Amikor megtudtam végre, mire is megy ki a játék, végleg, az utolsó csepp kételyem is elszállt a LOOP-pal kapcsolatban. Ha az összképet nézzük, mi vagyunk a jófiúk. Önkényesek vagyunk? Igen, kellünk. Nem azt mondom, olyan könnyű volt feldolgozni, hogy a trió napi rutinja az erőszak, sok esetben az emberölés. Ó, nem, nem. Ez volt a legnehezebb rész, de éppenséggel elég jó úton vagyok, hogy megtanuljam ezt a helyén kezelni. Persze erről az egészről soha nem szerezhet tudomást a civil életbeli környezetem; nem értenének meg, hogy mi ez az egész, miért csinálom, hogy vagyok képes ilyesmire. A kezem tiszta, szándékaim nemesek, vagy legalábbis olyasmi. Nem mondom, hogy teljesen helyén az eszem, még sok idő szükséges, hogy megemésszem azt a hatalmat, amit a kezembe adtak, azt a szerepet, amit rám osztottak, azt a terhet, ami rám málháztak. Hogy miért pont engem választottak? Őrület, magam sem fejtettem meg, de bizonyára jó okuk volt rá. Csak az lebeg a szemem előtt, hogy valami egészen nagyszabásúnak lehetek a részese, annak, ami gyökeresen megváltoztatja Dublin és környékének jövőjét, amire az unokáim és az ő unokáik is emlékezni fognak. Fura ez az egész, ami nekem jutott, és bármilyen régóta is agyalok rajta, fel nem tudom fogni; azt a két dolgot csinálhatom, ami mindig is a legjobban tűzbe hozott, mozgatott. Két különböző világba csöppentem egy csapásra, mégis olyan rafináltan összefonódnak, szétválaszthatatlanok. Egyik szenvedélyemmel kell a másikat titokban tartani mindenki előtt. Mindenki előtt. Többféleképpen is fel lehet ezt fogni, szerencsére nem vagyok túlzottan szentimentális. Bár elkezdtem hinni ebben a sorsnak nevezett izében, és én azt mondom, tetszik ez a rendszer, jól ki van találva. Mindent összevetve megkaptam mindazt, amire vágytam, persze cserébe elég komoly árat fizetek. De minden centet megér.
A LOOP elég rideg helynek tűnt, amikor bekerültem. Azóta kiderült, van sokkal ridegebb hely annál. Például ahonnan a Fray ikrek jöttek. Na ja, Georga, amellett, hogy egy igazi amazon, szigorúan tiltott gyümölcs, plusz az a csaj, maga a veszedelem, a kisujjával ki tudna nyírni bárkit, és különben is elég feltűnően bukik Ezrára. Vagy tudja fene, sosem fogom érteni a nőket, sosem! Mellesleg meg az igazi probléma a babapofi Horan lány. Olyan mint Ezra, csak lányban; vakmerő és nem normális és valamiért foglalkoztat. Na már most, ez a szőke veszedelem rendesen megingatott; úgy csinált a múltkor is, mint vakló a szakadékba. Belémzúgott?! Tudom, a lányok hamar hajlamosak az ilyesmire, de Nina nem ilyennek tűnt. Főleg apja elvesztése után. Csókja, pillantása, hangja összezavart. Olyan, mint egy baromi izgalmas játék. Szerencsére van egy jó kis szenzorom a csalók kiszűréséhez.
- A fene egye meg, ez átkozottul fáj! -vicsorogtam a dokira, aki az előbb azt ígérte, semmit sem fogok érezni.
- Gondolhattam volna, hogy kislánykodni fogsz, ha már az összevarrásnál is szörnyet akartál halni.
- Ugyan már csigahaj, pár cérnadarabka az egész -lépett be az ajtón Georga, s macskanős, puha lépteivel nagy ívben körbekerülte a boncasztalt, akarom mondani betegágyat.
- Nem tehetek róla -görbítettem le a számat- Világ életemben fóbiásan rettegtem a tűktől, orvosoktól, a gyógyszerszagtól, fáslitól, vérnyomásmérőtől, szóval mindentől ami ilyen.
- Elég cikis vagy -jegyezte meg a válla felett hátrasandítva. Ó azok a keleties, mandula szemek! A doki egyetértően felnevetett.
- Nem születhet mindenki olyan superwomannek, mint te.
- Sírhatsz a vállamon -jött a kecsegtető ajánlat, az ajtóban megjelenő báty, az agyontetovált és piercingelt Arthur személyében. Extrém figura volt, most épp kamikaze-mód felnyírt hajjal, tetején lángvörös melírral.
- Jaj ne már, a varratszedésemre az egész bagázs ide fog csődülni? Mások kínja nem csámcsogni való!
- Hé Georga, te is úgy hallottad, hogy azt mondta "kín"?
- Jól van már, ne gonoszkodjatok! Hősiesen szerezte a sérülését -kelt végre védelmemre a doki, akit hívjunk csak Dokinak.
- Ám legyen. Akkor mesélj csigahaj, mi dolgod ma? -ült le a sötét amazon egy gurulós székre, s felém lökte magát.
- Mintha nem tudnátok, hogy a csillagszirti szüreten leszek.
- Persze, mert ebben is benne van Hugh Harland kanala.
- Na, az apámról beszélsz! Őt csak én kritizálhatom! Amúgy az egész howth-i birtokot, a farmmal és a szőlőssel, gyümölcsössel együtt, a szüleitől örökölte -épp mesélhetnékem támadt volna, de észrevettem, hogy a halálosztó testvérpár meredten bámul egymásra. Aztán Georga a füléhez kap, gondolom, valaki épp beszél hozzá az éterből.
- Ezt nem mondhatod komolyan! -pattant fel ültéből, és egyértelmű volt, hogy a vonalban lévőhöz intézi ingerült felkiáltását.
- Georga! -morrant rá a bátyja, majd felém intett a szemével. Már akkor biztos voltam benne, hogy megint nem fogják az orromra kötni, mi történt.
- Ne Georgázz itt nekem, csessze meg! Sokkal kíméletesebb megoldást is találhattak volna!
- Aj-jaj, most éppen ki hagyott helyben kit? -kérdeztem mindenkivel ellentétben higgadtan.
- Sajnos nem én, nem téged -vetette oda foghegyről Arthur, majd a zaklatottan elviharzó Georga után száguldott.
- Szépen gyógyul a seb, hamarosan nyoma sem marad -szólalt meg Doki, mintha mi sem történt volna.
- Na nem, engem nem lehet csak úgy kérdőjelek közt hagyni. Kész vagyunk? Mehetek? -pattantam fel besózott hátsóval.
- Csak óvatosan a hirtelen mozdulatokkal! -kiabált utánam.
Hosszas macska-egér fogócska után, sikerült utolérnem Georgát ebben a föld alatti arzenálban. Teljes K.O. volt és én kezdtem beleőrülni a kíváncsiságba.
- Georga, mi történt? -fogtam meg óvatosan a vállát, és el is felejtettem, hogy éppen az oroszlánketrecbe dugom be a kezem.
- Ne nyúlj hozzám! -rántotta el teljes felsőtestét villanásnyi hirtelenséggel. Tétován álldogáltam mellette egy darabig, ő az, akit képtelen voltam kezelni, és tudtam, hogy kifiléz, ha előállok valami szerinte "olcsó poénnal". - Bocs -motyogta oda váratlanul, s kár lett volna leplezni döbbenetemet- Az van, hogy néha még nem tudom megzabolázni az érzéseimet. Nem tilos éreznünk, csak nem engedhetjük, hogy befolyásolja a tetteinket. Érted a különbséget, ugye? -nézett szemembe acéllá keményedett tekintetével, amit nem is bírtam sokáig állni, ezért a betonfalat kezdtem el pásztázni.
- Értem.
- A te kis hősöd, Ezra megint bemocskolta a kezét. Olyasvalakit kellett bántania, aki nem is tehet semmiről. Minden annak a mitugrász csipkerózsikának a hibája, akitől pedig te gyengülsz el, tudom! -hangjából jól kivehető volt, ahogy fokozatosan hergeli magát feljebb és feljebb.
- Elgyengülni? Szóval amúgy erősnek tartasz? -nem ez volt hajtásnak induló gondolataim középpontja, de egy kis vicc mindig kicsúszik a számon, hogy oldjam némileg a feszkót. Bár nem túlzottan sikerült, Ms. Kerékbetörlek levegőnek nézett és otthagyott. Új, sürgősen megválaszolandó kérdések születtek fejemben: kit intézett el Hero, ki az, aki Georgát így meggyengíti? Bármennyire is felajzott az izgalom, nem akartam felesleges slamasztikát generálni, inkább hagytam, hogy idővel kiderüljön magától és inkább a szabadnapomnak hódolva elindultam Howth-ba. Alig vártam, hogy kicsit az átlagos Cris lehessek, aki a szülei ezeréves ismerőseivel, sokad rangú unokatestvérekkel, szomszédokkal, ismerősökkel sztorizgasson. Ki voltam éhezve a dublini emberek nosztalgikus meséire, jó kedélyű csevejére, na meg egy kis birkapörköltre, frissen sült tönkölybucira. Nem bántam volna, ha egy kis időt békében eltölthetek a családommal. Persze naiv lennék, ha igazi békéről fantáziálnék.
Sosem értettem meg igazán, pedig ebben a családban, ebben a szellemben nőttem fel; minden a presztízs kérdése. Főleg azok, amiket a külvilág lát; most éppen a kocsikra gondolok. Mindenki átkoz érte otthon, amiért ezzel az örökké nyakig saras, nyekergő-kattogó Jeeppel járok. A gördeszkámat sem szívlelik; azt mondják ezek olyan olcsó, átlagos dolgok, bárki birtokolhatja őket. Hogy Harlandék sznobok? Ó, dehogyis! Ez most csak azért jutott eszembe, mert a házunk előtti parkolóplaccon megint egy sosem-látott, metálfényű négykerekű terpeszkedett. Rózsás pezsgőszínét elnézve, tudom is ki cserélte le megunt Hondáját. Elvigyorodtam, mert sosem adnám el az én kis roncs terepjárómat; mihez kezdenék nélküle, ha nem kéne perceket a beindításával töltenem, bosszankodnom, hogy egy nagyobb kátyútól beindulnak az ablaktörlők vagy nem rángathatnám a kettesben ragadt váltót?
Egyébként jó kedvem volt. Behúztam a kéziféket a csillogó csajmobil mögött, melynek kormányánál anya ücsörgött, teljesen hátratolt üléssel, mélyen hanyatt döntött támlával, meztelen lábfeje a kormányon dobolt, s közben önfeledten beszélgetett valakivel telefonon. Amikor meglátott, gyorsan elköszönt, letette, pattant is ki és felém sietett.
- Hát nem meseszép? -ujjongott, akár egy kislány. Ebben nagyon hasonlított Shelby-re.
- De, egy kiköpött Amanda Harland. Vagyis csak silány utánzat -hízelegtem neki, ahogy megölelt. Csókot nyomtam az arcára, és mint nagyjából mindig, most is azzal a meghatott anya- tekintettel mért végig.
- Anya...
- Nem tehetek róla, annyira büszke vagyok rád, hogy legszívesebben kiplakátolnám veled az egész várost! Lássa csak mindenki, milyen önzetlen, példamutató és színarany szívű vagy. Úgy örülök, hogy nem ütöttél se apádra, se az anyádra. Még csak 21 vagy, de már százszor többet jótékonykodtál -ráadásul önszántadból- mint mások egy életen át.
- Szóval akkor szentté is leszek avatva? -hülyéskedtem.
- Mi is volt ez pontosan?
- Ez kérlekszépen a St. Thomas általános iskola jótékonysági tanszergyűjtése volt.
- Te pedig...?
- Vittem pár kartondoboznyi cuccot -rántottam meg a vállam- Nem igazán volt senki, aki segített volna a lebonyolításban. Megkérdeztem kellek-e, mert szívesen rendelkezésre állok. Örültek nagyon. Meg ott volt sok kiskrapek is, jól elcsőszködtem velük.
- Na jó, de azért nehogy inkább tanítóbácsinak állj, kis szamaritánusom! -karolta át nyakam szemből, majd felcsillantak gesztenyebarna szemei - Belekukkantasz? -bökött fejével az új járgány fele. Beültünk kicsit, végigmutogatott minden kütyüt benne.
- Leginkább ez az új autó illat tetszik benne -jegyeztem meg, mire sóhajtva a fejét csóválta- Jólvan, gyere, Teresa isteni Hunan csirkét csinált ebédre, meg kell kóstolnod. Aztán indulhatnánk a szüretre.
- Kik jönnek? -kérdeztem fellelkesülve, aztán eszembe jutott valami, ami rögtön vissza is vonta a jó érzést.
- Gőzöm sincs, sajnos a család 90% hímnemű és teljesen lökött.
- Tudom, ki az az egy, aki miatt ezt mondod. Na és Philip? Most akkor ti...?
- Mondjuk úgy, hogy az útjaink nagyon is elválófélben vannak. Egy igazi bestiának érzem magam, mert nem is bánt, hogy bántottam őt.
- A nő, aki mindenkit összetör amióta egyszer összetörték.
- Hé, ez nem hangzik túl jól -vágta csípőre a kezét, majd utánozhatatlan fejkörzésével háta mögé dobta rézfényű barna haját. Bármilyen is volt ő a magánéletében, nem tudtam elítélni őt egyetlen lépéséért sem, egy ikon, egy ideál volt, az én anyukám. Apámmal ellentétben ő sosem próbált rám erőltetni semmit, mindig hagyta volna, hogy próbálgassam a szárnyaimat mindenféle szélben.
Pedig Philip Bunn tényleg rendes fószer, és három évig úgy tűnt, anya is így gondolja. Nem firtattam, mi változott, én sem szeretném, ha bárki a szerelmi életem mélyrepülésein csámcsogna. De hála az égnek nincs olyanom.
- És mi lesz most Shelby-vel? -néztem rá aggódva. Közben ráérős sétában elindultunk a zúzott kavicsos felhajtón. Anya gondterhelten rágcsálni kezdtek a száját.
- Ne is kérdezd. Kicsit ő pótolta a lányomat, akire mindig is vágytam.
- Valószínű te is kicsit pótoltad az anyukáját, akit kiskorában elvesztett.
Érzékeny területre tévedtünk, a hirtelen csend tudom, hogy az elcsukló hang legyűrése végett állt be.
- Még itt van, kérdeztem tőle, mit szeretne. Azt mondta, nem érdeklik a történtek, ha nem bánjuk, szeretne velünk maradni. Mondtam, hogy mi is mind ezt szeretnék. Persze csak Phil gerjedt be az ötlettől. Szerinte rossz példát mutatok a lányának, és nagyon nem keresztényi viselkedés az, amit mi művelünk.
- Phil kicsit túllő a célon. Megpróbáljak beszélni vele? Mindegy, először Shelb véleményét is kikérem.
- Rendben -simított végig a hátamon, aztán eltűnt a konyhában. Lerúgtam a cipőmet, Shelby után kiabáltam a lépcső aljáról.
- Szia Felix! -jött egy szokatlanul letört lányhang odafentről- Feljössz?
Úgy tettem. Az a látvány fogadott, ami mindent elrontott; nyitott utazótáska az ágy tetején.
- Ne csináld ezt!
- De nem én csinálom! -görbítette le eperpiros ajkait.
- Értem én, hogy apukád most rossz formában van anyám miatt, de neked ehhez mi közöd? Tizennyolc múltál, miért nem döntheted el, kivel és hol szeretnél élni? -mérgelődtem jóformán csak költőien. Bunny folytatta a ruhák hajtogatását. Eszméletlen módon feldühít, amikor a szeretteimet szenvedni látom, főként, ha ötletem sincs, hogyan segíthetnék... igen, igen, a szamaritánus hajlamaim, tudom.
- Ölelj meg! -kérte lerogyva az ágyra. Láttam, mennyire el van keseredve, és tudtam, hogy most nem is az a legnagyobb baja, hogy apja nem akarja engedni, hogy továbbra is itt lakjon. Vérrokonság ide vagy oda, a koromhajú kis tünemény a húgom. Bunny. De csak nekem van jogosultságom őt így hívni, azt mondta. Már a kezdetek kezdetén is jól kijött mindenkivel idehaza, és nagyon hamar a bizalmába fogadott, sokmindent tudunk egymásról. Nagyon boldog volt, amikor realizálódott benne, hogy teljesült a mindenkori álma; lett egy nagy családja. Bár nem panaszkodott a gyerekkoráról sosem, azok alapján amiket mesélt, Phil nagyszerű apa, aki minden idejét, erejét és figyelmét a lányának szenteli. Szóval az bántja igazán, hogy választania kell; mindig mellette álló apja és úgy szeretett új családja, új anyukája között. Nem akart választani. És a helyzet nem volt ennyire egyszerű; nem vették fel az egyetemre, tegnap derült ki a rossz hír. Niall is mellőzi őt, már nem zümmögnek úgy egymás körül, mint ahogy a friss szerelmeseknek illik. Persze tudom miért.
- Min agyalsz? -kérdezte Shelb halkan, elmerengve kicsit karkötőinek gyöngyszemeit számolgatva.
- Azon, hogy kezdj el szépen kipakolni abból a bőröndből! Nem mész sehova! Itt laksz, a testvéreiddel!
Megrökönyödve meredt rám könny-fátyolos őzike szemekkel: - Most komolyan?
- Halál komolyan. Na! Philip tökjó fej, kicsit nehéz neki most, de rá fog jönni, hogy te ugyanúgy ott vagy neki, ahogy eddig. Az anyám pedig minden jó szándékával azon lesz, hogy normalizálja a Philippel való kapcsolatát. Mármint nem hinném, hogy valaha is össze fognak jönni újra, de lesznek annyira felnőttek, hogy miattunk gatyába rázzák a viszonyukat. Addig meg átvészeljük valahogy, például úgy, hogy irány Howth, irány a Csillagszirt, a szüret! Ki fogja nekem az esti csillagtárlatot tartani, hm?
- Ne mondd el a többieknek, hogy te vagy a kedvenc bátyám -súgta fülembe és éreztem, hogy közben elvigyorodik.
A Nap nyugváshoz készülődött már, amikor kiértem Howth-ba, a farmra, onnan lóháton ügettem fel a nagy szirtre. Jónéhány éve nem vettem már részt a gyerekoromban is már tradíciónak számító eseményen. Emlékszem, apám akkor még kevésbé volt ismert, elfoglalt, hűdefontos ember, sokkal inkább volt egy igazi apa, aki marhaságokra tanította a fiát, elvitte a családot kempingezni, este zseblámpás rémsztorikkal ijesztgetett, aki tényleg boldognak tűnt és mindig azt mondta, bár így maradna örökre. Hát nem maradt. A politika fertője magával rántotta, megrészegült a hatalom szagától, többször belemart anyába, meg is csalta őt, én pedig többé már nem voltam fontos. Akkor döntöttem el, hogy sosem akarom követni a nyomdokait és mivel anya nem akar tőle végleg megszabadulni, hát majd én megteszem. Így kerültem el az USA nyugati felére. Na de mindez a múlt, a jelen meg egészen más tészta.
Öregem, öregszem! Ezt onnan vettem észre, hogy Donald bá kívülről fújt meséit immár tágszemű figyelemmel hallgatom és kis híján meghatott nosztalgia bódítja agyam. Az öreg van vagy 90 éves, kiskölök koromban is volt vagy 100, de még mindig nincs párja a bográcsos főztjének, oltári szövegének. A múltidézéshez hűen lekuporodtam mellé egy rönkre, fakéregre emlékeztető, durva ráncait, fehér bajszát figyelem, s alatta észreveszem sosem feledett szórakozott kis vigyorát. Minden stimmelt vele, pont mint emlékeimben: áradt róla a sokféle bor és egyéb párlat karcos bukéja, agyonrágcsált fogpiszkáló lógott a szájából, ujjai közt kézi sodrású bagó, lábán egérrágta mamusz. Folyton motyogott az orra alatt valamit, jókat kuncogott saját magán.
- Mi már ilyenek maradunk, nem öregszünk egy napot se. Bezzeg ti, fiacskám! Múltkor még anyád tejét cumiztad, most meg vénlegény vagy! -csóválta fejét vidáman, s közben le sem vette fekete szemeit a fortyogó léről. Nevetnem kellett. Az öreg tudta az örök élet titkát, bezzeg a birkapörköltéről fogalma sem volt. Csak tett bele egy kis ezt, egy kis azt, ami éppen az eszébe jutott. Élvezetteljes elszántsággal forgatta meg a bográcsot, kavargatta az üstöt.
- Mióta rotyog ez a páratlan fogás? -hajoltam a fűszerektől duzzadt gőz fölé.
- Isten tudja, kóstold meg jó-e már! -azzal a kezembe nyomott egy fejemnyi méretű fakanalat. Igaz, jóformán leégettem a nyelvem, de az íze mégis szélesre húzta a szám.
- Mennyei, öregapám, lassan tálalhatnánk!
Elégedetten csettintett a nyelvével, félreköpte a fogpiszkálóját, és sietve előhúzott a hokedlije alól egy karcsú üveget.
- Töltsél csak fiam, igyunk egyet az egészségünkre! A hasunk megvár, de szomjanhalni nem volna jó!
Donald bának tilos volt ellent mondani, az ő korában már teljhatalmú az ember, ő a főnök. Nem is kérdeztem mi az, koccintottunk, legurítottuk, megráztuk magunkat. Aztán kezdtük elölről a sort. Mielőtt nagyon belelendültünk volna szerencsére felbukkant Felix és megmentett a korai lerészegedéstől.
- Figyelj, nem tudom mije van az öregnek, de meg kell kóstolnod! Nem is kell megvárni a sötétedést, már most csillagokat látok -karoltam át öcsémet, aki egyébként Donald bá fogadott unokája, az öreg oda meg vissza van érte.
- Ki az? Felix te vagy az? Nem is üdvözlöd ezt a vén csoroszlyát? -kiabált oda a háttérből.
- Mindjárt jövök -nevetett fejét rázva. Közben rögtön körbeállt két nő, egy férfi és egy kissrác. Greslerék voltak azok, jó barátok. Nem győztem kapkodni a fejem, az ismerősök folyamatosan bukkantak fel, ölelgettek jobbról, balról. Az egész olyan volt, mint egy hatalmas kerti parti. Jó hangulat, jó emberek, jó illatok. A környezet pedig... csak később sikerült rendesen átadnom magam a látványnak. A naplemente, a tengervégtelen, a keveredő színek, tudom giccses, de akkor is odavoltam érte. A kiskölykök jól eljátszottak a farmvégi pázsiton legelésző birkákkal és lovakkal, itt ott tűz ropogott, az idősebb generáció még a szüret utómunkálataival foglalatoskodott. Hosszú faasztalok roskadoztak az idei terményektől, sárga-és őszibarack hegyektől, málna-eper halmoktól. Bárki kedvére lakmározhatott, ez erről szólt, a közösről, a tradícióról, a családokról. Mikor hazaköltöztem Dublinba döbbentem fogadtam, hogy minden megváltozott, elridegült, az emberek bizalma fogyott és fogyott, az erőszakos események hatására pedig teljesen romlásnak indult az "örökvidám dubliniak"-állapot. De most megint kicsit láttam reményt, hogy minden ilyen utópisztikusan szép legyen.
- Hé, nyuszifül, hát itt vagy? -szaladtam tárt karokkal Shelby-t észrevéve, aki pórázvégen vezette Gonzót és Pitát. Mögötte feltűnt anya is, lázasan trécselve valakikkel, természetesen.
- Felix rábeszélt. Veletek akarok maradni. Remélem az apám megbékél a döntésemmel.
- Biztos meg fog! Ne rágódj ezen, engedd meg végre, hogy jól érezd magad!
- Te mit ittál? -sandít rám huncutan.
- Úgy nézek én ki? -kaptam fel tenyerem mellkasi fájdalmat színlelve. Shelby mindig vevő volt egy kis színházasdira, és ezt nagyon csíptem benne.
- Ó, jaj, dehogy is, nem akartalak én semmivel sem meggyanúsítani te kis bárány. Sejthettem volna, hogy szép szemeidben csak a naplemente tükröződik ily csillogóan -fogta meg kezeimet és úgy csinált, mint aki elalélni készül a látványomtól.
- Hé, szerepen kívül mondom -halkítottam le a hangomat- Ne is törd magad ezzel a hülye egyetemmel, gyere inkább hozzánk a társulatba, úgy is szeretsz beöltözni mindenféle maskarába, nem?
- Most ezt miért juttattad eszembe? -fintorodott el rosszkedvűen- Oltári lúzernek érzem magam.
- Ha csillagász akarsz lenni, az leszel és kész. Most, holnap vagy 5 év múlva. Nem mindegy? Tudom, hogy az leszel.
- Akkor erre áment mondok! -mosolyodott el hálaégnek. Tudjátok, a sört hidegen, a kávét melegen, a lányokat mosolyogva szeretem.
- Sok boldogságot, Shelby! -nyújtottam át neki egy műanyag poharat tele borral. Még Felix nyomta a kezembe az előbb, hogy vigyázzak rá, amíg odaköszön Donald apánknak- Fenékig, semmi cécó!
- Kösz! -emelte poharát, közben a kutyák kihisztizték a pórázról való lecsatlakozást és eloldalogtak lelkes oviskorúak dögönyészését élvezni.
- Mi a szent szar? -mutattam a távolba, ahol feltűnt egy "kihaénnem" arcú Felix hasonmás. Ja, hogy az Alex.
- Mit keres itt a rozzant Rómeó? -harapta fogai közé a poharat Shelb.
- Hékás, a gúnynevek adása eddig az én privilégiumom volt! -böktem oldalba könyökkel.
A szívtipró öcsikém a szokottnál nyúzottabb, járása öreges, megfontolt volt. Na jó, mondjuk egy olyan motorbaleset után csoda, hogy egyáltalán újra lábra állt. El sem akarom hinni, hogy félretette fenenagy büszkeségét és lestrapáltan is megmutatkozik a nagyközönségnek. Bár fürtös sérója most is nagy gonddal be volt állítva, s már messziről az arcomba ordított tolakodó, "nőcsali" parfümje.
- Az ugye nem az én fajtiszta, pedigrés luxusebem a sárban dagonyázva? -mutatott rémülten a a pár perce még hószőrű Gonzo fele.
- De, de, de! -bólogattam elégedetten, ő pedig visszafojtotta nemtetszését, nehogy kárörvendés áldozata legyen- Azt pedig ott a te nőd Felix körül legyeskedve! -intettem fejemmel a helyes irányba.
- Nem a nőm, világos? Ő van oda értem, én meg hagyom -túrta hátra tincseit.
- Oké, ennyi elég is volt belőled, gyere Shelbo!
Anya nagybátyja és családja is kint volt, mennyei hallevet főztek.
- Mi az, hogy hallé? Mármint halászlé, nem? -kérdezte Shelby megrökönyödve két falat között.
- Felvilágosítalak, hogy amit éppen eszel az hallé avagy hal-leves.
- Az eszed tokja! -legyintett, s a körülöttem levők is mind kinevették teóriámat.
- Igenis az. Tudtommal és remélem is, hogy nem a halásznak a fenetudja milyen levét esszük!
Különben isteni főzet volt, jól is jött már, mert az a rejtélyes eredetű tömény alkohol, amit Donald bával ittunk, elég emberesen a gyomromba mart. Bársonyos belű, szinte még langyos parasztkenyérrel ettük, mennyei ambrózia. Aztán átültem a birkapöri csoporthoz, ott is klassz kis anekdótákkal szórakoztattak evés közben. Szürkület jött, persze színileg ez hibás kifejezés, mert egy szivárvánnyi paletta fent volt az égen, ami tengerkékben végződött a odalent. Pont jó, pólós-kardigános idő volt. Tücskök kezdtek előadásba, lovak prüszköltek, dobogtak kicsit távolabb, mindenki csacsogott, tele szájjal, röhögött, szerette a másikat. Komolyan nem cserélném el ezt semmire.
Persze azért volt alkalmam kicsit kifigyelni az embereket, megállapítani ezt-azt. Például, hogy Rookie milyen kellemesen elbeszélget Felixszel. Hogy anya próbálja észrevétlenül mindig teletölteni a borospoharát, hogy Shelby másodszorra tűnik el a lovaskocsik mögött, s mikor visszatér, sírás nyomait rejtegeti arcáról. Egyszer felbukkant Cesar is, nagyon úgy festett a helyzet, hogy anya rángatta ide a farmról, pedig szegény fickónak nem ugyanaz az élmény, hiszen senkit sem ismert. Közben aztán az esemény főszervezője elmondta a kis litániáját, köszönetét, áldását, satöbbit, majd egy akusztikus, lágy ír népzenét játszó együttes zendített rá. Dugig ettem magam, borral öblítettem minden falatot. Lányok lámpásokat gyújtottak mindenfele, égősort feszítettek ki minden irányba a fák közé. Abszolút meseszerű volt. Aztán Shelby, Rookie, Felix és én megtámadtuk a farekeszekbe gyűjtött málnást, ujjvégeinkre húztuk, versenytettünk. A fejünkbe szállt a jókedv.
Mélykék este lett hirtelen, előkerültek a pokrócok, megérkeztek a csillagok, a névadó főszereplők. És megérkezett még valaki. Nem nagy fejtörés ki, az a szőke lány. De ez most nem olyan volt, mint általában a találkozásaink; titkolózós, incselkedős, megtévesztős. Ez most olyan egyszerű, lecsupaszított, őszinte volt. Egyből éreztem valami hasonló letargiát, amit arcán láttam. Valamiért rosszul viseltem ezt a látványt. És még rosszabb volt, hogy nyelvem megeredni szándékozott, felrúgva minden szabályt. A borgőz sem fékezte. Mi van, ha Nina az én gyenge pontom? Mint Georgának az a valaki, mint Heronak Grace. Mindenkinek van egy.
- Hogy-hogy itt vagy? -kérdeztem hónom alá hajtogatva a plédet. Ott ült annál az elmúlóban lévő tűznél, ami körül már csak két nagymama forma beszélgetett. Csak bámulta az izzó parazsat, és amikor meglátott, még inkább elsötétült az arca, egy pillanatra lehunyta szemét, majd egy vállrándítás volt a válasz. Nem mintha bájos csicsergéséről lett volna híres, de ez a fajta komorság új és furcsa volt.
- Nyugi nem téged üldözlek, én csak Howth-hoz jöttem. Van egy kis megbeszélnivalóm a csillagokkal -bökött az ég fele mutatóujját feltartva. Aztán letörölt egy jól felhizlalt könnycseppet az arcáról. Mondtam már mit érzek a síró lányok láttán...nem bírom.
- Hé... -vetődtem le mellé két térdre- Mi történt?
Megrökönyödve bámult rám, hát persze, miért bízna bennem. Megpaskoltam a plédet és a belógó lomboktól mentes, nyílt csillagtenger felé invitáltam. Féltem, hogy hiába, de nem. Velem jött. Földön fekvő, felfele nyújtózó alakok között szlalomozva találtunk egy meghódítatlan részt, egészen kint a sziklás peremnél. Némán vízszintesbe helyezkedtünk, szigorúan kimért űrrel köztünk. Frusztrált az a távolság, főleg, hogy párszor nem is volt semmilyen távolság.
- Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy egy nap, majd minden kiderül és akkor megértelek téged?
- Igen.
- Sosem jön el az a nap, ugye? Addig még mennyi embernek kell szenvednie?
- Nina, ne barkóbázzunk! -kértem mélyebb lélegzeteket véve. Bár tudom, én nem mondok el semmit, és neki kell találgatnia. Azaz, mindenkinek jobb lenne, ha gyáltalán nem találgatna és lenyugodna. De én kezdem ismerni őt, nem fog.
- Látod ezt a kezemen? -nyújtja felém csupapiros tenyerét, és ha tudnék hátrahőkölnék.
- Ugye csak pirosra festettétek a Champ Bar-t?
Válasza semmi, mégis beszédes. A szemem sarkából lesem, ahogy összeszorítja remegésnek induló ajkait. Önfeledten, pajkosan szaladnak ki szeméből a könnyek. Idegeim a pattanás határán. Valami azt súgja ma még meg fog lódulni szívem a döbbenettől.
- Nina, kinek a vére az? -próbálom visszafogni hangerőmet, de a csevej tárgya miatt nehéz nem ordítani. Könny, vér, ez a szőke lány. Mi a pokol van?
- Tényleg nem tudod? Cristoph.
- Egy ideje már itt vagyok, nem tudom mi van!
Pár másodpercig szuggeráltuk a páratlanul látványos Tejutat, sajnos a csodálat elmaradt, az agyvérzés nem.
- Ott akartam maradni vele a kórházban, de nem engedték. Mindene véres volt. Nem csinált semmi rosszat, nem érdemelte ezt! -ült fel rázkódó mellkassal. Döbbenetem engem is függőlegesbe ültetett.
- Úristen, te meg kiről beszélsz?
- Liamről. Ő a legjószándékúbb ember a világon, esküszöm! Könyörgöm, mondd meg nekik, hogy ne bántsák többé, senkinek sem árthat!
Egy darabig csak különféle szótöredékeket formált újra és újra a szám, de egy hang sem jött ki a torkomon.
- Ki támadta meg? Nem, ezt nem a maszkos banda csinálta -vágtam rá és valamiért Georga reakciója villant be.
- Persze, hogy ők! Mégis mit hittél?
- Valamit nem mondasz el -bukott ki belőlem azonnali gondolatom.
- Még így sem vagyunk kvittek. Mindennel, amivel nekik falazol, sokaknak ártasz, olyan ártatlanoknak, mint Liam. Ismered őt? -kérdezte hevesen, és többé már nem foglalkozott azzal, hogy a nedvességet törölgesse az arcáról- Többet tud a világ működéséről, mint bárki, mégis meg van róla győződve, hogy nála unalmasabb ember nem létezik. Nincs benne egy szemernyi rossz vagy negatív sem, inkább próbál mindent megérteni. Ő mondta azt is: "van egy jó, meg egy rossz hírem, Nina. És mindkettő ugyanaz: semmi sem örök." Szentimentális, mint egy költő, színaranyból van a lelke és már-már betegesen önzetlen. Bár fogalma sincs róla, de én tudom, hogy az angyalok között bérelt helye van.
- Hm. Ez szép gondolatsor volt. Ő a legjobb barátod, nem igaz?
- A legjobb.
- Akkor mégis hogy engedhetted, hogy belefolyjon ebbe az őrültségbe, amit hajszolsz? Te is felelsz ezért! Ez lehetett a figyelmeztetés, úgyhogy remélem megértetted.
- Mi van? Te tényleg ekkora barom vagy?
- Nem! -kaptam keze után és visszarántottam a földre, mielőtt faképnél hagyott volna. Magamhoz húztam, fülébe súgtam: - Nagyon sajnálom ami történt. Kérlek szépen ne kockáztass többet, megígérem, hogy hálás leszel nekem ezért.
- Most akkor melyik Cristoph-nak higgyek? -pillantott fel szempillái alól, higanyszínű írisze fölözte a csillagporos eget, olyan volt mint egy felfedezetlen bolygó.
- Egy van belőlem, a többi csak maskara, de hiszen tudod! Nem akarom, hogy meghalj, felfogod, amit mondok? -fogtam meg vállait, ő bólintott és a mellkasomhoz szorította fejét. A szívverésemet hallgatta. Lassacskán lecsillapodtak a kedélyek, de még így is volt bőven sokk, döbbenet és kérdőjel mindkettőnkben. Ennek ellenére próbáltunk legalább egy estére elveszni az űrben. Ennél jobbat egyelőre nem tehettünk. Már hézag nélkül feküdtünk egymás mellett, gondolatban végigsétálva a Tejúton újra és újra.
- Tudtad, hogy a csillagok több ezer, vagy akár több millió fényévre vannak innen? -kérdeztem sok-sok perc után. Azt gondoltam mondok valami lenyűgözőt abból, ami Shelby-től ragadt rám.
- Tudtam. És azt is, hogy egyetlen fényév 10 billió kilométernek felel meg.
- Honnan tudsz ilyeneket?
- Liamtől.
- Akkor kérjük meg a csillagokat, hogy vigyázzanak rá.
Arra eszméltem fel, hogy egy festékes vödrön ücsörgök, miközben Floyd a hajammal játszik. Hiába. Hiába van meg a testi öröm, ha nincs meg a lelki, amitől átélhetővé válik. Sokáig fel sem tűnt, hogy épp a tudatom alatt járok... és hogy, hogy nem, apám hangja beszélt hozzám. Minden bizonnyal valós emlék volt, bár már nem rágódom ilyesmin. Sosem fog elmúlni a hiánya. Sosem lesz már semmi habkönnyű és gondtalan. Nélküle nem. Olyan hatalmas űrt hagyott, amit senki és semmi nem tölthet ki. Gyászos gondolat, túltenni magam rajta, ez az igazi kihívás. Azt gondoltam ő lesz majd a mentorom, a tanítóm, a szövetségesem, és nem utolsó sorban a gyerekeim nagypapája, bár ez utóbbi leginkább az ő titkos vágyálma volt. Újra és újra lejátszódik szemem előtt a halála előtti pillanat, amikor azt mondja: "nyugodt szívvel távozok" Hogy lehetsz nyugodt, kérdezem tőled mindig. Nem értem, ez nem rád vall. A széltől is óvtál, amikor pedig Dublinban elszabadul a pirosbetűs pokol, magamra hagysz, méghozzá nyugodt szívvel?
Gondoltam már arra is, mi van, ha apa valami sötét balhéba keveredett. Tudom, voltak ügyei, de nem tudom elképzelni, hogy besározta volna a kezét. Nem szent volt, de jó ember. Úgy érzem a bosszú csillapíthatatlanul tombol bennem és vakon hajt előre, ellenére annak, hogy nem kerek a kép és nincsenek jól-megfontolt lépéseim. Pedig apám mást sem próbált belőlem kinevelni, mint a hirtelen felindulásból való cselekvést. De mégis hogyan gondolkozhatnék józanul, mikor olyan veszteség ért, amitől az egész véresen személyesen üggyé vált? Nem érem be csak az igazsággal, nekem a megérdemelt bosszúm kell.
Aztán kicsit elcsitítottak Liam szavai; fontolóra vettem meglátásait, mert eddig mindenben igaza lett. Hagyjuk is a média manipulatív szalagcímeit; mindenki tudja, hogy a médiahatalom is a sor végén egy-két kézben összpontosul, korruptan, önös érdekek vezérelte lépésekkel. De Liam és én igazságok tudatában vagyunk, szemtanúi voltunk többször. Megmentenek, megfenyegetnek, felváltva. Néhány jólsikerült villanykapcsolgatós trükkel ijesztgetnek, de nem állhatok le. A kis tudóssal karöltve nekiláttunk fű alatt szimatolni, agyalni. "Hogy gyűlölhetsz valakit ennyire, ha nem tudod kit gyűlölsz?" -kérdezte Liam. Apám gyilkosát gyűlölöm, ennyire egyszerű. De nem az, most már belátni kényszerülök. Ezek a maszk mögött lapuló valakik, rettentően okosak, kiszámíthatatlanok, életeket mentenek és vesznek el, de ki számára osztogatják az igazságot? Bár jelmezük fekete, mégis néha fehérek is. Nem csak egy szimpla bűnbanda, egy jól megszervezett alakulat. Valami egészen hatalmas és veszélyes, nem véletlen, hogy hosszú ideje sikertelenül üldözi őket minden rendőri szerv.
Tudom mi a baj. Az, hogy ők fáradhatatlanok, én viszont nem, egyre inkább ezt érzem. Sokszor elkap a végletes aggodalom; mi van, ha ez egy örökké tartó harc lesz? Egyáltalán honnan fogom tudni, hogy amit tudok, az az igazság, nem pedig újabb színjáték? Ingoványos terepek ezek. És még ott van Cris Harland is, úgy tűnik nyakig a sárban.
Ezen gondolatmenet közben tudat alatt elhatároztam, hogy hallgatok Liamre, és sokkal óvatosabban, fék közelben fogom üldözni rögeszmémet. És a sors félreérthetetlen jele, hogy pont ekkor történt valami olyasmi, ami megrántotta a karom és belém rúgott, az üzenet pedig az volt: meg ne próbálj lassítani, netántán megállni, nem csinálhatják ezt tovább büntetlenül.
- Hallod?
- Mi? -kaptam oldalra a fejem, s meglepett milyen közel van Floyd arca.
- Csörögsz, sokadszorra -nyújtotta felém az agyonkaristolt mobilt és persze társult hozzá az a csakis új Floydra jellemző undorodó arc. Képtelen elfogadni a csendes zseni és a köztem lévő szoros kapcsolatot, s persze ezt valahol meg is tudnám érteni, de az ő esetében nem akarom.
- Szia Liam! -szóltam bele, mire a francia fiú mély sóhajtással seprűt ragadott. A mögöttem cammogó Corával kislisszoltunk a hátsó ajtón, a festőállványokkal elbarikádozott konyhán át- Na!?
- Végre, hogy felvetted! -hangja szinte szétfoszlott az izgatottságtól, nekem legalábbis úgy tűnt.
- Végre bizony! A lényegre térhetünk?
- Szörnyű vagy.
- Ezt még sosem mondtad nekem!
- Fejlődöm. De mondok jobbat. Egészen biztos vagyok abban, hogy Cris régi kebelcimborája, aki ugye "mégis él" a maszkos team oszlopos tagja. Akármelyik lehet az, egy beépített ember, vagy maga apád gyilkosa is.
- Nincs más opció? Milyen nyomokat találtál?
- Nem kis fejbéli legózást igényelt. Van egy nevem is. Ezr... -hirtelen elakadt hangja, görcs markolt a gyomromba ahogy recsegni, szaggatni kezdett a vonal.
- Liam?
A túlfelén valami történik. Valami nagyon rossz. Megáll bennem az ütő, amikor egy géppel torzított hang szólt bele: -Nincs más választásom, ez az utolsó figyelmeztetés.
- Hagyjátok őt békén, nem tehet semmiről!
- Te kiabálsz? -jelent meg Floyd kérdően meredve rám- Mi a fene van? - rögtön látta rajtam, hogy sokkot kaptam. És velem ellenben ő még mindig elég jól ismer engem.
- Nagy baj! -bámultam rá a tehetetlenségtől bénultan. Félrelökve ellenérzéseit Liammel kapcsolatban, karonfogva rohant velem a kocsimhoz. Az egyetemi park egy eldugott szegletében találtuk meg. Annyira megijedtem, hogy képtelen voltam felhívni a mentőket, Floyd tette meg helyettem. Kegyetlen érzés volt; azt gondoltam meghalt, őt is elvesztettem. A segítségre várva aztán megszorította a kezem én pedig hang nélkül bömböltem a pillanatnyi megkönnyebbüléstől.
Megrázom képzeletem, elsötétítem az idegőrlő emlékképeket, amíg csupán pár órásak. A mellettem fekvő Cris megsimogatja a kézfejem. És bár szívem örülne, mosolyogna a gesztustól, eszem mást sem emleget: ha kell, te sem úszod meg szárazon!