Percekig csak ültem az íróasztalomnál, és bámultam az ablakon keresztül a kék égre. Az öröm vagy a kételyekkel teli döbbenet volt az erősebb, nem tudom. Mindenesetre egyszerre voltam izgatott ettől és nyugtalan is. De hisz minden okkal történik - ismételgettem.
Olykor az előttem heverő, imént kitépett noteszlapra tévedt a tekintetem, majd vissza az andalító kékségre. Fel sem tűnt, hogy közben az ujjaim tettre vágyóan zongoráztak az asztal lapján. És akkor hirtelen le kellett hunynom szemem, hogy lássam őt újra. Csak egy pillanat erejéig. Majd mire észbe kaptam, már filctollat szorongatva húztam vonalakat a papírra, melyek egyre csak sokasodtak, kanyarogtak, ahogy magával rántott a hév. Koncentráltam, visszaemlékeztem. Felidéztem a türkizes íriszeket. Sistergett a filc. A fekete, a szürke. És egyszer csak arra hőköltem hátra, hogy farkasszemet néz velem a maszkos.
- Delaney! -bődült fel egy kétségbeesett kisfiú hangja, Floydé. Táskák és elölhagyott kacatok közt bukdácsolva rohant felém, csillapíthatatlan aggodalommal arcán.
- Jól vagyok, jól vagyok! -mosolyogtam rá olyan őszinteséggel, amennyire tőlem telt, de nem hitt nekem. Úgy magához szorított, hogy mást sem éreztem, csak frissen mosott pulcsijának illatát.
- Bántottak? Mit csináltak veled? -fürkészte arcom könnybe lábadt szemekkel. Heves reakciója érthető volt, mégis túlzásnak tartottam. Semmi bajom, de nem fogta fel. Semmi bajom?
Aztán az asztalon megpillantotta a rajzomat. Láttán egyből megenyhült feszes arckifejezése. Megfogta kezeimet és bódult mosolygásba kezdett.
- Ő az a hős, hm? -biccentett a papírlap fele, majd jobban szemügyre vette. A "hős" megnevezés újra elgondolkodtatott.
- Aha -hümmögtem. Nem sejthette, hogy a maszkos fiún kívül másra nem tudtam gondolni. Ha sejtette volna, fecnikre tépte volna a rajzot. De én hiába próbáltam ellenállni, sötét, fenyegető alakja ott körözött a fejemben, hangja pedig becézgette fülem. Folytonos lúdbőrt okozott. - Nem barátkozom a gondolattal, hogy képtelen voltam a saját védelmemre kelni -morogtam és összehajtottam a képet. Pontosan abban a pillanatban lentről Niall hangja ütötte meg a fülem. Valakivel ingerülten veszekedett. Emellett pedig nem tudtam elsiklani csak úgy.
- Kivel beszél így? -bontottam ki magam Floyd öleléséből.
- Ja igen. Itt van Liam. Téged keres -közölte mellékesnek szánva, én viszont a hírre futólépésben rohantam a földszintre. Mielőtt azonban berobbantam volna a két fiú közé, megálltam a téglaoszlop mögött, és hallgatóztam kicsit.
- Tényleg? Érdekel, hogy hogy van a nővérem? -vágta csípőre a kezét Niall, hangja telis-tele volt gorombasággal. El sem hittem volna, ha nem a saját fülemmel hallom.
- Tudom, hogy már nem a régi a viszonyunk, ami kizárólag az én hibám, de...
- Igen, a tied. Úgyhogy menj el! Ha eddig nagy ívben tettél ránk, akkor most se legyél itt. - Ez tényleg Niall? Az öcsém Niall? A szőke szeretetcsomag? Az a Niall? Ne már!
- Nina sokkal megértőbb. Mondom, én hozzá jöttem.
- Én meg azt mondom, hogy kívül tágasabb!
Na ekkor léptem színre.
- Nina! -kerekedett el Liam szeme, s úgy bámult rám, mintha a maga a messiás érkezett volna meg.
- Mi ez az ellenséges párbeszéd itt fiatalok? -teremtettem le őket szigorúan. Mégis csak én vagyok a rangidős, nekem kellene rendet tennem.
- Idejön és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Szerinted ez nem bosszantó? -meredt rám öcsém látványos légszomjjal küzdve. Tudtam, hogy még a reggeli balhét sem dolgozta fel, erre máris megjelenik egykori legjobb barátja, kinek felbukkanását nem tudta hova tenni. Ezért volt ilyen zaklatott. Azt viszont nem szabad hagynom. Az ő állapotában semmiképp.
- Megnyugodnál végre? -szorítottam meg kezét, és jelentőségteljesen a szemébe néztem- Mi lenne, ha felnőttként kezelnénk a dolgot, hm? -ajánlottam kérlelő hangon, bár magamban felkacagtam saját szavamra. Felnőttként, na persze.
Liam megszeppenve harapdálta a száját. Niall némán bólintott egyet, azt hittem beleegyezett ötletembe. De amint egy pillanatra eleresztettem üdítően kék tekintetét, már el is viharzott. Sokkal könnyebb játszani a duzzogó gyereket, mint tiszta fejjel átgondolni és esetleg belátni a dolgokat, ez tény.
- Ismerem őt jól. Ez a reakciója csakis azt mutatja, hogy még mindig fontos vagy neki.
- Nem is tudom, amilyen csalódottsággal nézett rám -vakarta meg tarkóját, miközben kelletlenül toporgott egy helyben.
- Kiduzzogja magát és békejobbot nyújt -biztosítottam.
- Te hogy-hogy nem haragszol rám? -sandított rám félénk kisfiú módjára.
- Én kicsit másképp látom a dolgokat mostanság -rántottam meg a vállam. Nem engedtem meg magamnak egy félmosolyt sem, pedig őszinte sikerként könyveltem el, hogy Liamet ki tudtam csalogatni vegyszerszagú laborjából.
Kevés az élet ahhoz, hogy haragot tartsunk olyannal, akit feltétel nélkül szeretünk. Olyannyira kevés és ijesztő módon kiszámíthatatlan. Ilyen és ehhez hasonló elméletek fogantak meg fejemben az utóbbi időben.
_____
Kellett néhány nap, talán egy hét is, mire lecsengett a botrány, s mindenki lelki békéje helyrekupálódott. A mindenkié alól a sajátom persze kivétel. Mindenesetre próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy pikkpakk kihevertem én ezt a Champ Bar-os zűrzavart. Tulajdonképpen saját magamat is azzal etettem, hogy minden a rendjén. Gondolataimat börtönbe kellett zárnom, jobb ötlet híján. Előkerestem a garázs mélyéről rég elfeledett kétkerekűmet, aminek a küllőin le-fel szaladgáló színes gyöngyöktől újraéltem a gyerekkori gondtalanságot; azzal tekertem mindenfelé: bevásárolni, a kajáldánkba, Baily-ékhez, vagy csak úgy várost nézni. Lelőni sem lehetett, minden alkalmat megragadtam, hogy tevékenyen töltsem el a napomat. Szorgosan ügyködtem a helyreállított Champ bar fényesen csillogó pultja mögött, kétnaponta teljes munkaidőben.
Mindenre igent mondtam.
Ha megkértek valamire, csak egy választ ismertem. Igenember lettem. Olyan sokáig voltam ápolt, kiszolgált és tehetetlen. Van mit bepótolnom.
- Hihetetlen vagy - csapta le ölébe Niall vaskos naplóját, miután fél órán át, síri csendben körmölt bele.
- Miért is? -fordultam felé, körülöttem, s ölemben több tucat régi fotóval, mindenféle képeslappal, feleslegesen megtartott kacatokkal.
- Mindent kirámolsz? Az én alsógatyáim között is rendet akarsz tenni? -vigyorodott el, majd felkelt a fotelből, s odaült mellém a szőnyegre.
- Ha tudsz annyit fizetni.
- Régen még csak itthon sem lehetett téged látni. Nem is foglalkoztál ilyesmikkel. Csak Floyd, Floyd.
Meséje kicsit szíven üt. De gyanítom, ezt ő is tudja, ahogy azt is, mit akar mondani.
- Zavar esetleg? -arca mellé tartok egy róla készült kiskori polarodiot, s összehasonlítom a jelent a múlttal.
- Csak meg vagyok lepve, de örülök. Remeg még a kacsód?
- Kártyavárat még nem tudok építeni, de majd elmúlik -rántom meg a vállam egy félmosollyal.
- Muszáj kérdeznem valamit -harapta be alsó ajkát- Nem hagy nyugodni egy kérdés.
Az ilyen kijelentéseitől mindig kiver a frász kicsit. Niallt többnyire hajmeresztő dolgok érdeklik velem kapcsolatban, s valamiért képtelen csillapítani vágyát, hogy megtudja az igazat.
- Akkor bökd ki, hajrá -sóhajtottam, közben ajtó nyílt, s csukódott, Floyd hazaért, 6 óra. Már nem ő zárja a Champ Bar-t, amióta véletlen nem kapcsolta be a riasztót, és csúnya vége lett. Apa fejében még az is megfordult egy dühködös pillanatban, hogy nem alkalmazza tovább, de aztán lelkiismerete elvetette a dolgot.
- Miután felébredtél a kómából, nem féltél elaludni? -vakarta meg feje búbját, töprengve kezébe vette kezemet, s úgy kezdte el vizsgálni, mintha egy ritka és különleges műkincs lenne.
- Nem. Miért féltem volna? -vágtam rá nyugtalan hangon, mire Niall arcomra emelte ártatlanul kék tekintetét.
- Hogy esetleg nem ébredsz fel újra -egészen elhalkult, szinte súgta. Néztem őt kicsit, mielőtt ki tudtam volna bökni bármit is. Egyszer el kellene neki mesélnem mindent. Azt, hogy milyen volt a másik életem. De erre még tényleg nem állok készen. Majd.
Azt feleltem volna szívem szerint: - Bár úgy történt volna- de mást kellett mondanom.
- Ott a kórházban azt ígérted minden rendben lesz, úgyhogy nem féltem ettől. Egyáltalán nem.
Niall megelégedve a hallott válasszal, homlokon csókolt, és elviharzott. Helyét Floyd foglalta el. Derűs kölyökképpel bámult rám. Mindig ezt csinálja. Várja, hogy megkérdezzem, mit néz.
- Tudtad, hogy ma Harlandéknál nagy hepaj lesz? -rá se néztem, inkább befejeztem a rendrakást. Ebben a komótban legalább 5 éve nem volt.
- Nem. Milyen apropóból? Menni szeretnél?
- Felix hívott délután, ő mondta, hogy Hugh bá konferencián van Belgiumban, Amanda pedig wellnes hétvégére ment az új pasasával. Egyébként igen, menni szeretnék.
- Vad és hülye buli lesz.
- Igen.
- Akkor megyek, átöltözöm.
Esküszöm nem túlzok, amikor azt mondom, a hangerő olyan mértékű volt, hogy amikor a ház előtt leparkoltunk, már a fejünkben lüktetett a basszus. Beléptünk a lila-zöld fényekkel árnyékolt félhomályba, Felix barátságos arca fogadott minket. Oldalra néztem, de sem Niall, sem Floyd nem volt már mellettem. Elnyelte őket a pezsdítő hangulat, amit persze nem csodálok.
- Úgy örülök, hogy itt vagy szőke! -ölelt keblére a fürtös, bár mindezt csak a szájáról olvastam le. Intettem neki, hogy később még "beszélünk", s egyéni felfedezőútra indultam. Csak meresztgettem a szemem a vendégsereg nő egyedein, s főként a merész öltözetükön.Vagy inkább vetkőzetükön. Floyd csak simán közönségesnek nevezné őket. A konyhapultot ritmusra táncoló fények szegélyezték, mintegy támpontként, ha valaki útját vesztené a hatalmas forgatagban. Mögötte felnyírt hajú fiú dobálta a shakert, elnézegettem mutatványait egy jódarabig. Miniruhás felszolgálólányok mászkáltak megpakolt tálcákkal, melyeken futurisztikus üvegpoharakban színes koktélok kínálgatták magukat. Miért is fogtam volna vissza magam?
Miután elnyomtam döbbenetemet és idegenkedésemet a hollywoodi luxustól, ha ellenkezem, sem tudtam volna rosszul érezni magam. A koktél csak épp annyira szállt a fejembe, hogy megjött a kedvem a társalgáshoz, bár nyelvem ilyenkor csípősebb a kelleténél.
Az egy fokkal csendesebb játékteremben kötöttem ki, ahol néhány célozni már kettőt látó srác próbálkozott a dákóval. Mármint nem a sajátjával, szerencsére. Az a fránya fehér golyó nem akart moccanni, a billiárdasztal zöld borítása viszont egyre csak kopott a sikertelen lökések elszenvedőjeként.
- Hé, tündérkém! -kapta el derekam Alex a semmiből ott teremve, s szája majdnem enyémet érte a nagy lendületben.
- Nana! -toltam el magamtól erősen, majd felhörpintettem a második rózsaszín koktél maradékát is.
- Megtisztelnél egy tánccal? -nyújtotta kezét kérlelő vigyorral, s a kinti mulatság fele biccentett. Fura, még csak keresztbe sem álltak a szemei.
- Nem táncolok. Veled meg pláne nem -simogattam meg barnított arcát- De az inged frankó.
Lepillantott mellkasára, s végigsimított az égszínkék alapon fehér szívecskék pöttyözte ingén. Közben odasompolygott hozzá egy ezüst pikelyekkel borított ruhás lány, de Alex nem túl illendően elküldte. Tipli van, nem látod, hogy nem érek rá? - valami ilyesmit lökött oda a csajnak, aki még egy kicsit sem sértődött meg ezen. Szinte ő kért bocsánatot a zavarásért. Mik vannak!
Alex újra rajtam legeltette durva és tapintatlan tekintetét, s biztos voltam benne, hogy képzeletben vetkőztet. Pedig csak egy fehér rövidnadrágos overallt viseltem; ezt dobta a szekrény a kezembe. - A csillagok állása szerint én kalandor vagyok, egy igazi hódító. Téged is meg foglak puhítani, és hálás leszel, majd meglátod -vigyora hozzáillően arrogáns, de azért volt benne némi kisfiús huncutság is, amiért igazából sosem tudott megharagítani. Kijelentését provokálásnak szánta, tudom én. Tetézve ezt poharamhoz hajol, s szájával megkaparintja a peremre tűzött ananász szeletet.
- A csillagok állásának semmi köze ahhoz, mekkora seggfej vagy. Ne is próbáld meg a csillagokra kenni.
Hófehér fogait kivillantva neveti el magát, erre nem számított. Mandzsettájához kap, aztán mintha átsuhanna fejében a gondolat, hogy inkább hagy engem, és az egy csettintésre mekapható prédák közé veti magát. De továbbra is mozdulatlanul állt előttem.
- Nem teszek le szándékomról. Küldetésem, hogy megtáncoltassalak -a jól bevált fürtök közé fűzött ujjak című műsor következett. Aranyos próbálkozás.
- Én drukkolok neked.
- Mit rózsának hívunk bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
- Ennél eredetibb már nem is lehetnél -felfelé tatrtott hüvelykujjammal jelzem elismerésem.
- Azért, hogy egyszer mienk legyen a Jackpot, talán már ma el kell kezdenünk játszani -próbálkozott tovább, de szinte visítani tudtam volna a nevetéstől.
- Ez meg a Szex és New York-ból van?
- Na jó, veled nem lehet bírni. Nyertél -rázta meg fejét.
- Ugyan. Nem voltál ellenfél Ali baba -vigyorgok rá újra, s az jut eszembe, tapló modor ide vagy oda, bírom a fejét.
- Még találkozunk, jó mulatást! -csókol kézfejen, majd méltósággal elvonul, s cseppet sem zavarja, hogy vállával meglök mindenkit, aki mellett elhalad.
Egy darabig szórakozottan figyelem a vetkőzös póker fejleményeit, aztán mikor gátlásaimat meghaladó események kezdenek kibontakozni, inkább odébb állok. A tágas előcsarnok változatlanul lüktet, ég a villámló fényektől. Az ikrek sehol, Niallt látom csak, ahogy önfeledten nevetgél Shelbyvel szemben. Floyd valahol a tömegben lehet. Kettőt pillantok, s csak azt csípem el, ahogy öcsém Shelby után siet az emeletre. Koktélcseresznyére éhezve a pult fele próbálok evickélni. Mellkasomat durván lökdösi belülről valami, ami nem a szívem, sokkal inkább a zene üteme. Útközben Cesar vizsgálódó tekintetével ütközik enyém.
Felnyalábolok két teli poharat, s az egyiket felé nyújtom.
- Nem, kösz -int mosolyogva- Én vagyok az óvóbácsi.
- Csak egyet -kérem, majd a konyhába lépek, biccentve, kövessen.
- De jó egy kis csend - vallja be, s fáradtan lerogy egy bárszékre.
- Tulajdonképpen ma mi vagy? Ha az egyik lánynak ki kell dobnia a taccsot, te fogod a haját? -kérdezem gúnymentes hangon. Beszélgetni szeretnék vele, róla. Remélem hagyja.
Felvetésem halk kuncogást vált ki belőle.
- Volt már durvább is, mint a rókabőr kidobása. Amikor az egyik ablakot dobták ki, egy biliárdgolyóval. Minden az én felelősségem -mormolja fásultan, szemei apróra szűkültek az álmossággal szembeni küzdelemben. Végighúzom kezem a hosszú márványlapon, majd leülök mellé. Hasonlóképp könyökölünk egymás mellett.
- Tegyük fel, hogy ma este bárki lehetnél. Ki lennél? Mit csinálnál? -tolom elé az egyik poharat.
- Ez egy interjú? Analizálás? Vagy kihallgatás? -sandít rám egy kósza pillanat erejéig, aztán egy nagy sóhajjal beadja derekát, s szájához emeli a poharat. Foga koccan az üveg szélén. Egy húzásra kiüríti.
- Barátkozni próbálás -rántom meg a vállam, s elveszek egyet a koktélos kelyhembe halmozott cseresznyéből.
- Érdekes lány vagy. Ma este szívesen lennék te -felelte felélénkülő arccal, mintha megtetszett volna hirtelen jött ötlete. Kis feltűnéssel töltök poharába.
- Ez érdekel, meséld el, miért! -biztatom. Az előzőhöz hasonló huzattal nyeli le italát, majd megborzong. Felém fordul, kezeit ölébe ejti.
- Újjászülettél. Új esélyt kaptál. Kezdhetsz tiszta lappal. Ez remek dolog, hisz van választásod, még mindig -lelkes szónoklata elgondolkodtat. De nyelve tovább pörög, hiába; én akartam megereszteni. - Tudod milyen vagy? -kérdezi sürgetően, borostája jóságos mosolyba szalad arcán.
- Milyen? -vágom rá kíváncsian.
- Mint Bambusz.
- Ki?
- Egy hete született bárányka. Nagyon tündéri. Megnézed majd? Szólj, ha kijönnél a ranchra!
- Nagyon...nagyon-nagyon -nyelvem hegyén felgyülemlettek a "nagyonok"- nagyon szívesen -bólogatok. Késő, érzem, hogy belémkapott egy fékezhetetlen érzés, s csak egyre fokozódik, ahogy Cesar páratlan brit akcentusát hallom. Őrültség, tudom, de úgy megcsókoltam volna.
- Miért nézel így? -kérdezi zavartan, de mintha mégis élvezné bálványozó figyelmem.
Abban a pillanatban marhacsordát megszégyenítő bőgés kíséretében tűnt fel valaki a helységben, s azzal a lendülettel el is vágódott a kövön.
- Floyd? Neked meg mi bajod? -térdeltem le mellé, majd Cesarral egyesítve erőnket, nagynehezen felkapartuk őt függőlegesbe.
- S-semmi. Minden csodálatos -a szavak összemosódva buktak ki belőle, és nem mellesleg konyakszagúan.
- Azt látom -morogtam, s közben próbáltam nem összeroppanni súlya alatt.
- Segítek, vigyük az egyik vendégszobába!
- Ne, majd én gondoskodom róla -vágtam rá a kelleténél gorombábban.
- Biztos? Nem lesz baj?
- Mondom. Bízd ide.
- Nem akadékoskodok, a te fiúd -emelte fel megadóan a kezeit, mi pedig kitáncikáltunk az örvénylő embersokaságba. Elvánszorogtunk néhány szobáig, de egyikben arcpirítóbbat láttunk, mint a másikban.
- Na jólvan, cher monsieur, most felmegyünk a lépcsőn -nyögtem súlyos "csomagom" terhe alatt.
- Jó, jó -hümmögte a nyakamhoz bújva. Fogalmam sincs hogyan üthette ki magát ennyire, de volt egy sanda gyanúm, kinek a keze van a dologban. - Quand je suis seul au fond de moi et qu'il fait froid. Quand je m'accroche à toi, quand les mots ne font plus le poids -énekelte elfojtott nyöszörgéssel. Anyanyelvi franciája még mindig levett a lábamról.
Már csak pár méter, és ott vagyunk -bíztattam magam. Szabályosan berobbantunk Felix szobájába, azt remélve ezúttal senkiket nem zavarunk meg semmiben.
A szoba hálistennek üres volt. Floyd szinte azonnal elvetődött az ágyon. Én csak a szélén ültem. A fejemet fogtam, egyszerre túl sok gondolat indult csírázásnak benne. Főként Cesar szavai, ahogy az újjászületést emlegette esetemben.
- Aludj inkább, jót fog tenni! -fejtettem le Floyd kezeit mellkasom körül,ahogy ragaszkodva húzott maga felé. Már sikerült megfigyelnem, amikor kicsit ittas, franciául hadovál, és én egy kukkot sem értek. Most ugyanaz volt a helyzet, leszámítva, hogy ezúttal nem ittas. Csak matt részeg.
Nem is tűnik annyira magatehetetlennek: addig ügyeskedik, amíg maga alá nem gyűr, fölém kerekedik, arcomba hajol. Ellenkezni sem enged, belém fojtja a szót. Szökőárként borítja el belsőmet az érzés, amelyet Floyd halálának tudatában éreztem. Hogy honnan maradt meg ilyen elevenen?
Éreztem, hogy ő bizony akarja. Akar engem, mindenemet, a csókjaimat. A szemembe mosolygott néha, aztán folytatta: a nyakamon, a fülem mögött, az orrom mellett. Alig jutottam levegőhöz. Olyan benyomást keltett, mintha egyre kevésbé tudná türtőztetni magát. Pánikszerűen ragaszkodott hozzám, mintha csak én éltetném.
Elképesztő nagy energiák hevültek fel bőre alatt, ahogy fizikai erővel próbálta fékezni erősödő vágyait. Szenzoraim kiéleződtek minden rezdülésére, s bár egy részem kívánta őt izgatottan, egy vaskos gát nem engedett ellazulni. Teherként nehezedett rám súlya, szünetet nem tartva csókjai közt, nem hagyott lélegezni.
- Ne... -ennyit tudtam gyorsan kilehelni, de elengedte füle mellett. Hiába voltam igenember, nemet akartam mondani, mert idővel egyre fullasztóbbá vált közelsége, szorítása elvesztette maradék gyengédségét is, mozdulatai megvadultak. Világossá vált, hogy nem akarom. Nem akarom őt, ezt. Ki tudja miért. Azóta nem feküdtem le vele, mióta felébredtem.
Próbáltam eltolni magamtól, de nem volt esélyem. Gyenge próbálkozásaimat még csak meg sem érezte.
- Hagyd abba! -ziláltam alatta, miközben kezei a combon legfelső régióin kalandoztak. Ez a kiszolgáltatott állapot megint... -Floyd! Elég, hallod? -üvöltöttem akkorra már.
Kapálózhattam, rángatózhattam. De minek.
A semmiből felbukkanva egy árnyék kerekedett fölénk, aki leszedte rólam Floydot, súlya végre megszűnt felettem. Hisztérikus sírásban törtem ki, teljesen váratlanul. Cesar karjaiba rohantam megkönnyebbülésemben. Nem tudom miért sírtam megállíthatatlanul. Amikor felszáradt arcom, újrakezdtem. Cesar nem győzte a kezembe nyomni a zsebkendőket.
Ez lenne az én újjászületésem? Egy gyenge kis virágszállá váltam volna, akit mindig meg kell menteni?
Cesar különben mindent megtett, hogy megnyugtasson: Cukros tejet langyított nekem, Bambusz vicces kalandjairól mesélt, és megígérte azt is, ami történt az a kettőnk titka marad. Illetve hármunké, ha Floyd emlékszik majd bármire is.
Bennem még dolgozott annyira az a kicsi alkohol, hogy elmondjam neki őszintén, meg akartam csókolni. A férfi tudta, hogy nem gondoltam halálosan komolyan, szolidan felnevetett, majd annyival nyugtázta:
- Akkor leszünk barátok?
Így lettünk jóban. Le akartam tenni arról a szokásomról, hogy igazi embereket csak a fejemben létezőkhöz hasonlítok, de valahogy olyan volt, mintha Dr. Belédlátokot látnám benne. Nem küllemben, inkább kisugárzásban.
Reggel Alex azzal köszöntött, ugye milyen mókás, hogy le tudta itatni Floydot. Válaszomat nem hiszem, hogy zsebre tette. Cesar hazafuvarozott öcsémmel együtt. Mire felértem a szobámba, hogy a párnám alá szoríthassam fejem, feltűnt, hogy Floyd cuccainak nyoma veszett. Egy levelet hagyott csak, amiben pár soron keresztül magát ostromolja és beszámol róla, hogy visszaköltözött a garzonba. Ha esetleg aggódnék, ne tegyem- írja- Van már annyi pénze, hogy fizesse a lakbért. Majd keressem meg, ha megbocsájtanék. Utálja magát, ne haragudjak még egyszer. Szeret örökké.
Koktélfoltos ruhámra húzom a paplant. Bárcsak elaludnék megint, úgy, hogy ne ébredjek fel egy jó ideig. Pont, ahogy tegnap Niall felvetette.