellett olvasnia.
- Mikor kell lelépned? -ült fel a pultra Grace, majd a unott arccal nyalogatni kezdte a lekváros kiskanalat. Louis idegesen a csésze kávéjába kortyolt.
- Mi lenne, ha előbb megreggeliznénk? Aztán megbeszélünk egyet, s mást.
- Rendben, főnök -gúnyolódott a porcelánbaba arc.
- Minőség ellenőrzést! -tolta elé a tányért az első tekerccsel. Grace ódzkodva harapott bele, majd eltúlzott undorral nyelte le a falatot. Louis felvont szemöldökkel várta a színjáték végét. Grace prüszkölve felnevetett bátyja reakciójától, feltartotta hüvelykujját, majd mohó majszolásba kezdett.
- Szívesen megtartanám a séf urat! -bólogatott tele szájjal- Na, csináld, csináld! Hol a következő? Éhen akarsz veszejteni? Eggyel nem szúrhatod ki a szemem! -mutogatott zsíros praclival a serpenyő fele, közben pedig Louis kilopta az utolsó falatot a tányérjából. Ebből aztán röhögcsélős, pult körül fogócskázós bohóckodás kerekedett. Aztán a nagy hévben Louis a hátára kapta a kistesót és pörögve-forogva végiggaloppozott vele a konyha és a nappali egybenyitott terén. De ez az imádnivaló jelenet mintha csak egy vakuvillanás lett volna, mintha csak tévedésből estek volna a vidám önkívületbe ebben a szívtépően szomorú időben. Grace önfeledt kuncogása hamar abba maradt, és mire a palacsinta mind elfogyott, mindketten megint komor színeket öltöttek. Nyilvánvaló volt, hogy egyikük sem akarta megejteni a nagy beszélgetést, de Heronak mindenképp tisztáznia kellett húgával, mire számíthat a jövőben. Pedig ezek csak szavak, de nehezebb volt kimondania őket, mint egy véres közelharcban a sokadik ütés után talpra állni. Régóta tudta már, hogy az igazi fájdalom és az igazi erőpróba sosem fizikai. Tudta azt is, hogy sosincs jó döntés, és azt hitte, hogy tudja, Gracenek mi lesz a legjobb. Úgy vélte helyesen cselekszik, mert semmi mást nem akart, mint megadni a kislánynak a békés, normális felnőtté válás lehetőségét, ami neki kimaradt az életéből. Elképzelni sem tudta, hogy Grace egy nap majd megtudja, ki is az az Ezra, miket is tett az az Ezra. Nem finomkodott túlzottan, mert nem volt rá mód; közölte a kislánnyal, hogy mostantól minden megváltozik, és nevelőszülőkhöz fog kerülni. Hiába próbálta meggyőzni, remekül fogja magát érezni egy szerető családban. Grace önmagából kikelve fogadta a hírt, de mielőtt gyermeki őszinteségből, válogatás nélkül Louis fejéhez vágta volna, mit gondol, a dermesztő nézésű bátty kioktatta; mit tudhat egy ekkorka lány az életről. Talán Hero szándékosan nem hagyta magának, hogy érezze húga mérhetetlen szeretét, mérhetetlen fájdalmát. Talán bele sem gondolt, hogy ő maradt csak Gracenek, ő volt az utolsó reménysugár teljes összeomlása szélén.
Amikor felvettek a világhírű Google-höz, egyetlen hátizsákkal ültem fel a repülőre, és magamat is megtévesztve eljátszottam, hogy nincs rám különösebb hatással anyám büszke-szomorú arca, ahogy pityeregve búcsúzott a reptéren, sem a honvágy, sem a vadiújtól való rettegés. Kétség kívül valami nagy és kalandos várt rám, erre összpontosítottam.
Eljátszottam, hogy engem semmi sem köt Dublinhoz, Howth-hoz, a családomhoz.
Eljátszottam, hogy én vagyok a család meg nem értett fekete báránya. És jól esett eljátszani a kontrollálhatatlan musztángot, aki egyedül, büszkén rohan bele a nagyvilágba.
Pedig az egész mögött én csak szimplán szomorú voltam, mert nem találtam önmagam,
miután Hero "meghalt",
miután kiderült, hogy apám egy házasságtörő szemétláda, van egy titkolt fia, és lázasan ellenzi a színészi terveimet,
miután jött a hír, hogy Nina autóbalesetet szenvedett, kómában van, és lehet, hogy már sosem fog felébredni. Plátói rajongásom nagyon is valósnak tűnt.
Azt hittem mindezekből kigyógyulok az idő, távolság, napfény és az álomkarrier hatására.
Minden meg is volt: telt az idő, messze voltam az otthoniaktól, minden nap százágra sütött a nap, és közben teljesen beszippantott a szupermenő munkahely. A magam ura voltam és megérkezett végre az új élet, az új Cristoph. Meggyógyultam volna? Francokat. Nem volt meg a szilárd alap ehhez az elképzelt új élethez, hiszen a régi másból sem állt, csak elvarratlan szálakból. És egyszerre pukk, kidurrant a lufi és tudtam, hogy ha még egy napot itt kell maradnom a tökéletesnek megrajzolt álom-világomban, megőrülök. Úgyhogy amilyen lazán, búcsú nélkül jöttem, ugyanúgy tértem is haza, 3 év után. Mintha mi sem történt volna...Aztán a minden történt. A Hurok történt. Meg Nina. Meg Robert Horan halála. Aztán pedig törvényszegések, hazudozások, veszélyes játszmák indultak el. És újra itt vagyok, mindenféle, nehezen feldolgozható indulatok fogságában. A szálak még mindig nincsenek elvarrva. A helyzet sokkal súlyosabb, mint volt, viszont van egy jó oldala is: mindenki él, aki így vagy úgy, de fontos számomra.
- Mi ez a csendes merengés? Gyanúsan régóta ücsörögsz itt -csatlakozott hozzám Felix a bulikanapénak nevezett, kopott bőrmonstrumon. A garázsnak ez a része immár egy hangszer és erősítő arzenál. Csigahajú öcsém egészen idáig a kábelekkel bajlódott, behangolta az új mikrofont. Eszerint nem tett le a zenekarosdiról.
- Nincs túl jó kedvem. De ahogy elnézem, most neked sem ér fülig a szád. A Brookos incidens a bibi, igaz?
- Szerinted is bunkón viselkedtem vele? -fűzte össze ujjait.
- Hát, mindig is feltűnően negatívan álltál hozzá. Már lassan azt hittem féltékeny vagy Alexre.
- Pfff, ne viccelj! Tudod, hogy nem! De könnyűvérűsége folyamatosan Ellát juttatta eszembe.
- Én abszolút megértelek. Ebben nagyon hasonlítunk; védekező mechanizmus, ösztönös, nem akaratos. Én is bántottam azt, aki lábremegtető hatással van rám.
Felix lepetten sandított rám, tudta jól, kiről beszélek és szerencsére nem kérdezett rá nevére hangosan.
- Szóval azt mondod ez így rendben van? Nem tartozunk beismerő vallomással vagy legalább egy bocsánatkéréssel?
- Hát térdre borulni azért nem fogok -vetettem hátra a fejem, és minél hamarabb el akartam hessegetni a nőtémát- Egyébként azon gondolkodtam, hogy veszek a belvárosban egy lakást. Mit gondolsz?
- Komolyan? -kérdezte elgondolkodva, majd törökülésbe hajtogatta lábait- Mondjuk nem rossz ötlet. Te szeretsz a magad ura lenni.
- Igen, tudod, könnyen lehet, hogy ebben a városban maradok. Ideje itt is kialakítani a saját kis életemet. Ez a ház lesz mindig is az otthonom, de kell a független legénylakás. Úgy csinálhatok mindent, ahogy én akarom, és ha apámnak valami nem tetszik, nem mondhatja, hogy "az én házamban senki nem viselkedik így".
- Miért, most éppen mi szúrta a szemét?
- Valahonnan megtudta, hogy kissé elkapott a piálási gépszíj, és hát tegnap este is meg merészeltem inni egy üveg bort a készletéből.
- Egyedül?
- Tesókám, nincs miért aggódni, csak kamaszodom!
- 27 évesen, papa?! -ütött vállon Felix- Én amúgy támogatom az ötletedet, de csak ha héderelhetek nálad.
- Még szép! El is várom, hogy meglátogasd az öregedet! -mímeltem egy fogatlan tatát.
- Ha lakást kell nézni, abban is partner vagyok! -kacsintott rám.
- Köszi, öcsi! -azzal összeöklöztünk, majd ok nélkül egymásra nevettünk. Felix a család férfiszekciójának egyetlen gyöngyszeme, ez bizony megmásíthatatlan tény - Na és mi van a Blushboys-szal? -böktem fejemmel a próbateremmé alakított sarok fele- Tudom, hogy nincs ki a létszám, de miért nem szerzel két embert? Niall benne lenne, hogy folytassátok?
- Hát szerintem parkolópályán van az ügy. Én sem vagyok teljesen biztos a dolgomban már, és Niallnak is megvan a maga baja. Nagyon nehéz neki, tudod alapból is instabil a lelki állapota, de most...
- Nos igen -köszörültem meg a torkom, eszembe jutott a kamu temetésen való kiborulása- Nem nagyon tudjuk elképzelni a fájdalmát.
- És nem is csak a gyásszal kell megküzdenie. Nagyon a szívére veszi anyukája és a nővére sorsát is, de közben Shelby-vel egyre távolodnak egymástól, ráadásul megörökölte a Champet, szóval van rajta nyomás bőven. -magyarázta hüvelykujján hordott gyűrűjét forgatva. Próbáltam elcsitítani fellobbant gondolataimat Ninával a főszerepben.
- Szegény pici Shelby.
- Szerintem az ő sztorijuk hamarosan folytatódni fog, ismerem őket.
- Hékás, és mi van azokkal a jó fej utcazenészekkel, akikről meséltél?
- Ja... akikkel pont aznap haverkodtunk össze, amikor Robert bá...
- Aha. Miért nem beszélsz velük? De most komolyan.
- Erre nem is gondoltam. Talán. Viszont mindjárt itt a szülinapod nagyapó! Tervezel ünneplést? Csinálhatnánk egy jó bulit.
- Aminek a végén a tesóim nem birkóznak a svédasztalon?
- Ha-ha-ha. Például -forgatta meg szemeit- Segítek megszervezni! Elintézem, amit csak szeretnél!
- Ezt örömmel hallom, mert lenne irányodba egy hatalmas kérésem.
- Kivele!
- Olyan partit szeretnék, ahol a Blushboys húzza a talpalávalót!
- Még mindig hallani az amerikai akcentusodat -bökött felém mutatóujjal, mintha meg sem hallotta volna előbbi kívánságomat.
- Légyszi! Semmi mást nem akarok jobban! Van időd összerántani egy csapatot, a szülinapom 3 hét múlva esedékes. Én csak egyszer hallottalak énekelni... De komám! Hogy a francba jön ki ilyen dög a torkodon? Azt szeretném, ha mindenkinek a földre zuhanna az álla.
- Tényleg ezt szeretnéd?
- Te is ezt szeretnéd -néztem mélyrehatóan a szemeibe, ő pedig gyermeki izgatottsággal rábólintott. Kocsiajtó csapódásra lettünk figyelmesek, nyikorduló hangja alapján a Jeep az, tehát Cesar ért haza a farmról. De nem volt egyedül, beszélt valakihez.
- Cesar! Garázs! -kiabáltunk neki, majd kisvártatva nyílt a mosókonyha felőli ajtó.
- Sziasztok! Mától van egy új lakónk! -lépett be a nefelejcskék vászoninges gentleman, pólyásként keblére ölelve valami nagyon puhát.
- Hát ő?! -kérdezte Felix lelkesen felugorva mellőlem. Abban a pillanatban felénk villantak a kivizöld gombszemek, majd felsőbbrendű távolságtartással egy morcos cicapofi mért végig bennünket. Na szép, jön egy négymancsú plüssjáték, és a férfiak máris gügyögő puhányokká változnak.
- Egy pár hete odacsapódott a többi macskához a farmon, a munkások etették, simogatták, aztán odaszokott, és most már levakarhatatlan. Emlékszel Felix, napok óta próbálom kideríteni, milyen vadállat fojtja le a tyúkokat? Itt a tettes, teljes életnagyságban!
Közben rájöttem, a macseknak nincs semmi baja a világgal, alapból ilyen mufurc a képe. Andalítóan dorombolt, olykor-olykor Cesar nyakához dörgölve kobakját. Szőre hamvas szürke volt, akár a köd, a fény selymesen tört meg, s táncolt végig rajta minden apró moccanására. Aztán gondolt egyet és lekéredzkedett, gondosan felmérte a terepet, majd átható tekintete megállapodott az enyémben. Kíváncsian szuggeráltuk egymást, majd mikorra már felocsúdtam volna, Alex vadiúj Ferrariján keresztül felszökkent mellém a kanapéra, engedélyt kérően rám nézett és -mintha ezeréves cimborák lennénk- választ sem várva befészkelt az ölembe.
- Öregem, te aztán nem vesztegeted az idődet! Máris jóban vagyunk? És ennyire? -kérdeztem tőle, mire egy félnéma, hálás "nyáu" volt a válasz. Hát ott megnyerte magának a szívem a kis rohadék. Végigsimítottam pelyhes-puha bundáján, ő pedig tovább húzta az agyam; hanyatt vágta magát, apró mancsaival felém nyújtózva.
- Nagyon barátságos macsek! -szólt Cesar.
- Az enyém lehet? Már el is neveztem.
- Elviszed őt az új lakásodba? -kérdezte Felix, majd a lepett Cesar fele fordult- Cristoph nagykisfiúsat akar játszani, úgyhogy valószínűleg vesz egy lakást a városban.
- Remek! Akkor már meg is van a lakótársad -vigyorodott el a pasas, aztán laza hullámjaiba túrt, órájára pillantott, és a dolgára sietett. Felixszel még dögönyöztük egy ideig az új családtagot, név szerint Plutóniumot. Ideiglenes Felixre bíztam a kis csirkegyilkost, mert nekem is jelenésem volt, méghozzá a titkos, másik életemben.
A Cristoph-fal való komoly és kíméletlen szóváltásom kicsit sem hagyott hidegen, mi több, amikor csak úgy kisétált a szobából, mint aki jól végezte dolgát, mintha övé lenne az erkölcsi győzelem, annyira felforrósodott az agyam, hogy majdnem utánamentem. Fel akartam pofozni. Bevallom: tükröt tartott elém, ettől borultam ki. Aztán az ezt követő felismerésem végleg lehűtött. Szeretem őt, és bízni akarok benne. Hogy mi?!
De tudtam, hogy itt koránt sincs vége a történetnek. Nem ilyen egyszerű. Ő sem, és én sem.
- Te már fent vagy? Reggel 6 óra -csoszogott le a lépcsőn egy álmos szőke daliás. Bennem a teljes álmatlanság cikázott, ő még félig aludt.
- Igen Niall, tudom -bólintottam, majd leugrottam a pultról- Csináljak neked reggelit?
Pontosan arra a lepett-kétkedő pillantásra számítottam.
- Ha ráérsz. Köszi -rántotta meg a vállát, majd további ásítások közepette elvonult a fürdőbe. Amíg ő éberséget csiholt arcára és felöltözött, én kenyeret szeltem-pirítottam. Úgy sejtettem mézes-vajas pirítóst fog kérni. Mellé két csík sült bacont. Miközben rotyogott a vízforraló és sercegett a szalonna, megterítettem neki a pulton, rádiót kapcsoltam. Mire visszaért, minden flottul elkészült. Niall nehezen hitt az orrának, szemének, bajsza alatt motyogva csüccsent le, s közben lázasan lapogatta a százágú villámhárítót a fején.
- Oké, először is. Honnan tudtad, hogy erre éheztem? Másodszor. Félelmetesen normális vagy -nevette el magát, majd amikor konstatálta, hogy ez bizony nem valami erőltetett színjáték, jóízűen nekilátott a reggelijének. Már-már gondtalannak tűnt, ahogy mindig a soron következő muzsika ütemére dobolt lábával, a falatozás közben pedig a közelünkben sertepertélő Corának udvarolt.
- Milyen volt Galwayben? -kérdezte megtörölve a száját.
- Nem éppen olyan, amire számítottam. Mármint nem a város miatt, hanem miattam.
- Nézd, ne legyen bűntudatod! Én vertelek át titeket azzal, hogy jól vagyok.
- De nem vagy jól, ez nyilvánvaló, pont ezért semmi sem a te hibád. Itt kellett volna lennem veled, és akkor talán...
- Nina! Fejezd be! -szólt rám sosem tapasztalt atyáskodással, és egy pillanatra tényleg apánkat láttam benne- Sok dolgot elrontottunk, de attól nem jutunk előrébb, ha a bűnbak szerepéért versengünk. Mindketten sarasak vagyunk, de változtat ez bármin is? Azon, hogy szeretlek?
Rögtönzött prédikációjától összeszorult a szívem. Sosem csinált még ilyet ezelőtt. Kicsit sem tűnt úgy, mint aki súlyos gyógyszerfüggőséggel harcol. Aztán észrevettem enyhén remegő kezeit...
- Remélem nem. Örülök, hogy újra barátok vagytok Liammel -mondtam ki nevét fájó mellkassal.
- Igen, én is. Jókor kaptuk egymást vissza. Viszont ti?
- Azt hiszem mi meg pont most vesztettük el egymást.
- Ugyan kérlek. Akkor veszted el, ha hagyod.
- Neki talán most az a legjobb, ha hagyom.
Láttam Niallon, hogy bosszantja a szituáció; egy dolog helyreáll, közben viszont egy másik megy tönkre. Viszont remekül érzékelte, hogy ezt most nem akarom mélyebben megvitatni.
- Anya már el is ment az étterembe? Találkoztatok?
- Legalábbis láttuk egymást. Én köszöntem neki és megpróbáltam mondani valamit, ő meg úgy csinált, mintha csak egy látomás lennék, és gyorsan tovább is állt.
- Ismered. Úgysem tud sokáig haragot tartani. Gyere el velem a Champbe, szeretném kikérni a véleményedet pár dologban. Aztán be kellene ugranunk a barkácsboltba. Később pedig meglátogathatnánk Liamet.
- Rendben van, legyen így! -egyeztem bele. Egész nap azon voltam, hogy elcsitítsam az ördögöt a fejemben, mert a családomra akartam végre fókuszálni, szerettem volna törődni velük, szerettem volna megnyugtatni őket. És közben ráeszméltem, hogy igaza volt Crisnek, őrült vagyok, őrült önámításba hajszoltam magam, pedig anya és Niall a legfontosabbak. Ők mindig itt voltak nekem, nélkülük már semmi nem lennék. Talán ha megpróbálnék beléjük kapaszkodni, visszatérnék a való világba?
Későbbi fejlemény: anya hozzám szólt, és nem bánta, hogy kihordtam a konténerbe az építkezési törmelék apraját. Nem borultunk egymás nyakába, de folyamatosan és érezhetően repedezett az a jégburok. Liammel viszont más volt a helyzet...
A kórterme ablakából figyeltem őt, sokkal jobb színben volt, mit két napja. Hosszasan beszélgetett az öcsémmel, aki aztán semmit nem értő arccal lépett ki az ajtón, s úgy nézett rám, mintha szellem volnék.
- Azt mondta, nem szeretné, ha bemennél hozzá, se most, se máskor.
- Semmi baj -bólintottam az üvegre tapasztott tenyérrel. A betegágyhoz kötött fiú egy jelentéktelen félpillanatra sandított csak felém, aztán oldalára fordult és a falat bámulta a továbbiakban. Ha tetszett, ha nem, tiszteletben kellett tartanom kérését; nem akar látni. Mostmár ő is fent van a listán, amelyen azok az emberek szerepelnek, akiket bántottam vak, ostoba és makacs viselkedésemmel.
- Semmit sincs késő helyrehozni. Ezt te mondtad nekem régebben -fogta meg a vállam Niall.
- Remélem nem jegyzel meg mindent, mert sokszor hülyeségeket beszélek!
Niall még csak nem is sejti, hogy legjobb barátunk most tényleg miattam került kórházba. Tiszta sor, hogy én rángattam ebbe a veszélybe. Többé nem fordulhat elő. Még egy ilyen pofon, és lehet, hogy egyikünk nem lesz képes többé talpra állni.
De végre legalább fel tudtam zárkózni az öcsém életét illetően, és fantasztikusan jól esett, hogy mindazok után, amin keresztülmentünk külön-külön és együtt, ugyanolyan bizalommal mesélt legsötétebb érzéseiről is. Tudtam jól, hogy én is viszont bízhatok benne, valamiért mégsem tudtam megnyílni. Nem tudtam kimondani mindazt, ami fájt. Pedig már nagyon-nagyon tele volt a szívem. Most először írta körül, milyen volt az a tortúra, amin végigkínlódta magát, kezdve apa halálhírétől, a temetéstől, a totális feladás gondolatán át, egészen a gyógyszerekre való rászokásig és titkolózásig. Majdnem elvesztette a fejét, gyűlölte magát, hagyta, hogy a vegyületek vegyék át a kontrollt. A világra haragudott és benne mindenkire, rám is. De mi a tényállás most, kérdeztem. Epekedtem magamban, hogy némiképp megnyugtasson. Félig-meddig sikerült is neki; egészen mostanáig hallani sem akart a Champ Bar-ról, nem hozta lázba a felújítás és az újranyitás gondolata. Többször megfordult a fejében, hogy eladja, vagy porig dózeroltatja az egész kócerájt -meséli. Hiba lett volna, hisz ez nem csak az ő öröksége, hanem apa szíve-szenvedélye, egy jókora darab mindannyiunk múltjából. Anyával azt találták ki, megpróbálják úgy megőrizni a helyet, hogy közben teljesen újjászülethessen. Hogy egy nap úgy tegyük majd be a lábunkat oda, hogy túllépve apa elvesztésén, örök emléke szívünket melegítse. Niall most azzal a gondolattal kacérkodik, mi lenne, ha péntek esténként élőzenés szórakozóhelyként funkcionálna. Tetszett az ötlete, s az még annál is jobban, hogy lelkesen tervezgetett. Próbáltam faggatni Shelby-ről, ez a téma viszont tabunak bizonyult. Pedig milyen imádnivaló párost alkottak...
Az öcskös elemében volt, és roppantmód örültem, hogy látszólag ehhez az én "visszatérésem" is hozzájárult. Zseniális ötlete támadt; rittyentsük gyertyafényes meglepetésvacsit anyának. Bevásároltunk hát a felturbózott fish and chipshez. Egy meglepően jó érzés melengette a szívemet, miközben egymást ugratva sürögtünk a konyhában. Nagyon rég nem éreztem már a lehető legjobbkor jött. Az otthon adta szeretet. Pedig végig itt volt, csak én egyszerűen elmenekültem, azt gondolván máshol, nélkülük könnyebb, jobb lesz. A frászt. Bármi is legyen, ők sosem fognak bántani, tőlük csak kapok. Most például tiszta lapokat kaptam. Amikor anya gyanútlanul hazaért, előbb Corával zsörtölődött egy sort, aztán sóhajtozva ledobta kardigánját, végül megtorpant a terülj-terülj asztalka előtt. Rögtön levette, mi a tervünk. Mi meg csak álltunk ott vigyázban, és vigyorogtunk, mint a tejbetök. Egyikünk sem tudta miért és hogyan, de mindhárman elpityeredtünk. Aztán összeborultunk, kibontottunk egy üveg bort, és az imádott otthoni ízvilágtól, na meg a fülig érő örömtől bódultan töltöttük el az estét. Telehassal eldőltünk a nappaliban, megnéztünk egy vígjátékot, közben Corát szeretgettem, meg ő is engem.Tényleg tökéletes volt az egész. De mintha csak egy pillanat lett volna. És aztán megint ott feküdtem az ágyban, álmatlanul bámulva a tükörplafont, ördögi gondolataim elnémulásáért könyörögve.
Hajnali kettőkor pedig úgy ültem fel az ágyban, mint akit hideg vízzel öntöttek nyakon. Merthogy valaki az én nevemet óbégatta odakintről. Cora a hátsó udvarból ugatott. A nagynehezen előcsalt álommanó már szedte is a sátorfáját. Beélesedett érzékekkel rohantam ki az erkélyre.
- Floyd?! -tettem fel költői kérdésem magamnak. A gyér utcafényben is jól láttam arcát, a francia nyelvű halandzsa, és dalfoszlányok is stimmeltek. A kerítésbe kapaszkodva ringatózott, majd mikor észrevett, újra felélénkült, és folytatta a csendháborítást.
- Nina! Nina! Egyetlen kincsem, Nina! Szerelmem! Engedj be!
Láttam, hogy teljesen hiábavalóan próbálom csitítani onnan fentről, csak úgy hallgattathatom el, ha lemegyek hozzá. A lépcsőn lefele rohanva összetalálkoztam anya semmit nem értő, kómás arcával.
- Semmi baj, csak Floyd...elrendezem.
- De miért ordít? Felveri az egész szomszédságot! Valaki ránk hívja majd a rendőröket!
- Nem lesz gond, anyu! Megoldom, tényleg! Aludj csak! -erősködtem, de úgy vettem észre, hogy nem sikerült túlzottan megnyugtatnom. Mezítláb szaladtam ki éjjeli vendégünkhöz, aki aztán síró-nevető ujjongással fogadott. Nem akart elnémulni, úgy kellett befognom a száját.
- Most már fejezd be! Nem vagyok süket! -förmedtem rá rögtön, mert állatira zabos voltam, de igazából nem rá. Hanem a bűntudatomra, ami fecsegni kezdett. A francia fiú olyannyira volt csatakrészeg, hogy ha nem ragadom meg a hóna alatt, véletlenszerű sasszélépései közepette elterül, és betöri a fejét a beton patkán.
- Uram Isten, mennyit ittál? Bírsz járni? Add azt ide! -téptem ki kezéből a rózsákkal telegravírozott fémflaskát.
- Hiányoztááál -csókolt nyakamba.
- Na, Floyd, ne csináld ezt! -kértem, miközben minden erőmmel igyekeztem betámogatni a bejárati ajtón. Attól a tömény piaszagtól még majdnem én is beszédültem - Egyáltalán hogy jutottál el ide? -kérdeztem megint csak magamtól, tudván, ilyenkor nincs már busz, taxira pedig kétlem, hogy futná neki.
- Szia drága Maura! Te mindig olyan jó vagy hozzám! -bömbölte Floyd, amint felismerte az elszörnyedt arcot.
- Szent ég. Mit művelt ez a fiú már megint? -csóválta fejét anya, majd segített lefektetni a kanapéra. Első körben annyit ficánkolt, hogy legurult róla, amin ő önkívületében jót mulatott, mi meg szívbajt kaptunk. Anya hozott egy lavort, vizet, meg pogácsát. Hosszas rábeszélés után elcsócsált pár falatot, ivott kicsit. Szerencsére Niall nem ébredt fel a patáliára, anya szerint azért, mert az egyik gyógyszere altató mellékhatású.
Floydot is lassan álomba gyűrte a szeszmámor, gyémántként csillogó szemei le-lecsukódtak, s érthetetlenül elmotyogott kérdései mind úgy kezdődtek: Ugye...? Ugye te...? És én mindre egyetértően, beleegyezően bólogattam.
- Csss, jól van. Semmi baj. Rendben leszel. Pihenj most már! -kérleltem dús hajával játszadozva, de ő minden erejével azon volt, hogy elmondja: képtelen józan életet élni nélkülem. Ő nem akar élni nélkülem. Vallomása nem volt teljesen új, mégis most hatott a legvalósabbnak, most ütött szíven legerősebben, és hallatán nem csak vele, de velem is lassan forogni kezdett a szoba. Főleg azért, mert mára már visszajöttek a vele kapcsolatos emlékeim, az érzés, hogy mélyen ismerem őt. És éppen ezért tudtam, hogy az ő szavainak mindig nagy súlya van, sosem mond meggondolatlanul semmit. Ha azt mondja, nem akar élni, az sajnos igaz. Komolyan kell vennem a fájdalmát. De fogalmam sincs, mit csináljak. Hogyan legyek isten? Hogyan támasszam fel azt, ami halott?
Amikor végre elnyomta a mély álom, betakartam őt egy pléddel, pár percig néztem ártatlan, békés arcát, aztán csendben elvonultam folytatni nem-alvásomat. Egy újabb pazar kis éjszaka a hátam mögött.
Sajnáltam, hogy nem volt senkim, akinek előadhattam volna hajmeresztő történeteimet. Például azt, hogy a farzsebemben lapuló mágneskártya a kulcs a legizgalmasabb helyre, ami hatalmas, high-tech, törvényen kívüli és naná, hogy szupertitkos. Ja, és nem mellesleg ez az igazi munkahelyem. Ez kéremszépen a LOOP, vagy ha úgy tetszik Hurok, és szeretik, mi több elvárják, hogy cyber-rosszalkodjak. Ma pedig végre megtudtam, hogy B1-es szintű tag vagyok. A bázison tett leleplező körsétám után Georga azt mondta, nem kell itt lennem, ha nem akarom. Annyi szabadnapot kapok, amennyit akarok. Hát éltem a lehetőségeimmel, mert emésztenem kellett, újfent sok-sok-sok mindent. Bárcsak sejtettem volna, hogy ez még mindig csak az előétel volt...
A bázisról kiérve természetesen nem ott lyukadtam ki, ahol bementem, hanem az O'Connell utca alatti metrójáratban, ami gyalog marha messze lett volna a mélygarázstól, ahol a kocsim dekkolt, szóval amint felértem a földfelszínre, leintettem egy taxit. És amint rutinosan bepattantam a hátsó ülésre, egy semleges hang felkiáltott a fejemben: - A főétel tálalva!
Ilyen nincs...
- Heló cukifiú, rég láttalak. Hova szabad? -fordult hátra mézédes mosolyával a sofőröm.
- Tulajdonképpen meggondoltam magam, sétálok! -hadartam lehűlve, kétségbeejtően szabálytalan szívverést észlelve mellkasomban. Hirtelen arról is megfeledkeztem, hogy hova akartam menni. Mi a fene ütött belém? Delion Clark az! Soha semmi közöm nem volt ehhez a lányhoz! Na jó, Cris, ez így azért nem teljesen igaz. Mi több, kamu. Valami közöm azért csak volt, nem?
Miközben látványosan beégettem magam, a mélybarna szempár tetőtől talpig feltérképezett.
- Na, mi lesz? Ma még eldöntöd? -sóhajtott fel fejcsóválva, majd fújt egy lufit rágójából. Howth-ba légyszi, levetem magam egy szikláról -gondoltam magamban.
- Igen. A Hyde Parkhoz szeretnék menni -böktem ki nagy erőfeszítések árán. Valamiért -és egyelőre magam sem jöttem rá miért- nem akartam vele további perceket eltölteni.
- Vettem -bólintott rámkacsintva, s orrán a kislányos szeplők ráncba szaladtak- Egek Cristoph, ne csinálj már úgy, mintha valami kellemetlen ismerős lennék! Vagy az volnék? Nem te voltál halálosan szerelmes belém -kapta el tekintetemet a visszapillantóban, miközben beindította a motort.
- Tudom és bocs. Odaülhetek melléd? -kérdeztem.
- Huppanj! -paskolta meg maga mellett az anyósülést.
Szóval Delion. Esküszöm teljesen megfeledkeztem róla és arról, hogy milyen jó kis egyetemi bulikat éltünk át együtt. Na persze az nem most volt, maholnap 8 éve. Mondhatnám, hogy gőzöm sincs, hogy váltak el útjaink, de ahogy nézelődést színlelve őt lestem, minden emlékkép a fejembe tódult, szédítő gyorsasággal. Mintha egy évet sem öregedett volna, vonásai ugyanolyan kifinomultak maradtak, szívmelengető nézése, filmszinkronba illő hangja pont, mint anno fénykorunkban. Mindig is belevaló csaj volt, vegyésznek tanult, de ötletem sincs, hogy kötött ki a taxisofőrködésnél. A vele kapcsolatos bűntudatomat leszámítva, jó volt őt látni, nagyon is, és a kínos bájcsevejtől való félelmem két másodperc után eloszlott.
- Nem szívesen ismerem be, de állati dögösen áll neked a monokli, meg az a bevert orr -könyökölt fel a kormányra, amíg a pirosnál dekkoltunk.
- Én meg nem szívesen ismerem be, hogy icipicit többet ittam a kelleténél, amikor ezeket szereztem.
Jóízűen kacagott rajtam. Azt hittem a pár perces autóút egy örökkévalóságnak fog tűnni, de épp ellenkezőleg. Túl gyorsan a Hyde Parkhoz értünk. A járgány selymesen lassult alattunk, a lány remek érzékkel vezetett.
- Mielőtt megkérdeznéd mennyivel tartozol, tiltakozást nem tűrve kijelentem, hogy semmivel.
- Az jó, mert nincs nálam a tárcám, és el kellett volna játszanom, hogy a másik nadrágzsebemben hagytam.
- További szép napot, Cris! -intett nevetve, ahogy kiszálltam. Külső-belső harmónia áradt róla. Túlontúl kedves volt velem, így hát ha meg is bántódott miattam a múltban, az már tutira történelem, túltette magát rajta. Talán azóta egy kiegyensúlyozott párkapcsolatban él álmai pasijával. Ki tudja.
- Kösz, neked is, Lio! -csaptam be az ajtót, s pár másodpercig fenntartottunk egy igen jelentőségteljes szemkontaktust, amit az egymás becenevein való megszólítás váltott ki. Elvesztettem a kontrollt arckifejezésem felett, ahogy feltűnt szemében valami szokatlan, valami új. Azonnal érdekelni kezdett mi az - Figyelj -hajoltam be a leengedett ablakon- Nincs kedved beszélgetni valamikor? Úgy értem...tudod. Sok mindenre nem jutott idő.
Delion habozott, nem is keveset, de aztán egy vállrándítással azt mondta: jó. Számot cseréltünk, győzelem.
Egy jó ideig ücsörögtem a Volvómban, és automatás kávét szürcsöltem. Esküszöm nem bírtam nem Delionra gondolni. De basszus! Az a lány mindig nevetett a vicceimen! El akartam terelni szokatlanul rózsaszín gondolataim, mert ez így nem állapot. Nekem komolyan kell vennem magam, hiszen B1-es vagyok, nem akárki! És egy B1-es nem felejtheti az állát a földön egy nő miatt.
Úgyhogy akkor térjünk is vissza a Hurokra, ahol minden jelenlevő arcáról mintha lehullt volna a metaforikus maszk. A vezérlőtermekben, a laborokban, a féregjáratokban, orvosi szobában, mindenütt tárt karokkal, széles vigyorral, majdnem hogy üdvrivalgással fogadtak, amint megláttak. Úgy tisztelegtek nekem, mint a csatából hazatérő hősnek. Mondjuk jár is nekem a taps, hisz az életem árán sem árultam el őket. Ez volt a bizalmuk és a befogadásuk ára, értem én. Rám aztán nem mondhatja senki, hogy nem vagyok tökös csávó.
Ugye rémlik, hogy Arthur -finoman fogalmazva- sosem csípett engem, és sosem rejtette véka alá lesajnáló véleményét rólam. Most meg? Úton-útfélen háton, vállon veregetett, bratyónak meg cimbinek szólított, és megmutatta az eddig tiltott zónának számító zegzugokat is. Bámultam, mint a borjú a retinaszkennelős, ujjlenyomatolvasós kapura, amik mögött elképesztő műszer arzenál lapult. A legújabb kincs egy holoasztal volt, még szép, hogy az vitte a prímet. Art azt mondta, hogy hívjam csak nyugodtan Artnak, és hogy idővel mindent meg fogok tanulni, ne aggódjak. A nindzsa kishúg, alias Georga is felettébb kedélyes volt. Egyetlen csípős megjegyzést sem tett rám, és nem fenyegetett meg, hogy átvágja a torkom, ha még egy faviccet elsütök. Tényleg mindenki így örül az új munkatársnak? Nekem? Rákérdeztem hát démoni excimborámra.
- És mi a helyzet Heroval? Reagált valamit hősiességemre?
- Nem, ő most...nincs a toppon. A húga mellett kell lennie, mert meghalt a nagymamájuk.
- Ó. Sajnálom.
- Őszintén szólva nem igazán önmaga egy ideje. Tudod ő volt a csapat mozgatórugója, a lelke, ő tartott össze minket. Te nem ismerted ezt az oldalát, mert amikor bekerültél ide, megindult benne valami, és azóta is próbálja visszaszerezni a kontrollt.
- Eleinte még csak-csak emberszámba vett, bár akkor sem pletyóztunk sokat, de idővel ez egyre rosszabb lett. Szavai és nézése egyaránt késeket döfköd belém.
- Az elején még próbálta elnyomni az érzéseit, azt hitte, csak a múltbéli kedves emlékeitek hiányoznak neki. Aztán szépen lassan rájött, hogy a jelenbéli Cris ugyanaz a srác, akit hátrahagyott, és kicsit sem közömbös számára a létezésed. Jegyezd meg Heroval kapcsolatban, hogy amit mond és amit gondol, az sokszor teljesen ellentétes egymással. -magyarázta Georga bizalmasan közel hajolva- Én úgy gondolom haragszik magára, amiért csak úgy szó nélkül kilépett az életedből, hagyva, hogy szenvedj és dolgozd fel, ahogy akarod. Árulkodóak feléd irányuló indulatai, pokoli bűntudata van.
Hittem Georgának, még akkor is, ha mindezt nem közvetlenül Hero szájából hallotta. A nők ugyanis brutál jó érzelem-radarokkal rendelkeznek.
- Értem már, miért ő az egyetlen, aki nem akarja, hogy itt legyek.
- Ó, de még mennyire, hogy akarja! Valójában akarja -bólogatott az amazon ellenkezést nem tűrve.
- Elég furán mutatja ki.
- Csak idő kell neki.
- Szerintem elég türelmes voltam vele. Én már nem tudok kiigazodni rajta. Tényleg, mintha sosem ismertem volna.
- Visszahackelted magad a legjobb barátod életébe, teljesen véletlen, váratlanul. Erre még ő sem tudott felkészülni.
- Igen én csak behackeltem magam ide. Csaltam.
- Szerencsére. És aztán okkal érdemelted ki, hogy maradj. Ahogy visszatértél Dublinba, várható volt, hogy lesz néhány bökkenő Hero fronton.
Árulkodtam kicsit én is Georgának, és elmeséltem neki, mily érzékletesen adta tudtomra Hero a múltkor, hogy mennyire fontos vagyok neki.
- Komolyan ezt mondta neked? Hű. Ez elég combos kis sértés -ismerte el kimeresztett szemekkel.
- Ezt ő nem sértésnek szánta, hanem megsemmisítésnek. Úgyhogy hacsak nem kér bocsánatot, én végeztem vele, pá.
- A csapatunk érdekében remélem észhez tér. Egyébként hogy tetszik a bázis teljes valójában-pompájában?
- Elmegy -rántottam meg a vállam, mire Georga felnevetett.
- Na és a harci sérülésed? Gyógyulgat?
- Ja, de nem sieti el. Viszont ami a kínvallatóimat, Steve-et és Galet illeti, komolyan megfontolhatnák a színészi karriert.
- Átadom nekik. Egyébként ha akarsz bemehetsz Roberthez. Annyit trécselsz vele, amennyit csak akarsz, de ne feledd; ő nem LOOP tag.
- Rendben, de talán majd holnap. Ma még a normális életemben vannak elintéznivalóim -túrtam hajamba elkalandozva.
Ahogy a műanyagpoharas és mellesleg moslékszagú kávét szopogattam, lelki szemeim előtt megint megjelent Delion arca. Lehet, hogy találtam magamban egy újabb lezáratlan ügyet? Annyi minden zsongott a fejemben, hogy úgy éreztem muszáj cselekednem valamit. Elsőként anyát hívtam, és röviden, tömören előadtam neki fészek-kirepülési szándékomat. Fel is ajánlotta, hogy segít ingatlant vadászni, aminek nagyon örültem. Aztán majdnem felhívtam Ninát, majd Deliont, végül egyiket sem, mert jobbnak láttam, ha takarékra teszem magam. Rögtön eszembe is ötlött, hogy tegnap kaptam egy üzenetet a színtársulattól, hogy ma délután nagy megbeszélés lesz, új szereposztásokról, miegymásról. Úgyhogy inkább oda indultam.
Amikor odaértem felettébb izgatottnak tűnt mindenki, rögtön tudtam, hogy valamiről le vagyok maradva. Nem ez lett volna az első eset. Hamar kiderült: improvizációs óra lesz, melynek tétje is van. Az viszont titok maradt. Rendben van, játszunk, gondoltam. Jól fog esni végre kicsit a pillanatban létezni. Csakhogy a sors fintora közbeszólt, mert persze hogy egy olyan jelenetbe csöppentem, ahol gyanútlan járókelőként lelőnek a nyílt utcán. Nos, mit mondjak, szinte át sem kellett szellemülnöm, gond nélkül el tudtam képzelni a fájdalmat. Ahogy összerogytam a földön utolsó szívveréseimért harcolva, éreztem, ahogy megfagy a levegő, s vele együtt mindenki arca. Titkos életformámat, illetve a két napja történteket tekintve nem volt vicces eljátszani a saját halálomat.
Az Othello-ban főszerepet játszó színésztársammal, akit azóta is csak Othello-nak hívok, kávéztam a szünetben. Másik automata, ugyanaz a rémes lötty. Ez nem éri meg a fogelsárgulást. Othello egyébként nem ma kezdte, itt van már 12 éve. A mázlista a negyvenhez közeledik, szóval egyre sármosabb, semmi babapofi, csak erős arcszőrzet, szarkalábak, kemény tekintet. Azt mondta ő szeretne olyan kölyökkutya arcot, mint az enyém. Én meg olyan földet rengető bariton énekhangot, mint az övé, válaszoltam.
- Nem nagy ügy. Az inkább a valami, hogy te nem a tanultságod, hanem az őstehetséged miatt kerültél ide be. Neked zsigerből jön a színészet, ezt mindenki észrevette. Esküszöm látom, ahogy egy nap nagy kasszasikerű mozifilmekben játszol.
- Akár egy szerelmes vallomás -ugrattam- Meglep, hogy így vélekedsz rólam. Köszönöm. Nagyra értékelem!
- Ha karizmod nincs is, karizmád bőven van! -szorította meg bicepszemet nevetve. Ja, hogy azt nem mondtam: Othello szabadidejében proteint tol és testet épít.
- Ne piszkálj, már a 3kg-os súlyzót is elbírom!
Igazából nem volt más dolgom a színházban, de önszorgalomból ottmaradtam késő estig, amíg folytak a munkálatok. Jól tettem, mert az igazgató kíváncsi volt a véleményemre. A Nemzeti Színház ugyanis nyílt forgatókönyv-pályázatot hirdetett még a tavasszal. Remek ötlet, nem? Egy kis vérfrissítés, valami új. Bárki nevezhetett, bármilyen saját történettel. Hetekig válogatták, több rostán is átnyomták a beérkezett műveket. A végére egy elismert, hivatásos író háborús drámája és egy 17 éves amatőr misztikus irománya maradt. Az igazgató elém tolta a két kivonatot; szavazati jogot kaptam. Nem lehetett a kettőt összehasonlítani, az egyik alma, a másik körte. Az egyik centire ki volt méricskélve, és soraiból áradt a sok éves tapasztalat, az önbizalom, az, hogy aki írta, tudja mit akar átadni, nem engedi az olvasót a saját gondolatai útvesztőjébe. A másik csapongó, bizonytalan, olyan, mint egy hullámvasút, magával ránt, nem finomkodik, nem trükköz, nem bújtat el semmit a sorok közé, éretlen kamaszsággal tálal, olyan bensőséges és nyers, mintha a gimis fiú saját naplója lenne. Azon kaptam magam, hogy hevesen kampányolok az amatőr munka mellett. Mert az a történet minden zöldfülűségével együtt is szerethető és izgalmas, kiszámíthatatlan fordulatokkal teli, mindenféle kliséktől mentes. Hihetetlen, de az igazgató, aki egyébként a hivatásos író mellett voksolt, belátta, hogy jók a meglátásaim, és bár maga sem érti miért, de ad a szavamra. Így a Tiszta lappal lett a nyertes és én nagyon elégedett voltam. A gépelt eredeti változat borítóján az alábbi szöveg állt: "Tegnap még megvolt az életed, mára elvesztetted, és sosem kapod vissza. Minden, amid van, csupán egy üres fehér lap." Rögtön kapcsolódni tudtam ehhez a két mondathoz. Remélem majd lesz alkalmam találkozni az ifjú tehetséggel. Egyébként egy hét múlva indul a beharangozott Liffey Play, ami nem más, mint a legvagányabb ötlet a társulat részéről. A nyár két legmelegebb hónapjára a színház a szabadba költözik és világhírű darabokat fognak előadni a nagyérdeműnek. Mi több, mindez egy monumentális vízi színpadon történik majd. Operettekről és musicalekről van szó, úgyhogy nem szerepelek egyikben sem, de nem is baj, mert egyelőre az életem más részeivel kell megbirkóznom.
Később még bekukucskáltam egy táncpróbára, meglestem a látványterveket és a szereposztást a Liffey Playre, majd a barkács- és jelmezkészítő műhelyben szórakoztattam kicsit túlórázó kollégáimat. Jól elszaladt az idő. Amikor hazaértem átlagos emberi szükségletekre maradt csak erőm, mint evés és tusolás, majd laptopot vettem az ölembe. Újdonsült macskapajtásom, ezüstbundás Plutónium, a combomra hajtott fejjel dorombolt. Én meg úgy döntöttem, lenyomozom Deliont. Fogalmam sincs miért tettem, mi érdekeset találhatnék róla a közösségi médiás profiljain kívül. És aztán találtam! Méghozzá a rendőrségi adatbázisban.