Egyfolytában csak Liam, és az őt ért veszteség járt az eszemben. Minden más lényegtelen volt. Szinte dühített, hogy nem tudom elvenni tőle a fájdalmát.
A tükrökkel borított plafonba bambulva vártam, hogy végre rajtam üssön az álom. A sötétben csak a sziluettemet láttam, ahogy félig meztelen testem kitekeredve, mozdulatlanul hevert a takaró tetején.
Másnap éjjel ugyanígy feküdtem, ugyanilyen álmatlanul. De fájdalmaim fizikaivá kezdtek erősödni. Délelőtt pedig a dokinál kiderült étvágytalanságom oka; megsérült a hipotalamuszomban az éhség-jóllakottság központ, s így valami fura nevű fehérjehormon nem termelődik, ami miatt mindig jóllakottnak érzem magam, holott már éhezem. Pompásan hangzik. Baily biztos irigyelne ezért a rendellenességemért. Mindegy mi van, holnap elkezdem a kiképzést.
Harmadik nap. Kizsigerelt testnek érzem csupán magamat. Minden egyes porcikám, csontom ólomsúlyú volt, s rajta a bőröm égett a felületi sérülésektől. Elnyelte minden erőmet ez a tehetetlenség. Vacogva feküdtem habos tengerként ringató ágyamon, ahogy a szoba forgott velem. Nem indult jól a tréning. Egy Rough nevű fiú tartja, aki még nálam is undokabb. Egyértelműen a tudtomra hozta, hogy nagy ívben tesz rá, hogy kinek vagyok a lánya, és hogy egyáltalán lány vagyok. Azt is mondta, hogy őt aztán nem hatja meg, hogy felébredtem a kómából, csak egy szánalmas kis liba vagyok, aki kínjában nem tud magával mit kezdeni.
Negyedik napja, hogy képtelen vagyok elaludni, pedig ma már lélegezni sem maradt erőm. Úgy éreztem, hogy soha, de soha többé nem tudok már ebből az ágyból felkelni. Próbáltam álmot erőltetni magamra; becsuktam a szemem, igyekeztem nem felzokogni a fájdalomtól. De aztán éreztem, hogy csiklandós csík folyik végig arcomon. Véreztem.
Sóhajtanom kellett, de feltehetően megzúzódott bordám éles fájdalommal tiltakozott. Megpróbáltam óvatosan felülni, hogy felitassam a szemöldökömből patakzó vért. Szerencsére apámmal ma nem találkoztam, de ha holnap meglátja kékre-zöldre-lilára-véresre vert lányát, azt hiszem azonnali hatállyal vissza fogja vonni ígéretét és búcsút mondhatok nyomozói vágyaimnak. De az van, hogy nem bánom, legyen. Azt hiszem feladom. Ha tegnap mélyponton voltam, ma ez már a pokol. És még mindig a fülemben ordít Rough hangja. Láttam a tükörben felettem, ahogy fénylik az arcom. A párnába töröltem, mert gyűlöltem a könnyeket. Azt akarom, hogy soha többé ne láthasson így senki. Bárcsak hatna már a fájdalomcsillapító.
S, hogyan is jutottam el idáig?
Bolond kis vágyálmok lebegtek szemem előtt, mielőtt odaértem volna a kiképzőközpontba. Tudtam, hogy nehéz lesz és kemény, de elképzeléseim még így is fényévnyi távolságra voltak attól, amit aztán kaptam. Akkor még nem sejthettem, hogy semmit nem ér a motiváltságom, sem az elszántságom, legyen az bármennyire erős. A rossz előérzetek akkor kezdtek bökdösni, mikor az öltözőbe kintről halálra kínzás segélykiáltásai szűrődtek be, s mellette olyanokat ordított valaki:
- Fogd be a mocskos pofádat, és légy férfi! Ennyit tudsz? Mert ha igen, egy gyenge kis semmirekellő vagy! Takarodj innen! Most!
Pár pillanaton belül egy ruhásszekrény vállszélességű, csupaizom férfi esett be az ajtón. Remény vesztve és megtörten bámult rám, és annyit mondott: - Ne tedd!
Itt nem létezett nő vagy férfi, sovány, kövér. Mindenki ugyanazt a kíméletlen edzést és bánásmódot kapta, ez első nap világossá vált. Másnap azonban egészen új vizekre sodródtam. Rough maga volt a kegyetlenség és a könyörtelenség. Képtelen voltam hozzá másképp viszonyulni; gyűlöltem őt.
- Meg kellene tanítanod, hogyan védhetem meg magam -fakadtam ki térdre esve gáncsából. A harmadik eset volt, hogy azt parancsolta, próbáljak meg rátámadni.
- Fogd be! Megengedtem, hogy megszólalj, Mirtill? -rivallt rám, s amikor megpróbáltam feltápászkodni, térden rúgott, és újra a gumiszőnyegen találtam magam. A jelenlevő nézőközönség nem mert nevetni, sem szörnyülködni, feszült csend honolt az egész teremben. Ha ez az izomagyú diktátor azt hiszi, egy leszek a megfélemlített alattvalói közül, baromi nagyot téved.
- Pardon, felség -szaladt ki számon halkan. Rough arca jelent meg felettem, s furcsamód nyájasan elmosolyodott. Összezavart, de úgy istenigazából.
- Na jó, gyere Mirtill! -nevetett halkan, s felém nyújtotta kezét, hogy felsegítsen. Végre átáll normális üzemmódba, gondoltam hálálkodva. Megfogta két vállam. - Megvagy? Készen állsz? -kérdezte tőle szokatlanul szimpatikusan.
- Igen -bólintottam jóhiszeműen várva, hogy lépésről lépésre megtanuljunk néhány alapfogást.
- Remek! -csapta össze lapátnyi tenyereit- Akkor az első az lesz, hogy védekezni fogsz megtanulni. Én támadok -jelentette ki. Miközben beszélt igyekeztem a lehető legfigyelmesebb tekintetemet elővenni, s szorosabbra húztam a copfom.
- Hova fogom kapni az ütést? -kérdeztem.
- Nyakra, de lassan és gyengén fogom csinálni. Bízol bennem, Mirtill? Mehet? -mosolygott újra, s bár egy pillanatra furcsálltam, győzött hiszékenységem. Már az sem zavart, hogy nem a nevemen szólított.
- Bízok.
Néhány másodpercen belül olyan erejű ütés érte a gyomrom, hogy azt hittem, menten kibukfencezik a számon. Tehetetlenül érzékeltem, hogy hátrahőkölök, összegörnyedek, s akkor jött az újabb hidegzuhany. A nyakam és az arcom Rough jetiméretű cipőtalpával találkozott. Azt hiszem megpördültem a tengelyem körül, mielőtt egy nagy puffanással földet érhettem volna. Egy rongy voltam, amivel ez a görény kedvére játszhatott.
- Elemi szabály! -tárta szét karját, s fellengzősen szónokolta- Soha senkiben sem bízhatunk. Pláne nem az ellenségben! Nos, jó lecke volt? Mirtill.
Hogy akkor éppen mi mindenem fájt, azt hagyjuk. De az a düh, ami érezhetően tompította mindezt, s nemlétezőnek hitt energiákat küldött minden részecskémbe, már sokkal nagyobb felfedezés volt.
- A nevem nem Mirtill, hanem Nina! -morogtam lassan felülve, de akkor cipőtalpa csuklómra nehezedett. Képtelen voltam visszatartani feljajdulásom.
- Mondtál valamit, Hisztis Mirtill? -hajolt le hozzám ádász vigyorral. Úgy éreztem, nem szégyen, ha elbőgöm magam; az adrenalin tombolt bennem, de nem tudtam kiereszteni, s helyét a nemvárt fájdalom vette át.
- Nézzenek oda! Egy bőgőmasinát sóztak a nyakamra! -kapott homlokához, s jobban megnyomta csuklómat. Arcom fintorba torzult.
- Elég! -egy távolabbi pontból hallottam a hangot- Fejezd be!
- Lám-lám, a kis meglőtt pacsirta!
Végre leszállt kis híján kettéroppantott csuklómról, és az idegen védelmező felé fordult. Sajgó csuklómat dörzsölgetve próbáltam fejemben beazonosítani a felkötött karú fiút. Ismerős volt valahonnan. Hát persze! -ugrott be- Ő az a fiatal rendőr, akit a supermarket tetejéről meglőttek. Emlékszem rá.
- Rough, ismerem módszereidet, és nem vitatkoznék most velük, de... -hallgatott el, s felém pillantott.
- Mi de? Ha valaki idejön, saját felelősségre teszi -közölte nyersen.
- Csak mert nem sejtik, hogy egy szadista vagy.
- Jaj kussolj már France! Hat golyót kaptam ide -húzta fel trikóját, s közszemlére engedte félelmetesen mély hasizmait- Ide kettőt -emelte fel karját- És volt már itt is egy -csapott fenekére, mire mindenki felnevetett, még a felkötött karú fickó is, France, Karlson fia.
- Jól tudja mindenki, milyen roggyant vagy -váltott át viccelődő hangba.
- Hősnek hívják a fajtámat -döngette meg Rough a mellkasát nevetve.
- Inkább vadbaromnak -bátorkodtam megszólalni, mire France lepetten felkacagott, majd rémülettel vegyes vidámsággal rám meredt. Addigra sikerült kiviteleznem a két lábra kecmergést is. Tudom, én sem a józan eszemről vagyok híres, de egyszerűen nem bírtam ki.
- Az előbb még a földön picsogtál! -fordult felém nem sok jót ígérő arckifejezéssel. Úgy voltam vele, rajta, csinálj velem, amit akarsz, egyértelmű, hogy te vagy az erősebb és nincs esélyem ellened, de minden erőmmel ellen fogok állni.
- Bocs, de gyorsan túltettem magam rajtad -rántottam meg a vállam színlelt sajnálkozással. A jelen levő fiúk mind egyszerre, marhacsordaként bőgtek fel.
- Rough... -szólt France figyelmeztetően a box széléről, mintha előre tudta volna, mire készül.
- Kinyílt a csipád Mirtill! Sajnos elárulom neked, hogy fordítva ülsz a lovon! Meg kell, hogy tanuld, mi az az alázat.
Fenyegetően közel lépett hozzám. Beszívtam alsó ajkam, ahogy éreztem, hogy felgyorsult a pulzusom, s testem felkészült a védekezésre. Ehelyett azonban más történt; a hátsómba markolt, minden finomkodást mellőzve. Mivel ezelőtt még nem történt velem ilyesmi- vagy legalábbis én nem emlékszem rá- nem tudtam, hogy fogok reagálni. Arra azért nem számítottam, hogy teljes kiborulás szélére kerülök. Vagy talán ez húzta meg a rajtpisztoly ravaszát, s most tódult ki belőlem minden eddigi negatív érzés?
Ököllel, lábbal rontottam neki, s bármilyen meglepő is volt mind az én, mind a jelenlevők számára, de arcom sikerült őt ütnöm, bár elégedett vigyora arra engedett következtetni, hogy szándékosan hagyta. Rúgtam amerre csak tudtam, s csak soká tűnt fel, hogy másodpercek óta csak egy helyben kapálózom erős fogásában. Vergődtem ereje elnyomása alatt, mint egy hálóban ragadt halacska.
- Hagyd őt mára! -termett mellettünk France, s ép kezével kiszabadított a fogságból- Nyugi, nyugi -karolt át. Fogalma sem volt, mennyire megszállt a düh, s hogy most bármi leszek, csak nyugodt nem.
- Rohadj meg! -köptem Rough fele. Ketté akart szakítani a bennem tomboló hurrikán.
- Én mondtam, hogy találó rá a Hisztis Mirtill név -nézett körbe a többieken.
- Hűha, te aztán be tudsz vadulni -kuncogott fel France, de én valahogy nem értékeltem jókedvét.
- Menj haza apucinak panaszkodni! -kiabálta utánunk Rough.
- Szín protein az agya -próbált poénkodva vigasztalni France, látva bikaként fújtatásom- Azért egyben vagy? Hívjak neked taxit? -kérdezte leahjolva, hogy arcomba nézhessen. Csak görnyedve ültem a padon, csitítani próbálván indulataimat.
- Kösz mindent, boldogulok -ráztam le törődését.
- Ahogy gondolod -bólintott, majd magamra hagyott a csupa szürke és rettentő lehangoló öltözőben.
Apa lelkesedésemet várva faggatott arról, milyen volt Rough edzése. Mikor közöltem, hogy jó volt és remekül haladunk, vidáman annyit kérdezett: Nem volt kicsit túl... kemény veled?
- Ja nem, dehogy! Én kivételezett vagyok, rám nagyon odafigyel -a világ legröhejesebb hazugsága, gratulálok Nina!
Gyengeségemet izomlázamra fogtam anya előtt is. Aztán amikor kimentem a Harland-farmra dolgozni, Cesar is kiszúrta, hogy ramaty állapotban vagyok. Nem gondoltam volna, hogy az aznapi teljesítményemnek már nem lesz sok haszna. Néhány talicskányi tápot sikerült csupán behordanom a raktárba, ez minden. És ha még nem lett volna elég klassz a napom, jött Cristoph és okvetlenül zsörtölődni kezdett velem, amiért rossz zsákokat vittem be.
- Cesar, figyelj, csak! Mondd már meg a göndör Pumuklinak, hogy szálljon le rólam, és veszekedjen inkább a birkákkal, ha már ennyire magányos, hogy rám fanyalodik.
- Nincs az a magány! -jött a pökhendi válasz Cristől. Cesar apai rosszallással csóválta a fejét, de talán kezdte megszokni, hogy nincs egymáshoz egyetlen kedves szavunk sem.
Valójában én voltam az, aki igazán magányosnak érezte magát, amióta Baily-vel mosolyszünetet tartottunk, Zayn meg egy igazi papucsként viselkedett a Vöröske örökös hisztériáit tűrve. Niallt sem láttam sűrűn, de örültem, hogy végre jól elvan az életével. Liam fontos kutatásokban vesz részt, napról napra szippantja magába a tudományt, vagy inkább a tudomány szippantja be őt. Cesarnak mindig van néhány kedves szava és jó tanácsa számomra, de ő is éppolyan elfoglalt, mint mindenki. Hiába tört ki a nyári vakáció, a dolgok egyre összetettebbek, s bár lazítanom is kellene néha, valami nem enged.
Nem is egészen értem, hogy vettem a lelki erőt, hogy újra elmenjek Rough edzésére. A direkt megaláztatás csak a kezdet volt. A háromórás foglalkozás nagy része váratlanul kínzásmentesen telt, ütéseket és azok kivédését gyakorolhattam. Rough úgy tett, mintha előző nap mi sem történt volna. Azt hiszem az csak a beavatási ceremónia volt.
Rosszul hitted, Nina! -ordította egy gúnyos hang a fejemben, amikor az óra végén újra párharcra került a sor, s én két pillanaton belül fenékre estem. Ez az átkozott gáncsolás!
- Te akarsz zsaru lenni!? -kérdezte lenézően. Apró, vágott szemei voltak, mellyel igazán hátborzongatóan tudott nézni, s melytől ijesztően kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. Valószínűleg jogosan.
- Az leszek -erősködtem oxigénért lihegve.
- Jaj, cicám! -rázta meg a fejét- Dehogy leszel! -mutatott rám nevetve a félig koreai származású fickó.
- Nina! -dörrentem fel, majd visszaálltam helyemre az újabb támadásra várva.
- Jobban ismerlek, mint azt gondolnád kiscsillag. Nem mondták még, hogy hiába nézel ilyen késelősen, a baba pofikádról csak úgy árad az ártatlanság? Inkább menj cukrásznak, fodrásznak, műkörmösnek, tudomisén.
- Kösz, de ha majd pályaválasztási tanácsadásra lesz szükségem, szólok. De valószínűleg nem neked.
- Miért? Talán nem hiszel nekem? Még mindig abban a röhejes tévhitben ringatod magad, hogy itt elérhetsz bármit is? A harmat is erősebb nálad, de ha tévedek, most bizonyíthatod! -mondta sötét hajába túrva, miközben másik ökle máris lendült. Ijedten felkaptam kezeimet, s majdnem ki is védtem hirtelen ütését, de elvesztettem az egyensúlyom, így a következő az arcom közepébe érkezett. Legalább a zsibbadtságtól nem éreztem a rá következő kettőt. A combomat ért váratlan rúgás viszont olyan mérhetetlen erejű volt, hogy képtelen voltam lábra állni.
- Kelj már fel! Feladtad? -kiabált rám haragosan, de hangja egyre torzabb és tompább lett - Ennyi volt? -Rough egyszerűen hátat fordított és a kijárat fele indult, szemernyit sem törődve velem. Langyos vér folyt le arcomon, de nem tudtam pontosan honnan. Csak feküdtem a stabil földön, és nem mozdultam. Nem csak mert nem bírtam, hanem mert nem akartam. Óvatosan orromhoz emeltem ujjaimat, s élénkpirosra festett ujjbegyeimből konstatáltam, hogy tényleg a vérem az. Levegő után szomjazott a tüdőm. Csak hevertem ott, mint egy élettelen test, és vártam, hogy Rough hátha visszafordul, hogy belém rúgjon még egyet.
- Te vagy az, aki nem tudja mi az igazi fájdalom -suttogtam hang nélkül.
- Ha nem murdálsz meg ma, holnap várlak, Mirtill! -kacsintott rám derűsen az ajtóból, majd jókedvű fütyörészéssel eltűnt. Egyedül maradtam az üres edzőteremben, elnyúlva, mint egy kilapított béka. Fogalmam sincs mennyi idő telt el. Ahogy végignyaltam felső ajkamon, megízleltem sós, meleg vérem. Éreztem, ahogy lassan forogni kezd velem a padló. Mozdulatlan tekintetem elveszett valahol a reflektorok fényében. Egyre nehezebben ziláltam, mert valami nem volt rendben a bordáim környékén. Nem mertem megmoccanni. A testemen gyöngyöző verejtékcseppek hűvössé váltak bőrömön.
Ahhoz képest, hogy milyen energikusan, motiváltan és elszántan vágtam bele ebbe az egészbe, most megtört, elkeseredett, harmatgyenge, és félholtra vert vagyok.
Beültem a Chevibe, de mielőtt elindultam volna, kellett pár perc, hogy észhez térjek. Folyamatosan vérző fejemet nézegettem a visszapillantóban. Ha most hazamegyek, és anya vagy netán öcsi meglát, tuti, hogy hanyatt vágják magukat nem éppen szívderítő látványomtól. Vagyis: nem megyek haza. De akkor hova? A válasz: Howth-ba, mert Cesar diszkréciójára biztosan számíthatok. Útközben felhívom apát. Vállam felhúzva szorítom fülemhez a mobilt, ami belátom nem a legszabályosabb módja a vezetés közbeni telefonálásnak.
- Szia, apa! -fojtom belé a szót, mielőtt elhadarhatná gépiesen a nevét, mert sosem néz a kijelzőre.
- Ja, te vagy az Nina? Mi újság? -hangja rögtön megtöltődik melegséggel.
- Semmi különös. Végeztem az edzéssel, most Howth-ba megyek, mert megígértem, hogy besegítek -füllentettem könnyedén, miközben egy jobb-bal-jobb kanyarsorozaton cikáztam az autóval.
- Rendben, majd ha hazaérsz mesélek neked egyet, s mást.
- Mit? -vágtam rá izgatottan- Van valami fejlemény? Beszéltél Atkin Wroggal? És...-hadartam, mert tűzbe jöttem.
- Nyugi, nyugi, nyugi -dörmögte lassan- Atkin Wrog éppen gyászol és nincs éppen kihallgatható állapotban. Legalábbis az asszisztense szerint.
- Na persze, otthon bömböl a párnájába, mi? -forgattam szemeimet.
- Viszont van számodra egy meglepetésem, és garantálom, hogy ki fogsz ugrani a bőrödből, ha megtudod mi az.
- Ha nem egy jelentős nyom a maszkosok elcsípése felé, akkor felejtsd el! -nyögtem a fékbe taposva, mikor pont elkaptam egy pirosra váltó lámpát.
- Ezzel még várj. De a segítségedre lehet benne. Akár.
- Na jó, most már kíváncsivá tettél!
- Mindent a maga idejében, Nino! Mennem kell, vár a meló. Vigyázz magadra, kicsim!
- Te is, apu! -sóhajtottam a megszakadt vonal ütemes pittyegésének, s akaratlanul is elmosolyodtam apám száját elhagyó becenevemen.
________________________________________________
- A franc, nem is erre akartam jönni! -morogta Nina félhangosan, amikor véletlen nem váltott időben sávot, és így az egyirányú Church streetre volt kénytelen hajtani. De azért volt valami izgalmas ebben a rettentően keskeny utcában, mely egy dombra futott fel, s két oldalát égig érő bokrok szegélyezték; főleg most, hogy baljósan sötétedett az ég alja. A Chevrolet élvezve a játékot egyre intenzívebben búgott az emelkedőn felfelé. Amikor végre újra vízszintesbe ért, Nina fürkésző szemei elé tárult Howth varázslatos félszigetének tipikus, de egyedülálló látképe: szűk és forgalmatlan utak ereztek mindenfele, csupa zölddel övezve, mintha mind egy-egy kijárat lenne a zajos világból a természet végtelenjébe. Nina már messziről látta a Harland farmot, hiszen ez feküdt a félsziget legmagasabb pontján, a bársonyosan zöld tisztáson, melynek tökéletesen simára csiszolta a felszínét az idő vasfoga. Egészen megrészegült a lehetetlenül gyönyörű látványtól, ahogy egy éles napsugár átszúrta a fekete égboltot, és éppen a farmon terült végig aranyba öltöztetve annak minden zöldjét, az istállókat, a karámot, fészereket. Mindeközben egy nagy csapat madár vándorolt végig a riogató fellegeken. Bár nem tudta mire vélni mostanában előtörő túlzott szentimentalizmusát, miután leállította a motort a felhajtón, még percekig gyönyörködött. Amikor kiszállt, meghökkenve konstatálta, hogy az első lépés megtétele után elvágódott a cuppogós sárban. Combja bénító fájdalommal tiltakozott azellen, hogy fel tudjon kecmeregni. Sűrű nyögések és sziszegések közepette végigbicegett a salakos keréknyomon, s nemsokára Cesar teniszlabda méretűvé kerekedett szemeivel találta szemben magát. Nem kérdezte meg, mit bámul így, hiszen nyilvánvaló volt.
- Atyavilág! -kapta kezét a szája elé a cowboy, s egyre csak szörnyülködött.
- Szia Cesar -intett neki a lány elkomorulva, mert eszébe jutott Rough kegyetlenkedése, s az ezzel járó fájdalommal vegyített düh újra feltörni igyekezett mellkasából.
- Ki tette ezt veled? -szinte a másodperc töredéke alatt ott termett Nina mellett, és óvatosan végighúzta ujjait az arcának látszólag épen maradt felén. Nina összevont szemöldökkel elrántotta a fejét.
- Csak elhasaltam a sárban, ki lehet mosni -rántotta meg a vállát a farmerját nézegetve. Feldörrent az ég; kétségkívül nyár van és hozta magával a gyengédnek nem nevezhető viharjait is.
- Ki tette ezt veled? -ismételte meg Cesar szigorúan, és egy hangyányit hangosabban.
- Csak egy kis baleset. Verekedni tanítanak, tudod, a kiképzésen -magyarázta kicsit kikerekítve az igazságot.
- Aha -mondta kurtán a fickó, s tekintete olvasni próbált a lányról, aki tisztán érezte ezt az analizátor pillantást. Ninának képtelen ötlet jutott eszébe.
- Chadwick itt van? -kérdezte hirtelen, s mintha elfelejtette volna, hogy Cesar nagyjából a fejébe lát.
- Miért? -váltott át joggal gyanakvó hangnembe.
- Semmi -motyogta Nina az orra alatt, majd megpróbált továbbsétálni.
- Hékás! Mit akarsz tőle? -fogta meg a lány karját szándékánál kicsit erősebben, mire a szőkeség felszisszent - Ne haragudj -erőltetett nyugalmat hangjába.
- Úgy érzem darabokra hullok, mindenem fáj! Kell valami enyhébb...fű vagy valami -ismerte be kissé szégyenkezve. Bár Nina nem vette észre, de Cesar keze ökölbe szorult.
- Ezt most azonnal verd ki a fejedből, érted?! -súgta tőle még nem látott idegességgel arcán.
- Most min lepődtél meg? Elcseszett vagyok, ennyit már leszűrhettél volna velem kapcsolatban -vetette oda leszegett fejjel, és őszintén elege volt a számonkérésből és a tiltásból. El akart végre lazulni, szakadni a valóságtól. Álmodni akart, újra látni a hamis, sosem létezett valóságot.
- Jó. Ahogy akarod. Tedd, amit jónak látsz -gurult dühbe Cesar, amire Nina sosem gondolta volna, hogy sor kerül ebben az életben. Ott akarta hagyni a lányt. A meglepetés ereje a Horan lányt arra késztette, hogy belássa; szüksége van a férfi bölcsességére és törődésére.
- Várj, Cesar! -hangja megadóvá vált. Utána szökkent volna, de lábai még nem álltak készen. A fickó állati gyorsaságú reflexszel Nináért kapott, s karjaiba zárva tartotta meg törékeny testét. Nina mélyre dugta arcát a szívhevítően jóleső ölelésben és lehiggadva szippantotta be a pasas ingjéből áradó kissé nőiesnek ható illatkeveréket.
- Megéri ez az egész? -kérdezte, száját a szőke hajához szorítva. Ninában az a kérdés fogalmazódott meg: Mikor engedtem én őt ilyen közel magamhoz?
- Nagyon remélem -sóhajtotta válaszul.
Cesar megkérte Ninát, hogy üljön be a Jeep-be, amíg elszalad a kőházhoz valamiért. Mikor visszaért, Nina lehunyt szemmel meditált hátradőlve az anyósülésen, vagy legalábbis így tűnt, és csak akkor nyitotta ki a szemét, mikor érezte, hogy Cesar a szájába dug egy égő cigarettát.
- Úristen -nyögött fel a lány, ahogy arcon csapta előbb a deja vu, majd a bizonyosság arról, hogy álmában történt már ehhez hasonló. Élesen látta maga előtt a világ végét jelentő vihart Londonban, melyben ő a hídon állt és az élete összezuhanni készült, miután Louis kidobta őt. Lehetetlennek tűnő szerencse volt, hogy Dr. Belédlátok jókor volt jó helyen, és visszarángatta a földre. Nem hagyta, hogy feladja. - Köszönöm -mondta Nina ujjai közé csípve a szálat, majd vékony füstcsíkot fújt ki száján. Cesar jól tudta, hogy a lány nem a bagóra érti.
- Bármikor -mosolyodott el- Csak ezzel tudok szolgálni, és remélem, hogy máskor sem kell ennél több -bökött fejével füstforrás felé. - Van nálam egy Cataflam is -nyúlt ingzsebébe, s átadta az apró papírdarabba csomagolt gyógyszert.
- Pedig eredetileg azért jöttem ide, hogy én segítsek neked -rázta meg fejét Nina kissé szánakozva, félig nevetve.
- Tudtuk, hogy esni fog, úgyhogy a munkások belehúztak, és már mindent befejeztek mára. Lassan mindenki hazaindul -támaszkodott a kocsi tetejének.
- Te is indulsz? -nézett fel a lány a füstön keresztül Cesar arcára, miközben óvatosan felhúzta lábait a Jeep küszöbvédőjére.
- Még nem. Az egyik gida megint gyengélkedik. Az előbb volt itt az állatorvos és beadott neki valamit, amitől remélhetőleg jobban lesz, úgyhogy megvárom a fejleményeket -magyarázta elgondolkodva, majd kisvártatva az égre nézett. Abban a pillanatban még nem esett, de amint Nina megkérdezte "Esik?", a motorháztetőn kopogtatni kezdtek a kövér cseppek.
- Itt maradsz? -nézett rá a férfi sürgetően. Nina bólintott, majd előre fordult és becsapta magára az ajtót. Miután elnyomta a csikket a sebváltó mögötti hamuzóban, lenyelte a fájdalomcsillapítót, és igyekezett kikapcsolni gondolatait, melyekből fejében egyre több örvénylett egyidőben. Ebből az örvényből kialakuló tölcsér olyan erős volt, hogy beszippantotta Ninát, aki nem sokkal később ennek ellenére mély álomba zuhant, míg a vihar odakint tépázta a fákat.
Cesar homlok-ráncolva állt az eresz alatt, s habozva bámulta a kezében tartott mobil kijelzőjét, melyen az "Apa" felirat villódzott. Egy megadó sóhajjal végül füléhez emelte a készüléket.
- Na végre -szólt bele a rozsdás hang köszönés nélkül- Háromszor hívtalak! Mit csináltok ott ilyen esőben?
- Jó napot Mr. Horan -szólalt meg Cesar elmosolyodva.
- Ah, üdvözlöm! Nina ott van? -kérdezte zavartan.
- Igen, vagyis nem, mert elaludt a nagy munka után. Nem akartam felébreszteni.
- Vagy úgy! Megmondaná neki, ha felébredt, hogy jöjjön be a Kapitányságra?
- Természetesen, Uram! -felelt ösztönös udvariasságával.
- Köszönöm! Minden jót!
- Szóra sem érdemes. Viszhall! -tette le töprengve, majd vészjósló arccal fogadta a felé közeledő férfit.
- Heló -intett neki Rough a tőle szokott arroganciával hangjában.
- Ki engedte be? -harsogta Cesar, majd mikor láthatóan felismerte a fazont, oldalra sandított és szinte suttogva folytatta- Minek köszönhetem a látogatását?
- Bevallom picit bűntudatom van a zakkant kiscsaj miatt - rántotta meg vállát, de arca megfeszült, ahogy érzékelte Cesar őszinte fenyegetését.
- Maga tette? -ragadta meg pólójánál fogva, s hátralökte. Rough lepetten fogadta az inas túlkapását- Sajnálom -tette hozzá gyorsan.
- Először is: ne gőzölj be inaskám, láttam, hogy alszik a kocsiban, mint a tej. Másodszor pedig: a kiképzés vagy ilyen, vagy semmilyen. Jobb ha tudod -simította le mellkasán a pólót.
- Jó -fonta össze karjait- Miben állhatok szolgálatára? -vetette oda visszafojtva néhány oda nem illő szót.
- Csak meg akartam nézni túlélte-e Rough bácsi mai szeánszát -nevetett fel, s zsebre dugta kezét.
- Bárkit túlél -vágta rá Cesar ellentmondást nem tűrve. Rough égnek emelt szemekkel felhorkantott.
- Imádom, hogy ilyen vadmacska vagy -nyújtózott végig az ágyon Alex, miután Rooky testéről lefordulva visszahemperedett a saját térfelére. Válaszul Brook kuncogásán felül próbált dorombolást imitálni.
- Amúgy Felixnek tegnap mi baja volt? -emelte égnek pálcika vékonyságú lábait, s tűzpirosra festett lábkörmeit nézegette.
- Neki mindig baja van. Mer'?
- Csak elcsíptem félfüllel, ahogy a bátyátoknak azt ecseteli, mennyire elege van belőled.
- Belőlem? -bökött magára- Ezt most hallom először -nevetett fel - Mondta, hogy most éppen miért? -fordult oldalára, majd ujjaival hátrafésülte a szemébe omló, gyűrűs tincseket.
- Ahogy leszűrtem... miattam főként. Hogy te alapból egy link alak vagy, de amióta megjelentem végképp messzire mentél, és hogy ez a motorozás is csak menőzés, és semmi értelme. Ilyenek.
- Akkor mi lenne, ha felöltenénk csini kis gúnyánkat és elügetnénk a blackrocki cross pályára? -vigyorodott el gonoszan, majd játékosan beleharapott Rooky csupasz vállába.
- Élvezed, hogy idegesítheted őt? -biggyesztette le húsos ajkait, persze egy csöpp együttérzésem volt hangjában, inkább gúnyolódott.
- Tudom, hogy te is -röhögött Harland- Olyan egy pojáca -szórakozott tovább, s szóhasználatát Brook csilingelő nevetéssel díjazta.
- De miért foglalkozik velünk? Nem hinném, hogy nem tapadnak rá a csajok -töprengett a lány.
- Ha nem is annyi, mint rám, de azért több ujjára is akadna. Csak sajnos balfék szegény. Nem enged senkinek sem teret. Mondtam is apámnak, hogy építtethetne neki egy tornyot a hegyekben, ahol remeteként élhet a hülye könyveivel együtt.
- Az lenne csak a hab a tortán, ha bebizonyítanád, hogy van értelme a motorozásnak. Mondjuk, ha beneveznél a jövőheti cross versenyre...
- Rooky, mondtam már, hogy ez nem nekem való. Alig crossozom.
- De gondolj csak bele, ha megnyernéd! Márpedig jó esélyed van rá, ha gyakorolsz egy kicsit. Ez gyenge mezőny lesz, tudom. Ideje learatni a babérokat, bébi -csókolta szájon.
- Egy gyors menet? Megihlettél -csapott combjára ördögi kacaját kieresztve torkából.
Arra ébredtem, hogy eső illatú szél tódul az arcomba. Amikor kinyitottam a szemem ismét Cesart láttam meg és saját nevetésemet hallottam.
- Elaludtam? Mennyi az idő?
- Fél 5 -közölte mosolyogva, közben pedig egy, színéről-szagáról jódosnak tűnő vattapálcával közelített homlokomhoz.
- Fredison nővérke -mondtam, és igyekeztem nem a legidétlenebb fintoromat felölteni a csípő érzésre.
- Csak azért, ha meglátnak a szüleid, ne borzadjanak el annyira - Essex-i akcentusa dögösen állt neki, ezt újra megállapítottam. Kaptam egy csinos kis ragtapaszt is a szemöldökömre. Az arcomon szivárványként elterülő foltokra azonban nem volt megoldás; kivéve akkor, ha egy papírzacskót húzok a fejemre.
- A kiskecske jobban van már?
- Igen, már szaladgál. Min mosolyogsz? -kérdezte kedves kételkedéssel, feltehetőleg azért, mert elég ritkán látott ilyenféle szájtartásra vetemedni.
- Semmin igazából -rántottam meg a vállam- Csak mennyei volt végre aludni.
- Akkor csak jó még valamire ez a csotrogány -paskolta meg a motorháztetőt- Ja, apád keresett, és üzeni, hogy a Kapitányságon vár rád -nyújtotta felém a mobilomat. Fogalmam sincs mikor és hol hagytam el.
- Szuper -már éppen nyafogóra vettem volna a figurát, amikor eszembe jutott, hogy apám valami meglepetést emlegetett- Jobb, ha indulok.
- Nem kellene, hogy lásson egy orvos? -karolta át vállam, és minden lépésemet árgus szemekkel figyelte.
- Az orvosok többet látnak, mint a saját anyám -kacagtam fel, pedig sajnos ez nagyon is igaz volt.
- És jutnak is valamire veled kapcsolatban? -vonta fel szemöldökét. Hangja több volt, mint szkeptikus.
- Nem gyakran. Bár most már hivatalosan is agybajos vagyok, ezért van az, hogy sosem vagyok éhes. De a jobb agyféltekém egyes területei sokat fejlődtek, például a képzelőerőért és a rajzkészségért felelős részek. A balon meg a logika és a számolási feladatokat végzők aktivitása fokozódott.
- Komolyan? -bámult rám eltátott szájjal- Tényleg? -nevette el magát.
- Tesztelhetsz.
- Jó! -derült fel arca; olyan volt, mint egy lelkes kiskölyök- Figyelj! Egy anya 21 évvel idősebb a gyermekénél. Hat év múlva éppen ötször annyi idős lesz, mint a gyermeke. Mit csinál most az apuka?
- Nehezebb nincs? -böktem oldalba játékosan, majd egy pillanatra elhallgattam, amíg rendeztem a fejemben az egyenletet- Apuka éppen anyukával kufircol. Fantázia kérdése -vigyorodtam el, s ez a vigyor csak még szélesebb lett, amikor észrevettem Cesar döbbent pislogását.
- Levezetnéd? -kérte kételkedve.
- Egy pofon egyszerű egyenlettel felírható a gyerek életkora, melyre kiszámított eredmény mínusz háromnegyed év lesz, vagyis mínusz 9 hónap. Ennyi -csettintettem.
- Menj már! -vetette hátra fejét- Hogy számoltad ki ilyen gyorsan? Mi van idebent? -fogta meg fejem, és úgy csinált, mint amikor mikroszkópba kukucskál az ember.
- Káosz -válaszoltam.
- Veszélyes ha egy nőnek van esze és használja is.
Színlelt szigorral fordultam felé.
- Ez elég hímsovinisztán hangzott -néztem rá savanyúan.
- Tudom és hidd el, én sem osztom ezt a nézetet -simogatta meg a hátam. Udvariasan kinyitotta nekem a Chevrolet vezető oldali ajtaját. Elköszöntünk, én pedig Ballsbridge fele vettem az irányt. Elbukott az ötletem, miszerint ha elég hangosra feltekerem a rádiót, az elnyomja majd a fejem zajait. Apám arckifejezésein agyaltam, amikor majd meglát.
Leparkoltam egy járőrkocsi mögé, majd bebicegtem a lankasztóan komor épületbe. A portán nem állítottak meg, tudták kinek vagyok a kije. Ahogy elsétáltam egy hatalmas tükör előtt a folyosón, bátorkodtam kicsit jobban szemügyre venni magam. Katasztrófa, ezt nem lehet hova szépíteni -gondoltam, majd kis hezitálás után arra jutottam, kendőzetlenül apám elé tárom a sokkoló valóságot. Óvatosan levettem a ragtapaszt, mely a homlokomtól a halántékomig húzódó, alvadt vértől sötétlő sebet borította. Csinos.
- Nina! -képedt el apám, amint beléptem az irodájába, természetesen kopogtatás nélkül. Az arcán ülő visszafogott mosoly villámgyorsan lehervadt.
- Szia -billentettem oldalra a fejem, s kínomban komolyan majdnem felröhögtem - Gondoltad volna, hogy ilyen ez a tréning? -mutattam arcomra. Pocakosodó apám a szívéhez kapott, képtelen volt napirendre térni. A hatalmas szobában megfagyott a levegő, apa asszisztense olybá festett, mint egy kőszobor, ujjai is megálltak a számítógép billentyűi felett.
- Ezt nem akarom elhinni -kelt fel székéből, s az asztallapra tenyerelt.
- Rosszul vagy? -kérdeztem tőle, amikor feltűnt, hogy egy merev pontot bámul maga előtt, s sűrűn hunyorog.
- Csak kicsit felszökött a vérnyomásom -motyogta, majd félve újra rám sandított. Nyílt az ajtó.
- Meg is jöttem. Á, szia Nina! Rob, itt van minden dokumentum a... -Karlson hirtelen hallgatott el, oka nyilvánvaló volt. Nem néztem rá, de perifériámból tisztán érzékeltem döbbenetét. Örültem volna, ha végre már túlléphetnénk a szétvert képemen.
- Nyugodj meg, oké? -sétáltam apám mellé- Ennél súlyosabbakat is túléltem már, emlékszel? -bújtam nyakához, hátha sikerül kicsit lecsillapítanom.
- Robert, a lányodat nem akármilyen fából faragták -biggyesztette le száját Karlson elismerése jeléül.
- Magunkra hagynátok? -köszörülte meg torkát az apám, majd Olivia, a titkárnője és Karlson is szó nélkül elhagyták a helyiséget.
- Ne fújd fel úgy... -kérleltem előre, mert tudtam, mi fog következni, rá volt írva ráncaira.
- Már hogy ne fújnám fel!? -rivallt rám- Ilyenről nem volt szó! -csapott egy vaskos iratkötegre.
- Nem érdekel. Megállapodtunk. Ez az önvédelem dolog pedig a te akaratod volt, még akkor is, ha nem erre számítottál.
- Fogalmad sincs milyen érzés ezt látnia egy szülőnek. Az eszemre kellett volna hallgatnom, és nem engednem az irreális kérésednek! -fortyogott, miközben dühösen dobálta át az imént kapott mappákat, az asztal egyik széléről a másikra.
- Ne felejtsd el, hogy nagykorú vagyok, és ez végérvényben az én döntésem volt -erősködtem.
- Nagykorú, igen. Szerinted anyádnak mi lesz erről a véleménye? Már így sem beszél velem -nyögött fel nehézkesen, majd keseregve folytatta- Szülőként másról sem szól az életed -majd meglátod- mint az aggódásról, pláne ha olyan zűrkedvelő gyereke van, mint te.
Elismertem a szívem mélyén, hogy jogos, amit mond, és igyekeztem nem megsértődni.
- Ez most így alakult, majd én megoldom. Beszélek anyuval!
Ebben maradtunk. Egyelőre. Aztán apám intett, hogy kövessem, és miután átvergődtük magunkat az irodaházon, és még több meghökkent tekintetet bezsebeltem, a belső parkolóba érve megálltunk.
- Mit csinálunk itt? -kérdeztem jobbra-balra nézelődve, de semmi különöset nem fedeztem fel a körbekerített betonplaccon. Néhány kocsi, furgon parkolt szétszórtan, köztük apáé is, de semmi több.
- Meglepiről volt szó -sandított rám huncutan, én pedig egyre kíváncsibb lettem. Apám megfogta a csuklóm, felemelte, s behajtogatta ujjaimat a két kicsit kihagyva. - Na, füttyents, ahogy tanítottam kiskorodban!
Furán néztem rá, de addig-addig bólogatott bátorítva, hogy éleset fütyültem. Ezt még nem is próbáltam a kóma óta, és őszintén örültem, hogy ezt a világváltó képességemet nem vesztettem el. Niall például mindig irigyelt ezért.
Pár másodpercen belül egy koromsötét négylábú tűnt fel az egyik kocsi mögül, egyenesen felénk kocogva.
- A kutya? -kérdeztem zavartan.
- A te kutyád. Cora.
Kellett néhány lélegzetvételnyi idő, mire eljutott agyamig az a sok szívderítő gondolat a hír hallatán.
- Az enyém? -nevettem el magam, s kisvártatva örömkönnyek mosták el előlem a külvilágot. Habozás nélkül az eb elé térdeltem, és végigsimítottam kékes fekete bundáján, egészen a feje tetejétől a háta közepéig. Beleborzongtam abba szívtájéki, mélyről fakadó melegségbe, amit a kutya jelenléte váltott ki belőlem. Máris imádtam őt, és azt akartam, hogy ezt ő is érezze.
- Mivel nem lehetek folyton a nyomodban, hogy megvédjelek, majd Cora fog vigyázni rád. Frissen kiképzett rendőrkutya, D-plusz fokozatos harcmodorra idomítva, kitűnő nyomkövető képességekkel, emellett 3-as szintű K9-es testőrkutya, fajtiszta németjuhász, ugyancsak rendőri múltú ősökkel -sorolta apám büszkén, majd nyomatékosan hozzátette- Ez egy milliós négylábú. Vigyázzatok egymásra, jó? Nina?
- Ez aztán a meglepetés -motyogtam felegyenesedve a kutya mellől, de közben le sem vettem a szemem róla - Ki viselte gondját ezidáig?
- A kiképzője, France Borowski. Ó, itt is van! -Karlson hadnagy 20 évvel fiatalabb énje zsebre dugott kézzel, meleg mosollyal sétált felénk. Magabiztos vidámság ült szemében.
- Üdvözlöm Kapitány Úr! -rázott kezet apámmal, majd felém fordult, és akkor eltűnt a suhancos mosoly a szája sarkából. Cora rögtön két lábra szökkent, és a fiú nyakába ugrott halk nyüszítés kíséretében.
- Szia Cora -köszönt neki, majd szigorúan rámordult: - Lábhoz!
Cora rögtön engedelmeskedett a parancsnak, s szorosan France lábához simult.
- Ja, Nina ő itt...-próbált apa bemutatni minket egymásnak.
- Már találkoztunk -vágtam szavába.
- Igen -vonta össze szemöldökét a srác- csak akkor még nem volt ilyen...tarka az arcod -mondta lepetten. Talán ő sem gondolta, hogy Rough ennyire kíméletlen lesz velem. Mindenesetre Cora, az én kutyám, annyira lekötötte a figyelmemet, hogy pillanatnyilag el is feledkeztem róla, hogy minden porcikám zokog a fájdalomtól.
_________________________________________________
- Öregem, el tudod hinni? Végre néhány szabad óra elvegyülve a köznép emberei közt, a civilizáció lágy ölén -fordult meg Arthur, majd csinált pár karkörzést. Az élénkzöld lombok között aranyló napfény csurgott a parkra. Ezra gúnyosan felnevetett, amikor elhaladt mellettük egy fényesre lezselézett hajú férfi, aki szemrebbenés nélkül a földre köpött.
- Civilizáció, mi? -kérdezte költőinek szánva. Egy ideje már ugyanazt csinálta: feszültségét levezetendő, cipője orrával próbált egy cigicsikket egyre mélyebbre nyomni a földben.
- Min kattogsz már megint, hm? Hero, ha a tegnapin, akkor tudod, hogy mi a véleményem, már mondtam -Arthur idegesítően sokáig szürcsögött a kólájával.
- Igen, mondtad -morgott Ezra, s úgy tűnt, megint a rosszabbik lábával kelt; ilyenkor egy-két szavas mondatokban beszélt.
- Menj és keress egy csajt aki könnyít rajtad -közölte kaján vigyorral, majd foggal kihúzta poharából a szívószálat és Ezra arcát birizgálta vele.
- Idióta vagy -tolta el maga elől Arthurt, majd csuklójára pillantott- Indulok Gracehez.
- Szióka! -intett utána Arthur. Könnyebb dolga volt, mint Ezrának, akinek inkognitóban kellett maradnia, ami most csak egy napszemüveg és fordítva feltett baseballsapka volt. Art nézte egy darabig Ezra távolodó alakját, majd elindult az ellenkező irányba.
A 25 éves fiú-férfi mezsgyén levő Ezra Theron létezéséről nem sokan tudtak. Ő választotta magának ezt az életet, melyben minden nap egy csata volt, amiket a győzelem biztos tudatában harcolt végig, mert nem ismert lehetetlent. Tudta mire képes, de képességeiért óriási árat fizetett.
Éber őrkutyaként pásztázta az utca embereit napszemüvege fekete üvege mögül, miközben a Ritchmond Bay Általános Iskola előtti placcon ácsorgott. A hazainduló diákokat figyelte, s amikor végre megpillantott egy tündéri, pirospozsgás arcú, kicsit kócos, kislányt, szája halovány mosolyra kúszott. Felé sétált, de a lány nem vette őt észre, mert a hátizsákja pántjával bajlódott.
- Gracie! - mindig kemény hangja most szokatlan lágysággal szólalt meg.
A sötétszőke, 12 éves Grace Tomlinson tágra nyílt őzikeszemekkel kapta fejét a hang irányába. Zavartan füle mögé simított egy tincset, majd kezdeti lepettsége gyorsan mámoros-lelkes örömbe fordult, ahogy felismerte a hangforrást. Fejvesztve rohant a magas fiú fele.
- Ezra! -csuklott el gyermekien bájos hangja kacaja közben. Puhán érkezett meg bátyja izmos karjaiba, melyek sziklaszilárdan tartották őt fél méterrel a föld felett. Ezra megpördült párszor a cingár testet ölelve, majd mikor letette, mintha kissé megorrolt volna magára szentimentális kitörése miatt.
- Üdv hölgyem! -csókolt kezet mélyen lehajolva.
- Hogy-hogy itt vagy? -habogta a váratlan örömtől zilálva Grace. Kiszélesedő, pisze orrának cimpái meg-megmozdultak. Világoskék trikót viselt, fehér sorttal, és tornacipővel. Vékonyka csuklóján ezerféle színes gumikarkötő rikított - Együtt töltjük a nap hátralevő részét? -kérdezte reménytől csillogó szemekkel; nem létezhetett ember, akinek van szíve összetörni ezt az édes teremtést.
- Még az is lehet. Éhes vagy? -bökött fejével a sétáló utca forgata felé.
- Mint a farkas! -bólintott áhítattal felnézve Ezrára. Azzal ráérős léptekkel elindultak a turistákkal teli bevásárló negyedbe, majd egy Subway szendvics mellett Grace kifejtette, mennyire érdekli őt az irodalom, és hogy az osztályban ő a legjobb a tárgyból, meg hogy a tanára még egy versenyre is benevezte őt.
- Ennyire szeretsz olvasni? -kérdezte Ezra lepetten.
- Jobb dolgom híján -rántotta meg vállát hirtelen rosszkedvűnek tűnve.
- Kiktől olvasol? -könyökölt fel az asztalra a fiú.
- Mostanában Dickenst és Austent - Grace nagyot harapott a roppanós salátával teli szendvicsből.
- Amindenit -Ezra elismerően biggyesztette le ajkait.
- Te nem mesélnél valamit, Hero?
- Először is: ne hívj így! A nevem Louis -húzta le orrnyergén a szemüveget, hogy egy gyors pillanatra húga szemeibe nézhessen. Grace megilletődött a lelke legmélyébe hatoló, lehetetlenül élénk kék szempár látványától, majd megrázta a fejét.
- Nem. Louis nem létezik. Mert Louis ott lenne velem, amikor este furcsa hangokat hallok és a félelemtől nem tudok elaludni. És Louis ha megígéri, hogy hazajön, akkor jön is.
Ezra tudta jól, hogy az örökkévalóságig nem fogja tudni fenntartani kettős személyazonosságát. Előbb-utóbb szükségszerű lesz egy végleges megoldás, de ahhoz még idő kell. Sok idő.
- Jogosak a sérelmeid. Tudom, hogy nem könnyű így neked, de... elég nagy lány vagy már, hogy megérts és elfogadd, hogy én ezt az életet választottam.
Bizalmasan halk hangerejéből ítélve Grace tudta, hogy a dolog kellően komoly és felnőttes, ahogy azt is, hogy bármi történjen, bátyja iránti kötődését nem fogja tudni elfojtani.
- Úgy kérsz arra, hogy értselek meg, hogy fogalmam sincs milyen az életed, és hogy mi jár a fejedben?
Louis vagy Ezra, hívjuk bárhogy, nesztelenül kirúgta maga alól a műanyag széket, és szó nélkül kiszáguldott a gyorsétkezdéből. Rettenetesen dühös lett, de nem akarta húgára zúdítani. Tudta, hogy Grace a korához képest nagyon értelmes kislány, átlagon felüli intelligenciával, de volt valami, amit akkor sem mondhatott el és mutathatott meg neki. Ahogy teltek az évek, egyre inkább el akarta rejteni előle az igazságot. Grace nem tudhatja meg, mire tette fel az életét. Nem csak azért, mert veszélybe sodorná őt is, hanem mert nem lenne képes ártatlanul tiszta szemeibe nézni többé.
- Louis -szaladt utána kétségbeesve- Louis -ölelte át a fiú mellkasát.
- Sajnálom -morogta.
- Nem vagyok már pisis. Tudom, hogy olyasmit csinálsz, amiről nem beszélhetsz, bármennyire is szeretnél. Biztos, hogy valami nagyszabású és veszélyes feladataid vannak, látom milyen izmos vagy meg minden. Azt mondom akkor: elfogadom, jó? Velem ne foglalkozz, csak magadra vigyázz!
- Egyszer majd minden világos lesz számodra. De addig viszont minden esetben fogadj szót Grete néninek! -fogta két tenyerébe a még szinte hamvas bababőr fedte arcot.
- Megígérem -lehelte a lány, s nem volt kérdés: bármit megtett volna, amire bátyja kéri, hiszen istenként tisztelte őt, s ragaszkodott hozzá.