Follow my blog with Bloglovin

15. rész - Hibasor

Niall

Képzeld naplóm...

Rémesen éreztem magam. Nem úgy, mint gyakran. Most szívből megijedtem. Megmagyarázhatatlan, miért történik ilyesmi velem. Az, hogy elköltözünk engem is váratlanul érintett, ennek ellenére nem rosszul, cseppet sem. De a nővérem nehéz eset. Ő valami más okból kötődik ennyire ehhez a házhoz. Szerintem Liam miatt. Talán túl jóban is vannak. Akárhányszor szükségem lenne Ninára, hogy beszélgessen velem végre egy kicsit, ő mindig Liammel lóg valahol. Szóval apa és Nino ordibáltak egymással, és egyikük sem hallotta meg a másik szavát. Utálom az ilyet. Az se tett jót a kettejük közt dúló konfliktusnak, hogy Ninát lekapcsolták rendőrök a Marine Parade úton. Aztán vacsorázni indultunk. Mondanom sem kell, milyen volt a közhangulat. Hát nyomasztó, vastagon. Láttam Ninán, hogy a pokolba kívánja ezt a programot és

1, nem fog enni egy falatot sem

2, nem akarja megérteni a költözés okát, éppen ezért beletörődni sem lesz hajlandó.

Pedig szokatlanul csinos volt, persze nem önszántából. Anya noszogatta vagy fél óráig, mire nagynehezen felvette az ezüst csillámban sziporkázó blézerét. Undorodó arccal méregette magát a tükörben, és azt morogta, hogy Baily odalenne ettől a jelmeztől. Pedig mondtam neki, hogy szerintem jól néz ki benne, de nem hatotta meg. A nővérem egy igazi mogorva alak, az az igazság, de még így is túlontúl imádnivaló. Ha akarja, ha nem.

Anya tenger gyümölcse tálat kért, apa a szokásos pácolt pulykát, én chedaros sonkatekercset. Nina egy gin tonikot rendelt csak, amit mindenki kikerekedett szemekkel fogadott, de apa végül ráhagyta. Amíg mi ettünk, Nina félpercenként sóhajtott egy olyat, hogy a szalvétám a szomszéd asztalig repült. Féltem, hogy bármelyik pillanatban robbanhat és akkor olyan jelenetet fog rendezni, hogy soha többé nem engednek be minket a L'Écrivain-be. De intelligensebb volt ennél, visszafogta magát, láttam rajta az erőltetett fegyelmet. Apa már egy ideje pedzegette az új ház dolgot, én azt hittem Nina is hallott róla; Kinőttük ezt a házat -mondta apu- ráadásul anyával mindig is Dublin déli részében akartak lakni, hát most eljött az idő, hogy ezt az anyagi helyzetünk is engedi. De Ninának ez kevés volt, nagyon-nagyon kevés. Anya is próbálta lelkességével meggyőzni a nővéremet...Végül úgy jöttünk el az étteremből, hogy Nina kijelentette: Nem fog eljönni onnan, az ajtóhoz láncolja magát, slussz.

Na, ilyen az én testvérem. Mindegy.

A konyha még napokig darabokban állt, mi meg csak kerülgettünk a ki-bejárkáló munkásokat, meg a szerszámaikat. Aztán egy hét múlva, pénteken, voilá, egy gyönyörű, modern konyha nőtt ki a romhalmazból. De ez már nem a mienk többé, várja új lakóit. Kezdtem egyre izgatottabb lenni az új házunk miatt. Apa csak annyit árult el, hogy Sandycove-ban van, az Otrando Place-en. Az Dublin déli sarka, gyönyörű környék! De még inkább izgultam a szombat este miatt. Talán az egyetemi felvételim előtt voltam utoljára ennyire besózva. Mondtam már, nem vagyok szerelmes, csak hát Shelbyt rettentően kedvelem. Annyi történt csupán, hogy ő lány én meg fiú, és így elkísérem a bálba. Semmi romantikus csöpögés. Bár, ha nagyon mélyen belegondolok, jó lenne, ha egyszer olyan barátnőm lenne, mint Shelb. Úgy értem nem ő, de olyan. Csak attól tartok nincs párja, s még csak hozzá hasonló sem. Na mindegy.

Shelby egyébként napok óta áradozik a báli ruhájáról. Alig várom, hogy lássam. Meg azt is mondta, hogy a gimi első két évében igencsak összemelegedett Madden nevű osztálytársával, és hogy ő az a fiú, akivel minden lány járni akar az évfolyamról. "Madden apja pilóta, Madden kapott csak ötöst fizikából, Madden haláli jól tud focizni, Maddenen ma olyan cuki pöttyös ing volt, Madden így, Madden úgy." Asszem Madden már lejárt lemez, ráadásul nem hívta el Shelby-t a buliba, pedig anno megígérte neki. Elég nagy hülye, nem?

Itt jövök a képbe én. Én fogom elvinni őt, a legszebb öltönyömben. Bizony ám, én, nem Madden.

Nina

Azt a fejmosást, amit anyámtól kaptam a gyorshajtásért, nem fogom elfelejteni egykönnyen. Apám meg elvette a jogsimat- volt, nincs, huss. Mégis, mintha anya kicsit jobban megértené a kiborulásomat. Ő tudja, hogy Liam és én mennyire jóban vagyunk.  Nem vont kérdőre a szakítás miatt sem. Apa viszont nem lát a vörös ködtől; teljesen kikészíti magát. Azt rebesgeti Niall, visszahívták az örsre, főállásba. Nem tudom elvállalja-e, de sosem tud nyugton maradni; ha éppen nem a Champ bar főséfje, akkor Sherlock-ot játszik, titokban. Főleg amióta betörtek az éttermünkbe...És képtelen lenyelni, hogy kidobtam Floyd-ot, mert ő úgy szerette azt a fiút. Felőlem! Szeresse helyettem is!

- Min morfondírozol ilyen mélyen tündérvirág? -a puha hang hallatán általában megnyugvás árad szét bennem, de nem most.

- Hát te, Liam? -fordulok felé zavarodottan. Az ürességtől kongó, csilli-villi, új konyhában.

- Anyukád a ház előtt kertészkedett, azt mondta jöjjek be nyugodtan -kap tarkójához, de a folytonos elpirulását már leküzdötte -Mostanában eltűntél. Hívtalak többször is -jegyzi meg finoman, arca tele kimondatlan kérdésekkel.

- Mhm -bólintok mosollyal, de attól tartok úgy nézek ki, mint aki citromba harapott. Az igazság az, hogy szánt szándékkal kerültem Liam társaságát az utóbbi napokban. Nem akarom megmondani neki, hogy itt hagyjuk az otthonunkat. Hogy itt hagyom őt.

- Nincs kedved velem beszélni? Mert semmi baj, akkor...-dadogta kissé riadtan.

- Nem erről van szó, szépszeműm -sóhajtom- Gyere, ülj ide! -húzom ki a magam melletti bárszéket. Ahogy mellém telepszik, érzem pulóvere illatát. Megölelném, de valami megakadályoz.

- Gyönyörű lett a konyhátok. De látom a pult maradt. Ez zöld ametiszt benne? -hajol közel a csillogó kis kövekkel kirakott pulthoz, s érdeklődve vizsgálgatja azt.

- Gőzöm sincs -hajtom le fejem. Észre fogja venni, hogy le van fóliázva a bútorzat. Neki valamiért nem tudok hazudni.

Hirtelen rám néz. Szája résnyire nyitva marad, mintha szólni akarna. Szemei megint olyanok, mint amikor újra megismertem. Feketék, keserűek, rám merednek. Anya hallhatóan bejött, az előszobábam motoszkál.

- És mi újság? -kérdezi végül, amit nem értek. Fejem csóválom, érzem, ahogy magától ugrik össze a két szemöldököm.

- Miért így kérded? Hogy érted ezt?

- Mikor akartad elmondani? Hm? Ennyi volt, ugye? Többé nem találkozunk - kisfiúsnak tetsző hangja nem kér számon, de kétségbeesetten kíváncsi.

Elakad a szavam, meg kell köszörülnöm a torkom, hogy hang jöjjön ki rajta.

- Szóval tudod? Honnan? -kapazkodtam a pult peremébe- Sajnálom, hogy nem mondtam el, csak fogalmam sem volt, hogyan fogsz reagálni.

Liam közelebb húzódik hozzám, székestől. Nyakamhoz hajol, fülembe súg.

- Nem tudom, hogy kéne reagálnom; te vagy az egyetlen ember, aki számít nekem.

Hideg rohan végig a hátamon a kijelentés hatására. Úgy érzem, most bőgni tudnék. Fel nem foghatom ezt a fiút; azt az érzelmekkel teleszőtt arcát, azt szeretetteljes tekintetét, az álomba ringató hangját.

- Kevés dolog dühített így fel, mint a költözés híre. De szükségem van rád és ha kell átgyaloglok a városon, hogy lássalak.

- Most még ezt mondod, de ne ígérd meg, mert elhiszem.

- Én komolyan gondolom! -csattanok fel mérgesen- Hallod?! -ragadom meg csuklóját, és próbálom úgy irányítani fejem, hogy a szemébe nézhessek, de ő csak a földet bámulja. Kész, kétségbeesett gondolatai fogságába esett. Alig láthatóan rázza a fejét, olyan lemondóan.

- Be kell mennem a könyvtárba -bontakozik ki ujjaim bilincséből- Szia.

Hát jó.

A világot a hátam közepére kívánom jelenleg, bár mintha most is ott cipelném. Beesteledik, a csendből arra következtetek, hogy mindenki alszik. Magamra sem ismerek, de egyáltalán nem érdekel: passzos farmert húzok és találok hozzá egy sosem hordott topot, aminek valószínűleg elfelejtettek hátat varrni. Kiosonok a fürdőbe, anya sminkes táskájában turkálok, szemceruza, szempillaspirál, jöhet minden.

Éppen sikerül elérnem az utolsó buszt, be az O'Conell utcára. Az, hogy elvették a jogsimat nem állíthat meg. A város színes fénypompája  becsalogatja a fiatalságot az éjszakába. Köztük engem is. Elhatározom -mintha így menne ez- jól fogom magam érezni, hiszen nincsen semmi baj. A gond csak az, hogy nem veszem be, miben magam sem hiszek.

Nem figyelem, merre megyek. Klubok, kocsmák világító cégérei közül válogatok, de egyik sem ragad magával. Már-már kezdem megelégelni hülye kószálásomat, és a hazajutás lehetséges formáin töröm a fejem; de akkor egy neonkék felirat süt arcomba: Club Nassau

Lilásan derengő tujacsemeték szegélyezik a befele vezető utat, ahonnan lépcsősor visz fel az üvegteraszra. Ám lendületemet egy ezüst öltönyös férfi állja; a nevemet kérdezi vagy mutassam a meghívómat. Mielőtt csüggedni kezdenék, egy eszméletlen illatú pasas hajol nyakamhoz, karja finoman a vállamra simul. A biztonsági őr fülébe súg valamit, majd rám vigyorog hófehér fogait büszkén mutogatva. Egy kukk sem hagyja el számat, lepetten mosolygok vissza, mint aki azt sem tudja fiú-e vagy lány. Elindulunk felfelé.

- Egy ilyen gyönyörű lány, és nem kapott meghívást?

- Nem mindenkinek van jó ízlése -rántom meg vállam ártatlanul- Köszönöm - intek fejemmel érkezésünk irányába.

- Ha elfogadsz egy italt, kvittek vagyunk -kacarászik, s közben csicsás karóráját igazgatja csuklóján. Parfümjével még mindig nem teltem be.

- Hajaj, miket kérsz! -meresztem rá a szemem, jól mulat rajtam.

- Nem láttalak még errefele, hogy lehet ez? -úgy bámul rám, hogy kezdek zavarba jönni.

- Úgy, hogy...-belépünk a pont kellemesen lüktető klubba, s odabent jól öltözött felnőttek lődörögnek, talán üzletemberek, pénzes pasasok, ölükben cicababáikkal- nem tartozom ide -mondom végül.

- Az egyből feltűnt. Kiragyogsz a tömegből -jegyzi meg, s felkönyököl a pultra. Mire észbekapok már előttem is egy színes koktél. Alul almazöld színű, felül elszíntelenedik. Finom. Hangulatba jövök, fülbemászó popzene tüzeli.

- És te? Mi járatban erre? -kérdezem bután, közben a szívószállal játszom.

- A klub társtulajdonosa vagyok. Ambor Rutt -nyútja pracliját.

- Uh, Nina Horan -rázunk kezet.

- Nagyon örülök, Nina. Ha van kedved csatlakozz hozzám és a barátaimhoz, ott ülünk, abban a sarokban -mutat egy eldugott box fele.

- Ez kedves, de inkább körülnézek, oké?

- Érezd magad jól, drágám! -diszkrét puszit lehel az arcomra, majd eltűnik, s pont ekkor egy vörös hajzuhatag bukkan fel a mellettem levő bárszéken. Viháncolva rázza sörényét, miközben behajol egészen a pult mögé, hogy rendeljen.

- Bee! -ordítok rá hitetlenkedve.

- Nino-Dino! Szia! Hát te? -ölel át, s ahogy hirtelen, eltúlzott mozdulatait érzékelem, már nem egy kör italon van túl.

- Valahogy idekeveredtem. Tök véletlen -magyarázom- De te?

- Üdv a Dora Padora kampánybuliján! Fantasztikus, nem? -tárja szét karjait. Most ahogy elnézem őt, mintha még nálam is soványabb lenne. Karjai csak pálcikák, csoda, hogy elbírja az ikreket vele.

- És Zayn? Otthon hagytad?

- Elvan, ja. Na, koccintsunk!

- Egészségedre! -fenékig hajtjuk. Érezhetően szépül a világ, lassan halványulnak a gondok, szünetre vonul az agyam. Egyre szomjasabbnak érzem magam.

Azt sem tudtam, hogy tudok táncolni. Baily és én irtózatosan jót buliztunk. De sajnos könnyen fáradok, ezért elköszönök. Levegőre van szükségem, különben elájulok. Bizonytalanul letipegek a lépcsőkön, és belevetem magam a mostanra ismeretlenné változott utcák sokaságába. Bármelyik sarkon is pillantok fel az utcatáblára, nem tudom elolvasni. A betűk kivehetetlenek, homályosak, elmosódnak szemem előtt. Elhaladok egy régi épület előtt, ajtaja hatalmas, faragott fa. Percekig állok előtte, s az angyalszárnyat formáló kilincset szuggerálom. Honnan ilyen ismerős? Vagyis... miért motoszkál a fejemben ezzel kapcsolatban valami? Továbbmegyek, szám fülig ér. Eszméletlen jól vagyok. Végre valahára.

Mintha a mobilom csörögne, de nem vagyok benne biztos. Előhalászom a masinát, s mikor végre felfogom, hogy Liam neve villog a kijelzőn, felveszem.

- Haló! -nevetek bele- Ki az? -jól tudom ki az.

- Liam. Ugye nem ébresztettelek fel?

- Dehogynem. Éppen horkoltam. Mi újság veled zsenikém? -fogalmam sincs, hogy mit beszélek, és miért röhögök megállás nélkül.

- Zajt hallok a háttérben. Hol vagy?

- Itt az angyalszárnyas kilincsnél. Jössz? Iszunk arra, hogy ihatunk!

- Te berúgtál? -kérdezi kimért döbbenettel- Nina?!

- Gyere már ide, ne butáskodj! -nyavalygok, és úgy gesztikulálok, mintha a vonal túlfelén levő is látná. Kiesik kezemből a mobilom, és én ezt felettébb viccesnek találom. Szédelegve elindulok valamerre. Betérek egy zsúfolt, füstös helyre. Sötét, sörszagú, gyanítom ez nem egy csilli-villi klub, sokkal inkább egy pub, a lepukkantabb fajtából. Mindegy, megteszi ez is. Kérek egy whiskey kólát, kóla nélkül. Gyűlölöm a whiskey-t, mellesleg, de ezúttal nem tűnik fel. Mohó italozgatásom viszont annál inkább; kétes kinézetű, s szándékú úriemberek környékeznek meg.

- Jó estét, szöszi! Mit kérsz? -könyököl mellém valaki.

- Egy négysajtos pizzát. Kösz -nem nézek szemébe, inkább az italomba borzongok. Röfögve felnevetnek, kórusban.

- Tetszel nekem, tudod? -csap a pultra kaján vigyorral a legnagyobb darab, s elém tárultak mesébe illő fogai, vagyis: hol volt, hol nem volt.

- Ragacs kinézett magának -tájékoztat egy másik.

- Ragacs? -pillantok gúnyos mosollyal körbe udvarlóimon. Egyik kívánatosabb, mint a másik. És akkor a szagukról ne is beszéljünk. Már-már vetekszik Ambor Ruttéval

- Ja, ez a nevem. Tetszik? -hajol arcomba, hátrahúzódom.

- Nem. Miért ez? -hörpintem fel az utolsó kortyot is poharamból, s amint lenyelem, elfog a hányinger. Nem tudom mitől: attól a nem csenevész mennyiségű alkoholtól, amit az este folyamán leküldtem torkomon vagy Ragacstól és kíséretétől.

- Mert rátapadok arra, aki kell nekem. Jól kijönnénk -vonogatja szemöldökét. Ötlete nem szimpatikus.

- Rossz ajtót rugdosol, komám. Én nem pasizok -jelentem ki, s érzem, ahogy egyre tünedezik a felhőtlen könnyedség a belsőmből.

- Nekem nem szokás nemet mondani. Egyedül vagy itt, ahogy látom -Ragacs farönk karja csupasz hátamra kúszik. Tekintete már tépdesi is le rólam a ruhát, s ez jócskán menekülésre int.

- Várok valakit - kezembe kapom Ragacs sörösüvegét, s azzal elindulok a kijárat fele. Hála az égnek, kikeveredek a baljós kocsma baljós vendégei közül.

Odakint csíp a hűvös levegő, a fene bánja, mert két meleg szempár szegeződik rám. Aztán a sötétben kivehetővé válik gazdája teljes életnagysága is; hölgyeim és uraim: Liam Payne.

- Payno! -dőlök ölelő karjaiba. Múló boldogságom még velem volt, s most felerősödött.

- Jaj, végre megtaláltalak -nyögi- Jöttem, ahogy tudtam. A Nassau utcai könyvtárhoz mentem, de nem voltál ott. Tudod, hogy megijedtem? Jól vagy? -úgy hadar, mint még soha- Ne nevess, ez komoly! -mosolyodik el jókedvemen, aztán aggódva végigsimít hajamon.

- Jó, hogy itt vagy! Ettől jobban nem is lehetnék -emelem fel a kezembe ragadt üveget, és meghúzom.

- Úgy iszol, mintha el akarnál felejteni valamit -hangját fátyolos mormogásnak hallom.

- Vagy valakit.

- Ne csináld ezt -megpróbálja elvenni tőlem a Guiness-es üveget, és tudom nem azért, hogy igyon belőle.

- Hát...ha csak arra tudok emlékezni, amit inkább elfelejtenék, akkor nem maradt jobb ötletem -rázom fejem, és odébb lépek, hogy nyugodtan megihassam, amit már nem kéne.

- Menjünk haza, hm? Alig állsz a lábadon! -karol át pont jókor, mielőtt felbuknék saját lábamban- Egyáltalán hogy keveredtél el ide? Ez elég rosszhírű környék!

- Liam. Én részeg vagyok? -nézek fel rá. Képtelen vagyok komoly arcot vágni.

- Ó, alig -legyint a fejét csóválva. Úgy néz engem, mintha duplaannyi fülem lenne, mint általában. Ettől a nézéstől megindul bennem valami.

- Ne haragudj, hogy elkerültelek mostanában. Tökre sajnálom. És én -váratlanul csuklani kezdek- nem tudom neked elég érzékletesen elmondani, ki vagy te nekem. Szeretlek téged, és tudod, hogyan értem. Olyan különleges vagy. Nem akarlak otthagyni, elhiszed? De megoldjuk majd, ugye? Veszek egy saját kocsit, és akkor annyiszor megyek el érted, ahányszor csak akarod. És ígérd meg, hogy nagyon vigyázol az otthoni laborodban; nehogy őrizetlenül hagyd a bunsen izéket! - a szavak csak úgy, maguktól folytak ki a számon, és ebben az idegesítő csuklásom sem akadályozott meg.

- Azt hiszem, most bármit is mondanék, holnapra elfelejtenéd. Gyere, a közelben van egy taxiállomás.

Elindulunk, húz a fejem, mily meglepő. A talpam alatt reccsen valami.

- Fúj -ugrok odébb.

- Mi az?

- Azt hiszem ráléptem egy csigára.

- Kilakoltattad?

- Ki is nyírtam.

- Kegyetlen nőszemély.

- Ne is mondd! -emelem égnek szemeim. Kikerüljük a széttrancsírozott tetemet, tovább bicegünk. Rossz érzésem támad. Újból megtorpanok. Hátrafordulok.

- Liam? -bámulok magam elé, közben az utat fürkészem.

- Baj van?

- Azt hiszem igyekeznünk kéne. Követnek -halkítom le hangom. Kijelentésem egy pillanatra megrémíti, s gyorsan hátrakapja a fejét.

- Csak néhány srác. Ne félj -dörzsölgeti felkarom, hogy ne fázzak.

Biztos vagyok benne, hogy Ragacsot hallom, amint azt dalolja: - Ne siess úgy szöszi!

- A kocsmában is rámnyomultak -fújtatok mérgesen. Elmondani nem tudom, mennyire unom már, hogy csak egy amolyan "szöszinek" néznek, aki semmi több, mint egy csinos pofi. A francokat, ennek vége!

- Akkor ez a füttyszó is neked szól? -kérdezi.

- Gyanítom. Megáll az eszem -sóhajtom. Egyre közelebb érnek hozzánk, egyre hangosabb csoszogásuk. Megelégelem mocskos megjegyzéseiket, Liam hiába csitít, ne figyeljek oda rájuk.

- Befejeznétek végre? -ahogy megfordulok, már szinte a közvetlen közelemben állnak. Csipőre vágom a kezem.

- Mit angyalkám? Még csak most kezdtük! -lép közelebb Ragacs, gyanítom a bandavezér. Füstöt pöfékel felém, mely akaratlanul is tüdőmbe mar.

- Mi éppen hazaindulóban vagyunk. Nektek további jó szórakozást -szólal meg a mindig illedelmes és diplomatikus Liam. Hát nem látja, hogy ezekkel nem lehet így tárgyalni? Vele ellentétben én nem érzékelem a helyzet veszélyét. Vakmerően feleselek.

- Menjetek szépen vissza a csatornába, ahonnan jöttetek.

Liam halálra válva sandít rám, mintha embert öltem volna. Én nem bánom meg kijelentésemet.

- Hú, de kinyílt a csipája valakinek! Odass! -markol hirtelen hajamba, s durván megrántja. Ellenkeznék, de nem igazán vagyok ura mozdulataimnak, erőm pedig fogytán- Így csak még szexibb vagy, cica! Na gyere, leszek a gombolyagod!

- Engedjétek el! -lép közbe Liam, de nem elég határozott.

Gőzöm sincs mi a frászt művelek. Lendítem karom, lábam, de a nyakamra szorul egy vaskos kéz, és le merem fogadni, hogy nem hatja meg, ha netán elroppantja a légcsövem is.

- Elég, halljátok!? Hívom a rendőrséget! -fenyegetőzik Liam, s mielőtt leolvashatnám arcáról a pánikot, három tulok ugrik köré, s ütni-rúgni kezdik őt. Előbb az arcán, majd kap kettőt a gyomrába. Liam köhögve összegörnyed, zilál. Sikítanék segítségért, de fogva tartóm befogja a szám. Hiába a gyenge kapálózásom. Hasonlót érzek, mint amikor betörtek a Champ barba. Kínzó tehetetlenséggel kell végignéznem azt, amit megakadályozhatnék. Csontjaimban érzem Liam fájdalmát, minden egyes ütés után. Három egy ellen, mennyire tisztességes küzdelem! Minden ütést hallok, és olyan érzés, mintha engem érne. Könnyek száguldanak le arcomon. Nem tudom mit érezhet Liam, de rég a földön feküdne, ha nem fognák ketten, hogy Ragacs üthesse, ahol éri, és ahol még nem érte. Hirtelen lazul a fogságom, eltűnik a mocskos tenyér a számról.

- Ne bántsátok! -nyöszörgöm a könnyeimtől immár fuldokolva, és éppen elhatározom, hogy a bunyó közepébe vetem magam, mikor Ragacs és sleppje káromkodva elszelel. Néhány felém célzott köpettel búcsúznak. Térdre rogyok a nyirkos betonon fekvő Liam mellett. Óvatosan megemelem fejét, elszörnyeszt látványa; a gyér közvilágítás ellenére is jól látom: arca piroslik a vértől, szemöldöke, szája, orra nem úszta meg. Csukott szeme alatt véres monokli éktelenkedik, a másikkal hunyorogva néz rám. Tisztán hallom, ahogy szívem kettétörik.

- Nem esett bajod? -szűri ki fogai közül nehézkesen, miközben szakadozva küzd levegőért. Hüppögve rázom a fejem. Ezt nem fogom egykönnyen megbocsájtani magamnak. Újra végignézem látható sérüléseit, és rájövök. Nem. Ezt soha nem fogom megbocsájtani magamnak.

Felpattanok, és lendületesen a már messze járó csorda után rontok.

- Rohadjatok meg! -bömbölöm torkom szakadtából. Nem hatja meg őket, elnyelődnek az éjszakában. Elővadászok táskámból néhány zsebkendőt, próbálom felitatni a vércsíkot, ami felrepedt szemöldökéből folydogál, s ami hosszában átszeli arcát, aztán jöhet az orra, szája széle, nyaka. Csukott szemekkel tűri ténykedésem.
Erősködöm, menjünk kórházba, de Liam éppolyan hevesen tiltakozik. A taxi meg persze hogy drágább, mint gondoltuk volna, így csak Santry széléig jutunk vele. Onnan keserves gyalogtúra vár ránk. Nem érzem a fejem, a lábam. Én az alkoholtól, Liam a sérüléseitől nem tud járni; jó kis páros. Gyászos csendben araszolunk a kertváros biztonságos utcáin. Ragyog a Hold és környéke, pont megvilágítja Liam kába arcát.

Végig azon mardosom magam, mit is mondhatnék? Azt, hogy bocs, sajnálom, ne haragudj? Szánalmas.

- Legalább ezt is megértem -fújja ki a levegőt, s közben megpróbálja elnyomni fájó szisszenését. Elhatalmasodik rajtam valamiféle ösztön, mágia, tudomisén. Liam elé vágódom, szembefordulok vele, szájára csókolok. Mit művelek!? Hát én menten a Liffey-nek megyek!

Fáradt lepettséggel pislog rám. 

- Hát tessék. Ez vagyok én. Egy örök hibasor -tapasztom tenyerem homlokomra.

- Múltkor azt mondtam, szerelmes vagyok beléd. De nem vagyok. Annál sokkal jobban szeretlek. Csupán fellángoltam kisfiús zavaromban. Piromániás vagyok, hm? -elmosolyodik. Érdekes, mintha a fizikai gyengesége árán tudná csak kiönteni szíve legmélyét. Elgondolkodok kicsit szavain, úgy hiszem tekintetem még mindig vágyakozva mered arcába. Nesze neked, Nina! Liam lassan ajkaimra hajol övéivel, egérutat hagyva, ha hátrálni szeretnék. Nem szeretnék, engedek, sőt. Csak állunk, egymásra font karokkal, mozdulatlan csókban. Mi a fene történik most és miért ennyire jó érzés?

Nem tudom, hogy zavarban kéne-e lennem, mindenesetre Liam meglepőmód nincs. Sétálunk tovább, mérges kutyák ugatnak ránk, láncreakcióban, hazáig. Felosonunk Liam szobájába. Ott maradok vele.

Niall

Kedves Naplóm,

kezdem kicsit hülyén érezni magam, amiért megszólítok egy noteszt, mint egy dedós. Na mindegy. Már csak néhány nap -azt hiszem- és végleg elköltözünk innen. A suliból sincs sok hátra, alig várom ezt a nyarat! Ez lesz a legjobb. A Dube-doo fel fog lépni a Dublin Sound-on, ha minden jól megy, tábortűz bulikat csinálunk Harlandékkal, ropogósra barnulunk, jókat eszünk, kirándulunk.

Egyébként itt ülök a mikrobiológia labor előtt, még van fél órám a gyakorlatig. Ha hazaérek, anyával elmegyünk a virágboltba, mert rendelni akarok egy csuklócsokrot Shelby-nek. Biztos odaáig lesz tőle. Imádom, hogy mindennek tud örülni. Olyan klassz, hogy így fogja fel a világot. A nővérem is lehetne néha ilyen. Én nem tudom mi van vele, de reggel, amikor elindultam, nem volt már otthon. Gőzöm sincs, hova mehetett kocsi nélkül. De biztosan köze lehet Liam-hez! Mondjak egy durvát? Előbb összefutottam vele a College Parkban. Én napfürdőztem, ő meg úgy rohant át a placcon, mint akinek hasmenése miatt sürgős dolga van. Kapucni volt a fején, a földet bámulta. Olyan halkan köszönt vissza, hogy majdnem megsértődtem. Mondtam is neki -mert kibukott belőlem-, hogy ez aztán az üdvözlés, mire megállt, levette csukjáját és emelt hangon odavetette: Szia Niall! És már ment is tovább. Pislogtam, mint hal a szatyorban. Mi a csuda történhetett? Szívárványszínű foltok, monoklik, sebek szabdalták szét amúgy barátságos arcát. Mintha nem is ő lenne az. De kik bántak így el vele? És miért? Ő a légynek sem tudna ártani! Az én arcom nem nézett ki ennyire brutálisan, amikor a szülinapomon nekem jöttek azok a barmok. Őszintén? Bánom, hogy nem futottam utána, hogy megkérdezzem, hogy van. Talán már nem vagyunk barátok, de ez megrázott. Akárhogy is nézem, a múltam része és éppen ezért nem utálom őt, csupán magam mögött hagytam.