(ajánlott dal: Frances - Don't worry about me)
A gyász többszáz árnyalata gomolygott bennem. Megsaccolni sem tudnám hány nap telt el azóta. Talán egy örökkévalóság. Nem akartam kinyitni a szemem többé, látni a fájdalomtól ordító arcokat. Akár ez is lehetett volna a vége. Készen álltam rá. Hogy vége legyen, akármi is volt ez. Álom vagy a valós életem? Nem érdekelt. Ezerféle sötét gondolat szállt meg, miként a szomorúság megvakított. Olyanok, mint, hogy egyedül maradtam, kisiklott a még egyenesbe sem jött életem, legyőztek. Ezért aztán végképp nem gondoltam volna, hogy ekkor kezdődött csak el; minden eddigi csak a felvezető volt.
Azt hiszem legalább egy héten keresztül alvást színleltem, mozdulatlanul feküdtem a párnatenger fenekén, könnyekkel oltottam szomjamat. Álmomban is sírtam, miután álomba sírtam magam, mely teljességgel üres volt, akárcsak lelkem; csak álltam egy sötét semmi közepén, futva irány nélkül, apám szétfoszló hangját kétségbeesetten követve-keresve.
Mikor már azt hittem ezt én nem élem túl, jött a hirtelen felismerés, fogalmam sincs honnan és hogyan, de ez volt a megváltóm. Ugyanis olyan erősen vert éket a fejembe, hogy két lábra kecmeregtem, még össze nem forrt, vérző sebeim, testem minden porcikájának tiltakozása ellenére is, Tudtam, hogy ideje elfogadni, ami történt. Erőszakkal sulykoltam magamba; Hiába fáj, Nina, nem tehetsz semmit, semmiképpen nem hozhatod vissza őt! Ez volt a legpokolibb rész. Mert nélküle olyan volt, mintha semmi sem lenne. Akkor még nem jöttem rá, nem én vagyok az, aki magára maradt.
Szóval csodával határos módon egyszer csak összeszedtem magam, legalábbis igyekeztem, miközben apám kérését az eszembe véstem, "Vigyázz rájuk" és eltökéltem, hogy ezúttal én leszek a gyámolító, az erős, a támasz. Képes leszek rá. Így rögtön fel is ajánlottam anyának, hogy segítek a búcsúztató szertartás megszervezésében. Úgy tettem, mintha nem okozna nehézséget a feladat. Pedig nagyon is okozott, főleg, hogy így esélyem sem volt elterelni a figyelmem. Egyet biztosan tudtam; ezt a tragédiát sosem fogom kiheverni teljesen.
Túl sok hullám igyekezett összecsapni a fejem felett: egyben kellett tartanom anyámat, el kellett érnem, hogy az öcsém ne kössön ki a pszichiátrián, oda kellett figyelnem, hogy ne ájuljak el az éhségtől, ki kellett találnom, hogyan folytathatnám apám nélkül a rendőrré válást, hogy mi lenne a legjobb döntés az éttermünket illetően, hogy mihez kezdek az elnyomott haragommal. De mindehhez általában veszettül kevésnek éreztem magam, és olyankor... nem értettem, miért történik ez pont velem, miért nem lehet nyugton a lelkem legalább egy napra?
A szertartás napján képtelen voltam csillapítani kezem-lábam remegését. Fejemben szívfacsaró zongora dallamai csengtek. Tíz percig álltam fekete gyászruhámban a tükröm előtt; a nyári kánikulához mérten ujjatlan fekete ingben, színben vele összeolvadó nadrágban, sosem hordott körömcipőben. Úgy éreztem fel kell tennem azt a tűzpiros rúzst. Dühös hévvel fogtam szoros lófarokba a hajam.
Farkasszemet nézek nyomorúságos önmagammal, mély levegővételekkel próbálom oldani gyomron múlni nem akaró görcsét. Éles csattanásra rezzenek össze; a szomszéd szobából jön.
- Csak ezt a napot kell túlélnünk -súgom a tükörben állónak. Nem tudom én vagyok-e az. Szinte lopakodva megyek le a lépcsőn, nesztelenül, cipőmmel a kezemben. Körbesétáltam, mintha csak először járnék itt. Épp csak beköltöztünk... megvalósult apám régi vágya; a tengerrel szemközt lakhatott, a közkedvelt külvárosi Sandycoveban. Igaz, csak egy hónapig. Most pedig itt áll ez a ház, ürességtől kongva, élettől és napfénytől megfosztva, cserben hagyva, csendben, Nélküle. Minden, a falak minden egyes négyzetcentije rá emlékeztetett; a konyha azért, mert ez volt a kedvenc helyisége, oly sokszor kísérletezett ki új recepteket, az előszoba, mert a fogason még mindig ott lógott bőrkabátja, a fürdőszoba, mert a mosdókagyló szélén érintetlenül hevert borotvája, a levegőben after shave-jének illata derengett, a csempe azért, mert volt rajta egy repedés, és minden nap megígérte anyának, hogy majd kicseréli. A nappaliban is ott élt tovább, mintha el sem ment volna; a kanapé süppedése őrizte kedvenc szieszta-helyét. Leültem a konyhában a székére, az asztalon hevert minden, ami Ő volt : a karikagyűrűje, mert férj volt, a mobilja, mert folyton a gyerekeit hívogató aggódó apa volt, s a jól megérdemelt jelvénye, mert zsaru volt.
- Miért azon a széken ülsz? -jelenik meg anyám, akárcsak egy szellem, és sápadt, beesett arca sem különbözik sokban egy kísértetétől. Egy hét alatt öregedett vagy 10 évet, de most legalább rendbe tette magát, mindenféle kozmetikummal próbálta elfedni a keserűséget arcán, persze hiába.
- Nem is tudom -sütöm le szemem- Úgy éreztem, ide kell ülnöm -motyogtam magamban azért rimánkodva, ne boruljon ki, mert mostanság nem meglepő módon, minden apróságon felhúzta magát. Robert Horan jelvényét szorongattam a kezemben, karcos fém részeit simogattam.
- Tudsz vezetni? -kérdi színtelen hangon, idegessége azonban szinte szétfeszíti vonásait. Válaszul bólintok.
- Mi volt ez a csattanás az előbb? -szökik ki számom, s legszívesebben rácsapnék. Hiszen nagyon jól tudom, mi volt az, s azt is ki okozta.
- Semmi, csak az öcséd...falhoz vágott néhány dolgot -nyögi ki anya, a sírást sóhajjal elfojtva. Nem moccanok, pedig megölelhetném, de akkor idő előtt lefolyna órákig tökéletesített sminkje. Bevallom nem tudom mitől rettegek jobban a temetéssel kapcsolatban: a
saját kiborulásomtól, anyáétól vagy Niall összeomlásától. Mert akárhogy próbálom
nyugtatni magam azzal, hogy mivel itt vagyunk az öcsémnek, nem érheti
baj, össze fogja szedni magát... a helyzet kritikus, és ez az, ami
leginkább vissza akar húzni a mélybe. Niallt és a teljes mentális
összeroppanást egy hajszál választja el egymástól; a pár napja még
életvidám, boldog, szerelmes, tettvágyó 20 éves ma egy enni, beszélni
képtelen, beteg ember.
- Lassan indulnunk kellene -egyenesedek fel, majd felszenvedve szandálomat kisétálok a kint várakozó Chevrolethez. Hagyom, melegítsék csak a napsugarak arcomat. Századszorra is meggyőzöm magam arról, hogy teljesen normális mindaz a kegyetlen gondolat, ami napról napra nagyobbra tárja szárnyait bennem: meg akarom ölni apám gyilkosát. A maszkost. Ha kell mindet, de legalább azt az egyet.
Megjelenik öcsém is, nem igazán láttam azóta; mert valójában ő nem akart látni engem. Anya szerint azért, mert Niall apánk halálának tragédiáját az én személyemmel társítja. Ez a tény sem éppen hagy hidegen, de megértettem és próbáltam ezredszerre is nagyot nyelni. Csak annyira szerettem volna segíteni rajta, de ő nem engedte. Anya támogatja el az autóig a nála majdnem két fejjel magasabb, életerejét vesztett kölyköt. Szinte fehéren világít a haja a fényben, bőre nemkülönben. A motorháztetőnek dőlve várom, hátha rám néz, legalább egy fél pillanatra, hátha engedi, hogy megosszuk fájdalmunkat. De nem, nem teszi. Mindketten beszállnak hátra. Niall szemei vérvörösen izzanak, arckifejezése semmilyen, vonásai egy többször összegyűrt- majd kisimított papírlapra hasonlítanak, a százféle dilibogyótól és nyugtatótól kába, szinte csak egy üres test. Állapota nem javul, egyre elborzasztóbb. Összeszorítom szemem, fogaim, izmaim: Ne sírj!
Én is beszállok. Szinte azt is elfelejtem, hogy kell sebességet váltani. Ráérősen gurulunk végig a part menti főúton. Nehezemre esik a vezetésre koncentrálni, hasogat a fejem, mégis mindenfele csavarognak gondolataim: Cora jut eszembe, akit átmenetileg France vett gondozásba. Hiányzik a társasága. De ő is, mint minden és mindenki, Rá emlékeztet és a hiányára.
Ahogy Dublin legbájosabb utain gurulunk mellkasomba szorítás költözik, mert rá kell jönnöm: még a kék ég és a vibráló zöld lombok is rá emlékeztetnek. Bekapcsolom a rádiót, hátha egy kis zene jó terápia lenne, de anyám idő előtt rám szól, hogy némítsam el. Nincs ellenkezésnek helye. A visszapillantóban próbálom elkapni öcsém tekintetét, de amikor sikerül csak még erősebb nyugtalanság vesz elő. Rám néz, de mégsem rám, mintha levegő lennék. Átnéz rajtam. Érjünk már oda és legyen már vége!
A park idill. Mondjuk egy romantikus piknikhez. De elbúcsúzni? Nincs megfelelő hely vagy idő. Leállítom a motort, előre megyek, beszélek az atyával, és persze nem tudom elkerülni a nyakamba zúduló részvétnyilvánításokat; apám főnökétől, meg egy rakat kollégájától. Gyűlölöm részvétüket, nem kérek belőle. Szándékosan nem vizslatom a fekete tömeget, nem akarok még több ismerőst észrevenni. Meglepődöm, hogy kibírom néhány csendes könnycseppel a polgármester beszédét, aki apám hősiességéről, nagyságáról és bátorságáról beszél. Nem merek az urna mellé állított fényképre nézni, végig a füvet bámulom és minden erőmmel azon vagyok, hogy valami bagatell hétköznapi marhaságra gondoljak, mint például, hogy mit fogok enni ha hazaértünk, vagy melyik bakelitet tegyem fel elalváshoz. A figyelemelterelést megnehezíti, hogy anya úgy szorítja kezemet, hogy szinte porrá őrli kéztőcsontjaimat. A szertartás végére ólommá nehezült szívem a földre akar húzni. Kész, feladom, nem tudom tovább távol tartani magam apámtól és nemlétezésének tudatától. Mindennek tetejébe ott volt Niall, s képtelen voltam tovább tűrni, ahogy zokog. Anyám közben rég látott rokonainkkal van elfoglalva, és az is elég elkeserítő, hogy nem tudnak jelen körülmények között a viszontlátásnak örülni. Pedig itt vannak az unokatestvéreim, az ausztráliai nagynénim, a nagyszüleim.
- Niall! -mondom ki nevét elakadó lélegzettel.
- Ne, hagyj! -mordul rám mélyről, mintha nem is az ő hangja lenne- Miért nem tudtad megmenteni?!
Nem tudom a választ, csak azt, hogy az öcsém engem okol. Ez az utolsó csepp a pohárban. Minden vér a fejembe tódul, szédülök a fájdalomtól. Elég volt, tényleg, ki akarok szállni ebből a körhintából. Mindez talán kívülről egyáltalán nem érzékelhető, ami nem is baj, némán fogadom a részvétnyilvánítók ölelését. Nem is fogom fel, kik ők, pedig könnyen lehet mindet ismerem, de aztán egy összetéveszthetetlen zöld szempár fúródik az enyémbe.
- Nina, én... annyira...-bámul rám üveges tekintettel Cristoph, s a szavak megtalálásával küszködik- szóval fogadd őszinte részvétemet! -lassú mondata tele van sajnálattal és együttérzéssel, s most az egyszer nem színészkedik, nem gúnyolódik, hanem őszinte. Pár másodpercig csak állok leblokkolva, valamiért megilletődöm jelenlététől, nem számítottam rá, és nem tudom, hogy sírjak-e, vagy továbbra is harcoljak ellene, mit mondjak vagy mondjak-e valamit?
- Köszönöm -lehelem alig hallhatóan, mire szó nélkül magához húz. Körmömmel érzem zakója szövésének minden cérnaszálát, kellemesen üdítő illatát, s egy pillanatra mintha nem lenne olyan rossz minden. De az az egy alig érzékelhető pillanat mintha csak meg sem történt volna. Sokáig ölel, talán tudja, talán nem, hogy ő tart most csak egyben, s ahogy elenged végem. De el kell engednie, odébb áll. Hugh bácsi, Amanda, Philip és a család többi tagja közeledik. Shelby apja karjába fúrt homlokkal, Felix rongyosra sírt ábrázattal, Alex két mankóval bicegve, sebhelyekkel tarkított arccal, mellette szorosan szobor merev képpel Cesar.
- Szép a rúzsod -simít végig arcomon Amanda. Nem tudja miért vérvörös; a bosszú színe.
- Nagyon sajnálom, Nina -borul nyakamba Felix szipogva.
- Ne haragudj, hogy nem látogattalak meg a kórházban -motyogom oda Alexnek, aki fájdalmas arccal felnevet, s ha akarja, ha nem, kiszökik néhány kövér könnycsepp erdőzöld szemeiből.
- Spongyát rá, csak maradj erős - bólint gyorsan letörölve nedves arcát, miután csókot nyom az enyémre.
Közben bekövetkezik, amitől végig a szívbaj kerülgetett; Niallt elkapja a gépszíj, már nem hatnak rá a gyógyszerek, a kín erősebb. Senkitől sem fogadja el az együttérzést, kiabál, átkozódik. Hugh bácsi próbálja visszafogni. Mindenkit lesokkol a jelenet, ahogy önkívületi állapotban rúgkapál. Két unokatestvérem nyalábolja fel végül és elvezetik a kocsihoz.
- Őszinte részvétem az édesapád miatt, Nina -hallom Cesar hangját. Ráemelem tekintetemet, érzem, ahogy remegnek ajkaim. Végigsimít arcélemen búcsúzóul. Elzsibbadnak érzékeim, nem akarok több embert; de még hosszú sor várja, hogy kifejezhesse sajnálatát; előttem terem Baily és Zayn is. Aztán Rooky, majd Chadwick is, Champ báros törzsvendégek, alig derengő arcok az atléta múltamból, Floyd, természetesen, és a végén France. Halk csaholásra kapom fel a fejem, a szőke rendőrfiú mögül előtűnik az izmos testű, tömegbe olvadó bundájú négylábú.
- Cora! -valahonnan megkerül a hangom és egymás felé kezdünk rohanni. Semmivel sem törődve vetődöm térdre és ölelem magamhoz. Hátralapítja füleit, halkan nyüszít karjaimban. Gyógyír lelkemre szótlan szeretete, elbőgöm magam.
- Hiányoztál már neki -jegyzi meg France.
- Tényleg jó ötlet volt, hogy elhozd a kutyát -hallom Karlson hangját.
Megfeledkezek a világról és a szó nélkül sétálni invitálom a kutyám. Nincs szükségem további sajnálkozásra. Mérhetetlen harag vesz elő; mindenkinek hirtelen milyen fontossá vált az apám, most, hogy nem él. Álszentnek és képmutatónak érzek minden gesztust. Nem is ismerte őt senki igazán, csak mi, a családja.Ők nem tudják azt, amit mi igen; hogy miféle angyal volt ő. Férj, kolléga, apa, a barátom, a szövetségesem, a példaképem. Mindannyiunk példaképe.
Az a vasárnap ugyanolyannak tűnt, mint bármelyik másik nap, amikor bevetés volt. Nem mondom, elég nagy fába vágtam a fejszémet, de remélem nem magam alatt vágom. Nem hisztizni akarok, mert nem stílusom, de úgy érzem bazi nagy áldozatot hoztam, hogy a hős hármas csapat teljes jogú tagja lehessek. Vagyis, hogy a színfalak mögül irányíthassak. De látom a szemem sarkából, hogy munka közben többen is figyelik, egyenesen vagy kanyarban veszem-e a levegőt, hogy hányszor borzolom össze a hajam, mikor pislogok, meg ilyenek. Na persze értem én. Egy ravasz rókánál is furmányosabb hekker vagyok, nem pedig egy földre szállt szentlélek, világos miért nem bíznak bennem egyelőre. De meg fognak, ha realizálják, minden követelményt teljesítettem; na ez aztán pötty az i betűn. Először is örök hazugságokkal kell felépítenem a családom és a köztudatbeli Cristophot, aki miután hazajött San Franciscóból, a Dublin National Theater-nél szerepel. És ez igaz is volt, régi vágyam vált valóra azzal, hogy színészkedhetek. Elég vagány dolog ez a kettős élet, eleinte így indultam neki. Na és akkor jöttek a durvább dolgok, amik a padlóra nyomtak egy kis időre: titkon kicsit belehabarodtam abba az undok képű Ninába, és hogy-hogy nem az ágyamban kötött ki, de a szupercsapat nyomatékosan "megkért", hogy felejtsem el, kerüljem el, utáljam meg a lányt. Tettekkel is segítették a megértést; beverték a képem és összezúzták az új kocsim. Aztán jött a totális katarzis, felbukkant a halott legjobb barátom, mi több, kiderült, hogy ő a hőshármas vezéralakja, az igazi rossz jófiú, véres kezű Dublin kapitány. Most erre mit léphettem volna? Kiborult nálam a bili, de nagyjából sarokba voltam szorítva, mindezt pedig a hülye hobbimnak köszönhetem, mivel tök véletlen feltörtem a LOOP központi szerverét, és igen érdekes dolgokra bukkantam. Ja, fél órán belül egy maszkos vitéz látogatott meg és kedvesen meginterjúvolt: élni vagy halni akarok. Élhetek, ha csatlakozom a sötét sereghez, kinyiffanok, ha nem, mert túl sokat tudok. Különben tényleg erre a képregénybe illő, néha már képtelennek tűnő akcióra volt szüksége az életemnek. Nevezzenek őrültnek. Nehéz ezt megfogalmazni; valahogy genetikailag kódolva van bennem a rendszer ellen való tevékenykedés; és ez pontosan az. Halálra szekálhatjuk a vaskalapos gárdát, még ha nem is ez a cél. A cél valójában az, mely kicsit királylányosan-szivárványosan naivnak hathat az én számból. Az ártatlanok védelmében igazságot szolgáltatunk és kíméletlenül megtorlunk mindent. Oké, oké, nem én, én csak a tripla monitor előtt ülő kockafej vagyok, aki akár egy call centeres paprikajancsi is lehetne, üdítő szarkasztikus humorral és nem evilági dús szemöldökkel, de a folyamatban akkor is én vagyok a láthatatlan őrszem, aki mindent lát. Szóval az, hogy ilyen fontos vagyok és fontos küldetésben vehetek részt a világ legfélelmetesebb és legtitkosabb alakulatának tagjakén, nem kicsit nyűgöz le nap, mint nap. Elárulom, minden létezik idekint a való világban, amit valaha is filmvászonra vittek. Sőt, annál jóval több. A természetfelettivé nőtt emberi akarat, a csúcstechnika, a kegyetlenség. Egyetlen sci-fi sem érhet a poros nyomába annak, aminek a részese vagyok. Nem menősködésből, de minek szerénykedjek? Királyság, amit csinálok.
Kicsit megzuhantam, amikor jött a sokkoló hír. Épp Arthur irányítója voltam, aki a kikőtőben kapcsolt le egy partidrogokkal teletömött teherhajót. Nem akartam hinni a fülemnek. Tudtam, hogy nagy a baj, mert az alakulatból senki nem volt hajlandó beavatni a részletekbe. Nem is kellett, nagyfiú vagyok, feltaláltam magam, és amint tudtam, rácsatlakoztam a gárda telefonvonalaira. Hamar kiderült a feszültség oka: Robert Horant egy Ezrára igencsak hasonlító fizimiskájú, maszkos fickó lőtte mellkason. Egyet tudtam biztosan, ezek nem mi voltunk, hiszen Ezra akkor velem együtt a földalatti bázison tartózkodott, Arthurt mint említettem éppen akció közben segítettem a fülére mondva az infókat, Georgának pedig engedélyezett kimenője volt a barátaival, plusz az ő macskás sziluettje nem keverhető össze egy hapsiéval. Meg egyáltalán! Miért tettünk volna ilyet? Sokáig nem volt kapacitásom agyalni a dolgon, mert őszintén szólva teljesen letaglózott a hír, mármint, hogy Robert bát megölték. Az ő családja és a mienk nagyon rég ismerik egymást; emlékszem gimis voltam, az ikrek meg alsóba jártak, és többször együtt mentünk nyaralni Spanyolországba. Meg egy csomószor apám helyett is apám volt, tanácsokat adott, biztatott. Igaz, most kicsit másképp alakult a helyzet, mert én is ellene tevékenykedtem a LOOP tagjaként, de attól még tiszteltem őt, mint embert.
Haladéktalanul hazarohantam és nem meglepő módon letargikus hangulaton kaptam rajta a családomat. Kivételesen apám is otthon volt, éppen a helyszínre igyekezett. Vele akartam menni, de lebeszélt róla. Végig Ninán és Niallon rágódtam, hogy mennyire lehetnek kikészülve. Valószínűleg teljesen, azóta is. Rosszul éreztem magam, nagyon rosszul. Főleg, mert az "arctalan főmufti" azt parancsolta, mindegy mi történik, tartsam magam távol Ninától. De nem tehettem, egy héttel később el kellett mennem a búcsúszertartásra. Igaz, kész káosz, ami Nina és köztem történt, és én magyarázat nélkül leráztam őt, de ha nem megyek el, borzasztóan szégyelltem volna magam.
Rémes volt őket így látni. Képtelen voltam levenni a szemem a szőke tündérarcú lányról, akinek ezüst íriszében zaklatottságot és parázsló dühöt fedeztem fel. Nyilvánvaló, hogy ő is, mint mindenki, azzal a tévhittel spannolja magát, hogy a maszkos rosszfiúk állnak a gyilkosság mögött. Akárkik is tették, megnyertek egy csatát, s előnybe kerültek; a LOOP-ra haragították az egész országot, de még a brit egységeket is. Na és persze Nina, akit bár nem ismerek olyan mélyen, le merném fogadni, hogy minden követ megmozgat majd, hogy pisztolyvégre kerítse Ezrát.
Nem tudom mit éreztem a lány iránt, miért vonzott, miért érdekelt. Meglehetősen kényelmetlen helyzet alakult ki; az is zavart, hogy kedvelem őt, és az is, hogy ellenségként kellett kezelnem. Márpedig érzelmeknek nincs helye a Marvel képregényes világomban.
Miközben a pap, Karlson hadnagy, majd a polgármester beszédét hallgattuk egészen belemerültem a Nina életén való agyalásban. Amin ő keresztülment eddig egy férfiembert is könnyen lebénítana, de ő? Ő egészen különleges volt. Meghökkentően erős, megalkuvásra képtelen, és mélyről fakadóan szép. Elképzelni sem tudtam mindazt a fájdalmat, amit érezhetett. Bár kétlem, hogy pont az én vigaszomra vágyott, mégis olyan szívesen odatartottam volna a vállam. Persze erőt gyűjtöttem, megembereltem magam, mert ez volt a helyes.
Pár nap elteltével, mikor végre a temetés körüli médiaszenzáció lecsillapodott, vagy legalábbis úgy tűnt, kísérletet tettem a legnehezebbre; bementem az őrsre. Tudnom kellett, mi folyik arra mióta megüresedett az egyik legfőbb vezetői poszt.
Rémes volt élni, mert minden nap minden egyes percében az járt az eszemben, vajon mit tenne, mondana most apám. A Chevit vezetve arra gondoltam, milyen megjegyzést tenne a piroson átszaladó gyalogosokra, a szabálytalanul parkolókra. Mit mondana, ha látná, milyen katartikusan rossz kedvem van. Mit tenne, ha fel akarna vidítani. Eljátszom a fájó gondolattal, mintha itt ülne mellettem a kocsiban. Olyanokat mondana, hogy: - "Mi ez a morc a pofidon?" Meg olyat, hogy "De nézd meg, hogy állt ide ez a birkapásztor!? El sem lehet tőle férni! Mindjárt ideküldök egy kollégát! Nina, ne daráld be azt a szegény váltót, nem bántott az téged! Hé, talán én fogok indexelni? Jobbkéz szabály, szívem!" És én valószínűleg minden szavára puffognék, arcokat vágnék, gúnyos megjegyzést tennék. És valószínűleg a végén mindketten nevetnénk. Úgy hiányzik. Az az elnéző, jóságos mosolya. Mindene.
Miközben ezek jártak a fejemben beléptem a rendőrség mogorva, szürke erődjének forgóajtaján. Valami fontos esemény közepébe csöppentem, mert úgy nyüzsögtek a tágas előtérben az egyenruhások és öltönyösök, mint egy megpiszkált hangyaboly fekete pöttyei. Amint megláttak mégis kicsit mindenki elhalkult, lelassult, elkomorodva bámult, biccentett. Megfagyott az idő, levegő. Fullasztó érzés volt végiggyalogolni köztük. Utam az Ő irodájába vezetett, ajtajában Karlsonba futottam. Tapintatosan, óvakodva megkérdezi, hogy vagyok, és én képtelen vagyok illedelmesen felelni, reflexből és dühösen rávágom: Hogy lehetnék!?
Nem tehet róla, nem rá haragszom, mégis zavar, hogy nagy valószínűséggel őt nevezik ki apám utódjaként. Pedig nem léphet nyomába senki, ő pótolhatatlan. Nem vagyok buta kislány, tudom, hogy az élet nem áll meg, de nem mindenkinek olyan egyszerű csak megráznia magát és tovább lépkedni. A szőke fejű, karakteres arcú zsaru csak jót akar. Megsimogatja a hátam, ha bármire szükségem van, csak szóljak, kéri. Ne mondd azt, hogy bármire -felelem, mire belátóan bólint. Tudja, hogy amire igazán szükségem lenne, azt nem fogom már megkapni semmilyen csoda folytán sem. A gondolat tragikus, de nem vagyok hajlandó belelovalni magam. Egészen addig, amíg a négy-öt telepakolt kartondobozt nem hurcoljuk ki a kocsim csomagtartójába, benne apám holmijaival. Kétségkívül elvesztettem őt...Annyi, de annyi minden várt volna rám, ha van elég erőm. Újra edzeni
Rough-gal, Corával kutyasuliba járni, segíteni anyámnak az étterem újra
kinyitásában. De persze nem volt. Egyetlen cél lebegett csupán szemem
előtt, ahhoz kellett felszívnom magam. S, bár nem kaphattam vissza már,
amit elvettek tőlem, megfizettethetem velük. Mindezt megtervezni nem pár
órás brainstorming volt, ráadásul börtönbe sem szeretnék kerülni;
életem legnagyobb őrültségére készültem. Az egész egyszerre tűnt
képtelenségnek és véghezvihetőnek; úgyhogy szükségem volt a legokosabb
emberre Dublinban. Liamot hívtam, közben pedig beütöttem az irodai széf kódját, amit csak én tudtam apámon kívül. Tompán kattannak a belső reteszek, ezzel egyidőben pedig egy álmos hang köszön a vonal túlfelén.
- Szia! Felébresztettelek, mi? -kérdezem, miközben magamhoz veszem a páncélszekrény tartalmát: egy bőrkötésű noteszt, egy mappát és egy fekete lapos dobozkát, ami feltehetőleg egy külső hardver.
- Igen és nagyon jól tetted. Véletlenül elaludtam, pedig egy csomó tanulnivalóm van.
- Ó, most jutott eszembe, hogy van egy tudást szivacsként felszívó barátom.
- És saját maga is felszívódik. Ne haragudj.
- Miért tenném? Dehogy is! Hagyjuk a témát, amit mondani akarsz. Köszönöm megvagyok. Láttalak különben a temetésen és tudom azt is, hogy miért nem jöttél oda -vállammal szorítom fülemhez a mobilt, hogy a széfes holmikat felnyalábolva végleg itt hagyjam ezt az irodát. Nem akarok egy perccel sem többet itt tartózkodni, vége, nincs miért már itt lennem.
- Rengeteget gondoltam rád, csak nem tudtam, tehetnék-e valamit érted -magyarázkodik, és hallom hangján, hogy jócskán felkavarták az események.
- Jobb, hogy nem láttál abban az állapotban. Ezen kívül veled minden rendben?
- Aha, minden -vágja rá és mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Szereti Niallt, szeret engem, s most mindkettőnk tragédiáját a sajátjaként éli, ismerem őt.
- Ennek örülök -folytatom a színjátékot, közben kiérek a kocsihoz és az egyik doboz tetejére hajítok mindet, de mielőtt lecsapnám a csomagtartó tetejét, a bőrnoteszt mégis magamhoz veszem. Behuppanok a volán mögé, a kormányra könyökölök. Unottan pörgetem a könyvecske lapjait, és nikotin és koffein utáni vágy ébred bennem. Ezt pedig Liam mintha csak telepatikusan megérezte volna.
- A francba a tanulással, elmenjünk valahova? Szeretnéd? A várnegyednél nyílt egy szimpatikus kávéház.
- A fejembe láttál! A múzeum melletti buszmegállóba érkezel, igaz? Mert akkor ott várlak.
- Már indulok is. Szia!
Elköszönni már nem tudtam, ugyanis figyelmemet teljesen lekötötte néhány roppant érdekes oldal krikszkrakszokkal televésve, melyek egyetlen értelmes szót sem alkotva sorakoztak egymás után. Titkosírás volt. Egy kód. Gyermeki izgalom lobbant fel bennem, de a játék egyelőre váratott magára. A csúcsforgalomban döcögve végre odaértem a dublini várhoz. Pár plusz kört kénytelen voltam tenni a turista látványosságot övező szűk utcákban, mire megtaláltam a 43-as busz megállóhelyét a Bride Streeten. Rég jártam erre, pedig nagyon kedvelem ezt a városrészt is. A keskeny utcákat kivétel nélkül téglaszínű házak szegélyezték, melyeknek nem lehetett látni a tetejét. Dögmeleg volt, lehúztam az ablakot, és újra kezembe vettem a noteszt. A vélhetően szándékosan titkosított közlendőn kívül rengeteg információ volt benne; telefonszámok, címek, nevek, dátumok. Belebonyolódtam minden egyes tollvonásba, mígnem arra kaptam fel a fejem, hogy az anyósülés felőli ajtó kinyílik. Liam szó nélkül beül mellém, magára csapja az ajtót, és bár úgy tűnik maga elé mered, érzem, hogy a szeme sarkából próbálja megvizsgálni, milyen küllemi változásokat ejtett rajtam a gyász. Egy darabig még a teleírt lapokat bámulom, és ha tetszik, ha nem, eddig üresnek hitt lelkem csordultig telik bánattal, mert tudta jól, hogy Liam az egyetlen, akinek kiönthet.
- Kösz, hogy eljöttél -motyogom- De van egy rossz hírem. Nem leszek jó társaság -fordultam felé végre, és ő is ugyanígy tett. Olyan mélyreható, erőteljesen barna szemei csak egy angyalnak lehetnek.
- Ne izgulj, nem vetem a szemedre -lágy hangja mintha ringatna, teljesen kiszakít a jelenből; először kicsit a múltba visz, majd a jövőbe, s mindkettő csattanó pofont mér arcomra. Beszűkült a létezés.
Tenyerét érzem végigsimítani vállamon. Hozzábújok, még akkor is, ha tudom, hogy ezzel előtör belőlem a sírás. Ezúttal viszont nem próbáltam meg visszafogni, engedtem, jöjjön csak ki mind.
- Végignéztem a halálát -súgtam fülébe el-elakadó lélegzettel.
- Szoríts össze a fogad és tanulj meg nélküle boldogulni. Nem hagyott ám el teljesen, ha rá gondolsz, ha beszélsz hozzá, ő meghallgat, tudja, hogy bennetek él tovább.
- Bármit megtennék, hogy visszahozzam őt, de semmi sem fogja.
- Nézz szembe a tényekkel, Nina. Akármennyire is fáj, hidd el, hamarabb szabadulsz.
- Csak megjátszom, hogy erős vagyok. Nem vagyok én semmi. Képtelen vagyok elfogadni a megtörténtet. Nem megy.
- Tévedsz. Nem attól vagy erős, mert mindig annak mutatod magad. Hanem attól, hogy bármilyen katasztrófa után is fel tudsz állni. Ez tesz csodalánnyá!
Liam szavai jódként marták feltépett sebeimet, de rettentően hálás voltam neki, mert tudtam, hogy a gyógyulásomat sürgeti. Csak ő láthatott teljesen elesettnek, gyengének, megsemmisültnek. Előtte nem kellett eljátszanom a zord jégkirálynőt, ő megérdemelte, hogy közel engedjem magamhoz.
- Nem tudom, hogy csinálod, de működik. Olyan jó, hogy velem vagy.
Vallomásomra elvörösödik, tudom anélkül is, hogy látnám. Percekig ülünk még az autóban, aztán napszemüveg mögé rejtőzök, még akkor is, ha hirtelen eltűnik a Nap az égről, és ború telepedik a városra. Betérünk abba a bizonyos kávézóba. Elvitelre kérjük habos-tejes koffeinbombánkat és a csatorna menti sétányt választjuk.
- Egy biztos. Garantálom, hogy mostantól kezdve addig nem nyugszom, amíg nem állhatok a gyilkos holtteste fölött.
Szavaim jól láthatóan elborzasztották Liamet, sokkosan pillantott fel rám.
- Nem, nem viccelek -ráztam meg a fejem- Ez a feldúltság nem fog enyhülni a gyásszal. Befejezem, amit apám elkezdett és bosszút állok. De erről csak te tudsz, rendben?
Mielőtt válaszolhatott volna, tovább folytattam.
- Sejtem mire gondolsz. Ha őt ilyen könnyen kiiktatták, jelentek én nekik bármiféle kihívást? Hát majd fogok! Minden követ megmozgatok. Arra válaszolj kérlek, tudsz-e vakon támogatni? Tudsz-e segíteni?
- Nem tudok...
Csalódottan összevontam szemöldököm, és hangosan beszívtam a levegőt.
- Nem tudok neked nemet mondani -fejezte be a mondatot, és mélyen a szemembe nézett, amit ritkán csinál, nekem pedig libabőrös lett tőle a karom.
- Miket beszélek -ráztam meg a fejem- Nem várhatok el tőled ilyesmit. Elővettem a farzsebembe csúsztatott fém dobozkát, benne régről ott maradt két szál cigarettával.
- Hé, idefigyelj! -fogta meg csuklóm- Rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy az életben nagyon kevés olyan ember lesz, akiért megéri harcolni, aki igazán fontos. Úgyhogy ez nem áldozat, és nem is szívesség. Ha nem kérted volna is megtennék mindent, amit szeretnél. Ezeknek a kapcsolatoknak van értelme, ezek töltik meg a szívet.
Imádtam, amikor így beszélt; ilyen szentimentálisan, és ezt ő ösztönösen mondta, nem megjátszva.
- Nem biztos, hogy tudod, mire vállalkoztál! Na meg úgy tudtam, gyűlölöd a veszélyt.
- Az lehet, de elég komoly dolgok történet ahhoz, hogy belemenjek egy kis balhéba.
- Az megvan, hogy embert ölni készülök? -kérdeztem majdnem felnevetve, mert ezt még én sem hallottam a saját számból. Fogam közé haraptam a szálat, miközben meggyújtottam.
- És az megvan, hogy ez a kátránybomba nem fog előrelendíteni semmiben sem? -vonta össze szemöldökét rosszallóan.
- Igen, az meg. De néha engednem kell a kísértésének, különben becsavarodok -fahéjas feketémbe kortyoltam, majd a füstöt ízlelgetve beleszívtam a cigibe. Erről is apa jut eszembe, hangja ott köröz fejembe, ahogy azt dörmögi: "Átkozom a napot, amikor megengedtem, hogy beleszívj az enyémbe".
Lehunyt szemeim alatt egy egész óceán volt visszafojtott könnyekből.
- Tudod mit?! Adj nekem is belőle -kapta ki kezemből váratlanul, és mohón letüdőzte. Lepetten torpantam meg, ő pedig látványosan fuldokolni kezdett térdére támaszkodva.
- Beléd meg a jó fene ütött? -hajoltam le hozzá vigyorogva.
- És ezt te megnyugvásért szívod? -hörgi kipirulva a köhögéstől.
- Jaj tudóskám. Lehet, hogy egy mini Eistein lakik a buksidban, de az idekinti világról még van mit tanulnod.
- Pont azt csinálom, nem látod? -egyenesedik fel irritált arccal, kikönnyezett szemmel, és az állam is leesik, mikor mindezek után újra beleszív- Meg kell értenem, miért jó ez - másodjára már csak párat köhint, a további slukkokat már rezzenéstelen arccal nyeli.
- Hihetetlen vagy -csóválom a fejem.
- Tehát? Hogy akarod kezdeni? -kérdi a laza srácot játszva, mint akinek nem remeg meg minden porcikája az erőszak legapróbb gondolatától is.
- Formába edzem magam és Corát egyaránt, közben pedig végignyálazom apám hátrahagyott feljegyzéseit. Tele van velük a csomagtartóm. Szólni fogok, amint van egy indulópont.
- Jó. De ígérd meg, hogy nem kímélsz! Veled akarok tartani, bármibe is fogunk csöppenni.
- Nyugi, fogod te még azt átkozni, hogy felajánlottad magad. Kezet rá!
- Kivel rohannék kézenfogva a vesztembe, ha nem veled!?
Az egyetlen jó dolog, ami mostanában történt, az az, hogy a szertartás után még két napig nálunk maradtak a tág családból páran, s kicsit tartották a lelket anyában; a nénikém, anya legidősebb nővére, és Ross bácsikám, akit senki sem látott öt éve, pedig itt lakik bő két órára, Wexfordban. Ez az a tengerparti kikötőváros, ahol Robert és Ross Horan felnőtt, s míg a férfi, aki az apám lett, messzire jutott, egészen az ország fő gárdájának élére, addig Ross, a két évvel idősebb, nem sokra vitte, leginkább csak a detoxikálóig jutott. Éppen emiatt nem szívlelte őt senki sem a családból, még apám sem tartotta vele a kapcsolatot. De most itt volt, állítása szerint tisztán, örökre felhagyva az ivással és segíteni akart. Jelenléte nem volt könnyen elviselhető, és nem azért, mert cefre szaga volt, hanem mert erőteljesen hasonlított apára. Ennek ellenére próbáltam vele beszélgetni, bár nem is igazán ismertük egymást, és még az újonnan beszerzett boksz zsákomat is segített felszerelni a szobám plafonjára. Mostanra azonban megint visszaköltözött a hatalmas házba a csend. Az az ordító csend és vele együtt a magány folyamatos suttogása.
Beálltam a garázsba, majd szépen sorban felcipeltem a kartondobozokat a szobámba. Furcsálltam a nagy csendet. Este hat óta, nem létezik, hogy mindenki alszik már. Óvatosan belestem a kupis fiúszobába, s már felkészültem ágyon hasaló rongybaba alkatra, de csak a összetúrt ágyneműt találtam rajta.
- Anya! -kiabáltam lefutva a lépcsőn. Egészen szörnyűséges képzetek támadtak rám öcsémmel kapcsolatban - Anya! -ismételtem hisztérikusan, aztán megtorpantam, és vettem egy mély levegőt. Semmi baj nincs, erősködtem. Minek előre a falra festeni az ördögöt? Ha akar, megjelenik magától...Nos, bingó.
- Szia -csukta be a bejárati ajtót maga mögött az anyám. Kár lett volna tagadni, mekkora kő esett le a szívemről.
- Hol voltál?! Miért nem szóltál, hogy elmész? És hol van öcsi? Mondd, hogy veled van! -hadartam.
- Megtennéd, hogy nem kiabálsz? -sóhajtott, miközben orrnyergére szorította ujjait- Az öcséd a kórházban van, a pszichiátrián.
- Hogyan?! Nem...Nem lehet! Miért nem hívtál?
- Olyan hirtelen kapott rohamot, hogy azt sem tudtam hol vagyok. A mentősökre is rá akart támadni. Borzasztó volt. Most pedig telegyógyszerezve, leszíjazott kezekkel, kábán alszik, egy rideg kórteremben -hangja elcsuklik, sírni kezd. Képtelen vagyok elgyengülve a vigasztalására sietni.
- Be kell mennem hozzá -szólalok meg, mikor megtalálom a hangom, de szoros ujjak fonódnak karomra.
- Ne! Semmi értelme! Olyan mélyen alszik, mint... legyen elég annyi, hogy a lányomat is láttam már ilyen élet nélküli állapotban. Te ne akard látni az öcsédet így. Értsd meg, hogy nem tudsz rajta segíteni!
- Hát ez fantasztikus! -tártam szét karjaim, és fénysebességgel felrohantam a szobámba. Nem fáradtam az átöltözéssel; csak feltekertem a bandázst a kezemre és kesztyű nélkül püfölni kezdtem a zsákot. Minden indulatomat rázúdítottam. Bömbölő zenét kapcsoltam be, a szétroppantani akaró külvilágot meg ki. Még akkor sem tudtam leállni, mikor már alig kaptam levegőt és úgy fájtak a kézcsontjaim, mintha minden ütésnél egyre csak repednének. Nem akart csillapodni a haragom, a zsák ide-oda himbálózott, verejték csöpögött le homlokomról, államról, karomról. Gyűlölet, gyűlölet, gyűlölet! Ennyi volt csupán, amit éreztem, se több, se kevesebb.
De azért volt egy pont, amikor kimerülten lerogytam a parkettára és letekertem kezemre izzadt fáslimat, s megláttam alatta a felgyűrt bőrt, vérben úszott az egész. Elégedettséggel töltött el a látvány. Bizonyára fájt volna, ha nem ül agyamon vörös köd. Nem bírtam lenyugodni, sportcipőt húztam, és mintha üldöznének, futásnak eredtem a part menti sétányon. Célul tűztem ki, hogy addig fogok rohanni, míg a lábaim maguktól össze nem rogynak.
Vibráló rózsaszín ég, naplemente, kiköpöm a tüdőm, félholtan hazakocogok. Üresebb már tényleg alig lehetne a ház, anya a kanapén alszik, valami főzőshow megy a tévében, kikapcsolom, betakarom az apa illatát őrző pléddel, hagy legyen egy édes álma legalább. Én csak kóválygok fel-alá, langyos tejet viszek az emeletre, hosszan tusolok égető meleg vízzel, aztán csak magamra rántom a takarót, és összeszorított szemmel várom a megnyugvást. Cserébe indokolatlan nyugtalanság vesz elő, és azon kezdek el gondolkozni, vajon hol a pisztolyom. Nem bírok magammal, muszáj megtalálnom, a párnám alatt akarom tudni. Felkapcsolom a fejem feletti kislámpát, a szobámat beterítő dobozdzsungelhez kúszok, a pakolászásban pedig megint kezembe akad a kopott bőrnotesz. Eszembe villan a félbehagyott kód, és ezzel egy csettintésre kimegy az a porszemnyi álom is szememből. Dereng valami, hogy régen apával játszottunk kódfejtősdit, és biztos voltam benne, a titkos üzenetet kimondottan nekem címezte vészhelyzet esetére. Tudom, ezt a zsebre vágható kiskönyvet sohasem hagyta őrizetlenül, pedig sokat kotorásztam a dolgozószobájában. Fájt a koncentrálás, de nem adhattam fel. Hihetetlen volt, mégis sikerült; a jelsorozatot betűsorrá konvertáltam, de aztán csak ültem a félhomályban hat papírgalacsin és két marék radírmorzsa társaságában, tanácstalanul. Ott terpeszkedett előttem egy hosszú betűsor, és fogalmam sem volt milyen nyelven kódolták és egyáltalán hogy fejtsem meg. Tovább nézegettem a tömzsi notesz feljegyzéseit, el-elkalandoztam apám hordós, enyhén dőlt vonalvezetésén. Aztán szemembe tűnt egy újabb szokatlan sor; tükörírás. Imádta az öreg az efféle mókát, bár most ennek halálosan komoly jelentősége lehet. A tükörírásra és olvasására engem is megtanított, és ez a tudás nem veszett el a kóma után sem. "A hardveren van a kód kulcsa" -írta. Mosolyogni támadt kedvem, mert a gyerekkorom legjobb pillanatai elevenedtek meg bennem; az a sok-sok fejtörő, rejtvény és találós kérdés, amikkel apa szórakoztatott minket. Mi elalvás előtt nem a Grimm meséket, hanem Agatha Christie krimijeit és Sir Arthur Conan Doyle detektívtörténeteit hallgattuk, méghozzá apa élénk fantáziájával megfűszerezve. Előre sejtettem milyen játék lesz ebből; úgy hívta: csiki-csuki. Ledöbbentett, hogy erre hirtelen emlékezni kezdtem. Kíváncsi voltam, igazam lesz-e. Felkaptam az egyik kartonba suvasztott külső hardvert és a noteszt, és átvágtattam Niall szobájába. Nem a legkönnyebb feladatok közé tartozott, megtalálni abban a disznóólban a laptopját, de végül csak előhalásztam. És persze: egy kódfejtő program várt a meghajtón. Lázasan gépeltem be a betűket, s végül országunk ősi, gall nyelvén felfedte magát az újabb üzenet. "Ha ezt olvasod, bizonyára azt hiszed, minden elveszett. Hidd el, nincs így. Nem hagylak segítség nélkül. Kövesd az instrukcióimat! Ha úgy döntesz belevágsz, íme, az első: rejtsd el a meghajtót és a noteszt olyan helyre, ahol senki sem férhet hozzá. Légy óvatos, a maszkosok minden bizonnyal meg akarják majd szerezni tőled. Ne engedd, különben minden elvész! Második: Niall laptopján van egy DF20 nevű jelszó-védett fájl. Keresd meg a kedvenc könyved utolsó oldalát és játszd, ami kiskorodban is a kedvenced volt. Töröld az üzentet! Most!
Az üzenet végére kezem-lábam reszketett, a vér mintha elhagyta volna érrendszeremet; apa hozzám beszél, itt van, még így is, hogy nincs már, hátrahagyott valami fantasztikusat: a kulcsot az emlékezéshez, a kulcsot a jövőbeli célomhoz. Hogy is gondolhattam, hogy magamra hagy mindenféle támpont nélkül?!
Mikor ezt végigfuttattam agyamon, gyorsan töröltem mindent, ahogy kérte, majd visszarohantam a szobámba és kapkodva felcsaptam a Tíz kicsi néger puhakötésű borítóját. Megszállottan, vadul karikázni kezdtem minden 2., majd 4., 6. betűt és így tovább. Nyolc betűs jelszóra volt szükségem, pillanatok alatt meg is kaptam. Újra leültem a laptop elé, de sehol sem találtam az említett fájlt, s közben egy apró puffanást hallottam. Mintha a szobámból jött volna. Gyorsan elhessegettem a kósza rémképet, de a kis dög csak bogarat ültetett a fülembe, és hála neki, fantáziám vadul szárnyra kapott. Máris itt van egy maszkos, ahogy apám jósolta. Néma csendben füleltem, közben pedig a lehető legpuhább lépteimmel elosontam a szobám felé. Minden porcikámat próbáltam csendre inteni és hallgatózni, de mivel nem észleltem további furcsaságokat, lassan eltűnt a paranoia okozta szobormerevségem. Szinte magamon nevetve huppantam le az ágyamra, és úgy döntöttem elég fáradt már a testem-eszem, az újabb üzenet holnap reggelig megvár. Épp csak leoltottam a kislámpát, lehunytam a szemem, s bár végre nem éreztem a szokásos sírógörcs kísértését, helyette idegtépő feszültség jött rám; az üldözési mánia csírája már ott gonoszkodott fejemben. Fogalmam sem volt, hogy csak miatta hallok-e újabb neszeket, ezúttal az öcsém szobájából. Olyan érzés volt, mintha a sötétségnek súlya lenne és a mellkasomon ülne. Szinte légszomjjal küzdöttem. Értetlenül ültem fel, az erkélyem üveglapjain át bevilágító holdfénybe néztem, s abban a pillanatban egy bútordarabnak hitt árnyék moccant meg a falon. Élesen beszippantottam a levegőt, nagyot dörrent a szívem, és egy másodperc töredéke alatt elém bukkant egy magas, fekete sziluett. Elakadt a hangom, felocsúdni nem volt időm, az átkozott pisztolyom pedig persze hogy nem volt kéznél. Bár nem láttam, éreztem, ahogy tekintetét rám szegezi. Ösztönök mozgattak; felkaptam az éjjeli szekrényen álló üveg képkeretet és hozzávágtam. Vagyis csak hozzá vágtam volna, ha ő nem ilyen villanásszerűen gyors, én meg nem ilyen amatőrösen csigalassú. Az üvegtörés éles zaja megsürgette mozdulatait, amik még így is hencegően könnyedek voltak. Egyszerűen elhúzta a tolóajtót és mielőtt még nekifutásból a korlátról elrugaszkodva, felmászott volna a tetőre, mélyen meghajolt, pukedlizett, s egy alig hallható halk kuncogással eltűnt a magasban, mint pókember. Zilálva rohantam utána, combközépig kihajoltam a korláton, s bámultam felfelé, kitekert nyakkal, de csak a Hold szánakozott rajtam vigyorogva.
Nem bántott, mert nem akart, de meglopott, elvitt valamit. Majdnem felrobbantam az adrenalin okozta sokktól és a dühtől. Egyszerre lenyűgözött az a kisujjból áradó profizmusa, higanyszerű mozgása, miközben széttéptem volna a puszta két kezemmel. Elvette tőlem a meghajtót; az egyetlen szalmaszálat, amibe még kapaszkodhattam; az esélyt, hogy apám és én még valaha is kommunikálhassunk. Elvette apám életét. Elvette tőlem az öcsémet. Tönkretett mindent, ami fontos számomra. Hevesen gyűlöltem őt, minden erőmmel.