Mielőtt ez az őrület elkezdődött, az a fajta srác voltam, aki eszelős kacajjal ugrott fejest a káoszba, és azt hitte saját maga döntheti el, akar-e felelősséget vállalni, akar-e korlátokat, határokat, szabályokat. Egészen idáig úgy rémlett olyasvalaki vagyok, aki nem akarja ezeket a béklyókat, csakis egyet: szabadságot. De a dolgok megváltoztak, amikor benőtt annyira a fejem lágya, hogy belássam: még velem is előfordul, hogy szükségem van másokra. Rá kellett jönnöm, hogy akad egy-két ember, akiknek a létezése engem is éltet. S ha ez így van, máris van mit vesztenem. És miután nem mindennapi küldetést vettem a nyakamba, ami mellesleg kihat az egész életemre, és kihathat bárkiére- felelősség terhel. Ez már nem arról szól, amivel elindultam San Fransiscoba pár éve. A zavar, ami a fejemben, és a környezetemben tetőzött kezdett nyugtalanítani; uralni akartam, rendet tenni, átlátni rajta, s legfőképpen biztonságban tudni az embereket. Mert én valójában ide tartozom. Dublinba. Ez az én otthonom. Hajmeresztő dolgok történtek, és megalapozott gyanúm, hogy ez csak az előszó volt. De ez titok! Minden titok! Én csak egy vicces és okos fiú vagyok, aki színészkedik és kerüli az apja hírnevével járó nyilvánosságot, közfigyelmet. Kivéve persze a színpadon.
Túl a legeslegelső előadásomon, az azt követő háromszoros vissza tapson, és nem utolsó sorban a színésztársak gratulációján, és én a nagy debütálásomat mégsem tudtam élvezni úgy, ahogy elképzeltem. A szerepem, Jágó negatív gondolkodása mintha ragaszkodna Cristoph-hoz is. Bár a társulat nagy ünneplést tartott az Othello első előadása után, úgy döntöttem inkább csendben elsunnyogok, és majd elintézem a dolgot a "hosszú volt ez a nap, elfáradtam" dumával. Ez végül igaz is, a fejem annyira fájt, mintha odabent valaki fát hasogatna. Miután felnyaláboltam a cuccomat, kiosontam a művészbejárón és behuppantam a kocsimba, a kormány alatti fiókban pedig sürgősen kerestem egy fájdalomcsillapítót, aztán sóhajtozva rábuktam a kormányra, élveztem kicsit a hangszigeteltséget.
- Jobb lesz ha szemmel tartalak. Elég jó színész vagy -szólalt meg az összetéveszthetetlen hang, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Rögtön a visszapillantóra kaptam a szemem, amiben egy lézerkék, halványan vigyorgó tekintet szegeződött rám.
- Örülök, hogy a társaságomra vágytál, de nem szeretnék emiatt többször alsógatyát cserélni -háborgok tenyeremet a mellkasomra tapasztva, levegőért kapkodva.
- Akkor nem lenne szórakoztató.
- Hálás lennék, ha más mulatságot keresnél. Miért vagy itt? Azt meg sem kérdezem, hogy törted fel a kocsim bombabiztos lopásgátló rendszerét. Én tanítottam.
- Hogy-hogy miért vagyok itt? Jöttem megünnepelni a sikeres szereplésed! Láttalak ám! Shakespeare ujjong a sírjában -dőlt hátra halálos nyugalommal. Túl sötét volt, nem láttam mást, csak egy éjfekete sziluettet, meg a közvilágítás gyér fényében fel-felragyogó szempárt. Nem épp evilági tekintet volt, s mindig ott bujkált benne a fenyegetés.
- Na ne röhögtess! És végképp ne nézz ennyire hülyének!
- Mikor néztelek? -kontrázik rá gúnyosan, tudván, nincs jó válasz rá. Mielőtt visszajöttem a szülővárosomba, azt hittem remekül kiismerem az embereket. A nyugati parton legalábbis úgy tűnt mindenki tök egyszerű, mint a faék. De erre rácáfolván jött a Horan lány, aztán meg Ezra, aki valaha a legjobb barátom volt. Bár tény, hogy az az illető már nem él benne. Ez az új fiú, Louis, sokkal bonyolultabb volt, mint egy összekevert Rubik kocka, melynek minden lapja egy mester szintű sudoku. Megőrjített, hogy sosem tudtam, mi lesz a következő lépése. Félkézzel belebuherálok a legravaszabb vírusíró programokba is, sőt, ha hagyták volna még a Pentagon tűzfalát is feltöröm, de ő bezzeg?! Nem adta magát könnyen. Sőt. Ő járt előttem kettővel, s nem fordítva. Ez pedig próbára tette az idegrendszeremet.
- Nincs semmi dolgod? Az meg hogy lehet? Nem akarod a világot megmenteni? Vagy a húgodat meglátogatni? -kérdeztem ártatlanul, hogy mondjak valamit, mert a csend plusz Louis plusz sötétség plusz kicsi, zárt tér egyenlő kellemetlen izzadás és feszültség. A slusszkulcson függő Golden Gate medált pöcköltem csevej reményében, mikor váratlanul egy erőszakos kéz húzta hátra a fejem a torkomnál fogva. Éreztem, ahogy vadul lüktet a nyaki artériám.
- Mire akarsz célozni ezzel? Mi közöd neked Gracehez, hm? -sziszegte a fülembe, és talán hihetetlen, de el tudtam róla képzelni bármit. Azt is, hogy nem baráti a jötte. Azt meg végképp - s ez egyre inkább megrémített- hogy szó nélkül, egy mozdulattal kinyírna, ha azt az utasítást kapja a főnökétől, megbízójától, akárki legyen is az.
- Ha megfojtasz, nem fogok válaszolni -nyögtem ki halkan, szakadozva, levegőért rimánkodva. Amint végre elengedett, a köhögéstől fulladozva fordultam hátra hozzá, felháborodásomnak és semmit nem értésemnek egyértelmű jelét adva az arcomon. Nem mintha meghatotta volna.
- Bocs. Elragadtattam magam. Érzékeny témába nyúltál. Nem tudhattad .mormolta oda kelletlenül.
- Most már tudom -köszörültem meg torkom sokadjára, és igyekeztem egyenletesen venni a levegőt épphogy egyben maradt légcsövemen keresztül. Hosszas, bizonytalan, mély és kiszámíthatatlan csend kezdődött, a "kedvencem". A hirtelen indulatú fickó a hátsó ülésen visszaszellemült nyugodt Buddha álcájába, hátradőlt, s kényelembe helyezte magát. Halvány lila gőzöm sem volt újfent, miért van itt.
Talán nem kellett volna, de ha valahol számítógépek vesznek körül és titkok, kénytelen vagyok zöld utat engedni a bennem élő hackernek. Így történt az is, hogy megszereztem az Ezráról és Louisról szóló mappát. Több száz gigányi feljegyzés, jelentés, fotó mindarról, amin keresztülment, ami őrzi a nyomát, hogy honnan indult, és mivé lett. Elég patetikusnak fog hangzani, de ezáltal egy igazi hős született, bár nem a klasszikus értelemben az is biztos. Kemény, sorsfordító és könyörtelen utazás volt, míg az a csodálatos szörnyeteg nem lett, aki most itt ül a kocsimban. Napokig olvastam az ellopott fájlokat, átváltozásának rémmeséjét, mert minden egyes pont és vessző érdekelt. Legbelül talán abban bíztam, találok egy apró kis lábjegyzetet, vagy egy zárójelet, ami bizonyítja, hogy nem tűnt el teljesen az az Ezra Theron nevű, ambíciózus és kalandvágyó fiú, akivel túléltem a végzősök gólyaavatási szertartásait, az első szakításomat, és nagyjából mindenből az elsőt. Mindig ott állt mellettem, falaztunk egymásnak, hazudtunk egymásért. Ezra szerelmes volt az életbe, gyönyörűnek látta. Ő volt a legizgalmasabb ember, akit ismertem. A végtelen kíváncsisága révén örök tudás után szomjazott. Néha belerokkant a sok behatásba, ami érte őt, ami a fejében gondolatokká szövődött. Neki mindig mindenre volt ötlete, mindenről volt véleménye, mindent ki akart próbálni. Állatorvos és tengerbiológus akart lenni. Világméretű tervei voltak, mint például, hogy állatvédelmi mozgalmakat indít, meg megóvja a kihalás szélén álló ritka fajokat. Naivnak tűnhetett volna ez a gyermeki nagyravágyás, de az ő szájából valahogy sosem hatott semmi képtelenségnek. Bár ha azt mondta volna, egy napon ő lesz a legerősebb, leggyorsabb, legjobb harcos, az egyetlen férfi akit felháborítóan sármossá tesz a többnapos borosta, aki hősként fog ártatlanokat megmenteni, szembemenve a törvénnyel, miközben egy szupertitkos alakulat tagja, ahol minden high tech és méregdrága, talán kétkedek egy kicsit. De itt a jelenbéli bizonyíték; Ezra előtt tényleg nincs olyan, hogy lehetetlen. Mondjuk ez az életébe került. És még fogalmam sem volt, hogy ki is ez a két fiú, Louis és Ezra, melyiknek drukkolok, melyikből mennyi az igaz.
Természetes hamar kiderült, hogy szupertitkos dolgokba ütöttem bele az orrom, vagyis hogy esti meseként Ezra Theron aktáit olvasgattam, amit nyilván nem véletlenül rejtettek olyan jó mélyen el. Naná, előlem nem elég mélyen. Persze volt egy kis böjtje a kíváncsiságomnak, de egy egész kellemes kis fejmosással megúsztam, Ezra pedig meglepő módon nem vágta át a torkom, mi több, mesélni kezdett. Nem sokat, nem túl személyeseket, mert nem vagyunk kebelcimborák, de akkor először azt éreztem, van még vajmi remény, hogy bízzon bennem.
- Tudom, hogy bármiféle infót meg tudsz szerezni ha akarsz. De olyat nem tudsz megszerezni, aminek nem tudsz a létezéséről -szólalt meg kirévedve az ablakon. Mindig borús hangja visszarántott a fejbéli kalandozásból.
- Rendben, türelmes kivárom, amíg végzel a hatásvadász, feszültségfokozó bevezetőddel -vigyorodtam el, s észrevettem, hogy egy pillanatra felakadnak a szemei.
- Ha azt akarod, rögtön a közepébe csapok, de nem fog tetszeni -ásít unottan- Valószínűleg ki akarnak nyírni téged -rántja meg a vállát, s még mindig olyan higgadt, mint aki épp meditál.
- Mi van?! -ugrok meg az ülésben, s a hirtelen jött rémülettől a kormányba kapaszkodnék, de a kürtre tenyerelek, s felbőgő hangja tovább fokozza a szívbajt. Ezra halkan, elfojtva felnevet - Mégis mi a franc olyan vicces ezen? Vagy csak ugrattál? -emelem fel hisztérikusra vékonyult hangom, és jelenleg nincs az a véreskezű Ezra Theron, aki olyan falfehérré sápasztana, mint ez a hír.
- Ez meglehetősen béna vicc lenne -sötétül el a hangja- Van még néhány fekete folt, amit nem tudsz a LOOP-pal kapcsolatban. Tulajdonképpen semmit nem tudsz. Az elsődleges veszélyt a szervezetre nem az alvilág és nem is a hatóság jelenti. Az ellenség köztünk van, a LOOP-on belül.
El tudtam volna képzelni, hogy ez is csak egy szemét tréfa, de ahogy Ezra monológba kezdett, nagyon úgy tűnt, hogy nincs ilyen szerencsém.
- Tudom, hogy a számítógépek világában előtted nincs titok -kezdte.
- És ugye jól érzem, hogy mégis valami megdöbbentőt fogsz közölni, amiről még csak sejtésem sem volt?
- Amit most mondani fogok, arról hallgatsz, mint a sír vagy kapsz egy sajátot. Világos vagyok?
- Inkább sötét -bólintottam és nem tudtam ellene tenni, megfeszült az állkapcsom.
- Nem értetted, miért fújtunk visszavonulót, holott a rendőrgyilkos szabadon rohangál odakint és röhög a markában, amiért tetőtől talpig sikerült bemocskolnia minket. Nem értetted, miért nem kaptuk már el a rohadékot. Megmondom. Azért mert most hirtelen minden egy lapra került fel, és az túl sok, hogy kockáztassuk. Felfogod mit értek azalatt, hogy minden? Te, én, a LOOP, a családod, a barátaid, bármelyik ártatlan ember. Ötven évnyi munka, vérrel, verejtékkel járó áldozat. Elsősorban nem az jelenti a kockázatot, hogy a szigetország teljes rendőri szervezete Dublinba sűrűsödve figyeli a legkisebb gyanús jelet is, hanem az, hogy a szervezet nem áll biztos alapokon, mivel az igazgató és a legfelsőbb tanács, akiknek a pénzéből felépült a LOOP, igencsak összerúgta a port, és akkor még finoman fejeztem ki magam. A tanácsnak is van pár katonája, akik normális esetben velünk egy csapatban játszanak. Olyasmi ez most, mint egy nagy családi viszály, csak jelenleg nem tányérok törnek, hanem emberéletek vannak téten.
- De miért az enyém? Mi bajuk velem?
- Ó, nem csak a tied. Sőt. Valójában van valaki, aki sokkal nagyobb szarban van, mint te, de ha nem vigyázol, ugyanoda kerülhetsz. Az egész éppen vele kezdődött; ő okozta az első belső konfliktust, vagyis érezhetően meggyengítette az egységünket. Persze akaratán kívül történt, éppen ezért ártatlannak számított. Szeretnél egy horrormesét hallani? Valójában nem is mese, mert ez a valóság, és következésképpen nincs boldog befejezés.
- Éppen eléggé rám hoztad a frászt, most már ne kímélj! Gondolom, ha valaki meg akarna ölni, majd te megvédesz engem. Igaz? -meresztettem rá a lehető legtágabbra nyitott szemeimet. Biztos látta, hogy szokásos poénkodásaim ide vagy oda, be vagyok rezelve, de rendesen.
- Rossz hírt kell közölnöm. Ebben nem bízhatsz. Akiről beszélek, őt is próbáltam megvédeni, de az lett a vége, hogy a tanács katonái megelőztek, és az illető kómában kötött ki.
- Úr Isten! Ugye nem Nináról beszélsz?! -tátottam el a szám, s meglódult szívverésemen kívül mást sem hallottam. Hero hallgatása beszédes volt - De. Biztos, hogy róla beszélsz. Kezdem érteni. Folytasd!
- Na igen, a csajt ki akarták nyírni, a kómába kerülésével azonban meggyőztük őket, hogy nem jelent többé veszélyt. Ki gondolta volna, hogy felébred?
- De mit tett?
- Rosszkor volt rossz helyen. Látott valamit, tudott valamit. Ártatlan szemtanú volt, nem szabadott volna ott lennie, pont akkor. Ez lassan három éve történt, amikor még Arthur és Georga zöldfülűnek számított. Ismered a szabályainkat. Ha egy civil így vagy úgy, de megtud valamit rólunk, azt ki kell iktatni. Kegyetlenség, igen, de tartanunk kell magunkat ehhez, máskülönben nem lenne LOOP. Szóval aznap éppen Arthurt küldték el egy akcióra, amikor a csaj bekavart. Art jól tudta, hogy mi következik, még ha azelőtt sosem kellett ilyesmit csinálnia. Mégsem tudta megtenni, helyette azt mondta a lánynak, hogy ha nem szeretné látni a családja halálát, akkor fogja magát és azonnal eltűnik az országból. A csel akár működhetett is volna, de semmiképp nem maradhatott titokban, s ahogy kiderült, hogy a csaj történetesen egy nyughatatlan kopó lánya, s ez a hír eljutott a tanácshoz is, az rögtön kézbe vette a dolog elsimítását. Az igazgató megtagadta a parancsot és szembe ment a felsőbbekkel, a mi pártunkat fogta. Mindez persze hiábavaló volt. Arthur teljesen kibukott, elvesztette az irányítást, segítenem kellett neki, és persze Ninának is. Elkéstem, a kocsijukat megbütykölték, amíg az kint parkolt a Horan-ház előtt. Abbahagyjam? Úgy nézel ki, mint aki sokkot kapott.
- Aha, azt hiszem lassan elég lesz -a sokk enyhe kifejezés volt mindarra, ami éreztem akkor. Ezra minden egyes szava képekké összeállva lebegett szemem előtt.
- Azt nem is gondoltam, hogy a pasijával együtt tervezett felszívódni. Életükért menekülő sebességgel csapódtak egy fának, a fiú kirepült a szélvédőn, és így túlélte. A lány viszont odabent maradt a roncsban, ami gyorsan lángra is...
- Mondom, hogy elég! -fakadtam ki dühösen. Vörös ködöt láttam szemeim előtt.
- Amilyen kíváncsi vagy, azt hittem érdekel minden részlet.
- Kösz, de nem! Ez nem!
- Kid neked ez a csaj, hogy ennyire elpuhultál? Csak pityeregni ne kezdj kérlek, nincs nálam vigasz-cukorka.
- Senkim sem ez a csaj -grimaszoltam rá rondán és megpróbáltam félretenni magamban Nina nevét- Szóval, ha nagyon-nagy mázlim van, nem halok meg, csak kómában kötök ki?
- Fogalmam sincs, öreg -veregetett vállon, aminek erőssége folytán nem annyira hatott biztatóan.
- Még sosem hallottalak ennyit beszélni. Főleg nem hozzám. Ha logikusan belegondolok arra a következtetésre jutok, hogy téged mégis érdekel az én épségem.
- Elég nagy hasznodat vesszük -rántja meg vállát.
- Oké, de leragadtunk ott, hogy én miért is jelentek a szervezetre veszélyt?
- Te? Veszélyt? Ugye milyen mókás feltételezés? Valamiért ez az öregek rögeszméje. Öregek alatt a tanácsot értem. Nem bíznak benned, egy kicsit sem. Részben érthető, hiszen a LOOP a hűségre és bizalomra épült, te pedig csak azért kerültél be, mert megfélemlítettek. Persze, hogy kockázatos vagy, hiszen egyszer már feltörted a szervereinket, ráadásul elég sok közöd volt mostanában Ninához is. Az a lány az első ember, aki eddig még a pokoli mázlijának hála túlélte a sziklába vésett törvényünket. De mondok neked valamit; örökké figyeljük a csajt és most, hogy az elevenébe találtunk, még inkább bevadult. Azt hiszi kicsináltuk a faterját. Ha váratlanul visszatérne az emléke arról, amit látott, s tud rólunk, abban a pillanatban meghal. Most pedig, amíg ellenünk igyekszik dolgozni, nagyjából egy hajszálon billeg a tanács türelme. Nem nyugszanak, amíg el nem hallgattatták. Érted már? Azzal, hogy bármiféle kapcsolatba kerültél/kerülsz vele, a saját és az ő sírját is ásod.
El tudtam volna képzelni, hogy ez is csak egy szemét tréfa, de ahogy Ezra monológba kezdett, nagyon úgy tűnt, hogy nincs ilyen szerencsém.
- Tudom, hogy a számítógépek világában előtted nincs titok -kezdte.
- És ugye jól érzem, hogy mégis valami megdöbbentőt fogsz közölni, amiről még csak sejtésem sem volt?
- Amit most mondani fogok, arról hallgatsz, mint a sír vagy kapsz egy sajátot. Világos vagyok?
- Inkább sötét -bólintottam és nem tudtam ellene tenni, megfeszült az állkapcsom.
- Nem értetted, miért fújtunk visszavonulót, holott a rendőrgyilkos szabadon rohangál odakint és röhög a markában, amiért tetőtől talpig sikerült bemocskolnia minket. Nem értetted, miért nem kaptuk már el a rohadékot. Megmondom. Azért mert most hirtelen minden egy lapra került fel, és az túl sok, hogy kockáztassuk. Felfogod mit értek azalatt, hogy minden? Te, én, a LOOP, a családod, a barátaid, bármelyik ártatlan ember. Ötven évnyi munka, vérrel, verejtékkel járó áldozat. Elsősorban nem az jelenti a kockázatot, hogy a szigetország teljes rendőri szervezete Dublinba sűrűsödve figyeli a legkisebb gyanús jelet is, hanem az, hogy a szervezet nem áll biztos alapokon, mivel az igazgató és a legfelsőbb tanács, akiknek a pénzéből felépült a LOOP, igencsak összerúgta a port, és akkor még finoman fejeztem ki magam. A tanácsnak is van pár katonája, akik normális esetben velünk egy csapatban játszanak. Olyasmi ez most, mint egy nagy családi viszály, csak jelenleg nem tányérok törnek, hanem emberéletek vannak téten.
- De miért az enyém? Mi bajuk velem?
- Ó, nem csak a tied. Sőt. Valójában van valaki, aki sokkal nagyobb szarban van, mint te, de ha nem vigyázol, ugyanoda kerülhetsz. Az egész éppen vele kezdődött; ő okozta az első belső konfliktust, vagyis érezhetően meggyengítette az egységünket. Persze akaratán kívül történt, éppen ezért ártatlannak számított. Szeretnél egy horrormesét hallani? Valójában nem is mese, mert ez a valóság, és következésképpen nincs boldog befejezés.
- Éppen eléggé rám hoztad a frászt, most már ne kímélj! Gondolom, ha valaki meg akarna ölni, majd te megvédesz engem. Igaz? -meresztettem rá a lehető legtágabbra nyitott szemeimet. Biztos látta, hogy szokásos poénkodásaim ide vagy oda, be vagyok rezelve, de rendesen.
- Rossz hírt kell közölnöm. Ebben nem bízhatsz. Akiről beszélek, őt is próbáltam megvédeni, de az lett a vége, hogy a tanács katonái megelőztek, és az illető kómában kötött ki.
- Úr Isten! Ugye nem Nináról beszélsz?! -tátottam el a szám, s meglódult szívverésemen kívül mást sem hallottam. Hero hallgatása beszédes volt - De. Biztos, hogy róla beszélsz. Kezdem érteni. Folytasd!
- Na igen, a csajt ki akarták nyírni, a kómába kerülésével azonban meggyőztük őket, hogy nem jelent többé veszélyt. Ki gondolta volna, hogy felébred?
- De mit tett?
- Rosszkor volt rossz helyen. Látott valamit, tudott valamit. Ártatlan szemtanú volt, nem szabadott volna ott lennie, pont akkor. Ez lassan három éve történt, amikor még Arthur és Georga zöldfülűnek számított. Ismered a szabályainkat. Ha egy civil így vagy úgy, de megtud valamit rólunk, azt ki kell iktatni. Kegyetlenség, igen, de tartanunk kell magunkat ehhez, máskülönben nem lenne LOOP. Szóval aznap éppen Arthurt küldték el egy akcióra, amikor a csaj bekavart. Art jól tudta, hogy mi következik, még ha azelőtt sosem kellett ilyesmit csinálnia. Mégsem tudta megtenni, helyette azt mondta a lánynak, hogy ha nem szeretné látni a családja halálát, akkor fogja magát és azonnal eltűnik az országból. A csel akár működhetett is volna, de semmiképp nem maradhatott titokban, s ahogy kiderült, hogy a csaj történetesen egy nyughatatlan kopó lánya, s ez a hír eljutott a tanácshoz is, az rögtön kézbe vette a dolog elsimítását. Az igazgató megtagadta a parancsot és szembe ment a felsőbbekkel, a mi pártunkat fogta. Mindez persze hiábavaló volt. Arthur teljesen kibukott, elvesztette az irányítást, segítenem kellett neki, és persze Ninának is. Elkéstem, a kocsijukat megbütykölték, amíg az kint parkolt a Horan-ház előtt. Abbahagyjam? Úgy nézel ki, mint aki sokkot kapott.
- Aha, azt hiszem lassan elég lesz -a sokk enyhe kifejezés volt mindarra, ami éreztem akkor. Ezra minden egyes szava képekké összeállva lebegett szemem előtt.
- Azt nem is gondoltam, hogy a pasijával együtt tervezett felszívódni. Életükért menekülő sebességgel csapódtak egy fának, a fiú kirepült a szélvédőn, és így túlélte. A lány viszont odabent maradt a roncsban, ami gyorsan lángra is...
- Mondom, hogy elég! -fakadtam ki dühösen. Vörös ködöt láttam szemeim előtt.
- Amilyen kíváncsi vagy, azt hittem érdekel minden részlet.
- Kösz, de nem! Ez nem!
- Kid neked ez a csaj, hogy ennyire elpuhultál? Csak pityeregni ne kezdj kérlek, nincs nálam vigasz-cukorka.
- Senkim sem ez a csaj -grimaszoltam rá rondán és megpróbáltam félretenni magamban Nina nevét- Szóval, ha nagyon-nagy mázlim van, nem halok meg, csak kómában kötök ki?
- Fogalmam sincs, öreg -veregetett vállon, aminek erőssége folytán nem annyira hatott biztatóan.
- Még sosem hallottalak ennyit beszélni. Főleg nem hozzám. Ha logikusan belegondolok arra a következtetésre jutok, hogy téged mégis érdekel az én épségem.
- Elég nagy hasznodat vesszük -rántja meg vállát.
- Oké, de leragadtunk ott, hogy én miért is jelentek a szervezetre veszélyt?
- Te? Veszélyt? Ugye milyen mókás feltételezés? Valamiért ez az öregek rögeszméje. Öregek alatt a tanácsot értem. Nem bíznak benned, egy kicsit sem. Részben érthető, hiszen a LOOP a hűségre és bizalomra épült, te pedig csak azért kerültél be, mert megfélemlítettek. Persze, hogy kockázatos vagy, hiszen egyszer már feltörted a szervereinket, ráadásul elég sok közöd volt mostanában Ninához is. Az a lány az első ember, aki eddig még a pokoli mázlijának hála túlélte a sziklába vésett törvényünket. De mondok neked valamit; örökké figyeljük a csajt és most, hogy az elevenébe találtunk, még inkább bevadult. Azt hiszi kicsináltuk a faterját. Ha váratlanul visszatérne az emléke arról, amit látott, s tud rólunk, abban a pillanatban meghal. Most pedig, amíg ellenünk igyekszik dolgozni, nagyjából egy hajszálon billeg a tanács türelme. Nem nyugszanak, amíg el nem hallgattatták. Érted már? Azzal, hogy bármiféle kapcsolatba kerültél/kerülsz vele, a saját és az ő sírját is ásod.
- Kellemes esti mese volt apu, már biztosan nyugodt mosollyal hajtom a fejem álomra -dünnyögtem visszafordulva menetirányba és görcsösen rámarkoltam a kormányra - Nem akarom elhinni ezt az egészet -súgtam magam elé. Már a legkevésbé sem hatott meg, hogy itt ül mögöttem egy gyilkológép.
- Sajnálom Cristoph, de ha az a lány így folytatja, nem tehetek semmit, csak egy vége lehet a történetnek. És nincs sok esélye a happy endre.
Bosszúságomban vigyorra húzódott a szám.
- Mindenhatónak képzelitek magatokat, nemigaz? Isteneset játszotok; majd ti eldöntitek ki élhet, és ki nem. Hogyan?! Nem tehetitek ezt! Nem, ha annak az embernek már így is tönkretettétek az életét, pedig nem kért belőletek! -kiabáltam és tudtam, hogy eljött a pont, amikor kiborulok, és nem gondolkozom, a félig emésztett tényektől pedig csak bugyognak ki belőlem az átgondolatlan szavak. Képtelen voltam lehiggadni, eldurrant az agyam. Kipattantam a kocsiból és vehemensen becsaptam magam mögött az ajtaját. Térdre támaszkodtam, hátha így csillapodok, de ahogy Ezra is kiszállt és megállt velem szemben, azzal a legyőzhetetlenséget sugalló, feszes tartásával, tovább tomboltam.
- Ezra, te nem ilyen vagy! Én igenis ismerlek! Miért játszod el, hogy nem? Oké, eltelt pár év, de kit érdekel. Olyan karizmatikus egyén voltál, hogy az a valaki nem tűnhetett csak úgy el! Gyűlölöm ezt az acélpillantású macsót, aki most vagy! -azzal a lendülettel pedig nekivágódtam talán fémből készült mellkasának, melyről úgy pattantam vissza, mint gumilabda a falról- Tönkretettétek azt a lányt! Vagy ez is csak amolyan járulékos veszteség? Én sem lennék más! Bezzeg ha a húgodról lenne szó, rögtön nem lennél ilyen nyugodt! -mikor kimondtam, már késő volt visszaszívni. A gyomromba sújtó ököltől gombóccá görnyedtem, magam is meglepődtem, hogy nem hánytam. Aztán egy erőszakos kar felegyenesedésre kényszerített, és újabbat kaptam ugyanoda. A földre rogytam, de amit Ezra mondott, már nem fogtam fel. Egy sor nyögés és nyöszörgés után nagy nehezen a hátamra fordultam és az eget kémleltem, hátha találok valami kiutat ebből az agyrémből szituációból.
- Kapard össze magad! Akadt egy kis dolgunk! -jelentette ki mogorván, ahogy a fülében levő adóvevőhöz kapott, majd hanyagul megbökött a cipője orrával.
- Köszi, de kihagynám. Jó itt.
- Ez parancs volt fürtöske! Pakold be a hátsód, én vezetek! Most! -förmedt rám, és valamiért jobbnak láttam, ha szót fogadok. Émelygéstől lelassulva szálltam be az anyósülésre, gyomortájt mintha valami folyamatosan bukfenceket vetett volna. Nem akartam tudni mi az. Épp csak behúztam a kint maradt lábam, meg is lódult a kocsi, az ajtó becsukását már menet közben kellett megoldanom. Valahol haragudtam Ezrára, és jó lett volna, ha kibírom, hogy nem kérdezem meg, mire készül.
- Mire készülsz? -sóhajtottam.
- Behajítalak a Liffey-be. Miért? Mire számítottál? -felelte gépiesen, fejben viszont valahol egészen máshol járt, ezerrel vibráltak a gondolatai. Ez az a kiszámíthatatlanság, ami megőrjített.
- A bizalmamat akarjátok, miközben ti sem bíztok bennem. Miféle együttműködés az ilyen? -motyogtam jobbára költőinek szánva a kérdést.
- Most kicsit fogd be! -vonta össze szemöldökét, és mivel nem akartam a harmadszorra is felbőszíteni Dublin Daredeviljét, sértődötten elnémultam. Erről hirtelen bevillant egy régi emlék, amikor a mellettem ülő férfi egy kalandvágyó fiú volt. Ő mondta azt: "Ne szólalj meg, csak akkor, ha mondanivalód értékesebb a csendnél." Próbáltam ennek megfelelően cselekedni, de a kocsim felbőszült motorhangja egyre inkább aggasztott. Egybefolyó sávként suhantak el mellettem az utcák, a kivilágított helyek, lámpaoszlopok, táblák, ablakok pacákként villantak csak fel olykor-olykor. A csikorgó fékkel bevett éles kanyarok és a csillagos eget súroló sebesség... a torkom környékére költözött gyomrom és én pont valami ilyesmire vágytunk. Oly sok mondanivalóm lett volna Ezrának, például egy halom válogatott szitokszó. Miután a srác kihajtotta szerencsétlen járgány lelkét, a keskeny Norseman utcába érve lelassított. Egybefüggően lapos, földszintes fehér és krémszínű házak határolták mindkét oldalát, melyek megszólalásig ugyanúgy néztek ki. Többnyire idős emberek laktak itt. Gyorsan megértettem miért is vagyunk itt, amikor Hero benyúlt a bőrdzsekije alá és elővett egy fekete maszkot, bár ez kevésbé volt specifikus, mint amilyen mögé rejtőzni szokott általában; mintha csak egy olcsó farsangi álarc lenne, s naná, hogy nem volt benne porszűrő, hangtorzító meg egyéb izgalmas funkciók sem.
- Nem úgy volt, hogy egy darabig kerülitek a hősködést és meghúzzátok magatokat?
- Ez túl könnyű, hogy ne tegyem meg. Gyors leszek -bólint, s ahelyett, hogy szó nélkül otthagyna, megkérdezi: - Akarsz jönni?
- Hogy én? -meredek rá meghökkenve és rögtön elkezd motoszkálni a fejemben a kíváncsiság, hiszen sosem láttam még Hero-t élesben, testközelből. Bár voltak elképzeléseim.
- Nekem mindegy -rántotta meg a vállát.
- Meg fogsz ölni valakit? -kérdeztem megremegő hanggal, amire nem voltam büszke, de nem is értem rá szégyenkezni miatta- Kit kell megmentened? És ha valaki hívja a zsarukat?
- Annyit tudsz kérdezni. Fárasztó -forgatta a szemeit, majd a fejével a távolba intett- A 11-es ház az. Amint bementem, gurulj oda és várj -azzal már rohanva el is tűnt. Nem láttam nála sem fegyvert, sem bármilyen szuperkütyüt. Féltem, ha eddig nem, most tuti kidobom a rókabőrt idegességemben, de nem így történt. Sosem tapasztaltam még ehhez foghatót; a szorongás eltörpülni látszott, s helyette izgatott lettem. Talán Ezra bátorsága vetült ki rám is, nem tudom már, komolyan. Szépen, lassan előregördültem a kijelölt épülethez. Leengedett redőnyein keresztül halvány fény szűrődött ki. Hero pont akkor lépett be. Nem haboztam, utánaeredtem és át sem gondoltam mit fogok tenni. Csak besétáltam a feltört ajtón és abba a szobába léptem, ahonnan a fény származott. Azt gondoltam Ezra már elrendezte, amit esetleg el kellett. Azonban amit ott fogadott, az megrendített és leblokkolta a rendszeremet. Az aprócska nappaliban egy melírosan őszes hajú, nagydarab, husáng bicepszű férfi állt a vitrinsor előtt, vele szemben egy halálosan megrémült, könnyektől áztatott arcú, reszkető végtagú nő állt, nem lehetett több 35-nél. A pasas tartása, zilálása, arckifejezése nem sok jót ígért. Mielőtt betoppantam volna a családi idillbe azt harsogta rozsdás-bagós hangján: - Megmondtam, ha elhagysz, megütöd a bokád. Azt hitted nem talállak meg? Tudtam, hogy az anyádnál leszel...Te meg ki a frász vagy? -villant rám veszett kutya tekintete- Ez a a kis féreg a szeretőd, vagy mi a bús bánat?! -ordította, s hirtelen felindulásból a nő arcába sújtott óriási lapát tenyerével. Az ütés pillanatában összerándult a szemhéjam. A nőverő állat felém tartott, de a helység konyhába nyíló ajtajából előkerült végre Ezra. Határozott belépője és tetőtől talpig fekete öltözéke rendesen ráhozta a frászt a kétajtós szekrényre, és nagyjából három-öt másodperc alatt hatástalanította egy balettos könnyedségű fejrúgással. A nő az ájulás szélén állt, a földön térdelve hol sikoltozott, hol zokogott. Én csak tátogtam, mint a hal, olyan szürreális volt, mintha egy filmet néznék. Amikor a számítógépes kis arzenálomból irányítok, cseppet sem ilyen érzés; csak a képernyőn bámulom a térképeket, kameraképeket, stb. Nem érzem át a besűrösödött levegőt, az éles helyzet kiszámíthatatlanságát, ezt a vadul lüktető pulzust, nem látom a fájdalomtól torz arcokat. Őrületes. Hero még egy darabig szemrevételezi a padlón kinyúlt pasast, s azt motyogja maga elé: - Sacc per kábé fél óra.
Gondolom megsaccolta, meddig lesz kiütve az óriás. Aztán óvatos, nyugodt léptekkel megközelítette a sokkot kapott nőt. Lassan és halkan beszél hozzá, nem is hallom mit, viszont azt látom, ahogy Teresae -aki közben szakadozó hangon megmondta a nevét- hálálkodva felpillant Herora.
- Maga ölte meg a... a főkapitányt? -kérdezte váratlanul, saját kérdésétől halálra rémült. De választ nem kapott.
- Önön múlik mit csinál a pasasával, de a helyében én kihívnám a rendőrséget. Mondhatja, hogy önvédelem volt. Az arca több helyen is vérzik, nyert ügye lesz. Döntsön okosan! Mi most megyünk, és ugye sosem találkoztunk? -egyenesedett fel Hero.
- Köszönöm, akárkik is maguk -rebegte, s közben eltorzult arccal észlelte, hogy tényleg vérzik a feje, orra, szemöldöke.
- Én csak dísznek vagyok itt -szaladt ki a számon, mert a viccelődés eddig még minden helyzetben segített rajtam- Fogalmam sincs ki ő -mutattam Hero-ra, aki sebesen el is viharzott.
- Mozgás -lökte oda a válla felett visszanézve.
És ha azt hittem ez a nap már sosem fog véget érni, hát jól hittem. Ugyanis a kocsival egy utcával odébb ismét megálltunk.
- Te most itt maradsz! Mindjárt jövök! -fordult felém hevesen lerántva arcáról a maszkot, s a kezembe nyomta. Akárkihez is jött, elég késő van már a látogatáshoz. Vártam, vártam, az előbbi mentőakció zakatolt a fejemben. Ahogy ígérte, tényleg hamar végzett; alig volt 5 perc és kilépett a lakás bejárati ajtaján. Fogalma sem volt róla, hogy az ajtó újra kinyílik mögötte és valaki utánaszalad. Alacsony, hálóinges alak volt, egy kislány. Egyértelmű, hogy Grace az. Hero-t nehéz meglepni, de amikor derekába hátulról belecsimpaszkodott két kis pracli, lefagyott az arca. Dühösnek tűnt, ahogy visszafordult és eltolta magától a kislányt. Villámgyorsan kipattantam az ülésből és odaszökkentem hozzájuk.
- Szia Grace! Azta! Tudod milyen icipici voltál, amikor utoljára láttalak? Még cumiztál -nevettem el magam. A sötétszőke hajú, hercegnős finomságú arc összevont szemöldökkel meredt rám, nyilvánvalóan fogalma sem volt, ki vagyok.
- Nem megmondtam, hogy ottmaradsz a kocsiban? -sziszegte Ezra, de közben le sem vette a szemét a testvéréről. Gyanítom Grace volt az egyetlen, aki számított neki, aki a legféltettebb kincse volt, a mindene.
- Louis barátja vagy? -kérdezte a selymes, fiatal hang.
- Ige...
- Nem! -vágta rá Hero- Együtt dolgozunk. Tudod, amiről nem beszélhetünk -fogta meg kezeit.
- Tudom ki vagy, az öcséid a Harland ikrek! A suliban minden lány beléjük szerelmes.
- Hé, és hol marad a Team Cristoph?
- Nem ezért jöttünk! -vágott közbe Ezra megint, és próbált megnyugodni, kevés sikerrel- Figyelj Gracie! Megígértem, hogy a szülinapodon együtt leszünk.
- Na és? Annyiszor ígérgetsz -felelte rá csuklóból, de amikor feltűnt neki, hogy ennek hallatán bátyja elkomorodik, megadóan elmosolyodott és játékosan összecsípte a bőrt testvére borostás arcán- Már nagyon várom, hogy velem legyél -súgta a fülébe. Azon kezdtem el pörögni, vajon mit szólna Grace, ha megtudná, istenített bátyja miféle ember is valójában. De kétségkívül elbűvölő egy kiscsaj volt. Ő volt csak képes arra, hogy Ezrából humán érzéseket csaljon elő. Mellette újra annak a csupaszív kamasznak tűnt, aki az én legjobb barátom is volt.
Liam még az éjszaka felhívott, ugyanis sokkoló információkat fedezett fel apám hagyatékából. Annyit gondolkodtam azon, vajon van-e alapja a gyanújának. Létezik, hogy Cristoph-nak köze van ehhez a bűnbandához? Már nem akkora képtelenség, mint amikor elsőként meghallottam.
Éppen hazaértem; kifizettem a taxit és lassított felvételben lopakodva próbáltam hang nélkül bejutni a házba, hogy ne ébresszem fel anyát. És akkor hangos, pulzáló pittyegésbe kezdett a mobilom. Fogamat összeszorítva igyekeztem minél gyorsabban elhallgattatni. Az erkélyemre húzódva visszahívtam Liamet, mert tudtam, hogy nyomós oka van, ha ő telefonál, ráadásul ilyenkor. Ahogy felvette köszönés nélkül a közepébe vágott, s összefüggéstelenül hadarni kezdett; hirtelen azt hittem ez még egy kis alkohol-mámor, de amikor a harmadik nekifutásra végre érthetően kibökte a lényeget, elkerekedtek a szemeim, ami nyilvánvalóan érezhető volt a vonal túlfeléről is. "Na mit szólsz? Szerinted igaz? Mi legyen? Úristen, ha ez igaz, akkor az mindent megváltoztat." -hablatyolt tovább, én viszont képtelen voltam napirendre térni, ezért azt kértem tolja félre a témát legalább holnap délig. Most az egyszer én javasoltam, hogy gondolkozzunk, mielőtt bármit is elhamarkodnánk. Pihentető alvásban nanáhogy kár volt reménykednem, de azért elszántan próbálkoztam vele. Sok volt ez a nap is, megint. Nem gondoltam volna, hogy amíg nyugtalanul forgolódtam az ágyban, a város túl felén, Santry-ben, Liam Payne rögeszmésen rákapott a nyomozósdi ízére, és nem tétlenkedett; rögtön kutakodni kezdett Cris után.
Egész éjjel arra vártam, hogy reggel legyen. Bámultam a felettem levő tükörplafonról visszaköszönő sötétséget, aztán fokozatosan megjelentem benne én meg a takaróval összegubancolt lábaim; csoda történt, felkelt a Nap. Feltűnt, hogy a tükörkép fölöttem morcosan bámul rám, és bármit csinálok az a fránya grimasz nem tágít a szája sarkából, sem a ráncok az orrnyergéről vagy az undor a tekintetéből. Mindegy, ez van, gondoltam, majd ökölbe szorult kézzel letrappoltam a konyhába. Egy neonzöld cetli várt a pulton. "A Champben vagyok, ha keresnél. Van kaja a hűtőben, légyszíves egyél! Anya" Sajnos itt tartott a dolog. Ha nem emlékeztettek, elfelejtettem enni. A dolgot pedig mostanság tovább nehezítette, hogy az általam szeretett ízek mind keserűek voltak. De nem volt ez másképp a színekkel sem. Fekete, szürke, fakó, élettelen, ez volt a színskála. És nagyjából ez voltam legbelül magam is, az ámítás viszont a specialitásommá vált, hisz kellett, ami előre visz. Mindezek ellenére szófogadóan evésbe kezdtem, elnyúltam a kanapén, feltettem a lábaim a dohányzóasztalra és bekapcsoltam a tévét. Nagy kár volt. El is felejtettem, hogy az idő megállt azóta, hogy apám...A hírekben pedig még mindig aktuális téma volt a merénylet, a rendkívüli készenlét, a lakosság félelme és a többi.
A müzlimet turkálva a semmiből lerohant egy régi emlék, aminek eddig nem is tudtam a létezéséről; mostanság ez egyre gyakoribb, s bár kétségkívül pozitív előrelépésnek tekinthető, azért általában a frász jött rám tőle. Idegennek éreztem magam a saját múltammal kapcsolatban, hát mi ez, ha nem rémisztő? Most viszont egy kellemes, bár ma már egyben fájó momentum jelent meg szemeim előtt. Olyan 18 lehettem, tavasz dereka volt, apa jött értem a suliba, mert az igazgató behívta őt, a rossz magaviseletemért. Tökön rúgtam egy végzőst, aki letaperolta Baily-t. Apám a diri előtt eljátszotta, hogy mennyire mérges rám, s hogy mélységesen elítéli az erőszakos megoldásokat. Jó kis színházat rendezett, még én is elhittem, hogy ki van rám bukva. Aztán hazafele megálltunk hamburgerezni. Vállon veregetett és prédikálás helyett csak annyit mondott: "Komoly sportoló vagy, Nina. Egy nap olimpikon leszel, s mint olyan, példaképpé is válsz. Ahhoz viszont úgy is kell viselkedned." Szóról szóra ezt mondta, itt cseng most is a fülemben. Utána pedig megtanított kézzel cigit tölteni.
Elég ebből. Reggeli után az edzőtermet vettem célba. 2 órán keresztül álltam a bokszzsákkal szemben, Rough parancsoló hangjának engedelmeskedve. MInt mindig, most is kihajtotta a belem, szó szerint kipréselte belőlem az utolsó energia morzsákat is, s a végére a karomat sem bírtam felemelni. Rá is nagy hatással voltak a történtek és már nem hív Mirtillnek, nem aláz meg ott, ahol tud. Az edzés végén volt egy furcsa beszélgetésem vele. Igazából még sosem beszélgettem vele. A kapcsolatunk kimerült abban, hogy ő ordít és sérteget, én meg próbálom túlélni a poklot a kezei alatt. De ma más volt. Csak úgy beszélni kezdett. Búcsúszövegnek tűnt, egyfajta vallomás volt. Nem is értettem. Zavartsága engem is azzá tett.
- Egy utolsó szemétnek tartasz, nemde? Azt érzed undorítóan viselkedtem veled. Szándékos volt, különben. Kicsit azt reméltem, elmegy a kedved az egésztől, ha a sárba taposlak. Szívós kis nőcske vagy, most már belátom. Nem adtad fel. Én viszont most igen.
- Várj, most azt akarod mondani, hogy felmondasz?
- Az áthelyezésemet kérelmeztem egy másik városba. Ez a gárda már nem a régi, de ebbe ne menjünk bele. Amíg a huzavona tart, hazaugrok pár hétre Tokióba a családomhoz.
- Hűha. Akkor ég veled?
- Azt hiszem.
- Hazudhatnám, hogy hiányozni fogsz.
- Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket! Emlékezz, védd a fejed! -azzal intett egyet és örökre eltűnt Dublinból. France-hez siettem a hírrel, bár nyilvánvaló volt, hogy tud róla. Mindenki tudott róla. A srác sosem tartotta teljesen épeszűnek elszántságomat, de addig-addig győzködtem, amíg meg nem eskettem, hogy átveszi Rough szerepét és folytatja a kiképzésemet. Fogalmam sincs hogy, de meg tudom győzni az embereket. Ezen kívül pedig visszakaptam Corát egy hosszas prédikáció után "hogyan legyek jó gazdája egy harcképzett ebnek" címmel. A négy lábon futkosó szőrmezsák lepett örömmel ugrott a nyakamba. Már a családom vagy -súgtam a fülébe.
Mivel semmi határozott tervem nem volt a nap hátralevő részére, az éttermünkben kötöttem ki. Az ajtón még mindig ott volt ugyanaz a papírlap, ugyanazzal a zaklatott kézírással, ami a kedves vendégek megértését kéri a határozatlan idejű zárvatartás miatt. Kezeimből szemellenzőt formázva tapadtam az üvegre, van-e bent valaki. A pult felett égtek a lámpák, ezért benyitottam.
- Heló -kiabáltam, Cora orral a földre tapadva detektálta a helyszínt.
- A konyhában vagyunk -hallottam bentről anya hangját. Elég szomorú és szokatlan volt, hogy nem éreztem az a tipikus sült tészta illatot, s nem hallottam azt a szüntelen tányércsörgést, meg a vendégek duruzsolását. Az egész hely az ürességtől visszhangzott csak. A konyha éppilyen sivár hellyé vált; nyoma sem volt a folytonos kapkodásnak, sürgés-forgásnak, Zayn arab szitokszavainak, a felszálló gőznek.
- Ahogy látom mától megint van egy kutyánk -morgott anya, amint észrevette a csillogó bociszemeket meresztő Corát.
- Hát ti? -kérdezem, s elsősorban Liamre értem- Mit csináltok?
- Én téged kerestelek -szólalt meg a zseni.
- Anyámon? - meredtem rá kétkedve.
- Próbáltalak hívni -billenti oldalra a fejét, majd feszültsége jelét nem rejtve beharapja alsó ajkát, én pedig veszem a célzást. Gyanútlanul eloldalgunk a raktár fele, anyám pedig ott marad, elmerülten jegyzetelve egy noteszba - Szerintem lemerültél. Kicsit megijedtem, ezért anyukádat tárcsáztam -folytatta Liam lehalkítva a hangját és valamiért elmosolyodott- Véletlen beszélgetésbe elegyedtünk Maurával, miközben megemlítette, hogy nagy hasznát venné most egy jó matekosnak, mert költségelemzéseket kell végeznie az újranyitás miatt.
- És? Boldogultok?
- Igen, de tudod, hogy nem erről akarok veled beszélni.
- Halvány lila elképzelésem sincs -hülyéskedek, Liam már korántsem olyan szórakozott, mint tegnap este.
- Apádnak nincsenek légből kapott feltételezései, minden gyanúja megalapozott volt.
- Most a növekvő üldözési mániád beszél belőled vagy találtál valamit?
- A sötét árkok a szemem alatt nem árulkodnak? Egész éjszaka gondolkoztam és kutattam a neten, aztán ezt a kettőt ismételgettem felváltva -vakarta meg tarkóját- Osztottam, szoroztam, és mivel a srác az informatikában zseninek számít, miért ne csaptak volna le rá a feketék? Hisz ők minden bűnténynél megjelennek, megelőzve mindenkit. Elképzelni sem tudom, milyen kiterjedt hírszerző hálózatuk lehet. És hogy nem leplezték még le őket? Másrészt ott volt Cris rettegése, azt mondtad ordított róla, hogy meg van félemlítve, és azt mondta, nem találkozhattok, de nem miatta. Aztán ott az az esett, amikor együtt töltöttétek az éjszakát, de másnap reggel Cris nem volt melletted, bevert orral köszöntött és onnantól még inkább került és megpróbált ellökni magától. Apádnak azért volt gyanús, mert egyszer rajtakapta őt, amint az irodájában kutakodik a gépében. Cris előadott valami hihető fedősztorit, de túl gyanússá tette a dolgot, hogy ebben az időben mentek tönkre a rendőrség épületében a kamerák. Ezt követően pedig láss csodát, a maszkosok pontosan tudtak a tervezett rajtaütésetekről, amikor azt a kellemes kis zsibbasztót lőtték a lábadba.
- Én csak Watson vagyok melletted Sherlock. Lenyűgöző. Látnom kell apám feljegyzéseit. Előtte viszont van egy kis dolgom.
- Mit tervezel? Én is akarok menni! -vágta rá lelkesen.
- Csigavér, csak semmi kapkodás. Először a saját szememmel kell megbizonyosodnom a feltételezésünk igazáról. Cris ellen csak a saját fegyverével lehet fellépni. Hazugsággal csőbe húzom. Remélhetőleg. Ha nincs más dolgod, nagyon hálás lennék, ha kicsit még istápolnád anyut, szerintem nagyon kedveli a társaságod. Nem szívesen hagynám egyedül.
- Örömmel. De hívj, amint van valami fejlemény! -emelte fel a mutatóujját. Látványosan beszippantotta ez a abszurd kaland.
- Na gyere, adj egy ölelést!
Kristálytiszta, üdítő levegő simogatta a tüdőmet, szemem a végtelen kék előtt gomolygó madárrajt fürkészte, minden egyéb zajt, belső suttogást kizáró zene szólt a fülemben. Liam elküldte nekem a kedvenc csellistáinak műveit. Sosem hallottam ehhez hasonlót. Volt valami különös és magával ragadó a hangszerek színtiszta hangjában, a komolyzenében. Tele volt erővel és érzelemmel, s azt sugallták: az élet hihetetlen és nagyszerű. Kicsit még én is elhittem. De talán ebben közrejátszott Howth is, meg az, ahogy a kutyám önfeledten ugrándozott repülő rovarok után szökdécselve, s boldogan vadászott bele-beleharapva a levegőbe. Sütött a nap százágra, bárányfelhők ringtak felettünk, minden csupa idillnek tűnt. Tűnt volna, ha elfelejtem, miféle harcban is állok, miért, és kik ellen. De ahogy a támadásra tanított rendőrkutyámra nézek, vagy ahogy eszembe jut a farmeringem alatti hónaljtokban lapuló fegyver, vagy éppen az, hogy verekedni és parkourozni tanulok, minden olyan baljóssá válik. Ki tudja, mikor jön el a nap, amikor egyszerű, pillekönnyű gondolatokkal tudom majd ezt a tájat élvezni, mint nem is olyan régen, az újjászületés reményében. Jó nagy hülye voltam. Zajokat hallunk az istállók felől, előrekocogunk, s egy szalmabála mögül leskelődve bemérem a célpontomat; Cristophot.
"Minden okkal történik, mondja a közhely, az egyetlen, ami ha
akarjuk, ha sem, igazabb az összesnél. Nem lehet véletlen, hogy valami ismeretlen
misztikus sugallatnak köszönhetően a családom iránti honvágy miatt, illetve a nemzeti színtársulat amatőr válogatójának- és a Horan-lány kómából való felébredésének hírére, hátrahagytam a napfényes San Franciscót és az ottani áloméletnek tűnő korszakot. Mindennek köszönhetően visszatért valaki, akit csak egy
régi szép emlékké halványítottam magamban, aki óta senki nem volt rám akkora
hatással, mint ő. Ezra, ki más. Különös fiúból még különösebb férfi lett. Idegenné tette magát
számomra és azt hittem eleinte, hogy gyűlölöm a titka miatt, de lassan
kezdem őt megérteni, ha megismerni nem
is engedi magát. Érdekes egy kapcsolat volt ez. Ő tűnt el, ő lépett ki az
életemből, még ha meg is volt az oka rá, mégsem tudtam rá sokáig haragudni, mert
a sok fájdalmat, amit halálával okozott, villámtempóban váltotta fel az öröm, hogy
mégis él. Ezra Theron állítólag halott, neve nem létezik, de amikor
megtudtam, hogy Hero-nak hívják őt a szervezetben, eldöntöttem, hogy nem vagyok
hajlandó többé Louis-nak hívni őt. Ezra nagyon is él, míg ez a Louis figura
csak egy megkreált szellem. Szóval miért is érdekes a Hero név? Mert én
faragtam le a vezetéknevéből és adtam neki ezt a nevet anno. Hős…Ironikus egy név, melyhez hűvé vált. Még furcsább, hogy a teljes neve is a sorsát tükrözi. A Theron név jelentése nem más, mint vadászni, s az éj leple alatt mozgolódó gazfickókat le is vadássza, méghozzá szemrebbenés nélkül. Mit szépítsem? Ezzel a legnehezebb megbarátkoznom, elhinnem, hogy ő egy gyilkos. Ahogy a bombatrió másik két tagja is. De aztán eszembe jut, hogy az Ezra héberül azt jelenti segítség. Őrültségnek tűnik ez az ambivalencia, mégis van jó abban amit tesz, ártatlanok életét védi. Az van, hogy Ezra az élet és a halál egyszerre, egy őrangyal és egy kegyetlen szörnyeteg egy testben. Felfoghatatlan."
Cesar javasolta, ha valami nagyon nyomaszt, de tegyük fel titokról van szó, vagy valami olyasmiről, amit nem akarok elmondani senkinek, akkor írjam ki magamból. Nem egészen értem hogy, de működik. Amint pontot tettem az utolsó mondat végére, kitéptem a teleírt oldalakat, előkaptam egy öngyújtót és hamuvá égettem a betűket. Nem bántam, hogy a Hero-val eltöltött múlt esti romantikázás után kaptam egy teljes pihenőnapot. Volt mit átgondolni és ebben a farm nyugalma elengedhetetlen szerepet játszott. Lovakat csutakoltam, adtam tápot a csirkéknek, játszottam kicsit a nemrég kikelt kiskacsákkal, s a végére egészen egyensúlyba került a lelkem. Ez persze nem olyan meglepő, mert Howth volt a vészkijárat Dublin zűrös mindennapjaiból. Valójában elég szemfényvesztő egy hely ez, mert amíg itt tartózkodtam, ideig-óráig elhitette velem, hogy az égvilágon semmi baj nincs és nem is lehet. Egy idő után viszont már folyamatosan azon őrlődtem, mi lenne a legjobb döntés, amivel a legkisebbre csökkenthetem a valószínűségét annak, hogy kinyírjanak. Ha csak ez eszembe jutott, forogni kezdett a talpam alatt a talaj. Talán csak egy pár pohár sör hiányzik az ihlethez, gondoltam hirtelen, és miután bevezettem a kint por- és napfürdőző csikókat az istállóba, indulni készültem, de megtorpantam, amint a semmiből elém toppant egy fekete eb. Nem volt ismerős és ő is idegenként kezelt, mert barátságtalanul szuggerált.
- Heló kisöreg, hát te? -léptem egyet felé barátkozás reményében, mire teljesen váratlanul felmordult és kivillantotta teljes csontroppantó fogsorát. A szívbajomat újabb követte, mikor valaki lendülettel felém vetődött, s hátam fékezés nélkül nekipuffant a fészer betonfalának. Rögtön a legrosszabb ötlött fejembe; máris el akarnak tenni láb alól? Egy finom kéz tapadt a számra, s egy különös ezüstös fényben játszó írisz ragadta meg a tekintetemet. Nem eresztett.
- Nem akarom elhinni, hogy te is benne vagy! De miért? Mondd, hogy ez nem igaz! Hogy nincs közöd apám megöléséhez! -suttogta Nina heves indulatait visszafojtva, mire ellenkezve hümmögni kezdtem tenyere alatt.
- Dehogy van közöm hozzá! Elment az eszed! Amúgy szia! -vágtam rá felháborodva, és próbáltam átszellemülni, hogy ha kell, elő tudjak kapni bármilyen emóciót a kelléktáramból. Elsőként a semmit nem értést játszottam el, egy nagy csipet meghökkenéssel.
- Ne hazudj! Tudom, hogy bármit elő tudsz adni -vetette oda már-már gyűlölködve. Intim közelsége rémesen megnehezítette a koncentrálást és képtelem voltam leállni összeszűkített szemei, bársonyos puhaságú ajkai mozgásának, arcizmai finom rezdüléseinek bámulásával. Úgy kényszerített nyugton maradásra, hogy felhúzott térdét a hasamra szorította. Valahogy mégis titkon örültem jelenlétének, még úgy is, hogy fogva tartott. Szerintem azt sem venném észre, ha közben megkötözne. Elég hatásos fegyvere volt: rabul ejtő lénye. És most még különösebb volt viselkedése, mint általában, ugyanis bőrén szikrázva pattogott végig a zaklatottság és az indulat; mintha teljesen elborult volna az agya. Versenyeztünk, melyikünk tudja hamarabb leolvasni a másik arcáról az igazságot. Az egymás megnémult stírölése kezdte az egész puskaporos helyzetet elsimítani, s attól féltem, hogy a végén még belepirulok. És akkor valami olyasmit láttam a harcias Horan lány szemében, ami rávett, hogy hagyjam a pajzsomat a fenébe. Az előbb még higanyszínű írisze az oldalról közénk ékelődő napsugártól mézszínűre változott, ez a melegség pedig feloldotta megfojtani vágyó modorát, leeresztette nekem-préselt térdét és egy fél lépést hátrahúzódott. Fellélegezhettem végre. A kutyája, Cora, szobor-mereven állt mellette, parancsra várva; ugrásra, harapásra, bármire készen.
- Jesszusom, neked megártott ez a verekedni tanulás! Mi volt ez? Se puszi, se pá, csak nekem esel?
- Jól tudod, miért vagyok ilyen dühös! -vonta össze szemöldökét, ahogy újra felkapta a vizet.
- Valószínűleg elképzelni sem tudom a fájdalmadat. Haragudhatsz rám, a világra, de ettől nem fog kevésbé fájni.
- Ne gyere nekem te is ezzel a dumával! Kár a gőzért, itt most nem rólam van szó, hanem a bosszúról, amit mindenki megfog tapasztalni, akinek bármilyen köze is van ahhoz a bűnbandához.
- Akkor meg végképp nem értem, miért vagy itt. Higgadj le, jó?
- Te rettegsz -jelentette ki elgondolkozva, s mintha kissé meg is lepte volna felfedezése.
- Persze, hogy rettegek! Mert ennek a konok lánynak fogalma sincs arról, mibe keveredett.
- Miért? Neked talán van? -kontrázott rá rögtön.
- Igen, van, nagyon is! -vágtam rá elhamarkodva, s amint rájöttem, hogy elárultam magam, már késő volt. Nina okos lány, sajnos, nehéz volt kijátszani.
- Szóval igaz. Nekik dolgozol -a szavakat halkan mormolta az orra alatt- De miért?! -csattant fel újra, s hiphop előkapott egy marokra való pisztolyt, amivel csak az volt a gond, hogy csöve felém nézett. Nem tudtam mit mondani, belém szorult a levegő, a szó egyaránt. Felesleges lett volna magyarázkodásba fogni, már lebuktam.
- Heló kisöreg, hát te? -léptem egyet felé barátkozás reményében, mire teljesen váratlanul felmordult és kivillantotta teljes csontroppantó fogsorát. A szívbajomat újabb követte, mikor valaki lendülettel felém vetődött, s hátam fékezés nélkül nekipuffant a fészer betonfalának. Rögtön a legrosszabb ötlött fejembe; máris el akarnak tenni láb alól? Egy finom kéz tapadt a számra, s egy különös ezüstös fényben játszó írisz ragadta meg a tekintetemet. Nem eresztett.
- Nem akarom elhinni, hogy te is benne vagy! De miért? Mondd, hogy ez nem igaz! Hogy nincs közöd apám megöléséhez! -suttogta Nina heves indulatait visszafojtva, mire ellenkezve hümmögni kezdtem tenyere alatt.
- Dehogy van közöm hozzá! Elment az eszed! Amúgy szia! -vágtam rá felháborodva, és próbáltam átszellemülni, hogy ha kell, elő tudjak kapni bármilyen emóciót a kelléktáramból. Elsőként a semmit nem értést játszottam el, egy nagy csipet meghökkenéssel.
- Ne hazudj! Tudom, hogy bármit elő tudsz adni -vetette oda már-már gyűlölködve. Intim közelsége rémesen megnehezítette a koncentrálást és képtelem voltam leállni összeszűkített szemei, bársonyos puhaságú ajkai mozgásának, arcizmai finom rezdüléseinek bámulásával. Úgy kényszerített nyugton maradásra, hogy felhúzott térdét a hasamra szorította. Valahogy mégis titkon örültem jelenlétének, még úgy is, hogy fogva tartott. Szerintem azt sem venném észre, ha közben megkötözne. Elég hatásos fegyvere volt: rabul ejtő lénye. És most még különösebb volt viselkedése, mint általában, ugyanis bőrén szikrázva pattogott végig a zaklatottság és az indulat; mintha teljesen elborult volna az agya. Versenyeztünk, melyikünk tudja hamarabb leolvasni a másik arcáról az igazságot. Az egymás megnémult stírölése kezdte az egész puskaporos helyzetet elsimítani, s attól féltem, hogy a végén még belepirulok. És akkor valami olyasmit láttam a harcias Horan lány szemében, ami rávett, hogy hagyjam a pajzsomat a fenébe. Az előbb még higanyszínű írisze az oldalról közénk ékelődő napsugártól mézszínűre változott, ez a melegség pedig feloldotta megfojtani vágyó modorát, leeresztette nekem-préselt térdét és egy fél lépést hátrahúzódott. Fellélegezhettem végre. A kutyája, Cora, szobor-mereven állt mellette, parancsra várva; ugrásra, harapásra, bármire készen.
- Jesszusom, neked megártott ez a verekedni tanulás! Mi volt ez? Se puszi, se pá, csak nekem esel?
- Jól tudod, miért vagyok ilyen dühös! -vonta össze szemöldökét, ahogy újra felkapta a vizet.
- Valószínűleg elképzelni sem tudom a fájdalmadat. Haragudhatsz rám, a világra, de ettől nem fog kevésbé fájni.
- Ne gyere nekem te is ezzel a dumával! Kár a gőzért, itt most nem rólam van szó, hanem a bosszúról, amit mindenki megfog tapasztalni, akinek bármilyen köze is van ahhoz a bűnbandához.
- Akkor meg végképp nem értem, miért vagy itt. Higgadj le, jó?
- Te rettegsz -jelentette ki elgondolkozva, s mintha kissé meg is lepte volna felfedezése.
- Persze, hogy rettegek! Mert ennek a konok lánynak fogalma sincs arról, mibe keveredett.
- Miért? Neked talán van? -kontrázott rá rögtön.
- Igen, van, nagyon is! -vágtam rá elhamarkodva, s amint rájöttem, hogy elárultam magam, már késő volt. Nina okos lány, sajnos, nehéz volt kijátszani.
- Szóval igaz. Nekik dolgozol -a szavakat halkan mormolta az orra alatt- De miért?! -csattant fel újra, s hiphop előkapott egy marokra való pisztolyt, amivel csak az volt a gond, hogy csöve felém nézett. Nem tudtam mit mondani, belém szorult a levegő, a szó egyaránt. Felesleges lett volna magyarázkodásba fogni, már lebuktam.
- Na ne már! -kértem duzzogva- Ne kelljen eljátszanom azt a részt, amikor könyörögni kezdek neked, hogy ne puffants le!
- Nem muszáj -rántotta meg a vállát- Csak mondd meg, hogy kiknek dolgozol és miért.
- Lehetetlent kérsz! -emeltem fel a hangom felháborodva- Különben is, mindketten tudjuk, hogy nem fogsz lelőni, szóval azt nyugodtan el is teheted, megvolt a hatás, köszi -böktem állammal a krómozott fegyver fele.
- Sajnos érthetetlen okokból túl sokan vannak, akik szeretnek téged, s akiket én is szeretek. Ez az egy tart vissza. Viszont... -emeli égnek szemeit egy pillanatra, s most először szomorúságot érzek hangjában- vagy megtorlom apám halálát, vagy nincs értelme élnem -rázza meg fejét, s szép lassan a fejéhez emeli a csövet.
- Ez nagyon rossz trükk. Hagyd abba! -sóhajtottam hangokkal teli fejemet lehajtva. Már megint ez a sarokba szorítottság. Nina nyilvánvalóan nem tenné meg. Ennyire nem lehet elkeseredett. Aztán amikor meghallottam, hogy kibiztosítja azt az átkozott pisztolyt, egyszerre kifutott a vér az arcomból. Mit is gondoltam? Hisz Nináról van szó! Minden érzése olyan erőteljes, mély és végletes volt. Őrült.
- Hé, hé, hé! -kaptam fel kezeimet- Ne csinálj hülyeséget! Tedd az el és akkor beszélgessünk!
Ordított arcomról a rémület, nem is tudtam volna maszk mögé rejteni. Hála az égnek most először hallgatott rám és ugyanolyan kifejezéstelen ábrázattal, mint ahogy halántékához nyomta a stukkert, rejtette farmeringe alá. Az agyamra megy ez a csaj, kikészít, összezavar!
- Hallgatlak Andersen! -fonta össze karjait maga előtt, majd lepillantott Corához- Menj, nézz körül! - szólt oda neki, a kutya pedig vonakodás nélkül elkocogott.
- Nem kéne úgy csinálnod, mint aki fölényben van. Így lehet a legnagyobbat koppanni.
- Ó, tényleg? Nincs az a koppanás, amitől meghátrálnék.
- Nem hittem ám el, hogy fejbelőtted volna magad.
- Pedig elég rendesen bemajréztál, láttam -mosolyodott el halványan, de cseppet sem kedvesen- Ebből arra kell következtetnem -folytatta- hogy mégiscsak kedvelsz engem, nem hagylak teljesen hidegen.
- Jaj nyuszifül, senkit sem hagysz hidegen, ez nem újdonság.
- Aha -bólintott szórakozottan, s apró köröket leírva kezdett el lépkedni. Úgy viselkedett, mint aki a fejembe lát, és ezt nem is rejtette véka alá, ezért elhatároztam, hogy hazudni fogok neki. Így is elég nagy bajban vagyunk, nem tudhat többet.
- Ez azért elég rosszul esett -ráztam meg a hajam.
- Mármint? -torpant meg a sétálgatásban és rám sandított.
- Komolyan azt feltételezed, hogy bármiféle közöm van Robert bá gyilkosságához?
- Hogy kiről mit feltételezek, az legyen az én gondom.
- Akkor mégis mit vársz tőlem?
- Információkat.
- Hm. Lássuk csak -dörzsöltem meg az állam- A kakaóbab régen értékesebb volt, mint az arany. Fizetőeszköznek használták. Egyébként a Föld aranykészletének 99%-a a magjában található. A...
- Látsz itt mosolyt? Nem vagyok humoros kedvemben mostanában -vágott közbe gorombán, s elém lépett. Arra gondoltam, ha most összeszedem minden lélekjelenlétem és falazok Ezrának, azzal talán elnyerem a bizalmát. És ha az sikerül, akkor megint egy csapat lehetnénk.
- Jó. Figyelj. Pont annyit tudok, mint te. Semmit. Vagyis de, veled ellenben tudom azt, hogy nem okos ezekkel a sötét alakokkal ujjat húzni.
- És ezt te onnan tudod, hogy? -vonta fel szőke szemöldökeit.
- Egyetlen egyszer volt velük dolgom. Megkerestek, mert szükségük volt valakire, akire apád nem gyanakszik és közben fel tud törni bármilyen számítógépes rendszert. Ők csak elvégzik, amit a rendőrök nem tudnak -szándékosan meg-megbotlott a nyelvem, idegességet imitálva dörzsölettem a tenyeremet, harapdáltam a számat belülről.
- Te feltörted apám gépét?
- Meg lehallgatóval szereltem fel néhány forró drótot. Így van az, hogy minden rendbontásról időben értesülnek.
- És így tudták, mikor lesz apám védtelenül, civilben, hogy kinyírhassák.
- Nem, azt nem ők tették. Neked is van egy fekete maszkos hacukád, nem? Bárki lehetett.
- Tegyük fel, hogy hiszek neked. És most? Már nem zaklatnak, csak egy kis szívességet kértek az életedért cserébe, aztán könnyes búcsút vettetek?
- Tulajdonképpen igen. Meg elég nyomatékosan kifejtették, hogy azt szeretnék, ha nem tartanák veled semmiféle kontaktust vagy különben...
- Pedig nagyon kíváncsi lennék, mi mindent tudsz még róluk.
- Ha mesélnék, azzal aláírnám mindkettőnk halálos ítéletét. Komolyan. Így is túl sokat mondtam.
- Megértelek. Nyilvánvalóan van mit vesztened.
- Neked is van. A helyedben nem bíznám a sorsra. Ha a saját érdekeikről van szó, bármeddig képesek elmenni. Remélem érted mit jelent az, hogy bármeddig.
- Kösz, hogy most az egyszer őszinte voltál velem -hajolt oda és egy leheletfinom puszit hintett az arcomra. A váratlan gesztustól hirtelen azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok. Aztán két ujjal a kutyája után füttyentett és elsétált. Figyeltem távolodó alakját, szellőtől hullámzó hajzuhatagát, ahogy eltökélten menetelt meg-megsimogatva a blöki fejét. Úgy sejtem felfogta, hogy nem lehet egymáshoz közünk, ha élni akarunk. Legalábbis ezt sugallta búcsúja. Valamiért mégis azt érzem, nem sokba fog telni, hogy újra összegabalyodjunk a különös véletlen vagy a véletlennek álcázott szándékosság révén.
Amióta az életem -drámai túlzás nélkül- egy huszárvágással el lett intézve, tudatosan és nem tudatosan is befalaztam az érzelmeimet, azt a bizonyos álmomat, mindazt, ami az elgyengülésemet jelentette. Arra kényszerítettem magam, hogy zárjam ki a szívem és csak az eszem diktálásának engedjek, a nyers rációnak, a logikának, semmi többnek. Így lettem én a család mogorva, undok fekete báránya. Az ábrándozás, az idealista vágyálmok, az intuíció vezette gondolkodás megmaradt az öcsém és anyám reszortjának. Ma viszont engednem kellett a megérzésemnek. Ahogy elhagytam a földi paradicsomot, s visszakocsikáztam a Harland farmhoz képest szűkös börtönnek ható belvárosba, már-már rendíthetetlenül biztos voltam abban, hogy Cris megpróbált átverni. Azt hiszi sikerült. Úgy érzem apám és Liam is az igazság felszínét kapargatta, s most, hogy Cristoph ott állt tőlem pár centire, volt alkalmam kutakodni kicsit a mimikájában. Nem alapozhatok holmi női ráérzésre, szólt rám egy szigorú hang belülről, mégsem tűnt lehetségesnek másik verzió, minthogy a Harland fiú nyakig benne van a háborúban. Hogy kivel van és ki ellen, még nem olyan kontúros, de az igen, hogy sokat tud és valamiért védi a maszkosokat. Éppen ezért nem úszhatja meg, így vagy úgy, ő lesz a kulcs, ami elvezet a célomhoz. De addig is úgy kell tennem, mint aki mindent bevett.
Kutyafuttában beköszöntem Niallhez, bevittem neki a laptopját, lecsekkoltam az állapotát, ő pedig fülig érő vigyorral mesélte, hogy Felix, Shelby, de még Floyd is meglátogatta őt. Biztosan rendbe fog jönni, hisz láthatóan visszatért a szeretetéhsége. Cesarral beszélgettem a helyzetről, jó gyakorlat számára egy valós esetet elemezni. Valamiért ő igyekszik visszafogni ebben az egyetlen dologban sugárzó optimizmusomat, és óvatos örömködésre int, mert szerinte ez a kezdeti, hirtelen javulás sokkal inkább gyanús, mint pozitív, s jobb, ha rajta tartjuk a szemünket. Liam is sokat tud a pszichiátriai esetekről, már csak saját tapasztalatból is. Ő azt mondta, s igaza is van, Niall semmit sem sejthet abból, amin ügyködünk. Így amikor a szőke krapek megkérdezte, hogy mi újság velem rám meresztve az újszülött babákra jellemző kék szemeit, egyszerűen csak elintéztem a dolgot annyival, hogy edzek és Corát trenírozom, ezen kívül semmi rendkívülit; még véletlenül sem nyomozok a gyilkos trió után...
Visszatérek az éttermünkbe, útközben megállok tankolni, majd az egyik híres kávézó frenchise-nál felnyalábolok három tejes-habos-öntetes kávét. Reméltem, hogy a Champben ott találom még Liamet is. Így is lett. Történetesen elég meglepő szituációban; anyával bensőségesen ölelkezve. Amikor megláttam őket, anya volt nekem háttal, Liam pedig nemet intett a fejével, ami nem tette egyértelművé a számomra, hogy ez most azt jelenti nincs semmi baj, ne zavarjak, ne szólaljak meg, vagy ne is kérdezzem, mi történt. Elkerekedett szemekkel bámultam őket, s kisvártatva kapiskáltam a helyzetet. Anya sem volt még jól, hogy is lehetne, máskülönben nem szipogna Liam karjaiban. Ő is jól érzékelte, hogy a zseni srác egyik rendkívüli képességei között szerepel, hogy instant vigaszt tud nyújtani puszta jelenlétével, néma törődésével. Letettem a két papírpoharat a pultra, az enyémből kortyolni kezdtem a krémes-koffeines üdítőt, miközben Corával visszasétáltunk az utcán parkoló kocsimhoz. A motorháztetőre ültem és felnéztem az égre. Visszatuszkoltam a fájdalmat, ami a torkomat kezdte el szorítani, s hálaégnek rögtön felváltotta a gyűlölet. Csak így bírtam megmaradni. Valahogy ekképp kezdődött átalakulásom. Múlni nem akaró, minden gondolatomat kitöltő, mély gyűlölettel.
Ismerős arc tartott felém. Tejeskávé bőr, sötét szemek, még sötétebb borosta és egy barátságos, lepett félmosoly. Zayn.
- Üdvözlégy tékozló fiú! Hogy-hogy itt?
- Maura hívott, új menüsorral akar előrukkolni.
- Szerintem ne menj még be, túlcsordultak az érzelmek odabent.
- Jó, akkor várok egy kicsit. Miért nézel így? -kérdezi zavartan.
- Hallgatlak!
- Olyan rég találkoztunk. Nem akarlak a párkapcsolati nyomorommal traktálni. Éppen ezért villanyozott fel anyukád hívása, gondoltam végre valami, ami eltereli a figyelmemet az otthoni háborúskodásról.
- Remélem ez csak egy túlzó metafora -paskoltam meg magam mellett a Chevi orrát, hogy csatlakozzon.
- Sajnos nem az -mondta, s gyorsan összeszorította ajkait, mintha nem akarta volna, hogy valami kéretlen kicsússzon a száján.
- Elmesélted valakinek? Lehetek az a valaki? Úgy is kiszedem belőled, tudod jól.
- Figyelj, ez az egész már egy lezárt fejezet. Nem dicsekedtünk el neked azzal, hogy amíg kómában voltál Bee és én szakítani készültünk, csak aztán pont kiderült, hogy babánk lesz. Az ikrek újra összehoztak minket, elsimították a problémákat és úgy nézett ki a dolog, hogy egyenesbe jöttünk. Pár hónappal a picik születése után viszont újra kezdődtek a problémák, hatványozottan. Magad is tanúja voltál. Az egyikünk küzdött, hogy helyrehozza, a másik még csak problémát sem látott. Na most van vége. Szétmentünk.
- Nem, Zayn! Miket beszélsz?! -kaptam felé a fejem, de ő nem volt hajlandó rám nézni, csak maga elé pislogott amolyan belenyugodott letargiával.
- Örökké harcoltunk egymással, és semmi mást nem kaptam ettől a kapcsolattól, mint fájdalmat. Kimerültem és van az pont, amikor célszerű feladni. Viszont a gyerekeimhez ragaszkodom. Őket semmiért nem engedném el.
- Igazán sajnálom -motyogtam értelmes gondolatok hiányában. Szent meggyőződésem volt, hogy ez a szenvedélyes-marakodós szerelem működik náluk. Én is egy párként ismertem már meg őket. Ennyi időn át hogyan lappanghatott ez az ellentét? Próbáltam megérteni Baily-t, aki egykor a legjobb barátnőmnek hittem, de amit Zaynnel művelt az utóbbi időben, tényleg sok volt. Most, a lesújtó hírt hallva, kedvem támadt elásni a csatabárdot a vöröskével és biztosítani afelől, hogy nem maradt magára, ne féljen. Valójában mindketten sértődött ovisként viselkedünk és nem is akarjuk helyrehozni ezt.
Sajnos elég régóta látogatok mindenféle dilidokit, így jól tudom már, mit és hogyan kell nekik mondani ahhoz, hogy azt lássák, jobban vagyok. Nem sokkal ezelőtt szétcincált volna a lelkiismeretem, amiért segítő szándékú embereket vágok át, mostanra viszont az a Niall felszívódott, és nekem személy szerint nem is hiányzott. Tisztában vagyok vele, hogy nem gyógyultam meg, hogy labilis vagyok és kiszámíthatatlan, mégis meggyőztem anyát, hogy saját felelősségre távozni akarok ebből a nyomasztó szobából, s végre a saját ágyamban akarok aludni, a kórházi kosztot pedig szívesen lecserélném most már az otthon utánozhatatlan ízeire. Persze ez csak a jól hangzó fedősztorim volt, igazából rosszul voltam a gondolattól, hogy hazamegyek a házba, ami nem juttat egyebet az eszembe, csak a fájdalmat és a veszteséget. Az evés meg egy felesleges dolognak tűnt már csak, sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy kitaláljam, hogyan szerezhetnék titokban nyugtatót. Furcsa volt, hogy semmi más nem érdekelt, csak ez. Éppen emiatt még a büszkeségemet is feladtam, és hajlandó voltam megalázni magam, ugyanis felhívtam Liamet, és jóformán könyörögtem, hogy gondolja meg magát és segítsen. Még mindig úgy érzem, sosem fogok megbocsájtani neki, mégis a békülés lehetőségével próbáltam hatni rá. Liam a depresszió poklát megjárt ember lévén tudta jól, hogy a függőség és az egyre inkább elfajuló poszttraumás stressz ígértet velem fűt-fát, úgyhogy fogalmam sincs, mi járhatott a fejében, amikor nagy nehezen azt mondta "na jó, legyen".
A saját ruháimba felöltözve, összepakolva, indulásra készen ültem az ágyamon. Fél percenként pillantottam a faliórára, és képtelen voltam abbahagyni a körömrágást. Hirtelen betört valaki a kórterembe.
- Na végre! Mi tartott ennyi ideig? -pattantam fel Liam felé indulva. Arcát vegyes érzelmek tarkították. Úgy állt ott előttem, mint akit odaszögelltek- Megvan? Elhoztad? -halkítottam le a hangom, de ettől még ugyanúgy remegtem az izgatottságtól.
- El, de...-nyúlt zsebébe vontatottan.
- Akkor add már oda, gyorsan! -kalimpáltam kezeimmel sürgetően. Az agyamra jött a totojázása - Mindjárt itt lesz anyám, hogy hazavigyen.
- Hazaengedtek? Máris? -bámult rám elkerekedett szemekkel, én meg gyorsan kikaptam kezéből a fehér vitaminos tégelyt - Ezt nem mondtad!
- Mi olyan rendkívüli ezen? Hazamehetek, mert jól vagyok!
- Hogy lennél már jól? Te is tudod, hogy ez nincs így! Én azt hittem még itt leszel, orvosi felügyelet alatt.
- Mit számít ez? Nem fogom begyógyszerezni magam!
- Most ezt mondod - csóválta meg a fejét, és elszántan felém indult, a pulcsim zsebének tartalmát akarta visszaszerezni. Csuklójára szorítottam a kezem, a másikkal mellkasát próbáltam ellökni magamtól, de igencsak úgy tűnt, sokkal erősebb, mint én.
- Liam, hagyd abba! Megegyeztünk! Azt hittem újra barátok lehetünk.
- Dehogy hitted! Ez csupán érzelmi zsarolás.
Szerencsémre pont nyílt az ajtó, megérkezett anya.
- Fiúk, hát ti mit csináltok? -emelte fel szemöldökét jókedvűen méregetve hol engem, hol Liamet.
- Ja -léptem egyet oldalra, s megigazítottam magamon a pulóvert- Hülyéskedtünk, mert... kibékültünk -fordítottam Liam felé a fejem, de ő cseppet sem reprezentálta hitelesen az elmondottakat. Feldúlt arccal sandított vissza rám, rosszallóan, minden porcikájával tiltakozva az ellen, amit előadok.
- Ez komoly? -anya eltátott szája lassan széles mosolyra húzódott- Végre már! -ujjongott, én pedig elővettem a legszebb műmosolyomat.
- Beláttam, hogy Liam nem követet el nagyobb hibát, mint amekkorát már mindannyian elkövetettünk. Ráadásul nem először áll ki mellettem és tudom, hogy megbízhatok benne. Pont, mint anno.
Ahogy csak úgy tódultak ki belőlem a meggondolatlan hazugságok, feltűnt, hogy Liam vonásai elhalványulnak, mint aki mindjárt elájul. Melegbarna tekintete lázasan csillogott a szemeire ereszkedett könnyfátyoltól. Semmi még csak meg sem moccant bennem, pedig láttam, hogy éppen fájdalmat okozok neki.
- Na jó, akkor húzzunk el erről a borzasztó helyről! -nevetgélt anya, és a sporttáskámért nyúlt, de én kivettem a kezéből.
- Hé! Azért a karomnak nincs semmi baja! Menj csak előre, megyünk mi is!
- Jól van, addig elkérem a papírjaidat, a recepción várlak -jó volt őt újra ilyennek látni, csak úgy szórta magából a napsugarakat. Ahogy elment, Liam szó nélkül utána akart szegődni. Megijedtem, hogy árulkodni indul.
- Liam! -szóltam utána, de nem nézett vissza, hanem kilépett az ajtón. Utánasiettem - Liam! -kapaszkodtam vállába, de ő mérgesen elrántotta.
- Mit szeretnél még mondani, hm? -állt meg végre. Tudtam, hogy mi baja, és azt is, hogy én vagyok a kiváltója. De nem voltam képes kipréselni magamból egy aprócska "bocs"-ot sem.
- Ugye nem mondod ezt el senkinek? -kérdeztem megcsörgetve a zsebemet.
- Igazad van. Tényleg jobb, ha elfelejtelek. Minden jót! -és azzal ott hagyott. Gyorsan a tenyerembe öntöttem két szem pirulát, és lenyeltem őket. Segítettek, hogy lenyugodjak, hogy ne érezzek semmit, hogy hitelesen tudjak mosolyogni anyámra, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy lepjük meg Shelby-éket, mert biztosan odáig lesznek, ha meglátnak szabadlábon.
- És Nina? Ő hol van? Tudja, hogy kint vagyok a zárkámból? -kérdeztem, miközben a hátsó ülésre hajítottam a táskámat, majd behuppantam az anyósülésre. Őszintén szólva ő volt az akit a legkevésbé akartam látni, mert bár mindennél jobban szerettem őt, hisz a testvérem, mégis egyetlen dolgot társítottam csak hozzá... a gyilkosságot. Ezen pedig még mindig nem tudok felülkerekedni
- Fogalmam sincs mit csinál éppen, nem mond el nekem semmit, tudod...Hívtam az előbb, de nem veszi fel. A Champben találkoztunk ezelőtt, de aztán onnan is szó nélkül eltűnt. De várj csak, mintha említette volna, hogy elmegy az egyetemi meccsre.
- Mindegy, menjünk akkor Harlandékhoz -dőltem hátra, miközben bekapcsoltam a rádiót, s vártam, hogy a szer hatása elérje a csúcspontját, és leállítsa az agyam teljesen, mert ki akartam űzni Liamet a gondolataimból.
A Harland villa sokat változott ezalatt a pár hét alatt. Amikor utoljára itt voltam, az ikrek szülinapját ünnepeltük, minden aranyban úszott, na meg pezsgőben, s még most is élénken látom magam előtt Alex hófehér frakkját, az éjjeli égboltra nyíló tűzrózsákat, Shelby piros rúzsát, Felix dühtől eltorzult, véres arcát. A nappali, a hall és az étkező egybenyitott, napfénnyel töltött tere kissé megváltozott. Még mindig minden fehérben szikrázott, de a kanapé és a teraszra vezető üvegajtó közötti holttér tele volt sötétzölden díszelgő növényekkel, hatalmas, színben harmonizáló cserepekben. Néhány kisebb virág üveggömbökben függött a magasban. A bézs-mintás márványt borító, hosszú szőrű puhaság helyett vékony pamutszőnyegeket vettem észre a talpam alatt.
- Na hogy tetszik? -kérdezte Amanda széles mosollyal, széttárt karokkal, elégedetten körbepillantva.
- Lenyűgöző, mint mindig! Egészen mediterrán -ájuldozott anya.
- Látod, hogy becsentem néhány új anyagot, bambuszt, nyersfát? Egy hétig jártam a boltokat, mire minden apróság a helyére került.
Anya és Amanda nem véletlen voltak legjobb barátnők, amint meglátták egymást, megfeledkeztek mindenről és mindenkiről, aztán órákig tartó pletykálásba kezdtek. Most sem vették észre, hogy ott vagyok, azt hitték fejvesztve rohantam fel Felixékhez. Helyette inkább leroskadtam a kanapéra és bambán ültem csak ott, a szőnyeg fekete-fehér rombuszmintájába révedve. Csak fél füllel hallottam, miről beszélgetnek.
- Jaj nem akarok panaszkodni, azok után, amin te mentél keresztül, az én bajom kutyafüle -sóhajtozott Amanda, mire anya egyből erősködni kezdett, hogy meséljen el mindent - Fasírtban vagyok Philippel, nem tudom meddig húzzuk.
- Ismerlek ezer éve. Ha meg akarnád oldani a gondot, megtennéd. Mi van a háttérben?
- Nem is tudom, hogy mondjam el... bolondnak fogsz tartani. Én sem értem, őszintén, mert azon kapom magam, hogy olyan vagyok, mint húsz éve. Egy szeszélyes tinilány.
- Nem tudsz olyat mondani, hogy ne álljak melletted, Mandy!
- Jó, jó, szóval az van, hogy talán még érzek valamit Hugh iránt.
- Micsoda?
- Azt gondoltam, csak a vele töltött szép éveim hiányoznak vagy megszoktam már, hogy folyamatosan jelen van az életemben, vagy az is lehet, hogy kapuzárási pánikom van. Szerinted?! Tudom, hogy nem tehetek semmit, hiszen együtt van a francia bigével, nem furakodhatok közéjük.
- Lassíts! Nem lehet, hogy csak azért érzed ezeket, mert Phil és te eltávolodtatok egymástól?
- Nem vagyok kapcsolatfüggő! És már akkor elkezdődött ez bennem érlelődni, amikor még úgy látszott, minden rendben Phil és köztem. Tudom, én magam mondtam néhány éve a váláskor, hogy gyűlölöm ezt a szemétládát és soha többet nem akarom őt látni. De tessék, valahogy mégsem volt elég erőm elengedni őt, megegyeztünk, hogy papíron nem bontjuk fel a házasságot, és a ház is megmarad családi fészeknek. Aztán napról napra múlt a haragom iránta, összehangoltuk új életeinket. Mostanában pedig igyekszik sokat hazajárni, és próbál többet együtt lenni a fiúkkal.
- És most, hogy újra előbújt belőle a szentimentális családapa, te mindent feledve rohannál a karjaiba?
- Lehet, hogy a Mrs. Harland presztízsnév rabja vagyok, mint létező ikon a lényembe épült és nem szabadulhatok tőle.
- De eddig is olyan nagyszerű, független Mrs. Harland voltál! Miért kell ehhez Hugh?
- Ugyan Maura! Megértem, hogy fájó pont ez neked, de attól, hogy most nincs férfi az életedben, később még lehet, csak rajtad múlik, csak engedned kell.
- Hagyd ezt oké? Ne gyere ezzel! Szerinted nem fáj így is eléggé? Nem kell sajnálni!
- Ne haragudj, tudod, hogy válogatás nélkül tudok fecsegni. Nem úgy értettem!
- Különben sem kell féltened. Éppenséggel van aki vigaszt nyújtson.
- Várj, ezt hogy érted? Mármint pasas? Pasas van a dologban?
- Egy egészen fiatal, igen.
- Jesszusom, te vadmacska! Miért nem ezzel kezdted?!
- Maradjon ez sejtelmes félhomályban, oké? Még friss az egész.
Dühömnél csak a döbbenetem volt nagyobb, ahogy meghallottam anyám szavait. Mégis miféle férfi nyújt neki vigaszt? Hogy van képe ezt tenni? Szinte el sem temettük még apát! Feldúltságomat azonban mélyen, belül, egy kicsiny elkerített sarokban éreztem csak, mindent mást elnyomott a gyógyszer hatása. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok éppen, de reméltem, hogy szépen, nesztelenül ülök csak továbbra is a kanapén.
- Niall?! Te még itt vagy? Nem mész fel a többiekhez? Nem is tudják, hogy itt vagy! Niall?
- Ja, most jut eszembe, hogy Felix nincs is itthon, a meccsen van.
- Fiam! -parancsolt rám apám, mire összerezzentem, de ahogy felemeltem tekintetem a szőnyeg hipnotikus mintájáról anya bámult a képembe- Valami baj van?
- Nem, csak kicsit jól esett itt ücsörögni -nyögtem ki nagy nehezen, mikor megtaláltam végre a nyelvem.
- Niall! Úristen! -sivította a mézes lányhang, s amilyen gyors reflexszel irányába fordultam, tulajdonosa, Shelby, már ott is termett mellettem. Arra eszméltem fel, hogy megölel, s hogy orromba kúszik édes, rózsás illata. Azt hiszem egy szót sem szóltam, de ő lelkesen felráncigált az emeletre, s behúzott a szobájába -Szia! -fogta két kezébe arcom, mikor már csak ketten voltunk, s bizonytalansággal vegyített örömmel nézegette arcom. Előbb szeplői számolásába feledkeztem, majd érett cseresznyékre emlékeztető ajkaiba. Úgy csókoltam őt, mint még soha, s ő is ekképp viszonozta. Minden egyes érintése, levegővétele, hajszálainak csiklandozása felfoghatatlanul élvezet teljes volt. Úgy éreztem magam, mint a legboldogabb ember a földön. Hogy miért? Mert szédültem karjaiban, kitikkadva ittam csókait, egy test nélküli valami voltam, nem nyomott a szívem, nem zúgott a fejem. Rémisztő volt, mintha tényleg súlytalanul lebegnénk. Tudtam, ha elmondom neki, miféle "orvossággal" tompítom a szűnni nem akaró fájdalmaimat, vége ennek a szappanbuborék-beli álomnak, és azt most nem bírtam volna ki. De Shelby túl jól ismert, és megérezte, hogy a kórházból nem ugyan az a Niall tért vissza.
- Állj meg egy kicsit! -szuszogta- Mi ez a féktelen tempó? -nézett a szemembe hatalmas fekete szempillái alól felsandítva.
- Csókolj még! -kértem kissé kétségbeesve.
- Tudod, hogy mindennél jobban hiányoztál, de azért elég rosszul esett, hogy amikor meglátogattalak, úgy kezeltél, mint egy idegent. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem volt szándékos.
- Bocsánatot kérek tőled. Jóvá teszem. Te vagy a leggyönyörűbb, legnagyszerűbb lány, akit csak el tudok képzelni. Én pedig egy piszok nagy mázlista, hogy szeretsz engem.
- Na, ez elég meggyőző volt -kuncogott nyakamhoz hajolva- Te szőke herceg, te.
Mint egy kisfiú az apjához, úgy rohantam Ezrához árulkodni. Persze ez nem úgy működött, hogy én kitaláltam, hogy beszélni akarok vele és rácsörgök mobilon. Főleg, hogy nem is volt mobilja. Bejutni a LOOP-ba fizikálisan sem volt egyszerű feladat. Kismillió átjáró, lépcsők, fel és le, ajtók, kapuk, jelszavak, kamerák, őrök. Ahogy a legvégén a retinaszkennelésen és az ujjlenyomat ellenőrzésen is átjutottam, s az utolsó golyó-, atombomba- és apokalipszis-álló bejárat is megnyílt előttem, egészen úgy éreztem magam, mint egy szuperfontos valaki. Lassan felhagyok a lehetetlen feladattal, miszerint megfejtem a titkos bázis lokációját. Dublin több eldugott zugából is le lehet jutni a föld alá, de a megszámlálhatatlan átjáró, folyosó és kanyar egy igazi útvesztőt alkotott. Azt az infót kaptam, hogy a hőshármas általam keresett tagját a legalsó szinten levő edzőteremben találom. Persze először elég barátságtalanul elküldtek az anyukámba, és nem akartak segíteni, de aztán jött Arthur és megsúgta, hol találom a szuperment. És én nagy marha még azt hittem, hogy odalent majd pár futógép, súlyzók meg evezőpad fogad. Ja, tök valószínű, mint ahogy az is, hogy Ezra cuki, szűk fitnesz gatyóban jógázik egy matracon. Még mindig nem tanultam meg, hogy a LOOP-ban semmi sem olyan, mint a megszokott valóságban. Egy kisebb, fülledt, izzadtságszagú teremre számítottam, s ehelyett egy hangárméretű, már-már végtelen tér nyílt elém. Zavaró félhomály fedte, és természetesen nyoma sem volt a hagyományos kondigépeknek. De voltak helyette rejtélyes rendeltetésű fémhuzalok és kötelek legalább 50 méteres hosszúságban kifeszítve, különös állványzatszerű kreálmányok, gázcsövekre hasonlító elemekből felépített mászókák, oszlopok. Sosem hittem, hogy látok a saját két szememmel egy ilyen filmstúdióba illő helyet. A retrofuturizmus jellemezte, egyszerre tűnt kínzókamrának és vidámparknak. Kíváncsi lettem, vajon mit jelent egy edzés az Ezra-féle akcióhősöknél, de közben azért a hideg futkosott a hátamon. Azt éreztem, hogy a padlót, amin állok, áztatta már vér- és verejték egyaránt, fülemben pedig az emberfeletti erőfeszítés és küzdelem zilált hangjai csengtek. Az egyik ölnyi széles oszlop mögül árnyékok mozdultak meg, visszafojtott párbeszédre lettem figyelmes. Ezra és Georga volt az, egy méretes tükörfal vonult végig mögöttük, így onnan nem csak fül- hanem szemtanúja is lehettem a történéseknek, amitől a frász jött rám, mert úgy tűnt, bármelyik pillanatban átcsaphat egy szexjelenetbe. Történetesen Georga elég mohón tapadt Hero szájára, egyértelművé téve szándékát.
- Hé, kislány, ne most -húzta el a fejét, ahogy levegőhöz jutott- Ne itt! -mormolta erőtlenül; ez nekem is új volt.
- Nem akarok várni, na, ne kéresd magad! Tudok gyors is lenni -kuncogott a füléhez hajolva, és ha nem szégyellném, bevallanám, hogy kezdtem én is begerjedni a csajtól. Lehetetlen idomai fénylettek az izzadtságtól, és ez csak még inkább fokozta az izgató látványt. Nem akart engedni Ezra tiltakozásának, s még szorosabban préselte oda testét, makacsul, teljesen beindulva.
- Nem kéne ezt tennünk -morogta Hero- Elég! -lökte el durván a lányt, aki ezen cseppet sem sértődött meg, csak szórakozottan felkacagott, aztán egy törölközőt csapott a vállára és popó-rázva kivonult, jelentőségteljesen bemutatva, mit vesztett Ezra. Hálaégnek nem fordult hátra, így nem látott meg, ahogy ott lapulok az oszlop mögött. Bár furcsálltam, hogy rejtve maradtam előttük, amikor évekig éberségre képezték ki őket.
- Előbújhatsz Cris, tudom, hogy ott vagy -szólalt meg Ezra sóhajtva. Lepetten léptem elő.
- De honnan...?
- Szakmai titok, amatőröknek ehhez semmi köze. Na mi van? Kukkolni jöttél vagy van valami releváns oka ittlétednek?
- Persze, hogy van oka! Ráadásul releváns! -vágtam rá, megorrolva az amatőrös megjegyzés miatt- De öreg! -torpantam meg- Valami gondod van? Önként kínálkozik fel a legdögösebb csaj, te meg visszautasítod?! Az eszem megáll. Szólhatnál neki, ha nem bír magával, engem letámadhat, majd megpróbálok nem ellenkezni.
- Kurva vicces vagy, de nem vagyunk jóban, hogy nőügyekről pletyizzünk. Georga viszont a barátom. Ez ránk tartozik.
- A barátod, mi? Extrákkal.
- Tök mindegy, erről nem dumálsz senkinek.
- Csigavér, nyugivér, tudom, hogy tilos a testi érintkezés a ti körötökben. Akkor is ez egy idióta szabály. Mi ez? Egy zárda? Papnevelde? De ne aggódj, nem mondom el senkinek, hogy a kolleginát istápolod néha.
- Azt kérdeztem, miért vagy itt. Ma semmi dolgod erre -állt meg előttem türelmetlenül fújtatva, s most először volt lehetőségem ruhátlan és nem gyengén kidolgozott felsőtestét szemügyre venni. Oké, azt hiszem felfogtam Georga miért nyomul annyira Herora. Olybá tűnt, kitüremkedő hasizma acélból van, s ha ez igaz, nyugodtan használhatnánk sajtreszelőnek is. Pattanásig feszült mellizmai között -anatómiailag helyesen- mellkasa közepén egy élethű szív tetoválást tűnt szembe, pitvarokkal, kamrákkal, erekkel ellátva. Elgondolkodtató volt az ő esetében ez a motívum, főleg azért, mert miért lenne odavarrva annak a szervnek a képe, ha elvileg a valóságban is ott a helye - Mit bámulsz? Neked is bejövök? -vonta fel szemöldökét, majd egy legyintéssel elintézte a dolgot és letekerte kezeiről a bokszoláshoz használatos bandázsokat. Kissé kínosnak éreztem magam, amiért szakadatlanul bámulom őt, de ki hibáztatna ezért. Senki, na ugye. Mire kettőt pislogtam, Ezra könnyed szökkenéssel egy betonfal tetején termett, előhúzott valami fekete kendőt melegítőnadrágja zsebéből és bekötötte a szemét. Izgatottan vártam a mutatványt. Láttam már egy-két hajmeresztő dolgot tőle, de ilyesmire még nem volt példa.
- Ó, hát persze, csak vakon ugrálsz 5 méter magasan. Nem nagy cucc -beszéltem magamban, tátva felejtett szájjal, miközben a pókemberként mászó, ugró, repülő alakot próbáltam követni a szememmel. Amikor végzett lelazításként lenyomott pártucat félkezes fekvőt. Mi? Hogy én? Irigy? Ugyan, kérem. Mire? A félistenes erőnlétére, külsejére? Esetleg Georga rajongására?
Percekig csak ült a tükör előtt, mint aki meditál, végül egy csettintésre normális lett. Vonásai ellazultak, hangjából eltűnt a kicentizett türelem, lézerszemei nem készültek felnyársalni.
- Mesélhetsz! Úgy tudom kimondottan velem akartál beszélni -fúrta arcát a törölközőjébe, s ahogy elhaladt mellettem, haverkodóan hátba vágott. Sajnos még nem igazán érzékeli, mi a különbség valaki cimborás hátba paskolása és tüdejének beszakítása között.
- Fülön csípett a Horan-lány -említettem meg óvatosan- Fogalmam sincs honnan szedte, de nekem esett azzal, hogy veletek bandázok.
- Azt mondtad nem árultál el neki semmit -összezavaró volt higgadt hangja.
- Nem is! Dunsztom sincs hogy jött rá. Mindegy, mert remekül kivágtam magam egy kamusztorival.
- Biztos, hogy bevette? Nem gyanakszik? -kérdezte kissé gúnyosan.
- Bízni akar bennem, szóval elhitettem vele, hogy én is ugyanolyan áldozat vagyok, mint ő, és ha mindketten élni akarunk, akkor le kell állnia. Fura, de szerintem sikerült hatnom rá.
- Iszonyú aranyos a naivitásod, de jó. Maximum mindketten kipurcantok -rántotta meg a vállát.
- Menj a fenébe -morrantam rá, mire felnevetett, hogy tovább bosszantson.
- Várj! -emelte fel a kezét hirtelen, s egy pontra koncentrálva meredt előre- 17 óra. 22 B protokoll, 4-es formáció. Bedobjuk a mély vízbe? Vettem.
- Mit mondtak? És kit kel bedobni hova? -böktem állammal a fülébe rejtett nano-adóvevő felé.
- A sors akarta így, hogy itt legyél. Kellesz ma.
- Jaj ne már! Van jegyem a szezon legizgalmasabb meccsére. Trinity versus DCU. Vér fog folyni.
- Ó igen, szó szerint. És ne nyafizz, ott leszel.
- Ezt most értsem úgy, hogy ott lesz a bevetés?!
- Értsd. Nincs sok időnk. Odafent majd kapsz útbaigazítást -tartotta fel mutatóujját.
- De én sosem megyek ki a terepre! -cirkuszoltam pánikba esve. Nem fért a fejembe, hogy találhattak ki ekkora marhaságot.
- Most kénytelen leszel. A felforrósult helyzet miatt a Croke park stadionját árnyékolókkal látták el, így kívülről a rádióhullám semmilyen formája nem juthat be. Ha időben kapjuk a fülest, lett volna időd meghackelni a rendszert kívülről, de így új terv kell.
- Jó, jó, nem kell kiselőadás a hullámhosszokról, a fizika a kisujjamban van, itt ni -tartottam fel az említett testrészecskét- Pedig annyira készültem egy jó kis lazításra -hajtottam le a fejem eltúlozva szomorúságomat- Nem kell tartani a megerősített rendvédelemtől? -ötlött eszembe, és még úgy kb. száz másik kérdés.
- Attól mindig kell tartani. Ezért nem hibázhatunk. Egy porszem sem kerülhet a gépezetbe. Ez a te asztalod -szavalta fásultan a mondatokat. Lehetetlen higgadtsága és flegmasága az idegeimet nyúzta. Engedelmesen fellifteztem a vezérlőszobába, ahol nem meglepő módon mindenki tudott mindent rajtam kívül. De végül is ezen a terepen én voltam a főnök, a csapattársaim, név szerint Hitch, Teo és Vincent pedig rámzúdította a szükséges információkat. A három elszánt hacker már egy ideje a szervezetben tevékenykedett. Ezelőtt nem sokkal a tudásomat nem teljesen a klasszikus értelemben vett jóra használtam; inkább egy magányos bajkeverő voltam. Most viszont értelme van annak, hogy számítógépek előtt kockulok, ráadásul van egy csapatom is, melynek élére meglepő módon engem állítottak. Hirtelen az egész komollyá vált, mindennek tétje lett, de a legfontosabb, hogy a végeláthatatlannak induló rettegés elmúlóban van és az életemnek végre lett egy egetrengető küldetése. Sziklaszilárd cél körvonalózódott ki előttem, és éreztem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Tartozom valahova, szívvel-lélekkel. Furcsa, hogy ezt mondom, mikor nyilvánvaló volt, hogy senki sem bízik bennem. Szóval rám várt még a kemény feladat, hogy hozzájuk csiszolódjak és bizonyítsam, igenis itt a helyem. Olybá tűnt, ma már talán alkalmam is nyílik rá.
Összeszedtük a szükséges kütyüket, beizzítottuk a CAP portálunkat, élesítettük a kommunikációs kapcsolatokat, technikai főpróbát tartottunk. Egy kis ügyködés után belepiszkítottunk a sportcenter központi adatbázisába, és láss csodát, kinek a neve szerepelt fent a technikusi dolgozók listáján? Az enyém. A srácok gondoskodtak az egyenpólómról, a mágneses beléptetőkártyáról és a kockafejségemet hitelesítő feketekeretes szemüvegről, aminek egyébként földöntúlian örültem. Nem közönséges hipster szemcsi volt, hanem a csúcstechnológia egyik vívmánya. Képzeljetek el egy 4K-s képet rögzítő kamerát és egy felsőkategóriás okostelefont, beépített hangvezérléssel. Mindezt egy mezeinek látszó szemüvegben, holografikus kijelzővel. Csupa móka és kacagás, az biztos, viszont rögtön lecsorbult gyermeki izgatottságom, amikor a többiek egy neoprémhez hasonló, golyófogó szövetből készült réteget applikáltak a pólóm alá. Ahogy a védő hacuka súlya a vállamra, mellkasomra nehezedett, észbe kaptam, hogy mit is készülök tenni. A DCU egyik nagy ígéretű játékosa, Donny Egan drogkartellbeli leszámolás áldozata lesz, ha nem lépünk közbe. Bár azt meglehetősen furcsálltam, hogy kulcsszerepet bíztak rám. "Bedobjuk a mély vízbe" -csengett vissza Hero szava.
A bejutás nyilvánvalóan nem okozott kihívást, hisz mit lehetett volna egyszerűbben eljátszani, mint saját magamat, a tudálékos technofilt. Bent maradni már nehezebb volt, ugyanis úgy kellett csinálnom, mint aki a rá osztott feladatát végzi, miközben feltűnés mentesen igyekeztem egy kellemes kis fiaskót előidézni a VIP parkolóház tűzriasztójaiban. Néha nyakon csípett egy-két ténylegesen ott dolgozó technikus, feladatokat osztottak ki rám, én meg gyönyörűen eljátszottam, hogy máris teszem, amire kértek. Mindeközben fojtogatott az idővel való versenyfutás, a paranoiám, hogy lebukok, meg a fülemben duruzsoló csapattársaim sürgetése. Idegességemben hüvelykujjam körmét rágcsáltam, a riasztók visítására vártam, pattanásig feszült hallóidegekkel füleltem. Mikor felvonyítanak a riasztók végre, a vezérlőszobából két pasas rohant ki, s helyükre beosontam én.
- Rendben Cristoph öt perced van, az óra ketyeg -tájékoztat Vincent.
- Ne felejtsd el a vírusokat! -szól közbe Teo.
- Srácok, nem debil a gyerek, ismeri a dörgést -száll be vagány Hitch hangja is az éterbe.
- Mégiscsak az első terepgyakorlata -jött a válasz valamelyiktől.
- Ráadásul nem is gyakorlat, hanem pengeéles akció.
- Befognátok légyszi?! -fakadok ki az előttem sorakozó monitorokra meredve- Próbálok koncentrálni, de a ti hármótok édes cseveje, plusz a másik fülemben parancsolgató Hero, már kicsit nekem is sok.
- Bocsika -motyogja valaki, aztán végre kiszállnak a vonalból egy időre. Piszkosul irigyeltem most őket, amiért a LOOP atombiztos bunkeréből dirigálhatnak. De idekint? A levegőből puskaport nyeldestem. Mikor végre sikerül kizárni a külvilágot, s elfelejteni a rám tehénkedő nyomást, az agyamban hömpölyögni kezdtek a kódok és billentyűkombinációk a megfelelő sorrendben. A sorrend, Cris, a sorrend!
- Hitch, mondd a vírusaktiváló jelszót! -kértem türelmetlenül- Kösz. Készen vagyok.
- Az jó, mert ideje indulnod fürtös! A biztonsági igazgató feléd tart! A keleti oldalról érkezik, elég gyorsan mozog. Ha kell használd a sokkolópisztolyod.
Mint a mérgezett egér, úgy kaptam fel a laptopom és lóhalálában kizúgtam az ajtón. Szerencsére az épület bazinagy terei megkívánták az öles tartóoszlopok beépítését, így volt mi mögé lapulnom, amíg ki nem tisztult a terep. Minél hamarabb próbáltam eljutni a lelátóra.
- Tűzfal megbontva, szép munka volt Cristoph! Innentől a te részed már gyerekjáték -hallom meg Georgát. A terv a továbbiakban úgy nézett ki, hogy a hőshármas tagjai is szerepjátékba kényszerülnek, bár tudom, hogy ez a kedvenc részük; Georga egy sport blog riportereként, Ezra egy elhivatott fociszurkolóként, Arthur pedig a DCU kabalaállataként lépett fel, ami egy kos figura volt, nagy műanyag szarvakkal, a csapat lila mezében. Baromi viccesen nézett ki a helyzet, főleg, hogy tudtam, hogy egy nyakig kitetovált, felnyírt hajú, orrkarikás rosszfiú bújt meg a jelmez mögött. Mivel a maszkosok külön csatornán diskuráltak egymással, fogalmam sem volt arról, pontosan mi is a menetrend, de tudtam, hogy minden milliméter pontosan ki van számítva, és Donny Egan nem fog meghalni. A nézőtér egyre sűrűsödött, folyamatosan érkeztek az emberek, ki-ki a saját szurkolótáborához. Lilában a DCU drukkerek, narancsban a Trinity College csapatának rajongói. A meccs nagyjából az év sport eseményének ígérkezett, fiatalokat, öregeket, foci- és nem annyira foci fanokat is idevonzott a mérkőzés. A hatalmas kivetítők megállás nélkül ontották a szponzorok reklámjait, pont az egyik kedvenc bulizeném dübörgött, a lelátó körben megtelt lila-narancs, hangyabolyként zsibogó pöttyökkel. Engem is magával ragadt volna a hangulat, ha nem egy életveszélyes akció közepén lettem volna. A legeslegfelső sor legeldugottabb részén foglaltam helyet, ahonnan a pályán labdát kergetők csak gombostű fejnyi pontoknak látszottak. Feltettem szürke pulóverem kapucniját, hogy messziről felismerhetővé tevő hajam elrejtsem. Bár már a nehezén elvileg túl voltam, mégis tövig tudtam volna rágni a körmeimet idegességemben. Semmi gond nem lesz, minden gördülékenyen megy -mantráztam magamban. (ajánlott zene)
- Cris, ennél gyanúsabb aligha lehetnél -szólalt meg Hero a fülemben, mire úgy ugrottam meg, mint akibe áramot vezettek.
- Te honnan látsz engem? -néztem körbe teljesen feleslegesen.
- A távcsövem másik oldaláról. A lilák között, okoska -kacarászott. Hiába meresztettem szemeim a túloldal nézőtere fele, egyetlen arc sem volt kivehető. Azon aggódtam a továbbiakban, hogy semmilyen családtagom, barátom se legyen itt; még akkor sem, ha 100%-osan megbízok a hőshármas képességeiben. Teljes biztonságban akarom tudni a szeretteimet. És akkor megakadt tekintetem a pálya szélét szegélyező korláton átlépő fiún; megnyerő kamaszvigyor, kockás ing, fordítva hordott baseball sapka és az alóla kikandikáló szelídítetlen hullámok. Felix! A felismerés pillanatában hirtelen akkorát dobbant a szívem, hogy szabályosan beleszédültem, még ülve is. Nevetve pacsizott valakivel a narancssárgák közül, aztán látom, ahogy felnyalábolja a Trinity csapatának totemállat jelmezét, történetesen azt az idétlen vikingsapkás oroszlánt, és belebújni készül. Eszemet felejtve rohanni kezdtem a lelátó telezsúfolt lépcsősorán, félrelökve bárkit, aki akadályozott a haladásban, közben pedig az adó-vevőn keresztül próbáltam elérni bárkit a szuper-nindzsák közül, de csak az én csapatom tagjai válaszoltak.
- El kell érnem Arthurt! Most! Vészhelyzet állt elő! -erősködtem.
- Mit óbégatsz már? -förmedt rám az emlegetett belépve a vonalba.
- Itt van az egyik öccse -kapcsolódott be Hero is végre.
- Esküszöm fogalmam sem volt róla, hogy ő a Trinity kabalája. Csináljatok valamit, nem lehet ott a pályán, ahol golyók fognak repkedni -lihegtem egyre közelebb érve Felixhez.
- Az a jelmez egy rakétavetőt is felfogna -nevetett Arthur, és ezzel az egekbe szökött a vérnyomásom. Legszívesebben bemostam volna neki egyet.
- Most fogd be, vagy cirkuszt csinálok! -üzentem Artnak- Hero, a testvéremről van szó, jól tudod, milyen érzés!
- Csak egyetlen megoldás van. A sokkolópisztolyod. Változik a terv, Art búcsúzz el a kecske jelmezedtől, és irány az oroszlán gyomra!
- Az nem kecske, hanem egy birka. Tudod a kecske fiú a bak, a birka meg a...
- Jó, befoghatod, gyerünk!
- Mi, mi, mi? -hadartam- Soha életemben nem hatástalanítottam senkit, és ti rögtön azt várjátok, hogy a saját öcsémmel kezdjem?
- Vagy-vagy. Válassz! -szólt Hero.
- Jó - mondtam elhalkulva, érezhetően verejtékezni kezdő homlokomat letörölve. Pont ekkor értem hallótávolságon belül Felixhez.
- Hé tesó! -integettem neki, mire lepett mosollyal beazonosított, s jelezte, hogy semmit sem hall a hangzavartól- Gyere ide! -kalimpáltam magam felé, és reméltem érzi telepatikusan, hogy nagyon-nagyon fontosat akarok közölni. Ezerrel búgott az agyam, hogyan is tegyem meg ez a lehetetlenséget.
Vidáman felém kocogott a kispadon hagyva a hacukát.
- Mi újság, mit csinálsz te itt? -kérdezte a fülemhez hajolva, máskülönben szájról kellett volna olvasnom.
- Én is ugyanezt akartam kérdezni tőled. Te vagy a kabala? Mióta?
- Ja, nem, csak a srác lebetegedett, úgyhogy beugrottam helyette. De őrült jó móka! Basszus rengetegen vannak! -nézett körbe a stadionon- Az előbb találkoztam Ninával és Liammel is. Nem velük jöttél?
Megpróbáltam összeszedni magam, és a lehető leghiggadtabb arcomat elővenni.
- Ők is itt vannak? Nem, engem csak megkértek, hogy segítsek pár informatikusnak, mert nem működtek a kivetítők rendesen. De megoldottuk, látod!
- Király! Jólvan tesó, ideje felhúznom ezt a dögmeleg jelmezt!
- Ne még! Figyelj van valami, amiről beszélni akarok veled, most azonnal! Gyere fel a vezérlőbe, ott csend van és nyugalom.
- De most?! Mi ennyire életbevágó? Nem szoktál így viselkedni, mi a bajod? -nézett rám hunyorogva, de ettől függetlenül hagyta, hogy elrángassam a személyzeti irodák fele. Útközben megint megszólalt Hero a fülemben: - Ne agyalj sokat, csak tedd meg és zárd be valahova, ahol senki sem talál rá. Így védheted csak meg biztosan. Hálaégnek támadt egy remek ötletem, hogy ne kelljen bántanom Felixet.
- Szóval komolyan azt mondod, hogy kertelés nélkül nekiszegezted a konkrét kérdést? -kérdezte Liam, aki már a második hot-dogot tolja be, pedig még el sem kezdődött a meccs.
- Ne hozzak neked még kaját? Úgy eszel, mint aki egy hete egy falatot sem evett.
- Csak kell a kalória, amióta elkezdtem edzeni.
- Azt hittem akik izmot építenek, azok csirkehússal, meg fehérjeturmixokkal tömik magukat.
- Sajátos diétán vagyok. A neve: egyél amit akarsz, annyit amennyit akarsz.
- Nagyon összetetten hangzik -bólogattam- Amúgy igen, kerek-perec rákérdeztem. Azt érzem hazudott, mégis annyira őszintének látszott aggodalma. Pont, mint az ikrek szülinapján.
- Azért az, hogy a halántékodnak szegezted a pisztolyt, kissé túlzás volt.
- Azt hitte töltve van, így muris volt.
- Most is nálad van?
- Hova gondolsz? Persze, hogy nálam! -lapogattam meg farmerkabátomat a bordáimnál.
- Hova tűnt Felix? Lassan felmehetne a pályára lelkesíteni a közönséget.
- Gőzöm sincs, az előbb még a kispadon ült -rántottam meg a vállam- Kösz, hogy rábeszéltél, hogy jöjjünk el. Utoljára apámmal voltam meccsen.
- Nina - fordult felém Liam elkomorulva.
- Miért nézel így? -vontam össze mérgesen a szemöldököm.
- Hát... mert sírsz.
- Nem is! -húztam végig a kezem a szemem alatt- Csak eszembe jutott, hogy ma vele álmodtam. Azt mondta, hogy mindig velem lesz, bármi is történjen. Az arcomra simította nagy lapát tenyerét -nevettem el magam visszagondolva- Úgy érzem, már semmi sem fájhat jobban ennél. Tudod Liam nem vagyok rá büszke, de folyamatosan próbálom ignorálni a vele kapcsolatos szép emlékeket, és szánt szándékkal dühös, kiabáló arcát képzelem magam elé. Haragudni akarok rá, de nem megy! Képtelen vagyok a hibáira gondolni, minden erőmmel szeretem őt.
- Csak csodállni tudlak.
- Engem?!
- Úgy tudom rajtam kívül nem igazán hagyod, hogy mások sírni, szenvedni lássanak. Elképesztő az erőd. Még elgyengülten is sokkal erősebb vagy bárkinél. Belédborzongok.
Némán elmosolyodtam szavain, közben a mellém telepedő baráti társaságot figyeltem. Trinity szurkolók, tetőtől talpig narancsban, kerepelővel, sálakat lobogtatva.
- Hallottátok a pletykát a DCU-s csatárról?
- Eganról?
- Aha, állítólag volt egy kis problémája a kábszival.
- Honnan veszel ilyeneket? Ne már!
- De, de, biztos forrásból tudom.
- Hé, Nina, nézd csak! - Liam tele szájjal hümmögve bökdösni kezdett a másik oldalról- A nagykijelző alatt, ott, Cris.
- Nem látok senkit. Biztos ő volt? Végül is ez a meccs felkapott esemény, miért ne lehetne itt?
- Persze, hogy itt lehet, de látnod kellett volna az arcát.
- Liam... te még nálam is többet kombinálsz.
- Talán Felixszel történt valami? Nézd csak, egy idegen srác veszi fel az oroszlán-bőrt.
- Ez mondjuk tényleg érdekes. Megyek körbekérdezek pár arcot.
- Itt hagysz?
- Jövök vissza mindjárt, a kezdésig még van egy kis idő.
- Öt perc, egészen pontosan.
- Te ültetted a bogarat a fülembe, most már viseld a következményeit. Na puszi.
Először is az oroszlánnál érdeklődtem, de nem volt túl készséges "fogalmam sincs hova ment" vetette oda a huncutan vigyorgó plüssfej mögül. Átugrottan a kordonon, hogy az éppen melegítő játékosok között kérdezősködjek, amikor egy biztonsági őr állta utamat. "Hölgyem, miben segíthetek? Talán a kispadra vett jegyet?" -gúnyolódott, és gorombán megragadta a vállam.
- Elnézését kérem drága Uram, szeretné látni a jogosultságomat? -kaptam elő a személyimet- Nina Horan, Robert Horan rendőrfőkapitány lánya, az ön főnökének régi ismerőse. Felix Harlandot keresem, tudja, Hugh Harland fiát. Elég befolyásos nevet soroltam fel? -tűnődtem színpadiasan, mire füstölgött egy sort és elengedett. Azt már nem vártam meg, mikor szexista szitkozódásba kezdett. A megkérdezett Trinity-s játékosok által megadott útvonalat követve befutottam az eredményjelző alatti alagútba, adrenalintól pezsgő, győzni vágyó, elszánt focistafiúk között szlalomoztam.
- Hahó, ezt elejtetted! -kiabált utánam valaki, feltartott kezében a mobilommal. Egy apró káromkodást elnyomva visszakocogtam a lila mezt viselő fiúhoz. Egan 17 állt rajta. Szóval ő az a csatár akiről azok a rosszmájú pletykák keringenek.
- Köszönöm. Csoda, hogy nem a fejem volt az -morogtam magamban, ő ezt felettébb viccesnek találta - Nem láttál véletlen egy barna, fürtös hajú srácot erre?-kérdeztem egyenetlenül szedve a levegőt, s azon kaptam magam, hogy a meccs kezdeti drukkja rám is rám ragadt.
- Bocs, de nem -rázta a fejét, s közben a hangszórókból felcsendült a DCU csapatának bevonulózenéje. Sáskahadként indultak meg a lilák körülöttem. Még beljebb mentem, a focisták öltözője és a kizárólag sportegyesületi tagok számára fenntartott étkező következett. Fel akartam liftezni a páholyokhoz, de a hívógomb feletti kijelzőn az állt "üzemen kívül". Gondoltam hagyom az egészet a fenébe, végül is, miért lenne bármi baja Felixnek. A különben is kikapcsolódni jöttem címszóval visszaindultam a dobhártyazsibbasztó, egybefüggő üdvrivalgás irányába. Épp csak felbőgött a meccs kezdetét jelentő kürt. Kiértem a pályára, vakító rivaldafény fogadott, a zöld műgyep csak úgy világított a focisták talpa alatt. Azt néztem, Donny Egan fent van-e, de lent toporgott a kispad előtt, edzőjük utasításait lehajtott fejjel hallgatva. Arra eszméltem fel, hogy felüvölt a tömeg, megszólalnak a fanfárok, a narancs oldali nézőtér hullámzik, tapsol, örömtáncot jár. Bent az első gól. A kordonnak támaszkodom, végignézek újra-és újra a szemközti oldalon, s egyszer csak megakad a szemem valamin. A tudósítók magasban lebegő üvegburája alatti fekete ponton. Egyre nő az a fekete pont, formát vesz fel, szívem kihagy egy ütemet
- Úristen -súgom anélkül, hogy akartam volna, amint felismerem a gépfegyver alakját. Másodpercek alatt történik mindez: a pályát megvilágító reflektorok fénye kialszik, s az első golyó a lábamtól egy méterre csapódik a földbe. Lövöldözés kezdődik, elszabadul a pokol, nincs időm gondolkodni. Az alagút felé rohanok, de elfelejtem menetirányba fordítani a fejem, így teljes lendülettel összeütközök valakivel. Fenékre csüccsenünk mind a ketten, ő gyorsan felpattan, meg sem lepődik.
- Menj, fuss innen! -ordít rám Cristoph, miközben sietősen felránt a földről. Moccanni sem bírok, lebénított a tehetetlenség. Megmarkolom a karom alatt lapuló stukkert, de mégsem veszem elő. Hallom az emberek kétségbeesett sikolyát, s a szüntelen puffogást.
Liam! -villan eszembe, de ahogy a meggondolatlanság a lövöldözés nyílt színére vinne, megvadult tömeg indul meg felém; mindkét fél szurkolói, a játékosok, technikusok, sportriporterek, labdaszedők, mindenki. Elképzelni sem tudom, miért futott a veszély fele Cristoph; talán ő is Felixet kereste? Választűz érkezik a merénylőre, de nem látom honnan. Ha az elsütött fegyverek hangjára hagyatkoznék, azt mondanám több irányból jön az adok-kapok.
- Higgadj le, Nina! Ürítsd ki a fejed! Gondold át! -szólal meg apám tanítása, s bár egy pillanatra elérzékenyülök valósághű hangját hallva, utána nyomban meg is tölt bátorsággal és elszántsággal. Igyekszem kikerülni a szemből felém zúduló menekülőket. Újra megtalálom Cristophot. Mi a francot csinál? Donny Egant próbálja elrángatni a helyszínről. Elfelejtek levegőt venni, ahogy megbizonyosodok róla, hogy a géppuska határozottan őket célozza. Vadul kutatom a tömegben, hol rejtőzhetnek a maszkosok, de sehol egy fekete hacuka, álcájuk már megint tökéletes. Cristoph észrevesz, karjaimba löki Donny-t, akit a cunamiként elsöprő emberhad fedezékbe úsztat. És akkor Cris mintha fellélegezne, s egyúttal megfeledkezne a golyózáporról. A szemem láttára találja el egy lövedék, arca eltorzul a váratlan fájdalomtól. Mellkasomból valami kiszakadni készült. Eltörpülök a csődületben, cipőmön száz másik tipor végig, könyökök fúródnak bordáim közé, mindenhonnan löknek, összeszorítanak, elfogy a levegő, összeesni készülök, csak úgy, mint Cristoph. Érzem, hogy mindjárt beleőrülök a gondolatba, hogy baja esett. Elhagy az erőm, az akaratom, nem küzdök, nem is tudok, maga alá gyűr a hisztérikus tömeg.
- Ember a földön, vigyázzanak! -hallom egy hang ordítását, s biztosra vettem, hogy most rögtön agyon fognak taposni. Milyen megalázó halál lenne. Aztán ezzel a kedves gondolattal bezárólag öntudatlanságba merültem.
Neoncsövek égették retinámat, ahogy kinyitottam a szemem. Basszus, élek -ez volt az első gondolatom. A második pedig: - Cris! Hol van? -olyan lendülettel ültem fel -akárhol is feküdtem- hogy nem láttam mást, csak fehér foltokat.
- Óvatosan! -fogta meg vállaim a hang alapján Liam- Jól vagy, ugye?
- Nagy szerencséd, hogy egy két külső zúzódással megúsztad! -kortyolt egy palack vízbe az alak az ajtóban.
- Hol vagyok? -hunyorogtam Liamre.
- A sportorvosi szobában -hajolt nyakamhoz, s gyorsan odasúgta- Ne beszélj semmiről, amit kint láttál. Borowskiék azok.
- Emlékszel valamire? -kérdezte Karlson közelebb lépve, s végre visszatért a normál látásom.
- Esküszöm fogalmam sincs mi a fene történt. Egyszer csak felém tódult mindenki, fellöktek, rámléptek.
- Hogy kerültél oda?
- Elnézést főkapitány, de nem lehetne ezt később? Eléggé megviselt mindenkit ez a merénylet. Ninának is jót tenne egy kis pihenés, nem gondolja?
Az állam képzeletben leesett Liam szokatlan megmondós stílusától; mintha nem is ő lett volna. Karlson összeszorított szájjal morfondírozott kissé, majd biccentett egyet.
- Nina, amint jobban vagy és eszedbe jut valami, hívj fel! -azzal kilépett az ajtón. Egy kis néma meditálás után készen álltam rá, hogy hazamenjünk, és legfőképpen hogy megtudjak mindent, amiről lemaradtam.
Nem akartam tudni, milyen érzés, ha tényleg átfúrja az ember testét egy golyó. Ez a felületi sérülés is éppen eléggé fájt ahhoz, hogy átmenjek picsogó kislányba.
- Fúj, ez gusztustalan -rinyáltam az ágyon fekve, miközben a májam feletti részbe ékelődött golyót emelte ki a doki, és csipesszel fogva azt az orrom alá dugta, mintha annyira tanulmányozni akarnám azt az apró kis fém veszedelmet.
- Látod? Ezt te fogtad fel. Na meg a golyóálló gúnyád. Mázli, hogy ezek a piti maffiózók ilyen ócska minőségű fegyverekkel is megelégszenek.
- Miért van olyan, amit ez a szuper-hacuka sem állít meg?
- Hogyne lenne! Csak az ritka és piszok drága. Ne mocorogj, összevarrom a sebet.
- Hogy mit csinál? Engem? Varrni? Nem, nem!
- Üdv minálunk -lépett be nesztelenül a terembe Georga.
- Ó, szia! -vigyorodtam el a kellemes látógató láttán.
- Két szinttel lejjebb is a te visongásodat hallani -dobja háta mögé koromfekete, selymes hajzuhatagát- Ez csak egy kis karcolás -csóválja fejét lenézően.
- Georga, csinálj vele valamit, mert nem hagyja, hogy megfoltozzam. Vérezni szeretne még -mérgelődött az orvos.
- Hm, lássuk csak, mivel terelhetném el a figyelmét -fonta össze karjait, majd egy könnyed mozdulattal lekapta magáról trikóját. Egy falatnyi melltartóban flangált előttem, majd fejem mellé guggolt, arcát szorosan az enyémhez dugva. Felszisszentem, ahogy éreztem a tűt meg a cérnát, a seb húzódását.
- Ügyes voltál ma kocka! -puszilt homlokon az amazon, aztán mintha mi sem történt volna visszakapta felsőjét és szó nélkül elment.
- Ne hagyj itt szerelmem! -nyújtottam felé a karom, a doki kinevetett- Most meg min kacag? Talán olyan humoros emberi bőrre hímezni?
- Csak óvatosan azzal a Fray lánnyal -mosolygott atyaian, mint aki tud valamit, de nem mondja el.
- Hogy értsem ezt?
- Sehogy, csak azt mondom, sokat kell még tanulnod róluk. Semmiben sem hasonlítanak az odakinti emberekre.
- Na látja, azt észrevettem. Egyikük gorombább, mint a másik. Még az is, akivel elválaszthatatlan barátok voltunk.
- Nem barátkozni jöttél, ugye? De nyugalom, még beletelik némi időbe, amíg kirajzolódik előtted, mi is ez az egész, amit LOOP-nak hívunk.
- Georga könnyűvérű lánynak tűnik. Legalábbis így láttatja magát. Igaz ez? Tud valamit a Herohoz fűződött kapcsolatáról?
- Nem biztos, hogy jó helyen kapiskálsz. De ha tudni akarod nem Georgán múlik. Hero a megközelíthetetlen. Ő egészen más. Nem véletlenül ő a vezér hármuk közül. Nem azért, mert ő volt az első kiképzett. Más okokból. Amilyen életet választottak, viselniük kell, és abban nincs helye szerelemnek. Bármilyen csodálatos dolog is, akadályozná őket a küldetésükben.
- Ja hogyne, kikódolták belőlük a szerelmet.
- Majd meglátod, hogy így van.
- Én csak szeretnék róluk többet megtudni, de itt mindent olyan átkozottul titkolnak. És nem, nem akarok már várni. Hogyan illeszkedhetnék be, ha azt sem tudom kikkel vagyok körülvéve? Georgán valamiért férfigyűlöletet érzek, és ez nem normális, vagy legalábbis semmit nem tudok az okáról.
- Ha annyira tudni akarod, megerőszakolták, mielőtt ide kerültek a bátyjával.
- Ó.
- Aztán pedig megölte a férfit álmában.
- De ki volt az? A barátja?
- Az apja.
- A rohadt életbe. Azt hiszem tényleg eleget tudok már.
- Helyes. Jó lenne ha keveset ficánkolnál az elkövetkezendő napokban, mert ha szétnyílik a sebed, újra össze kell öltselek.
- Kösz mindent, doki -húztam le pólómat, majd óvatosan felkeltem.
- Jobbulást!
Miután engedélyt kaptam a távozásra, első dolgom volt Felixszel beszélni. A LOOP mindenhol ottlevő szemének, fülének hála tudtam jól, hogy az öcsém a megbuherált liftben dekkolt a háborús helyzet alatt, így egyetlen fürtöcskéje sem egyenesedett ki. Viszont én is akartam tudatni vele, hogy nekem sincs semmi bajom. A lövésről pedig jobb, ha nem tud senki a családomból. Hazataxiztam, otthon viszont újabb sokk ért; és nem az örömtől: belépek az ajtón, és az fogad, hogy anyám és apám veszettül smacizik.
- Jesszuska! Mi a fészkes folyik itt? -bámulok rájuk magyarázatot várva. Akármi is történt anyám és Philip között, nem értettem egyet az új felállással. Nagyon elhamarkodottnak tűnt.
- Mi csak... véletlen...
- Véletlen szájjal egymásnak ütköztetek. Így már mindjárt más! -bólintottam- Mindegy. Felix felhívta valamelyikőtöket?
- Nem hiszem, mert... -kapott apám zavartan a zsebéhez- A fenébe lenémítva maradt a mobilom.
- Miért kellett volna hívnia? Véget ért a meccs? -pillantott anya arany karórájára.
- Ja, hogy ti akkor nem is tudtok semmiről -csaptam össze tenyerem- Na ez izgi lesz. Tőlem akarjátok hallani? -néztem hol az édesapámra, hol jóanyámra.
- Ne húzd már az idegeinket! -förmedt rám a család feje, miközben fél szemmel a pár száz nem fogadott hívását böngészte.
- Merénylet történt a Croke stadionban, az első Trinity-s gól után. Nyugi, nem halt meg senki, pár könnyebb sérült. Felix mázlijára egy liftben ragadt a lövöldözés idejére, szóval nincs miért aggódni.
- Szentséges ég! -tapasztotta tenyerét mellkasára anya- És te mit láttál? El tudtál menekülni? Nem tudom felfogni, hogy lassan senki, sehol nincs teljes biztonságban.
- Nem láttam semmit, csak sikoltozásra lettem figyelmes, és sietve rohantam, amerre mindenki.
- Mindjárt elájulok -legyezte magát kikapva apám kezéből a mobilt- Fel kell hívnom Maurát. Itt volt nálam délután és azt mondta Nina is a meccsre megy.
- Biztos ő is rendben van -erősködtem- De hívd fel őket, ha úgy megnyugodsz -fújtam ki a levegőt. A háttérben feltűnt Cesar kifejezéstelen arca.
- Felhívná a fiamat? Azért hallani akarom a hangját -vonta össze szemöldökét apám. Szarul állt neki az aggodalom.
- Máris Mr. Harland -bólintott Cesar komoran; mintha ma rossz kedve lenne és meg sem próbálná palástolni.
- Mesélj még, mit tudsz fiam! -karolt át apám, majd egy határozott mozdulattal leültetett a fotelba, aminek se én, sem a frissen varrt sebem nem örült, de valahogy kibírtam feljajdulás nélkül. A bárszekrényből elővarázsolt egy pohár konyakot és nemleges választ nem tűrve felém nyújtotta- Gurítsd le és beszélj!
- Nem fogsz neki örülni. Ott voltak a maszkosok. Viszont akárhogy is nézzük, leszedték a tömeggyilkost, és így senki sem sérült meg. Mire kiértek a zsaruk, már rég vége volt a patáliának.
- Honnan vagy ebben olyan biztos? És honnan tudták ezek a fekete ruhás gyilkosok, hogy merénylet készül?
- Most ne álljunk le vitatkozni! Tudod, hogy nem az ő pártjukat fogom.
- Pedig úgy beszélsz róluk, mintha elismerően meg kellene őket tapsolnunk.
- Hát a tények magukért beszélnek!
- Ahogy az is, hogy megölték Robertet!
- Arra nincs bizonyíték.
- Oké, tényleg hagyjuk ezt. Mint mindenben, ebben is ellentmondunk egymásnak.
Tehetetlenül felhúztam a vállaimat és ledöntöttem az aranyló italt.
- Hú, de rémes volt -húztam el a szám, s közben a hideg is kirázott.
- Na, beszéltem Maurával -ült le mellém a karfára anya- Azt mondta Ninát majdnem agyontiporták a menekülők. De tudjátok milyen a lány, pusztíthatatlan!
Erre fel kellett kacagnom, de gyorsan átformáltam torok köszörülésbe.
- Uram, sikerült elérni Felixet -nyújtotta át a telefont Cesar apámnak. Feltűnt, hogy anyám fülig zavarba jön, amikor mindkét pasas egyszerre van jelen; Cesar pedig ma különösen hűvös volt. Esküszöm olyan benyomást keltett, mintha féltékeny lenne apámra. De mi történt Philippel? És mi baja Cesarnak? Bár az tuti, hogy Felix nagyon örülne, ha a szüleink újra összejönnének.
- Figyi, nem baj ha én mára elteszem magam? -csókoltam homlokon anyát- Kimerített ez a felhajtás. Szerintem csak bedőlök az ágyba és alszok holnapig.
- Dehogy baj, pihenj csak! -simított végig hátamon, ahogy elhaladtam mellette. A szobámba tartva bekukkantottam Alexhez is, kisded módjára csicsikált hasán a laptopjával, Rooky is elbóbiskolt mellette. Furcsa, de jó volt így együtt látni őket. Lehetséges, hogy Alex végre megkomolyodik és megállapodik egy lánynál? Már az sem zavart volna, ha Rooky az. A kuckómba lépve az ágyamon a hófehér szőrű Gonzo terpeszkedett.
- Hé, öreg, te ezt hogy képzelted? -morogtam vele, mire csak játékosan csóválni kezdte a farkát, és üdvözlésképpen felém nyargalt- Ne-ne! Ne ugrálj! Belehalok, ha még egyszer össze kell varrni a sebemet- Látnod kellett volna, milyen menő voltam ma. Segítettem annak a srácnak. Igaz óvatlan voltam és kaptam egy kis golyót ide ni. Viszont remek érzés volt a tudat, hogy hősként viselkedtem. Tudod mit? Megérte. Megérte az összes fájdalmat, idegtépő pillanatot. Mert győztünk. Megcsináltuk, amit elterveztünk, és ez remek érzés.
- Te kivel beszélgetsz? -állt meg az ajtóban Cesar rosszkedvűen.
- Na jó, látom, hogy ki vagy bukva. Akarsz pletyizni? -paskoltam meg az ágyat magam mellett.
- Ó, nincs semmi baj, csak tudod ez egyike azoknak a bal lábas napoknak -legyintett visszakozva.
- Tudsz valamit Mr és Mrs-ről?
- Próbálom a legkevésbé zavarni az emberek magánszféráját -vágta rá bársonyosan sima hangján.
- Ne legyél már ilyen tapintatos! Különben is, megmondom neked a frankót. Anyám nem szerelmes apámba. A kiváltságok vakítják el, amiket Hugh Harland oldalán megkap. Nem is láttam rég szerelmesnek. Látnod kéne, milyen akkor. Tuti egyből meg akarnád szerezni. Ha látnád, hogy tündököl, azt kívánnád, "bárcsak én váltanám ezt ki belőle".
- Cristoph, mi a fenét akarsz ezzel mondani? Hogy hajtsak Amandára? Mint inas? -nevette el magát, mert képtelenségnek tartotta mindazt, amit próbáltam elmondani.
- Tudom, hogy tetszik neked -húzogattam a szemöldökömet, s közben rájöttem, hogy fejbe vágott a konyak.
- Most tényleg cupidósat akarsz játszani? Emlékszel, hogy pszichológiát tanulok?
- Megmondom neked őszintén, hogy fájdalomcsillapító volt bennem, apám pedig piát itatott velem, ráadásul nem ettem reggel óta. Szóval előfordulhat, hogy szemtelenül őszinte leszek.
- Mikor nem vagy az?
- De most még el sem tudom játszani, hogy szorult belém némi diszkréció. Mert nem. Figyelj Cesar, én piszkosul bírlak téged. Mármint tudom, hogy ezért fizet apám, hogy udvarias, segítőkész és lovagias legyél, de nálad ez mind alapfelszereltség, szóval nem csak eljátszod ezt a sármos és megnyerő brit úriembert, hanem az is vagy. A szóban forgó nőt, Amandát, én 27 éve ismerem, és fogadd el, hogy te vagy az, akitől megremeg a lába.
- Köszönöm az elismerő szavakat, Cris. Jól estek, őszintén. Ha nem bánod, most van még egy kis dolgom.
- Jól van, jól van, menj csak! Látom utálod, ha a nőügyeidben vájkálok. Vidd magaddal ezt a csaholó jegesmedvét is légyszi! -intettem az ajtó fele, és éreztem, hogy amint vízszintesbe helyezem magam, máris aludni fogok, mint a tej. Láss csodát, így is lett.