Csakhogy a helyzet nem éppen egyértelmű. Itt minálunk nem
csupán bűnözőkről és bűnüldözőkről van szó. Pofonegyszerű lenne. A képet egy harmadik szereplő
árnyékolja be, s bár tesznek jót is, közben elkerülhetetlenül gyilkolnak. Megítélésük túlontúl szubjektív, szerintem ők
valamiféle megtorlók, modernkori, véres hősök. Eleinte nagy pánikot keltett a
hírük az emberek körében, akik azóta mintha kezdenék elfelejteni, hogy valaha
is féltek a maszkosoknak nevezett bandától. Az apám jóformán a munkájának él, s
mostanság az a munkája, hogy ő vezeti a dublini főkapitányságot, a bűnügyi
osztály élén. Nem is alacsony a vérnyomása azóta. Megértem egyre növekvő
feszültségének okát; az önbíráskodó törvényt nem tisztelő, hidegvérű gyilkosok
kacagva-nevetve űznek gúnyt a város egykor dicső zsaruiból; a nép pedig lassan
elhiszi, hogy a felesküdött egyenruhások semmire sem valók, legfeljebb a
cirkuszba. Pedig Robert Horan, az apukám, ritka nagyszerű ember a szakmában,
legalábbis mindenki ezt mondja, én pedig mindig is tudtam. Láttam már a
kiolthatatlan tüzet a szemében, amikor éles a helyzet, amikor nincs idő
hezitálni. Rendíthetetlen katona, gyors észjárású, de megfontolt. Igaz bár, az idő vasfoga őt sem kíméli, de Sherlocki logikáját
még mindig irigylem, izomerejét nem kevésbé. Van mit tanulnom tőle. Ő fog
belőlem zsarunőt faragni.
De nem volt egyszerű az újrakezdés; való igaz, hogy azt sem
tudtam ki vagyok és voltam, egyet azonban egyre magabiztosabban éreztem, olyan
hivatást akarok, ami életstílussá válhat, ami érezteti velem, hogy most élek
igazán, s hogy meddig, érdektelen. Megfeszülő erővel ragaszkodtam a szemem előtt lebegő célhoz, aki lenni akarok. Úgyhogy apám pályáját választottam.
Jópár meccset le kellett játszanunk, legfőképpen anyámmal. Aztán belátta, hogy
úgy teszi velem a legjobbat, ha enged csökönyös fejem után. Nem tudhatom, de
biztosan szörnyű nehéz ez egy szülőnek. Sajnos meg kell tanulnom
szemrebbenés nélkül hazudni, ha meg akarom őt kímélni néhány szívinfarktustól
és idegösszeomlástól. A következő nehézség máris utolért, amint apám
be-becsempészett a rendőri forgatagba. Azóta is küzdök a fakabátok ellenséges,
előítéletes bánásmódjával. A legtöbben csak úgy hívnak „puncsos”, „hercegnő”
vagy „babapofi”. Egyedül talán apám jó barátja Karlson és fia France az, akik
nem gúnyos és lekezelő vigyorral köszönnek, ha meglátnak. A múltkori csúfos
kudarcba torkolló akció után viszont mindenki letört kicsit, mint a bili füle.
Nem is volt szívem nyaggatni apámat túlzottan, és inkább engedelmesen letöltöttem
a szabadnapomat. De pihenni képtelen voltam ezen a mogorva, nyálkás júniusi vasárnapon, mert a Harland-féle szülinap óta gondolataim jobbra-balra, körbe-körbe
csellengenek, és megszállottan Cristoph-on jár az agyam, miközben hatalmas
felfedezést tettem: magányos vagyok Louis nélkül. A nem létező nélkül. A
felismerés óta pedig visszatért az álombeli kedves, s minden egyes éjjel
tiszteletét teszi. Sokszor nem látom őt, de érzem, hogy ott van, hallom a hangját, de nem biztos, hogy az övét, bőröm az érintésétől perzselődik, lelkem miatta szárnyal. Az ébredés ezután felér egy jeges zuhanyt követő jobb horoggal. Nehéz belőle észhez térni.
- Nem szívesen alszom el -vallom be a velem szemben álló Liamnek. Fél perce csengetett, ajtót, kaput nyitottam, lepetten a nyakába ugrottam, s első kérdése volt, hogy vagyok. Látogatása teljesen spontán, tőle szokatlan, éppen ezért még örömtelibb. Mielőtt jött, én is valami hozzám képest rendkívülit csináltam; takarítottam. Röhej, hogy a belefeledkezés öröme, pont egy ilyen tevékenység közben talált rám. Nos, igen, a szobámra különben is ráfért némi porszívózás, ablaktisztítás, portörlés, miegymás. Az út közepén heverő dobozból, amit hetek óta csak kerülgettem, végre kibontásra ítéltem, s a benne lapuló bakelitlejátszó a fehér fiókos szekrényke tetején helyet is kapott.
- Miért? -nézett rám, mintha éppen mély elméjébe merült volna. Közben fejemhez kapva tessékeltem beljebb, s már indultam is teát készíteni. Ajánlanom sem kellett, automatikusan a pulthoz ült, majdnem mintha haza érkezett volna.
- Jó vele álmodni -hangsúlyozom- Túlságosan is. Ellenben az ébredéssel. Egyedül. Összezavarodva. Átverve - közben az jut eszembe, micsoda szenvedélyes mazochista vagyok; mert ahogy szóba jön ez a Louis dolog, egyszerre van halálvágyam, és felemelő öröm-érzésem. Beszélni akarok róla, miközben minden egyes szó a szívembe markol - Úgy érzem ez hasonlít arra a helyzetre, amikor magamhoz tértem a kórház négy fala között, és ez nem visz előre, sokkal inkább megbetegít -hangom szándékosan halkítom le, mert ezt másnak nem mondanám el, csak neki, anyám pedig a hátsó teraszon játszik a kaktuszaival, bármikor betoppanhat.
- Bár tudnék valami okosat mondani, de ez furcsa lenne annak a szájából, aki csak pár hónapja kezdett el élni -húzta el a száját, de még mindig hangosan jártak a fogaskerekek a fejében. Tisztán hallottam.
- Csak okosakat mondasz, hidd el nekem -vigyorodtam el. Közben megérkezett a rendőrkutyák gyöngye, Cora is, és mindent elsöprő -de legfőképp Liamet- örömmel köszönt, ahogy kell; csaholva, ugrálva, mint egy neveletlen kölyökkutya.
- Kissé még hebrencs, mint a gazdája, ráfér a nevelés. Hallod Cora, elég lesz a műsorból. Fekszik! -parancsolok rá próbálva szigorúnak tűnni, de a kis piszok egyik fülén be, másikon ki.
- Nem baj, hogy eljöttem? -kérdezi váratlanul, miközben Cora füle tövét vakargatja, s gyorsan hozzáteszi- Hiányoztál.
- Istenkém, dehogy! A legjobb meglepetés vagy -fordultam felé kezemben a két bögrével. Egészen megilletődtem Liam váratlan érzelmi megnyilvánulásától. Ezt még sosem mondta nekem; olyan jelentőségű volt kijelentése, mint a friss kapcsolatokban először mondani azt a másiknak: szeretlek.
- Apukád?
- Szakmája szépsége, hogy sosincs hétvégéje. Dublinban meg mindig történik valami. Valami zűr.
- A város sheriffje -jegyezte meg elmosolyodva. Olyan ember ő, aki képtelen megjátszani az érzéseit. Ha mosolygott, az igazi volt, nem udvariaskodó. Amíg a teájába kortyolt, megragadtam az alkalmat, hogy témát váltsak.
- Inkább arról mesélj, mi újság Santry-ben? Odahaza még mindig gyanúsan méregetnek vacsora közben?
Megrázta a fejét.
- Anyám kezd észhez térni, rájött, hogy tényleg jól vagyok. Sokat segített, hogy apám beszélt a fejével. Azóta pedig szokatlanul normális kerékvágásban gördülnek a dolgok. Végre már, ideje volt -sóhajtott nyugalomjárta gondtalansággal, nem úgy, mint korábban, amikor ez az aggodalom és a elkeseredettség sóhaja volt, s általában permanens szótlanság követte.
- Úgy örülök. Legalább valami jó is történik még a világban -a pult túloldalán rogytam le a székre, szigorú szorosságban vele szemközt, hogy elvarázsolhassanak azok a csokoládészínű szemek.
- Hm, valamiért azt érzem neked hosszasabb és nem éppen boldogan végződő meséd van. Ugye? -pillantott fel szempillái alól. Esküszöm, igazi kölyökkutyus arca volt, ami legszívesebben össze-vissza puszilgatna az ember. Szemernyi megjátszás nem volt mimikájában, egyszerűen képtelen volt kontrollálni őszinte megnyilvánulásait. Ösztönösen áradt belőle a jóság. Minden porcikájából.
- Nyertél -bólintottam, miközben arra lettem figyelme, hogy az előbb elszelelő Cora vakvágtában tér vissza, szájában csörgő-csipogó gumilabdájával. Felhívás keringőre: pont a lábfejemhez tette le.
- Nem, nem, idebent nincs labdázás, tudod -magyaráztam neki kisiskolás módon, mire hisztérikusan vakkantott egyet, majd átvitte játékát Liam térfelére, s csillogó szemekkel szuggerálni kezdte a fiút. Halkan felnevettünk. Mindeközben igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
- Nem, nem, idebent nincs labdázás, tudod -magyaráztam neki kisiskolás módon, mire hisztérikusan vakkantott egyet, majd átvitte játékát Liam térfelére, s csillogó szemekkel szuggerálni kezdte a fiút. Halkan felnevettünk. Mindeközben igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
- A sorozatos rossz az ikrek szülinapjával kezdődött. Nem csak, hogy a dublini szépfiúk elvesztették az eszüket, majd másnapra rá Alex kevés híján feldobta a bakancsát, hanem nyilvánvalóvá vált az is, hogy Cris nincs élete teljében, mindezt pedig titokban kell tartanom. Semmi sem stimmel, nem értem magamat sem; miért nem tudok leszállni a Cristoph témáról?
- Mi történt pontosan azon a bulin? A nyomtatott és internetes bulvár, de még a tévés hírműsorok is tele voltak vele.
- Káosz és tragédia.
- Akkor Nagy Gatsby-sen végződött.
- Igen. Az elején még elhittem, hogy lehet egy kellemes és kikapcsoló estém. Aztán jött Cris meg én a hülye, rossz ötletemmel, és leitattam őt, igen, én, ne nézz így rám, aztán pedig több jött ki belőle, mint ami bement, mint amit hallani akartam. Nekem valami nagyon bűzlik a srác körül, nem tudom miért, csak ezt érzem. Magamra emlékeztetett, tudod, az álmomban, ahol Floyd halálának tényét és okát, mint súlyos titkot kellett őrizgetnem. De én magam miatt őrizgettem, Cris viszont mintha külső nyomásra cipelné a terhét. Utána pedig tényleg elgurult a gyógyszere, visszaváltozott sündisznóvá és kedves szavakkal megkért, hogy kerüljem el őt, lehetőleg örökre. Hozzátette azt is, hogy neki is távol kell tartania magát tőlem. Kell. Ezt olyan gyanúsan mondta. A végén az i-re a pontot pedig az ikrek műsora tette fel; megbolondultak és véresre öklözték egymás arcát. Ezt most nagyon hidegvérűen mondom, de ott és akkor nekem is meglódult a szívverésem. Másnap meg kaptuk a rémes hírt, hogy Alex ripityára, már-már holtra törte magát a motorpályán. Szerencsére azóta él és remélhetőleg virul is a kis Don Juan, de azért a frászt hozta ránk, mindenkire, még azokra is, akik utálják őt. Viszont az eset már-már romantikus mélységekbe terelte az ikrek testvéri szeretetét, szóval legalább volt valami pozitív folyománya is a szörnyűségnek.
- A mindenit -ennyit tudott csak kibökni. Sikerült őt megint meghökkentenem.
- Nem rossz, mi?
- De Cristoph és te, ahogy mesélted...-köszörülte meg a torkát- elég közel kerültetek egymáshoz, nem? -arckifejezése zavart volt.
- Lefeküdtünk párszor, ha erre célzol -rántottam meg a vállam, azt hirdetve ezzel: nem jelentett semmit. Mert nem is, azon kívül, hogy az volt, ami: egyszerű, csupasz élvezet. Liam fülig vörösödött. Túl jámbor lelkű fiú volt, tele gátlással az ellenkező nemmel való érintkezést illetően.
- Kissé aggasztó a viselkedése -jegyezte meg egy kis -számára talán kínos- csend után, miközben ujjával köröket és négyzeteket rajzolt a gránitpultra. Azért gránit a pult, hogy Niall tudjon rajta házilag csokit készíteni. Egyszer kiselőadást tartott róla, hogy miért, de őszintén szólva engem csak a végtermék érdekelt.
- Hacsak nem két Cristoph lakik abban a testben -morfondíroztam hangosan- De ki kényszeríti ilyesmire?
- A családjából valaki? Nem ismerem őket.
- Nem, az kizárt. Hugh bá és Amanda nem olyanok, ráadásul elképzelni sem tudom, hogy a nagy szabadszellemű, saját útját taposó Crist csak úgy idomítani lehetne.
Hosszas csend állt be, kíváncsian szegeztem tekintetem Liamre. Amit gondolt, nyomtatott nagybetűkkel ott virított a szája szélén, a szeme bogarában, a kézfeje állásában. A világ legkifejezőbb arca volt az övé - Kire gyanakszol? -hajoltam arcába.
- Nem tartom képtelenségnek, hogy Floyd fenyegette meg. Emlékezz, milyen erőszakosan a falnak nyomott, amikor rosszul lettél a tetőn és én haza akartalak vinni. Aztán egy másik alkalommal is azt követelte, ne ólálkodjak körülötted, mert megbánom. Majd szétfeszítette a féltékenység. Azt az énjét sosem mutatta neked, szóval nem tudhatod mennyire megszállott volt.
Szavai hallatán kis tüske kezd bökdösni belülről. Oké, hogy Floyd a múlté, de vannak azért érzéseim iránta. Liam feltételezése kicsit soknak és alaptalannak tetszik.
- Ugyan, ez túlzás. Ő csak biztonságban akar tudni, ha már nem lehet mellettem. Talán a kelleténél jobban az érzékeny szívedre vetted gondoskodó megnyilvánulását -hozzátenném, magam sem értem, miért vettem a védelmembe ilyen hevesen és ellentmondást nem tűrve. Liam egyet nem értően megrázta fejét.
- És még mindig küldözgeti a leveleket? -kérdezte feszülten figyelve minden rezzenésem. Szorosan fogta két kézre a bögrét. Apropó Floyd, aki az idő múlásával nemhogy kiheverte volna a viszonzatlan szerelmet, egyre inkább belehabarodni látszott a fájdalomba, és a megbékéletlenség egyenesen az agyára ment. Rögeszméje lett egy naiv reménykép, melyben a lány hirtelen mindenre ráébred; hogy mi volt régen, hogy érzett régen, és abban bízott, minden lehet olyan, mint akkor. Megbetegítette az epekedés, s végtelen hite valami egészen félelmetesbe fordult. Amit művelt egy hajszálnyira volt a valós zaklatástól.
- Az elsőnél azt gondoltam, ez aranyos, olyan floydos, nagyon rá vall ez a szentimentális stílus. Ki más küldene kézzel írt levelet ebben a virtuális világban? A másodiknál beadtam a derekam, találkoztunk. Virágot hozott és látványosan rajongott értem. És persze ezek után sem apadt az üzengetés. Apámat is örökké faggatta, most pedig engem hívogat, napi tízszer, túlzás nélkül. Két hívás között kapok tőle három sms-t -ahogy kimondtam, a pulton heverő Blackberry zúgni kezdett -Na tessék! -vágtam le a bögrém hangos csattanással. Liam nyaknyújtva olvasta el a kijelzőn az emlegetett fiú nevét.
- Ez tényleg egyre bizarrabb.
- Az a baj, hogy semmi rosszat nem tett, csak...
- Szerelmes.
- Hát, aha -mondtam fáradtan.
- Nem hibáztatod ezért.
- Nem tehetek róla, sajnálom őt, őszintén. De arról sem tehetek, amit érzek.
- Ha ez így folytatódik, talán el kellene neki magyaráznod, hogy megfojt a rajongásával.
- Előre látom az arcát -könyököltem fel a pultra- Furcsa, hogy szeretem őt, mint embert. Lehet, hogy csak az álmom kapcsol hozzá? Az álmomat sem tudom elengedni? -nevettem fel keserűen, mert másképp nem ment, s megráztam a fejem, mintha képtelenség lenne ötletem. Közben meg zokogtam belül, mert tudtam, hogy pontosan ez az igazság. Kulcscsörgésre kaptuk fel a fejünket, a hazaérkezett az emelet felé tartva megtorpanva vett észre minket. Sugárzott róla a rosszkedv.
- Sziasztok. Hát te? -kérdezte Liamtől fintorral az arcán.
- Azért vagyok itt, hogy a nővéreddel a nemrég felfedezett restrikciós endonukleázokról folytassunk eszmecserét.
A váratlanul ért nevetés pont kortyolás közben csapott le rám, minek következtében visszaköptem a teát. Liam még sosem volt ilyen; társaságban poént elsütni?! Mi történt ezzel a sráccal?
- Ha-ha-ha. Kár volt megkérdeznem -fanyalgott Niall, pedig tudom, hogy a szíve mélyén ő is felnevetett volna.
- Buta kérdésre ráadásul okos válasz -tartottam tenyerem Liam felé, hogy belecsapjon.
- Örülök, hogy legalább nektek ilyen jó a napotok -morogta Niall becsoszogva a konyhába, és töltött magának a nemrég lefőtt selyemfű teából.
- Ne legyél már ilyen házsártos! Inkább meséld el megint, hogy kell csokit csinálni a gránitpulton.
Végre elmosolyodott, és hagyta, hogy megöleljem. Közben a ház előtt mintha valaki egy motorháztetőt csapott volna le.
- Ja, Shelbo és Felix az. Ők hoztak haza, de útközben majdnem lerobbant alattunk a Jeep, azt bütykölik. Csak felkapom a cuccom, és már itt sem vagyok. A Monet kiállításra megyünk, aztán meg beülünk a Rockpepperbe, lesz valami koncert este -mesélte egykedvűen, lehörpintette a teát, és kettesével szedve a lépcsőfokokat eltűnt odafent.
- És minket nem is hívtok? -kiabálok utána.
- Nyilvánvalóan miattam -süti le szemét Liam.
- Ugyanolyan aranyszív, mint te. Nem is haragszik rád, már rég! Csak imádja a sértettet játszani -mérgelődöm- Csak tudnám meddig akarja még.
- Nem tudom mi lenne számára az elégtétel -Liam tekintete úgy csillogott, mintha bármelyik pillanatban elsírhatná magát.
- Ennyire hiányzik a barátsága?
- Ő volt az egyetlen fiú barátom. És ha azt mondaná, hogy ő soha többé nem akar a barátom lenni, akkor lezárhatnám a dolgot. De valami azt súgja, hogy ő sem akarja, hogy ez a kapcsolat örökre tönkremenjen.
- És én még azt hittem ismerem az öcsémet, de fogalmam sincs mi járhat a fejében.
- Mi történt pontosan azon a bulin? A nyomtatott és internetes bulvár, de még a tévés hírműsorok is tele voltak vele.
- Káosz és tragédia.
- Akkor Nagy Gatsby-sen végződött.
- Igen. Az elején még elhittem, hogy lehet egy kellemes és kikapcsoló estém. Aztán jött Cris meg én a hülye, rossz ötletemmel, és leitattam őt, igen, én, ne nézz így rám, aztán pedig több jött ki belőle, mint ami bement, mint amit hallani akartam. Nekem valami nagyon bűzlik a srác körül, nem tudom miért, csak ezt érzem. Magamra emlékeztetett, tudod, az álmomban, ahol Floyd halálának tényét és okát, mint súlyos titkot kellett őrizgetnem. De én magam miatt őrizgettem, Cris viszont mintha külső nyomásra cipelné a terhét. Utána pedig tényleg elgurult a gyógyszere, visszaváltozott sündisznóvá és kedves szavakkal megkért, hogy kerüljem el őt, lehetőleg örökre. Hozzátette azt is, hogy neki is távol kell tartania magát tőlem. Kell. Ezt olyan gyanúsan mondta. A végén az i-re a pontot pedig az ikrek műsora tette fel; megbolondultak és véresre öklözték egymás arcát. Ezt most nagyon hidegvérűen mondom, de ott és akkor nekem is meglódult a szívverésem. Másnap meg kaptuk a rémes hírt, hogy Alex ripityára, már-már holtra törte magát a motorpályán. Szerencsére azóta él és remélhetőleg virul is a kis Don Juan, de azért a frászt hozta ránk, mindenkire, még azokra is, akik utálják őt. Viszont az eset már-már romantikus mélységekbe terelte az ikrek testvéri szeretetét, szóval legalább volt valami pozitív folyománya is a szörnyűségnek.
- A mindenit -ennyit tudott csak kibökni. Sikerült őt megint meghökkentenem.
- Nem rossz, mi?
- De Cristoph és te, ahogy mesélted...-köszörülte meg a torkát- elég közel kerültetek egymáshoz, nem? -arckifejezése zavart volt.
- Lefeküdtünk párszor, ha erre célzol -rántottam meg a vállam, azt hirdetve ezzel: nem jelentett semmit. Mert nem is, azon kívül, hogy az volt, ami: egyszerű, csupasz élvezet. Liam fülig vörösödött. Túl jámbor lelkű fiú volt, tele gátlással az ellenkező nemmel való érintkezést illetően.
- Kissé aggasztó a viselkedése -jegyezte meg egy kis -számára talán kínos- csend után, miközben ujjával köröket és négyzeteket rajzolt a gránitpultra. Azért gránit a pult, hogy Niall tudjon rajta házilag csokit készíteni. Egyszer kiselőadást tartott róla, hogy miért, de őszintén szólva engem csak a végtermék érdekelt.
- Hacsak nem két Cristoph lakik abban a testben -morfondíroztam hangosan- De ki kényszeríti ilyesmire?
- A családjából valaki? Nem ismerem őket.
- Nem, az kizárt. Hugh bá és Amanda nem olyanok, ráadásul elképzelni sem tudom, hogy a nagy szabadszellemű, saját útját taposó Crist csak úgy idomítani lehetne.
Hosszas csend állt be, kíváncsian szegeztem tekintetem Liamre. Amit gondolt, nyomtatott nagybetűkkel ott virított a szája szélén, a szeme bogarában, a kézfeje állásában. A világ legkifejezőbb arca volt az övé - Kire gyanakszol? -hajoltam arcába.
- Nem tartom képtelenségnek, hogy Floyd fenyegette meg. Emlékezz, milyen erőszakosan a falnak nyomott, amikor rosszul lettél a tetőn és én haza akartalak vinni. Aztán egy másik alkalommal is azt követelte, ne ólálkodjak körülötted, mert megbánom. Majd szétfeszítette a féltékenység. Azt az énjét sosem mutatta neked, szóval nem tudhatod mennyire megszállott volt.
Szavai hallatán kis tüske kezd bökdösni belülről. Oké, hogy Floyd a múlté, de vannak azért érzéseim iránta. Liam feltételezése kicsit soknak és alaptalannak tetszik.
- Ugyan, ez túlzás. Ő csak biztonságban akar tudni, ha már nem lehet mellettem. Talán a kelleténél jobban az érzékeny szívedre vetted gondoskodó megnyilvánulását -hozzátenném, magam sem értem, miért vettem a védelmembe ilyen hevesen és ellentmondást nem tűrve. Liam egyet nem értően megrázta fejét.
- És még mindig küldözgeti a leveleket? -kérdezte feszülten figyelve minden rezzenésem. Szorosan fogta két kézre a bögrét. Apropó Floyd, aki az idő múlásával nemhogy kiheverte volna a viszonzatlan szerelmet, egyre inkább belehabarodni látszott a fájdalomba, és a megbékéletlenség egyenesen az agyára ment. Rögeszméje lett egy naiv reménykép, melyben a lány hirtelen mindenre ráébred; hogy mi volt régen, hogy érzett régen, és abban bízott, minden lehet olyan, mint akkor. Megbetegítette az epekedés, s végtelen hite valami egészen félelmetesbe fordult. Amit művelt egy hajszálnyira volt a valós zaklatástól.
- Az elsőnél azt gondoltam, ez aranyos, olyan floydos, nagyon rá vall ez a szentimentális stílus. Ki más küldene kézzel írt levelet ebben a virtuális világban? A másodiknál beadtam a derekam, találkoztunk. Virágot hozott és látványosan rajongott értem. És persze ezek után sem apadt az üzengetés. Apámat is örökké faggatta, most pedig engem hívogat, napi tízszer, túlzás nélkül. Két hívás között kapok tőle három sms-t -ahogy kimondtam, a pulton heverő Blackberry zúgni kezdett -Na tessék! -vágtam le a bögrém hangos csattanással. Liam nyaknyújtva olvasta el a kijelzőn az emlegetett fiú nevét.
- Ez tényleg egyre bizarrabb.
- Az a baj, hogy semmi rosszat nem tett, csak...
- Szerelmes.
- Hát, aha -mondtam fáradtan.
- Nem hibáztatod ezért.
- Nem tehetek róla, sajnálom őt, őszintén. De arról sem tehetek, amit érzek.
- Ha ez így folytatódik, talán el kellene neki magyaráznod, hogy megfojt a rajongásával.
- Előre látom az arcát -könyököltem fel a pultra- Furcsa, hogy szeretem őt, mint embert. Lehet, hogy csak az álmom kapcsol hozzá? Az álmomat sem tudom elengedni? -nevettem fel keserűen, mert másképp nem ment, s megráztam a fejem, mintha képtelenség lenne ötletem. Közben meg zokogtam belül, mert tudtam, hogy pontosan ez az igazság. Kulcscsörgésre kaptuk fel a fejünket, a hazaérkezett az emelet felé tartva megtorpanva vett észre minket. Sugárzott róla a rosszkedv.
- Sziasztok. Hát te? -kérdezte Liamtől fintorral az arcán.
- Azért vagyok itt, hogy a nővéreddel a nemrég felfedezett restrikciós endonukleázokról folytassunk eszmecserét.
A váratlanul ért nevetés pont kortyolás közben csapott le rám, minek következtében visszaköptem a teát. Liam még sosem volt ilyen; társaságban poént elsütni?! Mi történt ezzel a sráccal?
- Ha-ha-ha. Kár volt megkérdeznem -fanyalgott Niall, pedig tudom, hogy a szíve mélyén ő is felnevetett volna.
- Buta kérdésre ráadásul okos válasz -tartottam tenyerem Liam felé, hogy belecsapjon.
- Örülök, hogy legalább nektek ilyen jó a napotok -morogta Niall becsoszogva a konyhába, és töltött magának a nemrég lefőtt selyemfű teából.
- Ne legyél már ilyen házsártos! Inkább meséld el megint, hogy kell csokit csinálni a gránitpulton.
Végre elmosolyodott, és hagyta, hogy megöleljem. Közben a ház előtt mintha valaki egy motorháztetőt csapott volna le.
- Ja, Shelbo és Felix az. Ők hoztak haza, de útközben majdnem lerobbant alattunk a Jeep, azt bütykölik. Csak felkapom a cuccom, és már itt sem vagyok. A Monet kiállításra megyünk, aztán meg beülünk a Rockpepperbe, lesz valami koncert este -mesélte egykedvűen, lehörpintette a teát, és kettesével szedve a lépcsőfokokat eltűnt odafent.
- És minket nem is hívtok? -kiabálok utána.
- Nyilvánvalóan miattam -süti le szemét Liam.
- Ugyanolyan aranyszív, mint te. Nem is haragszik rád, már rég! Csak imádja a sértettet játszani -mérgelődöm- Csak tudnám meddig akarja még.
- Nem tudom mi lenne számára az elégtétel -Liam tekintete úgy csillogott, mintha bármelyik pillanatban elsírhatná magát.
- Ennyire hiányzik a barátsága?
- Ő volt az egyetlen fiú barátom. És ha azt mondaná, hogy ő soha többé nem akar a barátom lenni, akkor lezárhatnám a dolgot. De valami azt súgja, hogy ő sem akarja, hogy ez a kapcsolat örökre tönkremenjen.
- És én még azt hittem ismerem az öcsémet, de fogalmam sincs mi járhat a fejében.
- Jó, ha akartok csatlakozhattok -érkezik vissza Niall egy vászon hátizsákkal a hátán; ez azt jelenti, hogy megint a barátnőjénél fogja tölteni az estét.
- Köszi a szívélyes invitálást. Megyünk! -pattanok fel, s a tiltakozni nem merő, de annál rémültebb arcú Liamre meredek- Jó móka lesz Einstein, ráfér az agyadra egy kis kikapcsolás vagy legalább egy standby.
- Micsoda metaforák! -nyögi Niall, s miután elköszönünk anyától, megpróbálom a kutyámat engesztelő szavakkal maradásra bírni. Öcsémék a Jeeppel döcögnek, Liam és én a Chevibe szállunk, követjük őket. A kiállítás leginkább Felixet nyűgözi le, ő odavan a művészetek minden formájáért. Amikor kilépünk a Nemzeti Galéria akropoliszos épületéből, már nem esik az eső. Alig tudtunk lejönni a hófehér kőlépcsőkön, mert egy egész hadseregnyi turista özönlött velünk szemben felfelé. A Temple bar negyedét környékezzük meg, Felix véletlenszerűen lövi a fotókat. Amint elhaladunk egy neonfényekkel kivilágított üvegfalú ruhabolt előtt, Shelby lelkesen felkiállt:
- Nézzétek a kirakatban a plakátot! Az ott Rooky! -előkapja mobilját és gyorsan meg is örökíti felfedezését. Az indiánlány tényleg ilyen reklámfotókra termett; a képen lila csillogós sortot és fekete bőrtopot viselt, haja az eredeti oroszlános, fekete szemei vadítóak, cicás tusvonal keretezi. Megállunk pár másodpercre, megcsodáljuk, aztán tovább sétálunk. Bökdös a kíváncsiság, hogy megtudjak valamit, így laza csevejt kezdeményezek Felixszel. Előttem cselleng, megrángatom flanelje szélét.
- Hé Fürti, hogy van Alexandrosz? Bírja még az ágykúrát?
- Gyorsan javul a kis bicebóca -rázza meg fejét elgondolkodó mosollyal- Minimum egy hetet még a kórházban kell töltenie, utána pedig, ahogy ismerem, kiharcolja, hogy hazajöhessen. Nagyon rossz beteg, képtelen eltűrni kiszolgáltatott állapotát.
- Gyakran bemész hozzá?
- Minden nap. Van, hogy kétszer is -ismeri be, és égnek emeli a szemét, ahogy tátva maradt számat észreveszi.
- Ekkora nagy szent a béke? -a gondolat melegséggel tölt el. A két srác különbözőbb nem is lehetne, az a meglepő fordulat viszont, hogy a testvéri mivoltjukból fakadó bújtatott szeretet így kivirágzott, szimplán meggyőz arról, hogy a világ egy sokkal jobb hely, mióta ők is benne élnek.
- Csak egy kis időszakos tűzszünet -kacsint hátrafordulva- Egyébként őfelsége nehezményezi, amiért nem látogattad meg. Hiányol.
- Jogos a sérelme. Igyekszem majd időt szakítani rá.
- Az nem lenne rossz. Te legalább lehűtenéd kicsit az agyát. Kikészíti a nővéreket idegileg; nincs az a szépen kérlelés, amire szót fogadna.
- Na és Cristoph-fal mi újság? Nem hallottam róla azóta -említettem meg mintegy mellékesen, s úgy tettem, mint aki csak udvariasságból kérdezi, a válasz igazából nem hozza lázba. Csakhogy Felix ennél jobb emberismerő volt.
- Nem kell a púder. Alakul valami köztetek? -vigyorodott el szemöldökét az égbe emelve. Mindenki izgatott csendben várta a reakciómat.
- Azt nem mondanám -tűnődtem el közömbösnek láttatva magam, mégsem tagadtam csuklóból a feltételezést- Nem tudok rajta kiigazodni -vallottam be- Tudsz róla valamit?
- Fogalmam sincs mi baja. Reméltem te többet tudsz. Régen mindent megosztott velem, de mostanság elég rejtélyeskedő. Sosincs otthon. Bár a teste visszatért Dublinba, igazi lényét mintha San Franciscóban hagyta volna.
- Tök mindegy, mert bármi baja is van, nem hajlandó megosztani senkivel. Ezek szerint.
- Halljátok ezt? -lódult meg Niall Shelby kacsóját nem engedve. A Sarkantyú nevű vendéglő előtti placc felé mutatott.
- Az utcazenészek?
Egész sok bámészkodó állta őket körbe. Az egyik egy szál gitárral a kezében énekelt, míg mellette a társa festékes vödrök tetején dobolt. Egészen hihetetlen milyen sokszínű ütemet csalt elő néhány műanyag hulladékból. Fülbemászó, tempós dalt játszottak, ismerős volt, vezetés közben hallhattam a rádióban. Egyre csak vastagodott a közönség, mert aki erre járt, képtelen volt csak úgy továbbmenni. Én is azon kaptam magam ripszropsz, hogy dobol a cipőtalpam. A pénzadományok gyűjtésére kinevezett gitártok gyorsan megtelt papírbankókkal, melyhez csodálata jeléül Felix is hozzájárult.Teljesen odavolt tőlük, alig tudtuk elrángatni onnan. A Rockpepperrel pechünk volt, annyira dugig volt a hely, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Átkényszerültünk a fényévekkel olcsóbb, lelakottabb és üresebb Zöld Koboldba.
- Ti még nem is találkoztatok, igaz? -kérdezte Felix Liam és Shelby között cikázva erdőzöld tekintetével. Épp csak helyet foglaltunk egy falmenti boxban. Meggysört ittam volna, de mivel sofőr vagyok maradt a meggylé. Vérvörös nektár. Itt, ezen a ponton teljesen megsüketültem, csak a saját belső hangomat hallottam, miközben a többi vendéget, baráti társaságokat figyeltem. Pohárcsörgés, egybefolyó társalgások, fel-felerősödő kacajok.
- Nina, hozzád beszélek -bökött meg öcsém, és elképedtem, amikor közölte, legalább öt perce kivontam magam a traccspartiból. Felráztam gondolataim, megpróbáltam visszatérni közéjük, amikor a sötét fával burkolt helység egy félreeső asztalához tévedt a tekintetem. Valami történt velem, az biztos; vagy földbe gyökereztek a lábaim, vagy jégtömbbé fagytak a vonásaim, vagy 10 évet öregedtem a sokktól, ahogy a magában ücsörgő fiúval egymásra néztünk, olyan pontosan egyszerre, mintha meg lett volna rendezve. Mert a fiút ismertem. Azaz, hogy nem tudtam, hogy létezik. De itt van. Keane. Vagy nem ő, mégis ismerős volt valahonnan.
- Nina... -sóhajtott lemondóan Niall.
- Azt a rohadt...
Bár nem szokásom illetlenül embereket bámulni, valamiért most képtelen voltam abbahagyni. Még furcsább volt, hogy a fiú is pont olyan lepetten pislogott felém, mint aki felismert.
- Kit nézel ennyire? -kérdezi Felix hátrafordulva.
- Ismerem azt a srácot ott? -libabőrös lettem, ahogy Keane Wilo zavart ábrázatával kellett szembenéznem. De kíváncsiságot is tükrözött.
- Én nem tudok róla -rántotta meg vállát öcsém- Azelőtt sokfelé megfordultál.
- Kérdezd meg tőle -javasolta Shelby örök vidámsággal a hangjában. Fogalmuk sem volt, milyen jelentőségteljes ez a viszontlátás. A velem szemben ülő Liam arcán láttam viszont, jól tudja miért fontos az a vélhetően nem teljesen idegen fiú.
- Menj oda hozzá -olvasom le szájáról. Megpróbálom összeszedni a lélekjelenlétem, és lazának tűnve odasétálok hozzá, nem nagy ügy. Közben Liam hangja szólal meg a fejemben: Ne feledd, nem az álmod elevenedett valósággá, hanem fordítva. A végeszakadt valóságod darabkái egy álomba forrtak össze.
- Szia. Nem akarlak zavarni, csak...ott ültem, észrevettelek, és valamiért... -össze-vissza makogásomon nem volt alkalmam fennakadni, mert ahogy ott álltam egy karnyújtásnyira tőle, biztossá vált, hogy ő az. Keane. Bárhogy is hívják.
- Ismerős vagyok neked valahonnan, igaz? -mosolyodott el, ami abszolút összetörte az álombeli Wilo-ról megmaradt emlékeket. Mosolya egyértelművé tette, ő egy másik ember, és ezt a csökött agyamba kellett vésnem. Máskülönben első benyomásra szimpatikus fiú volt. Rögtön kihúzta a maga melletti széket, mintha hosszú mesélni valója lenne.
- Szóval tényleg találkoztunk már? -felderültem, hogy ő emlékszik helyettem is.
- Amikor észrevettelek bejönni ide, még nem ugrott be, hol láthattalak már. Aztán az előbb bumm, jött az isteni szikra -kezével eljátszotta a mozdulatot, miként fejbe vágta a felismerés- A Dublini Sportklub tartott egy fogadást az EB után, ami későig tartó "ereszd-el-a-hajam"-ba fordult át. Egész este táncoltunk a Club Nassauban.
A Nassau utca nem véletlen kísért engem.
- Te is sportoló vagy? -hunyorogtam rá, mert ez nem illet a képbe.
- Hogyisne -legyintett felnevetve- Fotós vagyok. Mindenféle rendezvényre járok.
- Persze, hogy az vagy -bólintottam butának érezve magam, miközben észrevettem a széke háttámláján logó fényképezőgép tokját.
- Nina, ugye? -változatlanul mosolyogtak vonásai.
- Igen. Te pedig...
- Keane -bólintott, majd váratlanul elkomorodva nézett maga elé.
Szívem mintha nagyobbat dobbant volna a kelleténél. Minden a helyére került. Igyekeztem túltenni magam a döbbeneten, miszerint az álombeli srác sok ponton megegyezett a valóssal. És beszélgetni kezdtünk, hosszasan, mindenféléről. Aztán egészen váratlan irányba terelődött a beszélgetés. Kiderült, hogy Keane olyasmit tud, ami nagyban befolyásolja az életemet.
Olykor hátralestem a többiek felé, és nyugodt szívvel konstatáltam mindannyiszor, hogy Liam egészen feloldódott a társaságban. Reméltem Niall is jobbik modorával viszonyul hozzá.
Olykor hátralestem a többiek felé, és nyugodt szívvel konstatáltam mindannyiszor, hogy Liam egészen feloldódott a társaságban. Reméltem Niall is jobbik modorával viszonyul hozzá.
Annyira nem repestem attól, hogy Liam is velünk tartott, de Nina miatt rábólintottam a dologra. Aztán a Zöld Koboldban, amikor egyre klasszabb dolgokról kezdtünk el beszélgetni, és Liam is aktívan bevonta magát és elmondta saját véleményét az adott témáról, majdnem teljesen megfeledkeztem arról, hogy egyébként csatabárd van köztünk. Még ha nem is a leghalálosabb. Talán a meggysör is segített feledni felvett mogorvaságomat vele szemben. Egyelőre.
- Mikor tervezel indulni?
- Ja, Indonéziába? -csillant fel Felix szeme.
- Nem Új-Zélandra mész? -néztem rá lepetten. Sosem voltam erős föciből, ellenben Felixszel, aki csukott szemmel is bármit megtalált a térképen.
- Atyavilág! Srácok, srácok -Felix mereven a háttérbe bámult, pupillája a kétszeresére ugrott- Ott ülnek a pultnál!
- De kik? -lestem hátra a vállam felett, de senki ismerőst nem fedeztem fel. Az elvarázsolt arccal beszélgető nővérem fele sandítottam.
- Hát a két zenész srác, akiket előbb láttunk odakint! -mindkét kézzel feltenyerelt az asztalra, majd tettvágyóan felegyenesedett- Oda kéne mennem hozzájuk!
- Autogramot kérni, vagy mi? -nevettem el magam, közben éreztem, hogy Shelby elengedte az asztal alatt összekulcsolt kezünket.
- Hívd el őket zenélni hozzánk! -adta alá a lovat a mellettem ülő édes tünemény; Harlandnak meg több sem kellett, kitolta maga alól a széket, feltűrte ingujját, megrázta hullámait, megigazította a nyakában pihenő F betűs medált, és lelkesen feléjük indult.
- Én meg hozok még egy kört, ki ne száradjunk! -tette hozzá sietősen Shelby, s mikor észbe kaptam, mire is ment ki a játék valójában, késő volt; ott maradtam kettesben Liammel. Nem örültem neki, hogy a többiek azt hiszik ennyivel csak úgy kibékíthetnek minket. Kezdett őszintén idegesíteni a vezeklésre-kész, bűnbánó kölyökkutya arckifejezése. Nem éltem volna túl, ha beáll az a bizonyos kényelmetlen csend, ezért automatikusan mondtam azt, ami eszembe jutott.
- Hallom a Természettudományi Központ gyakornok programjának ösztöndíjasa lettél. A tanszékvezető himnuszt írt hozzád.
- Ó, te tudsz róla? -görnyedt tartásán egyenesített kicsit, szemei egészen nagyra nyíltak.
- Csak a kari újságban olvastam -rántottam vállat, hogy érezze, nem érdekel különösebben- A Trinity ifjú géniusza -idéztem kissé gúnyosra sikerült hangon a cikk alcímét.
- Meglehetősen röhejes túlzás -rázta meg a fejét fintorogva. Bár láttam rajta, hogy egy merő feszültség, képtelen voltam kegyelmezni neki. Nem akartam kedves lenni.
- Hagyjuk a süket dumát, nem kell az álszerénykedés -morogtam üres poharamba meredve.
- Ha jól érzem, bármit mondhatok, neked nem tetszik.
- Inkább úgy mondanám, magasról teszek rá.
- Mindig is őszinte voltál, amit értékelendő. De ez fájt.
- Van még ahonnan ez jött -fontam össze karom mellkasom előtt.
- Kösz, elég lesz. Felfogtam, hogy sosem fogsz megbocsájtani.
- Dehogynem. Megbocsájtok. Csak éppen nem felejtek. És ez rosszabb, mint a sérelmem.
- Sajnos én sem felejtek. Hogy milyen volt a barátságunk.
- Előcsalhatsz szép emlékeket, de engem nem fog könnyekig hatni. Fogd fel végre, hogy hiába próbálsz a szívemre hatni, és abban reménykedni, hogy az a régi hülye Niall vagyok, aki tűzbe ment volna érted. Azok az idők elmúltak, slussz. Rengeteg idő telt el, Liam. Új barátaim vannak, más életem. Már nem ismerhetsz.
- Persze, hogy nem. Nem akarod, hogy ismerjelek. Megértettem.
A Keane-nel való beszélgetésem kellően felzaklatott, amit ő is érzékelt, és jobbnak látta, ha hazamegy- Elköszöntünk a hamari viszontlátás reményében, amire hátha nem kell újabb két évet várni.
- Niall! Hova ment Liam? -álltam meg az immár plusz két új arccal bővült asztaltársaság mellett. Felix próbálta őket bemutatni, de egyrészt hangzavar volt, másrészt feléjük sem pillantottam.
- Tudom is én? Lelépett. Bánja a franc -kortyol sörébe közömbös arccal, de engem nem téveszthet meg. Látom rajta, hogy bántja valami.
- Ha valami olyat mondtál neki...-mutatok felé rosszallóan.
- Milyet? Amit őszintén érzek?! Azért nem fogok bocsánatot kérni! Van, hogy jobb taktika a fájó igazság kimondása, tudod? -vonja össze szemöldökét szigorúan. Kijelentésével egyértelmű rám célzott, de fogalmam sem volt, pontosan mire gondol, mit tud, amiről én azt hiszem, nem tudja?
Kirontottam a kocsma ajtaján, a sétáló utcára ráesteledett, a fények ízlésesen világították meg a kint nyüzsgő embereket.
- Liam! Várj! -szaladtam a sötétkék pulóveres alak után. Karjába kapaszkodtam, de nem akart megállni.
- Figyelj Nina, nem csak a meggysör szállt kicsit a fejembe, hanem Niall szavai is. Dühös és szomorú vagyok, és nem akarok mást, csak gyalogolni a városon át. Egyedül. Tudod, hogy szólok neked, ha úgy érzem az egyetlen emberre van szükségem, akiben megbízok.
- Rendben van, megegyezhetünk. Találunk gyógyírt, esküszöm! -simítottam végig arcélén, és adtam egy puszit rá. Azzal elváltunk; hálás tekintettel búcsúzott. Hagynom kellett, hogy azt tegye, ami jónak lát. Nem szorult többé gyámolításra; két lábbal állt a földön. Azt mondta, biztonságban érzi magát a tudattól, hogy ott vagyok neki.
Visszabattyogtam a Zöld Koboldhoz, de nem volt kedvem bemenni. Tudtam, hogy ma már nem leszek jó társaság. Két dolog zsibbasztott, az egyik jobban, mint a másik. Amit Keane mondott az imént, mielőtt zaklatottan elköszönt. Őrültnek érzem magam, amiért ez tényleg megtörtént; úgy árulta el a fiú, hogy fogalmam sem volt, mit szedek ki belőle; két év elteltével is egy forró nyomot, a kirakósom újabb darabját. Még hogy nem létezik sors keze!?
Nem akartam erre gondolni, mert bármilyen izgalmas is volt, a hideg döfködte a gerincem vonalát tőle. A kocsma előtt álló lámpaoszlopnak dőltem, kellett valami támaszték. Számat rágcsálva, erőszakkal tereltem át figyelmem a jelenleg csekélyebb problémám felé; Cristophra. Az ártatlannak látszó dolog, nem olyan irányba sodorta mélázásom, mint amilyenre számítottam. Cristopher Harlanddal kapcsolatos utóbbi összes emlékem a nyakamba zúdult.
A képe lebegett szemem előtt, százfelé kanyarodó fürthalmaza, bármelyik lányt megszégyenítő hosszú, dús szempillái; a lusta, kimért mozdulatai, meg amilyen beleéléssel artikulált, hogy mindig a megfelelő szót kereste, de sokszor megakadt egynél, ha nem jutott eszébe a következő. Furcsamód pozitív energiák söpörtek végig rajtam vele kapcsolatban. Nem sértődtem meg rá, mert hiába gúnyos és kötekedő, sokszor elfelejtette játszani engem-utáló szerepét, és akkor előbújt igazi énje; a roppant intelligens fickó, az instant robbanó humorbomba. Valahogy sorra egymás után csak dőlt belőle a hülyeség, szimpla ösztönből, garantált rekeszizom görcsöt okozva. (zene itt)
Odabentről pohártörés éles hangja vonja el a figyelmem, s azon kapom magam, hogy újra sötét rosszkedv vesz elő. Amit Keane mesélt, nem ereszt, arra biztat, szimatoljak a dolog után, de másik fülemben rögtön meghallom apám féltéssel teli figyelmeztetését. "Azt mondtad, kimész kicsit levegőzni, de túl sokáig voltál távol. Utánad mentem, s amikor megtaláltalak, már nem voltál önmagad; lesápadva, halálra vált arccal rohantál, és azt hajtogattad: Valaki üldöz és meg akar ölni. Azt hittem, csak viccelsz, bár meglehetősen élethűen adtad elő. Nem is láttalak azóta."
Szóval történt valami a Club Nassauban azon az éjjelen. Valami, ami miatt menekülésre kényszerültem. - Olyannyira elmélyültem ebben a vérfagyasztó gondolatsorban, hogy a mobilom erőteljes rezgéssel és csörömpöléssel majdnem a szívbajt hozta rám. Jaj, csak apa az -lélegzem fel a kijelző láttán. Nincs kedvem felvenni, biztos csak ellenőrzésképp hív fel, hogy biztos nem Rough-nál edzem-e. Kinyomom, jelezve fontos dolgom van, de újra hív.
- Tessék! -sóhajtok bele a mobilba.
- Miért nyomtad ki? -köszönt borúsan.
- Véletlen -morgom, és tudom, hogy nem hisz nekem.
- Na mindegy. Hol vagy most? -kérdezi különös hanglejtéssel, mintha valamit terve volna velem.
- Egy kocsmában.
- Nem gondoltam volna, hogy ma ilyenre kérlek, de találkozzunk valahol. El tudsz lógni a társaságból anélkül, hogy kiderülne hova tűntél?
- Mi az? Történt valami?
- Nina, a kérdésre válaszolj! -teljesen meglep szokatlan viselkedése. Ebből tudom, hogy valami nagyon bizalmasról lehet szó.
- Persze, hogy el tudok!
- Helyes. Mindent elmondok majd személyesen, nem telefontéma. Emlékszel ugye, hol volt a régi magánnyomozói irodám?
- Ott találkozunk?
- Indulj, amint tudsz, jó? -itt már visszalágyult hangja apai féltésbe- Várlak kicsim!
- Nem sokára találkozunk -tettem le, és egy szokatlan érzés költözött a gyomrom tájékára. Ismerem apámat és nincsenek túl jó előérzeteim. Valamiért sajnálom, hogy nem mondtam neki, szeretem. De egyébként mostanában egyáltalán nem is éreztettem vele. Pedig velem csak eggyel több koloncot vett a nyakába. Nem akarom, hogy kikészüljön a munkájától. Féltem őt, hogy a nagykutyák hatalmi harcában korpa közé keveredik, amikor ő csak semmi más, mint csupán jó zsaru akar lenni. Célja nemes, és végtelenül tisztelem őt ezért; a törvény tiszta kezű harcosa, aki rendet és békét igyekszik teremteni az otthonunkat, jövőnket jelentő helyen.
Menet közben elhatározom, hogy most az egyszer szót fogadok neki és nem titkolózom. Beavatom, mi zavar a múltammal kapcsolatban, bármennyire is próbálta távol tartani tőlem. Szükségem van a tanácsára, még akkor is, ha könnyen előfordulhat, hogy utána a saját fejem után megyek. Beülök kedvenc Chevimbe és az út alatt, egy piros lámpánál várakozva írok egy sms-t az öcsémnek, hogy Liammel tartottam. Ez a kegyes füllentés még belefér. De mit akarhat apám csakis személyesen közölni, ráadásul vasárnap este? Talán rájött valamire? Talán bajba került? Miért pont engem hív? Tudtommal Karlson az, akivel mindent megoszt; ezer éve kollégák.
Butaságnak tűnt vészmadaras paranoiám, de a hasfájósan rossz közérzetem valamiért nem akart elmúlni. De ki tudja, talán csak Keane múlt-idézőjétől lettem hideglelős. Jobbnak láttam, ha a kocsit a Nicholas utcai villamos megállónál leteszem, és onnan gyalog megyek a Hannovar Lane zsákutca irányába. Egy fokkal jobban lennék, ha akkor a bőrdzsekim zsebébe nyúlva, ujjaimat a hideg fém fegyverre fonhattam volna. Pedig kétségkívül békés, nyugodt környék ez, kedves, angol stílusú társasházakkal, melyeknek ablakpárkányukról egytől egyig virágok csüngtek. Kezdett egyre jobban zavarni ez a városközponthoz nem méltó csend, de aztán feltűnt a lámpafényben apám sziluettje. Magas, széles vállú medve volt, három napos borostával, őszmelíros barna hajjal. Jól áll neki a kor, az aggodalom kevésbé. Márpedig azzal volt tele arca, észrevettem, még mielőtt közel ért volna. Nem a megbeszélt helyen futottunk össze, egy másik utcában.
- Szia -siettem elé, ő pedig szó nélkül magához vont. Szorosan és ragaszkodóan. Olyan különös volt az egész. Akkor jöttem rá, hogy ez mennyire hiányzott; meg sem tudtam volna mondani, mikor ölelt meg ilyen jelentőség teljesen. Mintha valami igazán nagy baj lenne.
- Ne kérdezz. Minden rendben, bocs, ha megijesztettelek -duruzsolta fülembe, jólesett bőrömnek borostájának karcolása - Megtudtam az igazságot a maszkosokról. Ezt az igazságot veszélyes birtokolni. Én viszont megbízom benned, úgyhogy elmondok mindent. Tudnod kell, valójában kik ellen harcolunk.
Próbáltam kitágítani tüdőmet, mert jelentősen nagyobb adag levegőre volt szükségem ahhoz, hogy higgadt maradjak. Bólintottam, mint aki készen áll arra, hogy szembesüljön, bármivel is kelljen.
- Én hiszek benned, Nina. Tudom milyenek a rendőrök a gárdában, hogy miket mondanak rólad. De nem zavar, mert nevetni való, mennyire nem látják, mire vagy és még leszel képes -vallomását nem értem miért pont mostanra időzíti. Sötétszürke szemeibe vesztem enyémeket, a látványból azonban egy arccsapással kiránt a háttérben feltűnő alak. Az alak, aki sötétebb volt az éjszakánál, és az üres úttest közepén menetelt felénk. Rögtön tudtam, hogy nem egy ártatlan járókelő. Főként, mert azok ritkán viselnek fekete szájmaszkot.
- Apa! Mögötted! -hangom úgy csuklott meg, mint annak a rendje. Ereimben szabályosan megfagyott a vér a dörrenés után, amit apám ordítása, megránduló teste követett, és egy szempillantás alatt két térdre zuhant. Nem mertem elhinni, ami történt, agyam nem engedte. A sötét, arcnélküli merénylő túl messze volt, de még így is láttam, hogy kéknek tűnő szemei mosolyogtak. Ugyanaz volt, aki az éttermünk rablásánál is közrejátszott. Biztos, hogy ő volt az, hiszen lerajzoltam fantomképét. Barna haja most is kikandikált a kapucnija alól. A fájdalom ami megrázta testem, nem engedett ki egy hangot sem a torkomon, sem pedig egy lépést megtenni felé, utánarohanni, kitépni a szívét. Remegő kézzel próbáltam a mentőket hívni, miközben a gyilkos köddé lett, bármerre kaptam fejem, csak sötétség ölelt körbe, egyre szorosabban. Dadogva, zokogva, könyörögve kértem a mentőautót, a tehetetlenségbe belepusztultam. Azt hittem tudom mi a lelket szétroppantani igyekvő teher, de akkor bebizonyosodott, hogy sosem tévedtem nagyobbat. A poklok poklán térdelve, apám mellkasára borulva bömböltem.
- Nino... -suttogta szakadozva- Semmi baj. Nem félek. Minden rendben lesz. Nyugodj meg. Itt a te időd.
- Nem! -tiltakoztam lángok perzselte arccal.
- Vigyázz rájuk. Légy résen.
- Nem fogok megnyugodni, amíg pontot nem teszek ennek a végére! Érted? Büszke leszel rám! Megkeserülik mind! Meg fognak dögleni! Megígérem! Csak maradj velem, kérlek! -üvöltöttem, de még mindig nem fogtam fel mi történik.
- Az apád lánya va...
- Az apád lánya va...
Sosem felejtem el azt a békés mosolyt, amivel búcsúzott, ami után nem nyitotta ki a szemét többé, hiába szólítgattam.
- Csak elájultál, tarts ki! Tarts ki! Esküszöm, hogy jól leszel. Ne hagyj itt, tarts ki! Tarts ki... -halvány ráncaira csókoltam, könnyem vizezte arcát, haját simogattam. Nyugodtan aludt. Oly nyugodtan, mintha nem egy gusztustalan világban hagyott volna magamra. És oly nyugodtan, mintha egy gusztustalan világot hagyott volna a háta mögött...
Nem teljesen tudom felidézni, hogyan is történtek ezután az események. Kék-piros villódzás, szirénák, ismerős hangok, amik a nevemet ismételgették. Vér, apám feketének tűnő vére a betonon. Fázom, iszonyatosan fázom, hallom a fogaim csattogását. Forró könnyek égetik az arcom, nyakam. Földöntúli energiát érzek feltörni magamban, de erős karok fognak le, nem engedik, hogy odamenjek a földön fekvő testhez, aki mellett egy orvos guggol, s nem is csinál semmit, szinte mozdulatlan. Egyre messzebb kerülök tőle. Arctalan hangok nyugtatnak, de nem figyelek rájuk, én látni akarom Őt. Látni, hogy jó kezekben lesz. Meleg kéz ér csupasz karomhoz, mintha valami megszúrna. Képtelen vagyok felébredni borzalmas álmomból. Nem álom.
Meghalt? -kérdezik a hangok a fejemben.
Meghalt -visszhangozzák a választ, de a szó jelentése nem bír a tudatomba hatolni.
- Mi van Ninával? -mintha France lett volna az.
- A sokk egy pánikszerű rohamot váltott ki nála, de kapott egy erős nyugtatót, ami felér egy lórúgással -érkezik a kissé monoton felelet.
- Most értesítettük Mrs. Horant. Úton van ide. Nem tudom felfogni, hogy ez történt.
Kinyitom a szemem, hordágyat látok és rengeteg zaklatottnak tűnő rendőrt, fegyvereseket. Bántja szemem az erős fény, csak hunyorgok. A sötétbe meredek, Karlson hadnagy szőke feje tűnik fel. Szinte ordít France-szel. Alig kapok levegőt, mintha fuldokolnék.
- Fiam, intézkedj! Egy nagy csapat újságíró és tévés tart errefelé! Legyen lezárva ez az átkozott utca! Védje sorfal, ha kell!
- Apa! -szólalok meg halkan, pedig minden levegőt a tüdőmbe gyűjtöttem. Mozdulnék, de mintha lekötöztek volna. Ólomsúlyú minden porcikám, ahogy szemhéjam is. Nagy nehezen rájövök, hogy egy mentőautóban ülök. Tagadószavakat ismételve rázom a fejem, lüktet a halántékom. Vértől maszatos kézfejemet nézem, hol kékben, hol pirosban látok mindent, aztán vakító sötétségben omlik össze a lelkem.