El lettem felejtődve? Vagy a Save your hero már nem olyan érdekes? Pedig még egy kis általam tákolt videót is hoztam nektek. Hope you like it! xx
Videó + Linkcsere
Akik olvastok, és van blogotok, és még nem cseréltünk linket, benne lennétek? Írjatok, plíz! Kezdek kicsit csüggedni, hogy a statisztikák szerint brutálisan semmi forgalom nincs a blogon. A What's up Horan-en még olyan sokan voltunk...
El lettem felejtődve? Vagy a Save your hero már nem olyan érdekes? Pedig még egy kis általam tákolt videót is hoztam nektek. Hope you like it! xx
El lettem felejtődve? Vagy a Save your hero már nem olyan érdekes? Pedig még egy kis általam tákolt videót is hoztam nektek. Hope you like it! xx
14. rész - Ég veled Santry!
Mire Niall hazaért a csoportterápiáról, én már az alvással küszködtem. Egy ilyen nap után várhatóan eredménytelenül. Hallottam, ahogy a földszinten nyitja-csukja a hűtőt, jólnevelt ifjú módjára elmosogat, majd a fürdőbe csoszog, s mindezen ténykedések közben végig fütyörészik. Érdekelne mitől ilyen vidám. Az nem létezik, hogy ne hallott volna a Floydos incidensről.
Pont ahogy sejtettem; beoson hozzám, abban reménykedve még ébren talál.
- Na mi a hézag öcsifej? -morgom párnám alól. Hallhatóan mosolyodik el, majd fényt csihol az éjjeliszekrénynek nevezett kupiban.
- Mi ez a korai lustaság Nino? -simít végig karomon meleg tenyerével. Úgy les körbe, mintha még nem járt volna itt- Átrendezted a szobád? Új a függöny? Most tűnik fel, hogy van ablak. Vizes a hajad. Eláztál? -dörzsölgeti állát, majd szórakozottan bámulni kezdi arcom. Megőrjít ezzel az ártatlan kiskutya pofijával, mert nem tudok nem ellágyulni tőle. Egye fene, rávigyorgom, csak úgy, mert szeretem.
- Bökd már ki tökfej! Miért vagy tejbetök? -ülök fel, érdeklődésemet hangsúlyozván.
- Na jó, elmondom mi történt. Csak a lényeget? -szemei úgy csillognak, mint aki lázas.
- Felőlem lehet esti mese is -rántok vállat, és megtapogatom a homlokát. Elvileg nem beteg.
- Besegítettem apunak a konyhán, mert tudod, Zaynnek kellett felszolgálni, így, hogy Fl...-elhallgat, feszülten lesi arcom. Legyintek.
- Floyd. Mondd csak ki a nevét! Az én kedvemen már semmivel sem lehet rontani.
- Szóval emberhiány volt, de estére osztálytalálkozót szerveztek a bárba, vajas kiflit kértek a csülkös leveshez. Úgyhogy péknek álltam.
- Lenyűgöző -billentem oldalra a fejem, és próbálom leplezni, hogy egész máshol járnak a gondolataim. Na vajon merrefelé.
- Éppen a kifliket sodortam, akár egy robot, amikor Shelby hangja köszöntött. Kivételesen össze volt kötve a haja. Tudod mit akart? -kérdezi költőinek szánva, s most az előbbieknél is lelkesebb. Szóval ezért a szemcsillogás; Ms. Shelby Bunn. - Megkért, -megkért érted? - hogy legyek a kisérője a végzősök bálján!
- Na várjunk csak! Te most... elkezdesz végre csajozni? -kerekítem ki szemeimet fülig érő szájjal. Meg kell zabálni a kistesómat.
- Nem! -vágja rá riadtan- Jó barátok vagyunk, ne kombinálj! -rázza a fejét zavartan. Engem nem verhet át, remélem tudja.
- Nem szokásom mások magánügyébe ütni a nózim. De akkor biztos csak a meleg miatt pirultál el.
- Amúgy is Dylan már rányomult. Na, de más -gondolkodik el kicsit, sejtem mi következik.
Hümmögök. Nincs kedvem beszélgetni arról, amiről ő igen.
- Miért szakítottatok? Nekem elmondhatnád -hajol közelebb, vízkék szemét csodálom.
- Most döbbentem rá, hogy nekem nem megy ez a kapcsolatosdi. Feleslegesen hitegettem mindkettőnket.
- Látom neked ez megkönnyebbülés. Floyd meg összeroppant.
Niall hangja nem számonkérő, szavai mégis lángra lobbantanak belül.
- Én meg attól roppanok mindjárt össze, hogy mindenki őt sajnálja. Pedig nem ma született bárány ő sem -fújom ki a levegőt hangosan.
- Miért, mit tett? -hunyorgott rám kétkedve, majd az ajtó fele indult.
- Mindegy. Menj el Floydhoz és törölgesd a könnyeit!
- Ne legyél már ilyen! -emeli a plafonra a tekintetét.
- Sajnos ilyen vagyok.
Niall békülékenyen felsóhajt, mintha azt akarná ezzel mondani: tudod, hogy szeretem amilyen vagy. Görnyedt tartással visszabattyog mellém, és lehajol.
- Holnap mész a farmra dolgozni? Ki kéne pihenned magad! -homlokon csókol, megölel- Jó éjt Nino! -leoltja a kislámpát, és eltűnik. Meghitt hangulat kerekedik: csak a sötétség meg én. Ja, és persze a nyugtalanító "hogyantovább" érzés, a felesleges harmadik. Hiszen minden mindegy.
Az egész éjjelt forgolódással, a párnám bokszolásával és a takaróm rugdosásával töltöttem, s mire ebben kifáradtam, reggel lett. Egy kisebb szívrohammal ébredek, lentről ugyanis háborús zajok ütik fel fejüket. Fogalmam sincs mi folyik itthon, de azt érzem, a fúrógép az én koponyámat lékeli éppen. Megjegyzem az ötlet pocsék, mert odabent csak káoszt és egyéb rondaságokat találna.
- Mi a fene...? -trappolok le álmatag hunyorgással, a gyűlölt pink köntösömben.
- Jó reggelt! -köszön egy idegen pasas, 30 év körüli, szakállas. Mellkasán a póló sötétlik az izzadságtól.
- Heló kishölgy! -toppan be egy baseball sapkás, idősebb.
- Üdv -bólintok lepetten az ismeretlen fickóknak, majd egy családtag után nézelődöm, aki elmesélhetné, miért áll a konyha romokban, mintha lebombázták volna. A nagy felhajtásban arról is megfeledkezem, hogy hátsómat éppencsak takarja ez a bolyhos rózsaszín vacak.
- Jesszusmaris, ne már! -morog valaki- Hány óra? Mi ez itt? -topog be gyűrött arccal, szénakazal hajjal a manó, kicsi Niall. Igaz, majdnem egy fejjel magasabb nálam.
Úgy tűnik nem csak nekem nem szóltak apáék, hogy ízekre akarják szedni a házat.
-Jó reggelt drága utódaim! -csiripelte élénken anya, s azzal a lendülettel átkarolt minket- Jó, hogy jöttök, segíteni kéne.
Niall nem tud napirendre térni, nagyokat pislog, ásítozik. Talán ébren sincs, csak alvajár.
- Nem jó. Dolgozni megyek, emlékszel?
- Jólvan, menj csak. Elviheted a kis Chevrolet-t. Apád belement nagynehezen.
- Végre egy jó hír -öklözök a levegőbe, és már nem is vagyok álmos.
- De még mindig nem mondtad meg, mi ez csatatér a konyha helyén? -tárja szélesre karjait öcsi. Újra bevetésen a fúró, beterít minket a fűrészpor.
- Nem mintha nem így nézne ki, amikor te nekiállsz főzni -bököm oldalba, mire felröhög. Megkapom a magamét, a nyakamba csimpaszkodik teljes súlyával. Mikor már éppen elborulni készülünk, anya ránkszól.
- Felújításra szorult a konyha, hát most megkapja. Reggeli a nappaliban, na nyomás! -legyezget a megfelelő irányba.
Nem is igazán vagyok éhes, de azért ráveszem magam egy lekváros kiflire. Niall megveszve kapkodja a fejét, döntésképtelen, mint minden kajálásnál. Úgy imád enni, csoda, hogy még nem gurul. Mindent elpusztít, ami ehető. Egyedül a diófélékre allergiás, slussz. Irigylem az étvágyát.
- Képzeld -kezdi, úgy látom csak ennie kellett, hogy észhez térjen- mikrobioszon penészeket tenyésztettünk. Nagyon király volt. Volt zöld, kék, fehér, lila, vattacukorszerű, pelyhes, szőrös.
- Fúj. Kösz, hogy elvetted a maradék étvágyam -teszem le fintorogva a kést.
- Ugyan már, ne kényeskedj! Semmi undorító nincs bennük, ezek csak gombák -dől hátra a kanapéban, tömi a pofazacskóját, amennyi csak belefér.
- Edd meg az enyémet is! -paskolom meg térdét, majd készülődni indulok. Nos, szerencsére nem kell nagy feneket keríteni neki, a felrántom a kopott bő farmerem, egy sötét pólót, rá egy kapucnis pulcsit és beleugrok a régi tornacipőmbe. Mehetünk.
Odakint a levegő hőmérséklete valahol a tavasz és a nyár között félúton jár. A slusszkulcs karikáját az ujjaim körül pörgetem, csilingelnek rajta a kulcstartók. Leszökdécselek a lépcsőn és automatikusan a szemközti ház emeleti ablakaira sandítok. Amióta észrevettem a labortüzet, ez egy beidegződött cselekvéssé vált. Vajon Liam alszik még?
Izgatottan, mégis kicsit félve indítom be a motort. Lágy mélységgel búg fel, felvillannak a műszerfal fényei. Fogalmam sincs, mikor ültem utoljára volán mögött. Remélem ez is olyasmi, mint a biciklizés.
Eszembe jut valami. Pontosabban valaki. Nem akarok rá gondolni, de már késő. A fene enné meg! Gázt adok. Az érzés különösen újszerű, mintha előtte sosem vezettem volna autót, mégis emlékszem hogy kell. Élvezettel szedem a kanyarokat, duettet dúdolok a rádióval, a leeresztett ablakon át csapja arcom a kellemes szellő. Mindenki megelőz, mert én aztán nem sietek, épp barátkozom a kocsival, felfrissítem szerelmünket.
Mikor megérkezek a festői Howth-ban elterülő birtokhoz, újra kicsit eltátom a szám. Mintha napról napra egyre csak szürrealizálódna ez a hely. Alig hiszem el, hogy nem az egyik kedvenc regényembe csöppentem. Jóval a tengerszint felett vagyunk, bedugul a fülem. Közben végiggurulok a salakos-kavicsos felhajtón, átszelem a parkszerű zöldövezetet. Már innen látni a karámot, valaki éppen a lovakat vezeti ki a szabadba.
Ahogy kiszállok, pechemre Chadwickbe, a kísértetbe botlok. Sápadtabb aligha lehetne. Hogy csinálja? Rizspor? Aki ennyit dolgozik a szabadban minimum aranybarnára kellene barnulnia.
- Nem láttad Cesart? -indulok el felé.
- Neked is szia -mér végig azzal az irritált arckifejezésével.
- Nem mintha neked lenne jómodorod. Szóval? Láttad?
- Nincs kint a farmon. De engem hatalmazott fel, hogy eligazítsalak -söpörte hátra homlokába omló szőke tincseit. Apropó a homloka! Na, azon teniszezni lehetne.
- Csodás -morgom kedvetlenül, mikor valami nedveset érzek a tenyeremben. Odakapom fejem, egy kutya próbál beazonosítani engem. Még új vagyok neki, így megugat. Gyönyörű, világító fehér szőrű, gombszemű.
- Gonzo, kuss! -rivall rá Chadwick, majd halálosan szenvedő arccal körbenéz, töpreng- Menj, pucold ki a tyúkólat -int fejével, szája önelégült vicsorba szalad. A srác nem is sejti, hogy nekem ez már-már szórakozás, az ébredésemet követő egy évnyi semmitevés után. Meg sem kérdezem, mit hol találok, megoldom magamtól is.
- És nehogy azt hidd, csak azért mert Harlandék a spanjaid nem kell rendesen dolgoznod -teszi hozzá. Bájos arccal fordulok vissza.
- Nyugi hófehérke, nem hiszek én semmit. Tudom a dolgom.
Chadwick meghökkent mosollyal bólint, majd leguggol és átöleli Gonzót. Sűrű, tömött bundájába fúrja ujjait. A kutya hálásan sandít fel a fiúra, majd arcon próbálja nyalintani. Én is megsimogatnám, de jól láthatóan az eb nem kér belőlem, még nem bízik bennem. Böki a csőröm valami, olyannyira, hogy nem is tartom vissza.
- Te, Chadwick! -teszem csípőre a kezem, a srác felegyenesedik, Gonzo fegyelmezetten leüll mellé. A két fehérség engem vizslat.
- Mi van?
- Floyd megadta már a tartozását?
- Nagynehezen. Miért érdekel?
- Téged is érdeklni fog, ha elmondom, mire kellett amit eladtál neki.
- Nem értem miről karattyolsz -rántja meg vállát, melyben szinte zörögnek csontjai- Ki szar mondta, hogy eladtam neki bármit is? -hülyének néz, azt hiszi kidumálja magát.
Halkan felnevetek, ami csak azt jelenti, hogy kezdek begurulni, pedig nem áll szándékomban. Mély levegő.
- Azt ne mondd, hogy csupán merő szívességből pénzt adtál neki kölcsön.
- Pedig de. Egy osztályba jártunk, haverok voltunk. Mér' olyan k*rva hihetetlen ez?
- És ő pont hozzád fordult. Érdekes. De tudod mit? Elmondom, mi az igazság. Drogokat terítesz, és az van barátocskám, hogy nagyon rossz emberrel üzleteltél. A te országos cimborád ugyanis engem akart vele idomítani, napokig dögrováson voltam a nyamvadt szereid miatt. Ugye mondanom sem kell, hogy mekkora perpatvar volt és lehetne még ebből?
Chadwick kiguvadt szemekkel mered rám, próbál higgadtnak látszani, valami okossal visszavágni.
- Ugyan már, rohadtul nincs ellenem bizonyítékod -húzza el savanyúan a száját, fakó tekintete gyűlölködik.
- Apám múltbéli hekus, legyen bizonyítékom?
- Most komolyan fenyegetőzöl b*szdmeg? -hajol egészen közel hozzám. Azt hiszi megijeszt. Bár arca ebből a közelségből tényleg nem túl bizalomgerjesztő.
- Én aztán nem. Na merre van a tyúkól?
Miután végeztem, és pólómat hasonló mintában beizzadtam, mint a reggeli asztalos fiú, már alig álltam a lábamon. Tudtam, hogy az ilyen meló nem sétahajókázás, de hogy ennyire elfáradjak! Hiába, legyengült vagyok, még mindig. Kevés dolog bosszant ennyire.
- Nina! Hozd már ki az istállóból az... -a mondat végét nem hallottam kristálytisztán, de nem is érdekelt. Akár egy 80 éves, bebicegtem a lószagú tákolmányba, és ledobtam magam egy nagy kupac szalmára. Kicsit szúrt, de ennél kényelmesebb most nem is kéne. Fonogatni kezdtem a szálakat, kikapcsoltam az agyam - de nem a tudatalattim. Elkészült a szalmakoszorú.
Vagy ezer éve nem jártam itt. Elhaladok a Nassau utcatábla alatt, mely ódon barokk épület falán függ. Azt hiszem ez a Trinity College egyik szakkönyvtára. Megfigyelem a város ezen képét, alig van élet errefele, csupán néhány siető autó húz el mellettem. De aztán csend. A járda üres. Ez szokatlan a városközpontban. Nyikordulást hallok, egy fiú lép ki elém a vaskos faajtón. A rézkilincs egy angyalszárnyat formáz. Elidőzik rajta a tekintetem, majd a fiún is. Hirtelen összeakad a tekintetünk, s részemről ennyi elég is a teljes letargiához. Képtelen vagyok uralkodni magamon, elveszek a tengervíz színű szemekben.
- Louis! -csattanok fel hangosan, talán túl hangosan. Vagy nem elég hangosan: furcsa, mintha ő észre sem vett volna, menetel tovább, előttem. Nem tétovázok, utánavetem magam. - Hé, Louis! -emelem fel hangom ismét, de nem hall meg, vagy süket. Gyanússá válik, ez csak egy álom, hiszen teljes erőmmel futok sétáló alakja után, mégsem érem el. A végére már teli torokból ordítom nevét, eredménytelenül. Nem áll meg, nem fordul meg, nem látom már arcát többé.
- Kérlek állj meg! -azt veszem észre, hogy zokogok. Tiszta őrület. Rohanok utána, de mintha inkább távolodna. Közben az az érzésem, valamiféle fal mögül kihallok egy párbeszédet, mely elnyomja az utcai hangokat. Lehetetlennek tűnik.
"Mit keresel te itt? Mondtam, hogy ne gyere ide, meg fognak látni!"
" Csak megnézem magamnak ezt a Chadwick gyereket."
- Nina!
Ijedtem rándulok össze, s jópár pillanat kell, mire rájövök, hogy elaludtam, s most hol is vagyok. Sokkolva idézem fel, mit is álmodtam. Rossz volt, nagyon rossz. Azt akarta jelenteni, hogy többé már nem érhetem el őt? Mit csináljak? Nem direkt...nem megy ki a fejemből. Oda ragadt, csak ő van ott. Louis. Senki más. Mindig. Úgy tűnik ilyesmi létezik, pedig nem hinném el, ha nem épp én élném át: tényleg szerettem valakit, aki álmomban élt csupán. Most már nem álmodom. S a tény vastag, komor ködöt vont körém, ami érzéseim szerint nem egy múló rosszkedv. Mélyebben van, pedig épp a felszínre tört. Ez bizony a valóság, ébresztő.
Mindeközben egy kellemesen langyos kéz ért az arcomhoz. Az a valaki szólongatott a nevemen.
- Tessék? -mormolom nyűgösen.
- Jó reggelt szalmarózsika -aranyszínű fényáradat ömlik szemembe, melyet Felix angyalkának is beillő fürtös feje fog fel, ahogy arcomba hajol. Némán átnyújtom neki a szalmából font koszorút.
- Ez az enyém? Vegyem fel? -kérdezi értetlen mosollyal.
- Meg vagy koronázva. Felség -bólintok egy mélyet. Jókedvűen a fejére teszi tákolmányomat, majd tipikus vigyorával kérdezi:
- Szóval ezt nevezed te kemény munkának, hm? -csipkelődik, pechére azonban képtelen vagyok erőszakkal megzabolázni goromba hangú megnyilvánulásaimat.
- Neked nem suliban kéne lenned?
- Nincs ma órám -vágja rá- Látom megviselt a szakítás.
- Ó. De gyorsan terjednek a hírek. Amúgy meg rosszul látod. Nem az viselt meg.
- Akkor? Mi a baj? -ül le mellém, s ezzel még jobban besüpped alattunk a szalmakupac.
- Semmi. Elfáradtam. Tudom, hogy apád nem azért fizet, hogy henyéljek. Nem fordul elő többé.
- Tök mindegy Nina. Csak tudnám miért nem bízol már bennünk, mint régen -motyogja lehervadva, koronáját hosszú ujjai közt forgatva.
Nem igazán tudok mit válaszolni. Honnan tudjam, milyen vagyok most, ha nem egészen vagyok tisztában azzal sem, milyen voltam. Összeszorítom a számat. Kevés kell ahhoz, hogy eláruljam neki, kit látok benne. Egy sosem létezett popsztárt, tiszta kabaré. Csak senki sem nevet.
- Már nincs sok tennivaló itt, hazamehetsz -közli elszíntelenedett hangon.
- Holnap hányra jöjjek?
- Holnap? -néz rám hirtelen- Nem kell jönnöd, azt hittem Cesar mondta. Sok lesz a tennivalótok, Robert bá szerint ha minden jól megy, pár nap és költöztök.
- Hogy mit csinálunk? -ugrok fel ültemből, s szembefordulok a fürtössel. Értetlenül méreget, én meg mindjárt Harland-húst ebédelek, ha nem magyarázza meg.
- Elköltöztök. Nem a konyhátokat újítják? Az már az új lakók kedvéért történik. Te nem is tudod? -boci szemekkel pislog rám.
- Felix! Úgy nézek ki, mint aki tudta? -bökök magamra, úgy sejtem, vérben forgó pillantással. Mindjárt a hajamat is tépni kezdem.
- Nem igazán. Inkább... inkább úgy, mint aki most tudja meg -húzta végig mutatóujját alsó ajkán- A fenébe. Lehet, hogy elszóltam magam -mormolja homlokát dörzsölgetve.
- Azt hiszem tényleg haza kell most mennem. Már ha van még otthonom -futólépésben sietek a kocsihoz, élesen tolatok ki, csak úgy porzik utánam az út. A biztonsági övről megfeledkezem, a rádióból valami gengszteres r'n'b üvölt, a mobilom névjegyzékében kutatok, lábam pedig görcsösen rányomódik a gázpedálra. A Chevi repeszt alattam, lassítás nélkül tépünk végig a festői tájon, majd az egyre forgalmasodó főúton. Istenien esik ez a halálfutam most, csak ez az adrenalinadag csillapítja felháborodásomat. A telefonomat végül az anyósülés alá ejtem egy merészen bevett kanyarban. Agyam hangosabban kattog, mint ahogy a motor búg; mi a fene ez az egész? Miért nem mondanak el semmit a saját szüleim?
Kék-piros fények villanak fel a visszapillantó tükrömben.
- Hogy a franc essen bele! -csapok a kormányra, s kénytelen vagyok megtalálni odalent a fékpedált. Jé, itt van! Leállítom a kocsit, dühösen hátravetem fejem az ülés támlájának. Idegesebb alig lehetnék. A rendőr igen fiatalocska, afféle mediterrán félisten kinézetű. Lassan kászálódik ki a járőrkocsiból, s ugyanolyan ráérősen sétál a leeresztett ablakomhoz. Lekapcsolom a dübörgő zenét.
- Jó napot! -köszön kimérten. Szigorú arc, szikár alak.
- Jobbat! -vetem oda, nincs kedvem a szemébe nézni.
- A jogosítványát és forgalmi engedélyét kérném! -közli gépiesen. Fogalmam sincs, mi ütött belém, vagy csak a nap szúrt meg, de gondolkodás nélkül visszafeleselek.
- Én meg a régi életemet! A cukorbetegségemet, Bunda nénit, a turnét, a Répakirályt!
Kitörtésemet pókerarccal konstatálja a kopó, és ez szíven üt. Fogalma sincs, mennyire fontosak ezek nekem.
- Hölgyem, megkérem, hogy szálljon ki a járműből!
- Az agyam eldobom -nevetek fel kínomban. Eleget teszek a rend őre óhajának.
- Kérem, fújjon bele jó erősen! -tartja elém a szondát. Tiltakoznék, de azzal csak tovább rontom az amúgy is siralmas helyzetem.
- Azt hiszi ittam -ingatom fejem, kezeim ökölben. Belefújok. A sötétkék Chevinek dőlök. A pasas nagyon komolyan veszi magát, és felettébb idegesít, hogy azt hiszi berezelek tőle, csak azért mert ő a polizei, és egy pisztolytáska lóg az övén.
- Legyen szíves jöjjön velem -indul el a még mindig villódzó szirénafények fele. Kishíján szívszélütést kapok, amikor egy másik fakabát közli, hogy mi mindenért kénytelen bírságot kíróni rám: elsőbbségadásra vonatkozó szabályok megsértése, a biztonsági öv használatának elmulasztása, gyorshajtás. Mindösszesen 450 euró. Hogy mennyi?! Az állam a földet súrolja.
Vagy 10 percig piszmog a papírokkal, már lerágtam az összes körmömet. Bocsánatkérően végigsimítok a Chevrolet karosszériáján. Ekkor egy ismerős kisteherautó parkol a rendőrségi négykerekű mögé. Vihar szagot érzek.
Nem moccanok. Apám közeledik méltóságteljes tartással. Innen nem hallom mit mond, mintha csak dörmögne, az ifjú hekus szavait viszont elcsipem: - Üdv Mr. Horan! Sajnálom ezt az incidens, nem tudtam, hogy a lánya...
Önként gyaloglok színe elé, hagy jöjjön a fekete leves. Még a csevejt folytatják, apa nem hajlandó észrevenni egyelőre. Várok, cipőmmel dobolok. A jóképű rendőrpalánta issza apám szavait, úgy néz rá, mint egy bálványra. Ha én ezt érteném! Elköszön, a Chevibe ül, majd elhajt. Mire szólásra nyithatnám számat, apám hirtelen olyan tekintetet villant rám, amit még sosem láttam. Megdermedek. A nyakamhoz kapok, nehogy átharapja.
- Nina Delaney Horan! Mi a büdös jó eget művelsz? Megígérted, hogy vigyázol, bíztam benned! Komolyan nem tudom, mi van veled. Van benned egyáltalán józanság és felelősség? Vagy ne is várjak tőled ilyesmit? -fenyegetően mutogat felém, artikulációja heves, ráncok keretezte tekintete csalódott.
- Ha tudni akarod éppen miattad borult el az agyam. Nem felejtettél el szólni valamiről? Mondjuk arról az apróságról, hogy eladod a házat a fejünk felől! -a stílus, melyben dühöngök, tisztelettől mentes.
- Ezt nem itt fogjuk megbeszélni. Olyan forrófejű vagy! Na mozgás, szállj be! -int fejével a furgon fele. Szándékosan becsapom az ajtaját. Meglepetésemre Niall is odabent ül, a hátsó ülésen. Nem szól semmit, meg van szeppenve, látom.
- Azt most megmondom, hogy én nem fogok eljönni onnan -teszem hozzá, amikor apám bepréseli magát a kormány mögé. Nem igazán láttam még ilyen mérgesnek, és nem dob fel a tény, hogy én hoztam ezt ki belőle. Na de...kettőn áll a vásár. Szerintem.
- El akartuk mondani. Épp ma este -fújtat nehézkes légzéssel.
- A L'Écrivain-be megyünk -szűrődik előre Niall nyugtalan, halk hangja. A L'Écrivain apa szerint az egyik legjobb ír étterem Dublinban. Kiskorom óta oda járunk, ha arra vágyunk, valaki más főztjét együk.
- Persze, hogyne. El akartad mondani, amikor már kipakolták az összes holminkat.
- Kapcsold be az övedet! -reccsen rám- Az istenit!
- Ha nem is érdekel, hogy én mit akarok, legalább közölhetted volna! -tőlem zeng a kocsibelső. Apám agresszíven vezet, bármelyik pillanatban lefejelhetem a szélvédőt.
- Igen, igen! Nektek nőknek mindenről elsőként kell tudnotok, mert ha nem...Hagynád, hogy legalább megmagyarázzam? Lehet veled higgadtan kommunikálni?
- Dehogy lehet! Hogy higgadjak le? Semmit sem ér az életem, mert az utolsó biztos pont is eltűnik belőle -ég az arcom, s ha így folytatom egy pofont is kapok rá mindjárt.
- Miért sajnáljalak? Volt ember, aki mindent megadott neked, de te kidobtad őt. Magad választottad azt, ami van.
Nem akarom elhinni, amit hallok. Sikítani tudnék.
- Ne gyere nekem Floyddal! Mindent megadott nekem? Ó, hát persze, még be is dr...Nem választottam én semmit! -csak egy parányi szikra kéne, hogy a levegőbe repüljünk. Megtelt a tüdőm haraggal és sötétséggel.
- Fejezzétek be! -kéri Niall könnyes szemmel, egyenetlenül rázkódó mellkassal. Ijedten hátrafordulok, s ahogy egymásra nézünk, rögtön lecsillapodok.
- Semmi baj Niall. Eszünk egy jót az étteremben, és mindent elsimítunk. Ugye Nina? -sandít rám apa komoran, de ellazult vonásokkal.
Nem válaszolok. Nem akarok elköltözni Santry Close-ból. Képtelen vagyok otthagyni. És akkor gyomron vág a rádöbbenés: nem csak a házat kell magam mögött hagynom, melyben felnőttem, melyben álmomban is éltem, s nem csak a Santry Parkot a kacsás tóval, hanem a szembeszomszédunkat is, búsarcú Liamet!
13. rész - Miszlikre téptem
Zayn fürgén kisuhant a konyha lengőajtóján.
- Várj! Akkor megnézed a mocimat? -kapaszkodott vállába Alex.
- Felejtsd el. Nem kell a pénzed -lökte oda rá sem nézve- Nina! Heló! -kiáltott kétségbeesetten kapkodva a fejét.
- Ne csináld már! Nem haverkodni akarok, üzletet ajánlok! - Alex mindig is ilyen rámenős volt, addig nem lehetett levakarni, amíg meg nem kapta, amit akart.
- Jó, legyen! -bólintott mérgesen Malik, majd az étterem kijárata felé rohant. Odakint érte utol Ninát. Még meg sem szólalt, de a lány már kieresztette karmait.
- Hagyjál Malik! Semmi bajom! -fújtatott kipirult szemekkel. Zayn mögül előbukkant Robert is.
- Mi történt? Floyd csak úgy fogta magát és elment haza. Nem mondott semmit. Összevesztetek? -meredt lányára kérdésekkel teli arccal.
- Szakítottatok. Ugye? -szólt közbe döbbenten Zayn. Nina hallgatása beszédes válasz volt.
- Micsoda? -ocsúdott fel apja, majd idegesen félrevonta a szőke lányt- Igaz ez? -suttogta neki elfojtva.
Nina keserűen oldalrapillantott a háttérben árgús szemekkel figyelő Zaynre. Az olajfoltokat számolgatta a kötényén.
- Igaz hát -rántotta meg a vállát. Remélte apja nem vár bő magyarázatot. Vagy egyáltalán nem vár magyarázatot. De sosem felejtette el, milyen, ha kibújuk belőle a nyomozó énje.
- Mi romlott el? Megbántott valamivel? Megcsalt? Nem szeretitek egymást? Nina, te szakítottál vele? -hadarta hangosan felvillanó gondolatait, s észre sem vette, hogy lánya nem akar beszélni.
- Én szakítottam -sóhajtotta fáradtan; szabadulni akart a mai nap történéseitől, de nem hagyták békén.
Apja úgy jajdult fel, mintha éppen a lábára ejtettek volna egy kétajtós szekrényt. Persze, mert imádta Floydot, mintha csak a fia lenne. Elég közeli viszony alakult ki köztük a reményvesztett helyzetben, miután Nina kómába esett. Floydra mindig lehetett számítani. Na meg Robert Horan elég empatikus fickó volt, és rendesen a szívére vette az Auben fiú sorsát: elveszett szerelmét, lezülött anyját, munkanélküliségét. Támogatta ahol tudta; adott neki munkát, apai törődést.
- De mit árthatott neked az a szerencsétlen fiú? Ő volt a nagy szerelmed -emlékeztette lányát, de nem sejtette, Floyd milyen őrültséget művelt. Ha megtudta volna...
- Múlt idő, igen. Apa, kérlek! Jó okom volt rá -nézett fel rá elszánt tekintettel, összeszedve végre erejét.
- Jó. Te tudod, te életed -tartotta fel kezeit megadóan és hirtelen olyan távolságtartóan, majd aggódva végignézett a kisírt szemű lányon- Nem kérsz egy kis ráksalátát? -bökött az étterem fele. Nina látta rajta, milyen csalódott volt, és hogy bosszantotta a semmit nem értés.
- Nem. Most megyek, otthon találkozunk -köszönt el, és lábait kapkodva meg sem állt a legközelebbi buszmegállóig a tengerparti sétányon.
A lemenő nap bársonyos felhők mögé bújt, s ettől narancs fényben fürdőzött az aszfalt. A busz ráérősen döcögött, mintha már nem is volna hova sietni. Mintha már minden mindegy volna. Nina még jegyet sem vett, beült a legelső helyre, s homlokát az ablaknak döntve remélte, hogy ez a járat a világ végére viszi. A Phoenix parknál egy csapat hangos egyetemista szállt fel a buszra, az egyik srác pedig éppen most próbálkozott meg felszedni egy csajt. Balszerencséjére éppen Nina Horant, aki el sem mozdította tekintetét a siető utcaképről, a Grafton utca butikrengetjéről, a Fellows téri sportfelvonulásról. Nem szólt semmit, még egy undok grimaszra sem méltatta a lázas udvarlást, kávémeghívást.
- Te vagy az a lány!? Aki egy évnyi kómából ébredt fel! -ütötte arcon a felismerés, de mivel még így sem tudott kicsikarni magának némi figyelmet Ninától, feladta. Visszacsatlakozott a barátaihoz, ahol fennhangon elújságolta, ki is "az a komor szőke csajszi, ott elől".
Amikor Donnybrook városrészt is elhagyták, a busz már kongott az ürességtől, csak egy ember ült leghátul Ninán kívül. Békés környék volt. "Végállomás" -krahácsolta rekedten a sofőr.
...Ezra a homlokát a fehérre mázolt, hűs falnak döntve hűtötte. Már nem volt benne biztos, hogy a monoton zúgás nem a fejéből jön. A zárt ajtók mögül kiszűrődő, kínba fúló ordítások ívbe feszítették gerincét. Ez percek óta tartott, s kezdte magát egyre rosszabbul érezni. Barátja hiúságból kivetkőztetett fájdalmát szinte saját bőrén érezte. És szívesen érezte volna bármeddig, ha ezzel enyhítetett volna állapotán vagy semmissé tehette volna baklövését. Nem látta, mégis megjelent lelki szemei előtt Arthur arca, ahogy mélyről feltörő jajgatásait hallotta.
- Mi a francot művel vele? Élve megnyúzza? -csattant fel hirtelen, s öklével ellökte magát a hideg faltól. Szavait az épp felbukkanó Georgához intézte. Ő meg csak némán, egy lesújtó pillantással válaszolt. Az ajtó mögül egy utolsó szőrszálhasogató kiálltás ütötte fel a fejét, majd lassacskán elnémultak Arthur utolsó nyöszörgései is.
- Ugye tudod, hogy most mindenki ki van rád bukva? Veszélybe sodortad az akciót.
- Ne emlegesd -morrant oda kidomborodó arcizmokkal, s ideges fel-alá járkálásba kezdett- Elszúrtam, nagyon -összekulcsolt kezeit tarkójára szorította, majd leszegte fejét. Legszívesebben felpofozta volna magát. Georga nem akart szemrehányást tenni, de Ezra még sosem hibázott ekkorát.
- Kis híján hátbalőttek. Ha Arthur nincs ott...
- Nem kellett volna ott lennie -szögezte le szigorúan, majd megenyhült arccal, fáradtan felsóhajtott. Georga vette a lapot, röviden és laza karokkal ölelte meg. Ezra nem szeretette túlzottan az ilyesféle emberi gesztusokat.
- Ne mártírkodj már! Utálom, amikor ezzel jössz. Amúgy meg a Frayeket nem akármilyen fából faragták, Artnak kutya baja sem lesz, csak szeret kicsit hisztizni.
- Átdöftek a lábfején egy acélrudat!
- Ne féltsd a bátyám. Fedezte a hátsód helyetted, köszönd meg és slussz. Azt az ócska bordélyházat meg bízd ide, este elrendezem -emelte fel tenyerét, s azzal együtt vállai mögé dobta ébenfekete sörényét.
A doktor elégedett arccal tépte fel az ajtót. Ezra szó nélkül bevágtatott rajta, vállával éppencsak nem lökte fel a fehér köpenyes férfit.
- Bocs, tudod milyen modortalan -emelte égnek sötét szemeit a lány.
- Megszoktam már -legyintett.
Zayn egykedvűen dobta le bőrdzsekijét az előszobában, de amint a türkizkék konyhába lépett, felelevenedett.
- Lám-lám! Te? Itthon? Csípj meg, álmodom?! -könyökölt a pultra lepetten.
- Dia duit szépfiú! -csilingelte Baily hangja, miközben épp a sütő ajtaján kukucskált befelé.
- Várj, kitalálom! Este vállalati bulira mész. Vagy hazahoztad a munkát és a nap hátralevő részében a katalógusaidba temetkezel -morfondírozott a plafont kémlelve, miközben borostás állát masszírozta. Fel sem tűnt neki, a vöröske mikor suhant oda mögé.
- Egyik sem talált! -súgta fülébe huncutan- Meglepetés.
- Na édes, ne csigázz -kuncogott halkan, majd kíváncsian hátrahajtotta fejét, Baily pedig fejjel lefelé csókolta meg.
- Megmondom mi lesz. Mindjárt kisül a csokis brownie, aztán pedig megfürdünk, megfürdetjük a piciket aztán befészkelünk a kanapéra, mert kezdődik a Dublin-Wexford meccs.
Zayn alig akart hinni a fülének, csak pislogott értetlen mosollyal.
- Ma van a szülinapom? Vagy valami rossz fát tettél a tűzre? -kérdezte széles vigyorral.
- Most azt akarod, hogy mondjam ki, ugye? -vonta fel szemöldökét mindent sejtően- Jó. Igen. Rémes kis hárpia voltam és felelőtlen és nem családanyához illően viselkedtem és sajnálom és megígérem, hogy...
Malik csókja elakasztotta bűnlajtromának szavalását.
- Ez az én Bee-m! -sóhajtotta felszabadultan, amikor elváltak ajkaik.
- Na jó, most az következik, hogy megkérdezem, mi volt a munkában, szívem? -nevetett fel, majd eltáncolt a hűtőig és töltött a jeges teából.
- Jaj, ott zajlik az élet! -tette át súlypontját a másik lábára. Örült, hogy mesélhet valamit, attól függetlenül, hogy nem éppen csupa szívderítő eseményről, mert Bee olyan ritkán kérdez ilyesmit - Ne tudd meg, ki jött be hozzám. A kedvenc emberegyedem egész Dublinban.
- Csak nem Alex?
- Ismersz asszony -bólintott tompa nevetéssel- Arra kért, hogy nézzem meg a csilli-villi mociját. Nem értem a srácot. A legprofibb szervízbe vihetné a járgányát, de ő hozzám akarja hozni -felkönyökölt a pultra, és miközben beszélt, mimikája jól tükrözte minden egyes gondolatát a kőgazdag kis Harlandról.
- Kit érdekel, jól fizet, nem?
- De, de Bee...-Zayn úgy döntött, inkább hagyja a témát, nem megy bele, mert félő, hogy ezt a szép otthoni békét a levegőbe repítené. Kicsit másképp látták mostanság az anyagiak jelentőségét - Ninával beszéltél ma? -vonta össze szemöldökét rosszkedvűen.
- Tegnap -rántotta meg vállát, miközben visszagondolt Nina kioktatására. Eszébe jutott, s nem dobta fel a dolog, hogy Zayn Ninának panaszkodik a magánéletükről.
- Volt szó Floydról? Mert szakított vele!
- Mi van? Ez biztos? -tátotta el száját.
- Ott voltam, láttam. Gondolhatod Floyd mennyire kifordult magából. Óriási balhé volt.
- Még csak meg sem említette, hogy ilyesmire készül -fonta keresztbe karjait csalódottan.
- Nem tudom mi történt kettőjük között, de néhány napja, amikor azon a tetőn iszogattunk, olyan aranyosan turbékoltak. Bár nekem feltűnt, hogy amióta Nina felébredt a kómából, mintha másképp viszonyulna Floydhoz. Amikor itt voltak az ikrek szülinapján, már akkor Nina olyan hűvös és távolságtartó volt a sráccal.
- De Floyd volt a nagy ő. Emlékszel mennyire őrülten oda volt érte? Mintha nem is ezen a földön járt volna.
- Igen, igen. Ninát kicserélték. Sokkal zárkózottab lett, nem?
- Aha. Szerintem valamit titkol -szűkítette össze szemeit Bee.
- És mi van, ha egyszerűen csak találkozott valaki mással? Van ilyen -találgatott Malik.
- Beszélnünk kéne vele. Mégiscsak a legjobb barátunk, hm? -ölelte át oldalról.
- Jó ötlet. Talán csak több törődésre van szüksége. Főleg a mai nap után. Te nem láttad az arcát! -csóválta fejét Zayn.
Az ég szürkült, a levegő még nem hűlt ki. Nina a forgalmatlan autóúton menetelt előre, a dombok fele. Volt egy afféle paranoid megérzése, mintha valaki követné őt, de nem akart hátranézni. Már csak azért se. Aztán cipőtalp sercenését hallotta háta mögül, és akkor kicsit megállt benne az ütő. Sokáig habozott, végül megtorpant, s abban a pillanatban egy szívmelengetően lágy hang szólította.
- Nina!
A szőke felzaklatottan rohanni kezdett visszafele, s egyenesen Liam nyakába ugrott. Szinte bőgve.
A mindig borús arcú fiú nem kérdezett semmit, hagyta, hogy Nina kicsit lecsillapodjon. Percekig csak álltak az útmenti pocsolya mellett, s abban bámulták egymás homályos tükörképét. Nina olykor az égre meredt, s szünet nélkül sóhajtozott, felháborodását nem rejtve.
- Mit csinálsz te itt? -ezt akár Liam is kérdezhette volna.
- Megláttalak a buszon és követtelek -ismerte be feszengés nélkül.
- De minek? Hiszen olyan sok a dolgod most -morogta, mire Liam közelebb merészkedett hozzá.
- Igen, sok lesz, ha fel akarlak vidítani.
- És a suli? A kutatásod? -nézett rá Nina ridegen.
- Szerintem holnap is meglesznek még -mosolygott jószándékúan. Nina elnyomott egy keserű kis kacajt.
- Ölelj meg, légyszi! -kérte tőle szokatlan gyenge tartással. Liam kipozsgásodott arccal zárta karjai közé a lányt. - Látod azt a dombtetőt ott? -mutatott a virító zöld fele - Na, az meg az én kedvenc helyem. Megnézed?
- Hát persze -bólintott szerényen.
Kissé rázós volt a felmászás, mert a korábbi eső miatt agyagossá vált a domboldal. A tetején azonban a kilátás és a nyugalom, ami fogadta őket, káprázatos volt. Nina se szó, se beszéd hanyatt feküdt a saras fűben. Liam lepett vigyorral követte példáját. Egyszerre sóhajtottak fel. És nyomasztó csend állt be, ami előcsalogatta a nyomasztó gondolatokat.
- Figyelj Nina... bocs, hogy úgy letámadtalak a vallomásommal tegnap. Kicsit elhamarkodott volt.
- Hogy érted ezt? Nem is vagy szerelmes belém? -kérdezte reménykedőnek tűnve.
- De. Vagyis nem tudom még. Szóval egyelőre felejtsük el, amit mondtam.
- Ahogy akarod, de ne tartsd vissza, ami kikívánkozik belőled! -kérte féltő hangon, s közben azt kívánta bár maga is meg tudná fogadni saját tanácsát!
- Igyekszem -halkult el. Nina érezte, hogy Liam azon töpreng, hogy is fogalmazza meg, amit kérdezni akar.
- Mi a baj? -csak ennyit bökött ki végül, amiért nehézkesen fújtatott is egyet.
- Honnan veszed, hogy baj van? -kérdezett vissza Nina szórakozottan, szürkés szemei mégis komoran meredtek az eget szelő repülőgép fele.
- Mondd el! -követelte bizonytalanul, mire meglepőmód Nina egy csettintésre megnyílt.
- Szakítottam vele. Pontosabban: miszlikre téptem őt.
Liam ijedten kapta fejét a lány fele, de ő nem volt hajlandó Liam szemébe nézni. Merev arccal folytatta:
- Neked volt igazad. Egy féltékeny őrült. Valamit belekevert az italomba, csak azért, hogy utána ápolhasson. Fel nem foghatom. Tönkretettük egymást - Nina olyan egyenletesen lélegzett, mintha a világ legnyugodtabb embere lenne- Majdnem egy újabb álomban ragadtam miatta. Azt hiszem mégsem gyűlölöm őt.
- Úristen -fűzte hozzá elképedve Liam.
- Nem tudom mit tehetnék ezek után. És ha valami őrültséget művel? Az én lelkemen szárad -gondolkodott tovább hangosan.
- Ne mondd ezt, nem igaz! Nem az a bűne, hogy gyenge és hogy halálosan szeret téged, hanem az, amit tett veled. Legszívesebben felképelném, még akkor is, ha utána sajgó ököllel bömbölnék.
Nina némán elvigyorodik, s végre a bús tekintetbe veszti gondolatait. Liam szégyenlősségével harcolva állja a Horan lány furcsán kutató pillantását. Dús szempilláit figyeli, ködös-szürke íriszét, arcára tapadt, világító hajszálait.
- Nem akartam ezt felhozni, de jobb lenne, ha elmondanád -harapja be alsó ajkát a fiú. Nina kíváncsian néz. - Szóval, hogy álmodsz még vele? A fiúval, aki kimentett a kocsironcsokból.
Pazar -suhant át Nina agyán- erre a napra elég lett volna Floyd is, de ma sem úsztam meg nélküled...
- Louis... -súgta maga elé nehéz szívvel, s appan a pillanatban egyszerre kapták fel tekintetüket a haragosan felcsattanó fellegekre - Nem álmodtam vele azóta. Nem álmodok semmit sem -vágta rá morcosan.
Hunyorogva veszik észre, hogy cseperegni kezd az eső.
- Nem találkoztál vele?
- Utoljára az engem ünneplő családi cécón láttam.
- És nem akarsz vele találkozni?
Nina úgy tesz, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy a beszélgetés ilyen irányba kanyarodott.
- Ezt úgy mondod, mintha azt akarnád, hogy találkozzak vele.
- Te akarod.
Kijelentésével Nina nem akart vitatkozni. Csak tovább bonyolódnának a témába, amihez jelenleg még nem érezte elég összeszedettnek magát.
- Igen. Azt hiszem, ha láthatnám őt, az... az nagyszerű lenne -mosolygott, de legbelül őrjöngött. Hisz tudta, hogy akit a magáénak hitt, sosem volt az övé. Látványa csak felesleges kín lenne, semmi más.
- Tetszik, hogy itt vagyunk -jegyezte meg Liam váratlanul, miközben arra gondolt, elmondja-e Ninának, hogy ő tudja, hol találja meg Louis Tomlinsont.
Szaporán esni kezdett, mégsem mozdult meg egyikük sem. Mintha nem lenne más választásuk, hagyták, hogy rongyosra ázzanak. Tincsekbe tapadt szempillákkal pislogtak egymásra, egyetlen szó nélkül. Csak feküdtek az agyagos domb oldalán, a rájuk telepedő estében, lúdbőrző karokkal. Felettük csilagpor, körülöttül a szunnyadó Dublin fényei.
Subscribe to:
Posts (Atom)