- Helóheló! -rikkantotta Niall kölyökhangján, ahogy belépett az ajtón. Lépteit visszhangozták a falak. Lelkesen ledobta hátizsákját, majd a szinte üres nappaliban talált rám - Szia hugi! De savanyú arcot vágsz -kacarászott lelkesen, de néma komorságom pikpak le is hervasztotta - Na mi az? -tárta szét a karját.
- Kérdezed? -meredtem rá kissé előredőlve, majd hüvelykujjal a hátam mögé böktem- Anya odafent éppen kilakoltat.
Niall vizes kék szemei felakadtak, miközben égnek álló szőke hajába túrt - talán kezdte kissé megelégelni örökös tiltakozásomat.
- Azt gondolom kicsit gyerekes ez a makacskodó hozzáállás. És kicsit önző.
- Te meg kicsit gonosz vagy. Nekem viszont nagyon elegem van -fújtattam ritkán produkált hisztérikussággal hangomban, talán szememben is. Niall rögtön leveszi; más itt a baj fő forrása. De terelő hadjáratot indít.
- Nem jártál mostanában Sandycove-ban, igaz? Amikor meglátod az új otthonunkat, te leszel az első, aki dob egy hátast! Ezt garantálom! -karjai lelkesen hadonásztak arcom előtt.
- Ne győzködj, nem érdekel -legyintettem gondterhelt bambulásomba merülve- Van most dolgod?
Niall szeme felragyog, mint esti égbolton a sarkcsillag.
- Nincs! -vigyorog várakozóan.
- Elvinnél Howth-ba? Itthon van a Chevrolet.
- Minek? -csügged le látványosan, de kivételesen nem ad hangot csalódottságának.
- Mert nincs kedvem végignézni, ahogy bőröndbe tuszkolják a maradék életem.
Niall nem felel, száját húzza, tarkóját masszírozza.
- Vezessek jogsi nélkül? -kérdem- Oké -rántok vállat.
- Maradj itthon -kéri- Segítenünk kéne anyunak. Amúgy meg engem sem egednek sokat a kormány mögé. Igaz, hogy rég nem volt rohamom, de...
- Niall, légyszíves -lassan szívom be a levegőt, hátha ez segít nyugodtnak maradni- Vigyél el a ranch-re! -láncdohányosokat megszégyenítő hangom szigorú marad - Légy-szí-ves -ismételtem kicsit enyhültebben, őzike szemeket elővéve.
- Hozzád kevés lenne az egyetemi könyvtár összes lexikona. Kurzust is kéne, hogy indítsanak "Értsük meg nővérünk észjárását" címmel.
- És ha nincs neki esze? -grimaszolok buta arcot vágva.
- Na ez az! -tartja fel Niall megvilágosodva a mutatóujját- Tuti megbuknék miattad.
Jó darabig Niallnak be sem állt a szája; csak mondta és mondta, ami éppen eszébe jutott, s amit senkinek sem mesélt még. Aztán persze kíváncsisága is kibújt belőle, mint mindig, és olyat témába csapott, amire már nem tudtam csak hümmögni meg aházni.
- Honnan tudsz erről? -meredtem rá marokra szorítva copfom.
- Egyazon suli más-más karára járunk. Összefutottunk. És bár hihető történet lenne, hogy Liam csak elesett a lombikos tálcával, a te verziód jobban érdekelne - miközben beszélt, fegyelmezett arccal figyelte az utat. Ó, hogy az a... -gondoltam. Nem hiányzott még ez is. Ha apám fülébe jut az incidens, bedeszkázza az ajtómat.
- Úgy beszélsz, mint apa. Elmondjam, mi történt? -kikocogtattam a szélvédőn, jelezve Niallnek, hova húzódjon le.
- Igen, szeretném tudni, mi történt -bólogatott lepetten- Itt nem is szabadna megállni.
A Moore Street-en parkoltunk le, egy jelmeztervező szalon előtt.
- Kicsit besokalltam, tudod. Gondoltam elmegyek szórakozni este. Valahova -nem szépítem a dolgot, eldöntöttem, elmesélem mi történt, mert tudnia kell, hogy Liam vigyázott rám.
- Alkoholt is ittál? -förmed rám túlzóan.
- Te talán nem ír vér vagy? Persze, hogy ittam! Jó, talán kevesebb is elég lett volna -legyintek- A baj csak az volt, hogy eltévedtem. Aztán néhány keménykedő baromarcú kinézett magának, Liam viszont megvédett tőlük. Vagy valami olyasmi -észre sem veszem, hogy kezem ökölbe szorul, csak amikor öcsém meglazítja ujjaimat. Rémülten issza szavaimat.
- De... de láttam az arcát! Nem úgy festett, mint aki győztesként került ki a küzdelemből.
- Mert nem is. Brutálisan megverték őt! -borultam ki viszontlátva szemem előtt az esti perpatvar képeit- A tegnapi fájdalom... Lefogtak és én csak néztem tehetetlenül, hogy a földön fekszik és nincs ereje ellenkezni. És az egész miattam történt, megint.
- Ne mondd ezt! -vágta rá reflexszerűen- Miért mondod ezt? -tekintetét lassított felvételben irányította rám. Arcán sokk.
- Miért? Te sem tarthatod valószínűnek, hogy Liam saját magát keverje ilyen bajba. Igaz vagy igaz?
- Jó, de mit csináltál? -kérdezi sürgető idegességgel. Kikapcsolja a biztonsági övét, és teljes mellkassal fordul felém.
- Amit mindig. Nem tudtam befogni a nagy számat. Ha nincs ott ő, lehet, hogy megerőszakolnak.
- Soha többé nem mész egyedül el este otthonról! -jelenti ki ellentmondást nem tűrve. Arcára kiült riadalmát jobb komolyan venni.
- Csak otthonról? Az jó, mert olyanom nincs már -nevettem fel vidámság nélkül- Bocs. Abbahagyom. Haragszol? -kérdezem óvatosan.
- Kire? Rád? Dehogy -sóhajt kifújva bent tartott feszültségét.
- És Liamre? -firtatom. Niall beindítja a motort, mintha meg sem hallotta volna a kérdést- Várj egy kicsit! -fogom meg komrányon pihenő kezét- Nem nézzük meg azt a jelmezes kirakatot?
- Most akkor Howth-ba akarsz menni vagy nem? -vágja rá zavart gorombasággal. Most akkor mégis haragszik az öcsém? És egyáltalán... miért nem tudom levenni a szemem azokról a György korabeli ruhakölteményekről? Deja vu-m van, és valami egyre csak motoszkál agyam sötét zugában.
- Jó, induljunk! -egyeztem bele végül- Figyelj már, dolgozik itt valami ismerősöm? Jártam már ebben a szalonban? Esküszöm, nagyon furcsa. Nem túl buli ez a lassan múló szenilisség.
Niall gyorsan elkapja riadt tekintetét arcomról, majd hetykén vállat ránt: - Egy jelmeztervezőnél? Nem hinném.
Leakadok a témáról, de továbbra is az ablakon bámészkodok kifele. A szűk kis utca fölé eladó-kiadó üzletházak falai tornyosulnak, az egyirányú út mentén gyümölcs-és zöldségárusok kínálják gusztusosan kipakolt áruikat, felettük színskálának megfelelő piramistetők.
Éles fékezés löki előre fejünket.
- Ne kézifékkel öcsi! -morranok fel.
- Hülye barom! Nem látsz a szemedtől? -szitkozódik Niall az előtte ügyetlenkedő autósra.
- Csigavér -mosolyodok el gyanakvóan - Havi baj? Vagy a holnapi bál?
- Jó. Izgulok kicsit. Felix mondta, hogy Shelb mostanában megállás nélkül Maddenről beszél.
- De azt mondtad az egy nyálgombóc.
- Elég jóképű nyálgombóc. Shelbynek meg ennyi elég is, hogy belezúgjon.
- Jaj -sóhajtok fel hátradőlve- Ti fiatalok- kacagnom kellett. Aztán az út csendben eltelik; odaérünk a festői-paradicsomi Howthba. Niall mobilja máris zizegni kezd a műszerfalra erősített műanyag tokban. A kijelzőn az áll 'Anyu'.
- Mondd neki meg nyugodtan, hogy erőszakkal kényszerítettelek, hogy hozz el ide. Harapja le az én fejemet -legyintek ma már sokadjára, s szaladok is be a zöldbe, a nyugalomba.
S igen, a nyugalom adott, a környezet álomszerűségbe ringató, arcomról úgy érzem eltűnt az undokság. Próbálok összebarátkozni a kecskékkel, de az öreg bak nem mutat semmiféle hajlandóságot, csak mérgesen fújtat.
- Még mindig nem tudom elhinni, amit a tegnap estéről meséltél -szólal meg Niall mögülem.
- Hát azt én sem -fordulok hátra. Ingujjamat vizsgálom mélyen elmerengve, a mandzsettát morzsolgatom.
- Ezt akkor csinálod, amikor valami nagyon kikívánkozik belőled -mormol Niall egy lefele fordított ládára csüccsenve.
- Csak az van, hogy tudod... én nagyon bírom Liamet. És bár hiányzik még pár emlékem, de azt tudom, hogy ő volt a legjobb barátod. Komolyan kizártad őt az életedből?
Niall láthatóan viszolyog a témától, de ezúttal nem hátrálhat ki belőle. Vagy mégis; hisz a legjobb védekezés a támadás, ezt ő is tudja.
- Miért vagy úgy oda? Te meg Floydot zártad ki! Ő meg a mindent elsöprő szerelmed volt -erre kis híján kiborultam, de az az ártatalnul világító, égszínkék szempár nem hagyta.
- A kettőnek semmi köze egymáshoz. Jobb, ha nem mondom el miért -zártam rövidre a témát. El sem kellett volna kezdenem.
- Mikor akarsz hazaindulni? Mert nekem nincs kedvem most itt lenni. Segíteni kéne a költőztetőknek. Liamet meg kérlek ne hozd fel nekem többé. Felőlem lehetsz vele jóban, de én már nem leszek.
- Ha neked így jó! -rántottam vállat kedvetlenül, majd elmosolyodtam, amikor integetve közeledett valaki.
- Hát ti mi járatban? Nem költöztök éppen? -vágta csípőre kezét Cesar. Megint nem az az öltönyös komornyik figura volt, hanem inkább country betétdalra a naplementében lovagló macho. Sejtelmesen kigombolt ingben, természetesen.
- De, nagyon is költözük! -sandított rám Niall mérgesen- Mennünk is kell!
- Maradok -jelentettem ki flegma ellenállással. Öcsém ritkán dühös, de ez épp egy ilyen ritka pillanat. Cesar a vállára teszi kezét.
- Semmi baj, majd én hazaszállítom a kishölgyet. Jó lesz úgy? -kérdezte napsugaras hangján.
- Jó. Na mentem -morogta oda, majd eltűnt. Utána akartam szólni valami engesztelőt, de nem sikerült. Túl mélyre ástam magam a gondolataimban.
- Mi a baj kicsim? -nyúlt egy kéz állam alá, s megemelte a fejem, így kénytelen voltam felnézni. Ahogy egy kósza pillanatra Cesar színtelennek tetsző íriszébe vesztettem szemem, egy újabb megmagyarázhatatlan érzés hatolt lelkemig. Úgy véltem, neki mindent elmondhatok.
- Teljes a káosz.
- Hol? -lépett hátrébb, majd a kerítésnek dőlt. Az ide-oda rohangáló kecskegidákat nézte.
- Az életemben.
- Non-stop lelkisegély szolgálat. Miben segíthetek? -vigyorgott rám. Bíztam benne, már az első pillanattól kezdve, amikor először megláttam.
- Nem akarlak fárasztani a hülyeségeimmel.
- Pedig szívesen meghallgatlak. Ez a hobbim. Talán nem tudtad, de azért kezdtem dolgozni, hogy pénzt keressek a pszichológus képzésre. De itt ragadtam és Mr. Harland fizeti a tandíjamat. Online egyetemista vagyok. Kafa, nem? Még két év, és én leszek Harlandék elmedokija is.
Az új információk megdöbbentenek. Cesar az én Dr. Kettsbergem, még ha meg is fogadtam, hogy leszokom a párhuzam vonogatásokról. De hisz ő az. Azért ez a bizalom.
- Nos, így már mindjárt más. Elmondom én mi a helyzet. Ez nem az én életem. Nem emlékszem az emberekre, akik azt állítják ismernek. Minden emlékem álomszerű. Ezzel pedig az a bibi, hogy volt nekem egy álmom, tudod a kóma alatt. Honnan kéne tudnom, mi a valóság, és mi illúzió? Mindkettőből kirekesztettem magam.
- Nem baj. A múlt úgysem segíthet abban, hogy nézzen ki a jövő -vágja rá lazán. Hunyorogva emésztem velős mondatát.
- Lehet, hogy mondasz valamit. De...
- De?
- Úgy ébredtem fel, mintha el sem aludtam volna. Volt az a fiú, aki megmentett. Louis. Tudod!
- Mesélték -bólint az égre pillantva.
- Vele álmodtam meg a jövőm. És amikor kiderült, hogy vele együtt még sokan nem szerepelnek az életemben, kicsit elhagyott a remény.
- Megmondom mi a te bajod -fonja egymásba karjait mellkasa előtt; félve vonom össze szemöldököm- Eszed ágában sincs túllépni ezen. Te foggal-körömmel kapaszkodsz a rózsaszín kis felhődbe. Ha nem ébredsz fel, nem leszel halott, de éppenséggel nem is leszel élő ember. Fedezd fel ezt a világot, és ne keress párhuzamokat. Építs ezt jobbá, formáld kedvedre, tégy, amit akarsz! Ami pedig azt illeti, túl sokat agyalsz. Fiatal vagy, szabad, élj a pillanatoknak és ne keseregj, mint egy kiélt vénlány!
Cesar a nap hőse. Szavai csodaszerként hatnak, bediffundáltak a keringésembe, és egészen új színben sejtetik fel a világot. Igaza van! Szabad az akaratom! Ha találkozni akarok Louis-val, akkor megkeresem. Ha az emlékeim kellenek? Csinálok újakat! Ha nem akarok elköltözni Santry-ből? Nos, onnan muszáj.
- Bár hamarabb tudtunk volna erről beszélni!
- Tényleg ennyit ér a szavam? Mert akkor állok rendelkezésedre bármikor! Hívj éjjel 2-kor, én kitisztítom a fejed -jóságosan magához von, halkan kacarászik. Micsoda egy pasas. És belémlát.
Morajlásba kezdett az ég alja, vészjósló feketeség telepedett fölénk. Sietnünk kellett; a pásztorkutyák segítségével betereltük a birkákat a fedett ólba, a kinthagyott tápos zsákokat talicskákkal toltuk a fészerbe. A leszedett zöldségeket ládástól hordtuk el, ponyváztunk, istállót reteszeltünk. Még a libákat is sikerült a helyükre terelnem, persze csak a fenyítőeszközül szolgáló seprűvel. Éppen végeztünk mindennel, mikor megérkezett a vihar. Kocsiba pattantunk.
- Kafa kis Jeep. Ez Felixé? -kérdezem a kocsibelsőben nézelődve.
- Igen. Nem egy mai darab, de bírja a terepet. Harland már többször felajánlotta, hogy vesz neki egy tisztességes autót, választhat, amit csak akar. De Felix nem akart. Ragaszkodik ehhez a hörgő sárszörnyhöz.
Cesar gázt adott, és abban a pillanatban megértettem, miért nevezte hörgőnek, de biztosított róla, ennek ilyen hangot kell kiadnia. A ranchre vezető kavicsos földút közepén viszont feltűnően lelassultunk. Aztán döcc, se előre, se hátra. Cesar mélyet sóhajtott, észrevettem, ahogy összeszorítja vékony ajkait.
- Mi a gáz? -kezdtem gyanakodni; ha ő sóhajtozik, akkor tényleg baj lehet. Ekkor már golyózáporként kopogtak a szélvédőn az esőcseppek. Cesar letekerte az ablakát, és kihajolt rajta.
- Aha, szuper. Beragadtunk -mormolta, majd rükvercbe tette a dzsippet és gázt adott. Meg sem billentünk, pedig a motor Hulk-ként őrjöngött alattunk. Sárcseppek csapódtak az üvegre.
- Amikor szólok, taposs a gázra, oké? -nézett szemembe egy pillanatra, s csak arra eszméltem fel, hogy tárva-nyitva a vezető oldal, a kormány mögött senki.
- Hogyne lenne oké -meresztettem ki szemem, majd átmásztam a volánhoz. Hatalmas volt a kormánykerék, mintha egy hajót kéne vezetnem.
- Most! -jött az erőlködő kiáltás. Földöntúli hangokat produkáltunk, de sikerült. Előre lódult a járgány. Visszakecmeregtem a helyemre, Cesar bőrig ázva ült be mellém. Ingje mellkasára tapadt.
- Tudsz róla, hogy egy kicsit vizes vagy? -vigyorogtam.
- Jé, tényleg -csodálkozott rá, majd megrázta a haját. Két kézzel próbáltam hárítani vízcseppes támadását.
- Hé! -nyafogtam, s mindketten egymásra nevettünk. Gyönyörűek a fogai, fogkrémreklámokból is megélhetne.
- Indulamandula! -zenét kapcsolt, majd a kormányra markolt. Állati jó kedvű volt. Egy darabig még vigyorogtam, és fel sem tűnt.
- Tök jófej vagy -ismertem be az ablakon kibámulva. A mobilomat szorongatva vártam, hogy Liam válaszoljon az előbb írt üzenetemre. Végre rezgett a masina - Ki tudnál rakni a Nassau utca körül? De a Huntington körút is megteszi.
- Természetesen. Odaadjam az esernyőmet? -kérdezte, miközben jobban szemügyre vette a szürke égboltot.
- Már alig esik. És van kapucnim, köszi -mást sem érzek iránta, mint hálát- Köszi mindent, Cesar! -megeresztek felé egy mosolyt, még ha nem is veszi észre.
- Igazán semmiség -bólint mélyen. Megérkezünk, elköszönök. A sarkon már ott vár Liam.
- Biztos ezt akarod? -kérdezi nyugtalannak tűnve. Széldzsekijének minden zsebét és patentját megszemlélem, miközben tisztán érzem, ahogy felpörög a pulzusom.
- Semmi mást -nyögöm ki megváltozott hangszínen. Befordulunk a Nassau utcába. Már gombóc gyüledezik a torkomban. Az angyalszárnyat formáló kilincs láttán ráadásként gyomron rúg valami. Kész roncs leszek, ha így folytatjuk. Úristen, hiszen én megálmodtam ezt. Ezen az ajtón lépett ki Louis én meg rohantam utána, de el nem értem.
- Fal fehér vagy, minden oké? -hajol oda Liam.
- Ne most! Próbálom nem kidobni a taccsot! -szűröm ki fogaim közül. Fel sem fogom, mit művel a testem, miért fordult ellenem. Sötét, templomszerű térben találjuk magunkat. Liam némán int fejével az alaksorba vezető lépcsők felé. Dohos raktárfélébe érkezünk le.
- Itt dolgozik? Ez biztos? -még én sem hallom meg a saját hangom. Liam biztatóan rám mered.
- Hahó! Van itt valaki? -néz körbe, s minden apró lépésére szőrszálhasogatóan nyikordul egyet a kőkori padló. Semmi sincs itt csak végtelenbe érő polcsorok tele könyvekkel és dossziékkal, meg egy homályosan megvilágított íróasztal, halomra zsúfolva mindenféle irattal.
- Ki az? -szűrődik a polcok közül egy hang, és nem éppen olyan, mint amilyenre emlékszem, de tudom kié. Elzsibbadnak végtagjaim.
- Mi csak...-kezdi Liam, ám néma csend áll be, amikor előlép az, akit kerestünk. Az ájulás kerülgetett, és megmukkanni sem tudtam volna. Ezt hívják úgy: sokkos állapot. Nem akartam éppen most összeesni, így hát kétségbeesve vívódtam a szervezetem merényletével szemben. Csak bámultam rá, mindenféle szemérem nélkül, bámultam és megvizsgáltam minden egyes porcikáját.
- Ti mit kerestek itt? -kérdezte lepetten, és nem úgy tűnt, mint aki örül nekünk. De egyből felismert. Viszont ő más volt. Teljesen más. Tartása furcsán lomha, görnyedtnek tűnt, arca piros pöttyökkel mintázott, vastag keretes szemüvege maszatos volt. Nem láttam jól a szemét. Zsírtól fénylő haja a fejére tapadt, az öltözéke pedig olyasféle volt, mint amit nagyapa visel a nyugdíjas klub kártyapartiján; mohazöld, bolyhos kardigán, három számmal nagyobb vászonnadrág. A cipőt és a nadrágból kibukkanó zoknit jobb, ha meg sem említem.
- Te vagy Louis Tomlinson, igaz? -kérdezte Liam bátortalanul. Ő sem volt kevésbé ledöbbenve. Nem tudom miért, de hamar túltettem magam a lúzer kinézetű fiún, és csak az bömbölt a fejemben: Ő Louis. Akárhogy is nézzen ki, ő az.
- Igen, én. Ez pedig az archívum, ahová csak engedéllyel lehet belépni -hangja kezdett úgy csengeni, ahogy elképzeltem. Sűrűn nyeldestem, de a gombóc nem tágított.
- Ne haragudj, csak...- Liam még mindig a szavakat keresgélte, de aztán rám sandított és felbátorodott- Még be sem mutatkoztam. Liam Payne vagyok. Nagyjából egy éve megmentetted Ninát. Meg akarom köszönni, amit tettél.
Liam szerfelett magabiztosnak tűnt. Ekkor jött el a pillanat, hogy dzsekije ujjába kapaszkodjak.
- Nincs mit. Nem vagyok egy barátkozós típus, úgyhogy jobb lenne, ha mennétek. Rengeteg a dolgom -zsebre tett kézzel, barátságtalanul méregette Liamet. Rólam szinte tudomást sem vett.
Bedugult a fülem és fehér homály borult a világra. Akkorákat pislogtam, mint valami retardált, mert még nézni akartam őt. Nézni, hogy elhiggyem, amit látok. De éreztem, hogy baj lesz, ha nem kapok rövid időn belül friss levegőt.
- Jó, indulunk -kapott Liam zavartan a tarkójához, majd felém fordult. Várta, hogy reagáljak valamit, de a talpon maradásért kellett küzdenem. Nem látom a tekintetét rendesen, nem látom! -visítottam legbelül. Ahogy ez a Tomlinson fiú kivette ocsmány kardigánja zsebéből a kezét egy kis könyv pottyant ki belőle. Liam villámgyorsan lehajolt érte.
- Útlevél? -nézett rá magyarázatot várva- Elutazol?
- Két éves ösztöndíj programra megyek az Államokba. Holnap indulok. Tehát mint mondtam, rengeteg a dolgom! -hangsúlya goromba volt, arcvonásai már-már undorral telik. Nem értettem, hogy lehet ez. Hogy lehet ő az, aki megmentett? Hogy álmodhattam őt meg olyan tökéletesnek? Egy éve, amikor magamhoz tértem és ő beköszönt a kórházba, egészen másképp nézett ki.
- Elájulok -szökött ki a számon a halk nyöszörgés. Eltűnt előlem Louis, a polcok, csak Liam pulcsijának illatát éreztem.
- Nina, kint vagyunk -búgta fülembe, s egyszerre tovatűnt az ájulás-közeli állapotom. A bordáim mögötti maró érzés viszont nem múlt el és emellé rámtört a keserűség is. Sírni tudtam volna, de nem akartam. Egy darabig a betont bámultam, megvártam míg elül a könny szemem elől. Aztán vonakodva, de Liamre néztem. Kitörtek belőlem a gondolatok.
- Nem az a baj, hogy nem tudtam ki leszek, hanem, hogy nem tudtam, ki szeretnék lenni. Most pedig találkoztam a fiúval, akit Louis Tomlinsonnak hívnak, és minden egyszerre tört szét bennem. Már ami maradt. Mert csak egyszer nézett rám, s akkor is közönyös, üres, érdektelen tekintettel. Csak egy idegen voltam a számára. És fel kell fognom végre, hogy ő sem más nekem. El kell őt engednem, örökre. Menni fog? -ezt kérdezgeti egy visszatérő hang a fejemben, és képtelen vagyok rá egyértelműen válaszolni. Hiába tudom, hogy Cesar igazat mondott; eszem ágában sem volt túllépni rajta. Eddig. A találkozás sokat segített. Pofon csapott a felismerés: ez nem ő. Ő sosem nézett volna rám ilyen ridegen, ilyen érzelemmentesen. Méghogy ő az én hősöm? -várakozóan bámultam Liamre, hátha mond valami vigasztalót.
- Mindegy, hogy kit minek hiszel, de a végén úgyis neked kell megmentened majd saját magad.
- Az illúzióm sokkal kényelmesebb volt.
- Ahogy mondtad, nagy pofont kaptál -ahogy szemembe nézett, a vesémig látott.
- De nem akkorákat, mint te tegnap. Hogy vagy? -óvatosan megérintettem a szeme alatti tarka monoklit.
- Edzésnek jó volt -rántja meg vállát egy aranyos félmosoly kíséretében- Kiheverem.
- És a szüleid? Nem akartak a szekrénybe zárni? -amint kimondtam, megbántam- Bocs, tudom ez szörnyű emlék neked.
- Nem, végre megmondtam nekik. Megmondtam mindent, amit egy ideje már érlelgettem magamban.
Végre már nem forgott velem a Nassau utca, és csak Liamre tudtam koncentrálni.
- Micsoda? Ez komoly? Mit mondtál nekik?
- Azt kérdeztem szerintük élet-e az, amibe a boldogtalanságom árán hajszoltak. Kijelentettem, hogy köszönöm, de nem kérek belőle. Hála neked Nina, megtaláltam a helyes irányt, már csak az utak közül kell választanom. Ha ők ebben nem támogatnak, ám legyen.
- Ezt mondtad nekik? -kezem a szám elé kaptam, mert végre valami jó történt. Valami, aminek volt értelme.
- Pontosan így. Anyám sírni kezdett, apámtól várt megoldást, ő viszont némán és döbbenten meredt rám. Haragszom rájuk, de nem akarok drámát. Csak hagyjanak végre, hagy éljek.
- Őszintén megmondom, nem számítottam erre. Végre kiálltál magadért! -magamhoz öleltem, és megnyugvást éreztem. Valami rémesen fájt legbelül, de az élet megy tovább. A Louis históriának ezennel vége. Másokkal akartam foglalkozni. Villámként csapott belém az egetrengető felismerés: megvan, ki akarok lenni...
A buszon zötyögve az előttem levő ülés háttámlájára firkált feliratok olvasgatásával próbáltam lekötni magam. A "Dögölj meg Patrick!" és a "Szeretlek, imádlak, de jól megdugnálak!" üzenetek bár roppant érdekesnek bizonyultak, mégsem terelték el a figyelmem eléggé, hogy ne gondoljak Louis-ra. Nem hagy jó szájízt a csalódottság. S, amikor megérkeztünk némi séta után, a házunk előtt parkoló kisteherautó eszembe juttatta: ja igen, mellékesen nem lakunk már itt. Liam szó nélkül tűnt el mellőlem. Apa az ajtóban állt.
- Ennyi volt, indulnunk kell végleg? -kérdeztem, ahogy beléptem az ajtón; talán utoljára. Apám békítően felémvillantott egy félmosolyfélét.
- A többiek már ott vannak. Téged vártalak. Menjünk! -karol át finoman, és azon kapom magam, hogy nincs kedvem ellenkezni. Sóhajtok és még egyszer körbenézek a kiürült nappalin, felsandítok a lépcsőn. Viszlát. Nevezzük sorsnak azt a kegyetlenséget, ami úgy rendezte, Liam lógó orral álljon az út túloldalán. Apa már akkor kocsiban ült.
- Egy perc, oké? -dörmögtem, s mázsás lábakkal odasétáltam hozzá - Utálom ezt mondani, de...vigyázz magadra! - nem akartam érzelgős jelenetet, mégis arra eszméltem, hogy elköszönök éppen, s a tudat ha akartam, ha nem, meghatott.
- A kivirágzott tavasz túl csodás volt, s most súlya alatt összeroppan a nyár. Mert elmész -mondta a régi búskomorsággal arcán. Ez a tekintet egykor háborúknak vethetett volna véget.
- Szeretem a szavaidat hallgatni, mégha szomorúak is -simítottam végig nyakán, majd mellkasára borultam, s már csak egy gyászos hegedűszóló hiányzott aláfestőzeneként - Szia -súgtam összeszorított szemekkel. Aztán hátraléptem és némán, -tekintetemmel tekintetéhez szólva- elbúcsúztam. Elbotorkáltam a kocsihoz, és vissza sem néztem. Akkor és ott megfogadtam, hogy soha többé nem búcsúzom el. Senkitől. Előbb Floyd, majd Louis, most pedig, ha nem is örökre, de Liam.
- Indíts már! -morogtam apának, miközben túl feldúltan sikerült magam elé rántanom a biztonsági övet. El innen, messze!
Az egész fővároson átutaztunk, s közben már a színes fényű este bontogatta szárnyait. A szürkületet a narancs naplemente törte meg, pont a horizonton, egyenesen a szemünkbe tűzve. A kellemesen ringató autóban végre felszabadultak pontosan megfogalmazott gondolataim. Olyasvalaki akarok lenni, aki mások gondját a sajátja elé helyezi, mint Liam. Aki önzetlenül teszi, amit tesz, aki megbecsüli azt, ami éppen van, mint Niall. Aki nem hátrál meg semmitől, és más szemszögéből is megpróbálja megérteni a dolgokat. Aki attól, hogy felébredt, még mer nagyot álmodni.
Valamit szólnom kellett, ha beszélgetni akartam apával.
- Szóval? Visszamész az őrsre? Megint te vagy Horan főhadnagy? -kérdeztem a kesztyűtartóban kotorászva. Apa a borostáját sercegtette, miközben válaszolt.
- Nagyon úgy néz ki -bólintott feszülten- Mit szólsz hozzá?
- Ha ezt akarod csinálni! De ki fogja irányítani az éttermet?
- Anyád.
- Anya?
- Igen, nagyon lelkes az ötlettől. Attól már kevésbé, hogy újra nyomozó leszek.
- Kopóskodsz, ahogy ő mondaná.
- Egen -sóhajtott, majd kissé gyanakvóan elmosolyodott.
- Mi az?
- Történt valami? Ma mintha nyugodtabb lennél.
Nyugodt, apa? -nevetettem magamban örömtől mentesen- Ez inkább szomorúság.
- Jól látod.
- Már nem vagy annyira dühös rám?
- Nem vagyok -tettem kezem a vállára. Hirtelen zavar kelt viselkedésében, mintha eszébe jutott volna valami. Niall is ilyen volt ma - És te rám?
- Ugyan! Sosem voltam igazán! -legyint. Akkor veszem észre, hogy kiértünk a centrumból, és a tengerparti körútra hajtottunk. Kertvárosias nyaralók, békés családi házak sorakoznak fel egymás után, s más sem látok csak nyugodtan sétálgató párokat, kutyát sétáltató hölgyet, házaspárt babakocsival, csinosan felöltözött tinilányokat, mókát, kacagást. Ez Sandycove. Kíváncsian nyújtogatom a nyakam, ahogy érzem, hogy lassul a kocsi. Kapkodva kiszállok és megállok az út mentén. Igaza volt Niallnek, de nem akarom bevallani; lélegzetelállító a látkép. Főleg most, ahogy a mélykékké sötétülő tengerfelszín találkozik a ciklámen égbolttal, rajta pedig sápadt csipkefelhők díszelegnek. A víz békésen ringatta hullámait, halkan susogva táncolta körbe a belőle peckesen kimeredő sziklacsoportokat. Kicsit balra élénkzöld gyep, padokkal. Gyönyörű -rebegte lelkem.
- Isten hozott itthon! -köszörülte meg torkát apa, s kissé elfátyolosodott tekintettel a mögöttünk magasodó ház felé bökött fejével. Másodpercekig csak próbáltam felfogni, amit látok.
- Kösz, apu! -motyogtam tátva maradt szájjal. A téglából épített kerítésen egy táblácska tudatta, kik laknak itt: The Horans. Izgatottság fogott el. Mintha csak egy kertépítész tervezte volna az épület előtti növénykompozíciót. A térkővel kirakott kocsibejárót pici fehér fények szegélyezték. A teret helyenként vagy selymes fűszőnyeg, vagy egy-egy különleges, égigérő pálmafa törte meg. A bejárathoz néhány lépcső vezetett fel, két oldalt apró kert, benne kék hortenziákkal. Ekkorákat még sosem láttam. Az emeletnek egybefüggő terasza volt, a tolóajtók, ablakok tetőtől talpig üvegből.
- Csípj meg -súgtam magam elé. Apa árnyékként követte minden lépésemet.
- Na, bemegyünk?
Bementünk. Boldogan vettem észre, hogy Niall nem neheztel rám, s ezt csupán abból sikerült leszűrnöm, hogy a nyakamba vetette magát, amint beléptem. Példáját anya is követte. Megbékéltem, látták rajtam. Mind a hárman árgus szemekkel figyelték arcomat, miközben Niall részletesen körbevezetett és mindent elmagyarázott. Gőzöm sincs mi ütött belém vagy mi változott meg bennem a nap folyamán, de olyan jól esett a családommal lenni.
- ...igen Niall, látom! Nem vakultam meg! -nevettem- És igen, gyönyörűek ezek az üveg padlóvázák is ezekkel a pompázatos barackszínű...
- Kardvirág! -világosít fel fülig érő vigyorral.
Tényleg csak kapkodtam a fejem. Annak ellenére, hogy minden még új volt és szokatlan, otthonomnak éreztem ezt a helyet. Talán a benne lakók miatt. Fogalmam sem volt, mennyi időbe telhetett mindent beszerezni, a bútorokat méretre szabatni, a garnitúra huzatokat, a függönyt kiválasztani. Anya épp azt mesélte, miközben a többiek visszafogott lélegzettel vezettek fel az emeltre, hogy Amanda és ő kifosztották az IKEA-t. Azt el is hiszem.
- Készen állsz? -ugrott mögém az öcsém, és mindkét tenyerét a szememre tapasztotta.
- Teljesen. De ha pink a falam, végetek!
- Nina, ez a szoba különleges. Amanda minden kreativitását beletette -közli anya elfojtva majd kirobannó önkívületi örömét. Lassan totyogtunk be az ajtón, puha szőnyeget éreztem meztelen lábam alatt. Levendula illatot szimatolok.
- Voilá! -énekli Niall, mikor elveszi pracliját arcomból. Tágra nyitottam szemem és akaratomon kívül elmosolyodtam.
- Álmodni sem lehetne mesésebbet! -hangom fátyolos és kislányossá vékonyult. Kezdek úgy beszélni, mint Shelby. Az ágyra vetem magam, kinyúlok, mint egy béka. Kisvártatva Niall is csatlakozik és majdhogynem tényleg kilapít. Mikor is nevettem ilyen önfeledten utoljára?
- Te jószagú kéksajt! -tátja el száját öcsém, ahogy a plafonról szembeköszön vele saját arca. Na meg mellette az enyém - Ezt még én sem láttam! -hahotázik.
- Kicsit talán túlzás, de nem akartam beleszólni. Amanda annyira lelkes volt!
- Ezt meg kell neki köszönnöm -ülök fel még mindig a tükörborította fellegeket kémlelve.
S, hogy milyen is volt ez a szoba? Az emelet legtágasabbika, tengerre néző, kábító kilátással. Az ágy alattam, akár a tejszínhab, rajta bézsszínű huzattal. Díszpárnáimon tengerkék minták. A sarokban meghitt kuckó, gigantikus babzsákkal, ami felett gigantikus méretű álomfogó lógott. Fénylő fehér fiókrendszerek és polcok mindenütt.
- Szóval tetszik, hm? -karolta át anya apát.
- Nagyon! Szoba az újrakezdéshez -tettem össze két kezem. Képtelen voltam kifejezni hálámat, hogy mindezt értem, nekem. Magamra hagytak, mondván barátkozzak az új környezettel. És csak ezután fedeztem fel a legértékesebb részleteket újdönsült birodalmamban; és csak én maradtam meg az emlékeim. Az ágyam feletti falon fekete képkeretek kusza kompozícióban függtek, bennük nagyon régi családi fotókkal. Ahogy a szüleim esküvői képét néztem, meg az nagyszüleim boldog arcát az európai körútjukon, Niallt újszülöttként... emlékezni kezdtem. Emlékezni az érzésre, milyen boldog gyerekkorom volt. Emlékeztem az első napra az iskolában, az első kiesett fogamra, a gimis bálra, a bejglit zabálós karácsonyokra; ízekre, illatokra, és...
Ez nem minden. Ami egész nap motoszkált bennem, végre felfedte magát. Nem volt véletlen, hogy magával ragadott a jelmezekkel teli kirakat. De mire kiagyalhattam volna, melyik képkocka hiányzik a kirakósból, kellemes álom nyomott el. Azaz, hogy csak kellemesnek induló.