És itt voltam én; a teljes
feladás és a végsőkig harcolni akarás hullámvasútján csücsülve. Még mindig próbálom tagadni a nyilvánvalót; apám nincs többé. A bennem kongó üresség pedig nem telik mással, csak kicsavart rémképekkel és tűzpirosan lobogó dühvel. Egyelőre
nem szóltam senkinek sem a maszkos nálunk tett látogatásáról. Anyámat
csak halálra rémíteném vele, és különben is, először nekem kell
megemészteni a történteket, közben pedig megtenni a szükséges
óvintézkedéseket, hogy ilyen ne fordulhasson elő többé. Még akkor sem,
ha ezek a pokolravalók olyan mindenhatónak érzik magukat. Nekik is kell
legyen valami gyenge pontjuk. Esküszöm, hogy megtalálom.
- Mi a
jó büdös franc történt itt? -anyám ilyesféle szitkozódására keltem.
Irritált arccal próbáltam kinyitni a szemem. Elsőként sebekkel tarkított
kézfejem tűnt fel, aztán, hogy keresztben fekszem az ágyon, végül az,
hogy anya csípőre tett kézzel áll a szobám közepén. Hirtelen fogalmam
sem volt milyen nap vagy napszak van, illetve, hogy mi lehet anyám
problémája. Aztán amikor feltápászkodtam és elsöpörtem az arcom elöl a
hajként viselt kóctengert, megláttam a szobámat jelentő háborús övezetet. Apám iratai,
amik eddig stócokban álltak kartonokban, most mindent beterítettek,
mintha tényleg bomba robbant volna. Egyszerre kólintott fejbe minden, a
borzasztó felismerés; én voltam az a bomba, s tudtam, hogy ezzel aligha
dühöngtem ki magam.
- Sajnálom, majd... majd összepakolom -mondtam
egy ásítás közepette. Olyan fáradtnak éreztem magam, mint aki egy
percet sem aludt.
- Aha -morogta, s lassan hátrálni kezdett a
kupiból- Nem bánnám, ha villámgyorsan összekapnád magad. Tíz perc múlva
indulunk apád ügyvédjéhez -kocogtatta meg körmével óráját.
- Miért? -kérdeztem zaklatott izgatottsággal.
-
A végrendelete miatt -sóhajtotta elszoruló torokkal, majd látványosan
megrázta magát, mintha ezzel leperegne róla fájdalma. Sokkal kedvesebben
folytatta: - Csináltam neked reggelit. Enned kell, jó? Később pedig
bemegyünk az öcsédhez. Reggel felhívtam a kórházat, azt mondták már
sokkal jobban van.
- Hála az égnek. Gyorsan felöltözöm és máris
lent vagyok! -csókolom homlokon és egy fokkal javult hangulatban kezdek a
napnak. Szófogadóan megeszem az áfonyával teli zabkásámat, ami
egyébként most földöntúlian jól esik; talán csak mert a szervezetem régóta éhezett.
Legurítok egy bögre jeges kávét, aztán kocsiba pattanunk. A hófehér
hajú, öltönyös ügyvéd irodájában ülve halálra unom magam; a kimért jogi
hablaty az agyamra megy. Miért nem lehet mindenki számára érthető
szavakat használni? Anyának ezer példányban van aláírni-valója, de nekem
is akad. Apám rám íratta a Chevrolet-et. Évekkel ezelőtt, amikor
megszereztem a jogsimat, valahogy örömteli pillanatnak gondoltam, ha
majd lesz végre egy saját autóm. De ilyen áron nem kellett.
-
Amióta eljöttünk az ügyvédtől egy szót sem szóltál -simogatta meg vállam
anya, miközben a pirosnál álltunk és én úgy tettem, mint akit
rettentően leköt a zebrán átkelő tömeg - Valami nagyon nyomaszt. Kivele! -erősködött.
- Figyelj... -fordultam felé sóhajtva- Én nem akarom megtartani ezt az autót.
- Micsoda? De miért? Imádod ezt a kocsit!
- Persze hogy imádom! Csak szüntelenül arra emlékeztet, akitől kaptam.
-
Miért akarsz megszabadulni apád emlékétől? -csattant fel váratlanul-
Azt hiszed nem láttam, hogy elpakoltad a konyhából a bögréjét? Meg a
fogasról a dzsekijét?
- Kikérem magamnak! -szálltam vele vitába,
és bele sem gondoltam, hogy esetleg megbántom ezzel- Nem emlékké vált, hanem őrangyallá. És veled ellentétben én legalább igyekszem
elfogadni, hogy nincs már fizikálisan velünk. Te viszont megrögzötten
úgy csinálsz, mintha semmi sem változott volna. Képtelen vagy túllépni a
tényen.
- Nem mindenkinek megy az olyan könnyen! -jött a hisztérikus kontra, s zaklatottan elfordult tőlem.
-
Senkinek sem megy könnyen! De én legalább próbálkozom, még akkor is ha
így jobban fáj -sziszegtem fogaim közül, máskülönben teli torokból
üvöltöttem volna. A forgalom megindult, késve kapcsoltam, ideges dudaszó
hallatszódott mögülem.
- Jó. Add csak el a kocsit. Azt csinálsz
amit akarsz -motyogta orra alatt vérig sértve, és tudtam, hogy
csendkirályba fog kezdeni. Álltam elébe, úgyis éppen elég nagy lárma
volt a fejemben. Nem akartam, hogy marjuk egymást, amikor így is elég sok a nehézség, de ahogy anya, úgy én is képtelen voltam behúzni a tüskéimet; ha csúnyán szóltak hozzám mégcsúnyábban válaszoltam. Nem csoda, hogy úgy léptünk be a kórház előterébe, mint két idegen. A
reggeli fáradtságomnak már az emlékét is elfelejtettem, tele voltam
erővel, amit csupa negatív érzés tüzelt. Nem kezdtem különös
hangulatingadozásaim hátterének megfejtésébe. Igyekeztem a lelki
egyensúlyomat elérni, ehhez viszont azt kellett tennem és mondanom, ami
az adott pillanatban jól esett. Spontán napnak néztem elébe, mivel a
fejemben dúló zűrzavarra bíztam magam.
Mindenféle rémfantáziák kísértettek öcsém állapotáról. Na, azért nem kényszerzubbonyban képzeltem el, de ahogy beléptem a kórtermébe, meg is torpantam az ajtóban. Niall narancslevet szürcsölve ült az ágyon, miközben zenére bólogatott.
- Szia Nina! -tépte ki füléből a fülhallgatókat, kellemes lepettség járta arca egészen kisimultnak tűnt- Az egyik ápoló odaadta az iPodját, jófej, nem?
- Az -bólintottam, majd észhez kapva becsuktam az ajtót magam mögött- Hogy vagy? Őszintén! -siettem oda mellé, és bár a szörnyűség óta azt sem hagyta, hogy fizikálisan két méternél közelebb menjek hozzá, most gondolkozás nélkül megöleltem. Az, hogy visszaölelt, olyan ragaszkodóan, ahogy az igazi Niall teszi, instant megnyugvás volt számomra.
- Jól, bár az a gond, hogy ezen a kütyün csak Beyoncé diszkográfia van -kuncogott fel a számokat lapozgatva az érintőképernyőn. El sem akartam hinni, hogy ilyen derűs; már-már gyanús volt.
- Tartozom egy bocsánatkéréssel, amiért tegnap nem voltam veled. Mégis mi a fene dolgom volt, ami fontosabb, minthogy a családom mellett legyek!? -hőzöngtem.
- Semmi baj. Ezt senki sem várja tőled. Te is ugyanabból a sötétből keresed a kiutat.
- Milyen költői valaki. Na jó, ne vedd zokon, hogy ezt mondom, de ki vagy te, és hova dugtad az öcsémet?
- Jogos, jogos -sütötte le szemeit, és akkor megjelent ismerős szomorúságának néhány halvány foltja- Talán csak az a tucatnyi vegyület az oka, ami az ereimben vér helyett kering -rántotta meg a vállát, majd rám emelte ártatlan és mennybéli kék tekintetét.
- Nem, jó úton vagy! Csak mindig jusson eszedbe, hogy túl sokan szeretünk és aggódunk érted.
- Mégis nektek estem, amikor csak lehetett. Mi a francot műveltem a temetésen?! Egy igazi szörny lettem.
- Fejezd be! Most komolyan azt szeretnéd, hogy belekezdjek értékes tulajdonságaid végtelen sorába? -böktem oldalba, mire sikerült egy mézédes vigyort kicsalni belőle.
- Nem igazán tudom, mi történt a tegnapi mélypontom és a ma reggel közötti időintervallumban, de sokkal jobban érzem magam. Egyedül jöttél?
- Hova gondolsz? Anya odakint rágja a körmeit.
- A többiek? Shelby? Felix? Jönnek?
- Fogalmam sincs, nem hallottam felőlük semmit. Talán még nem is tudják, hogy itt vagy.
- És te?
- Én mi?
- Mihez kezdesz az életeddel?
- Uhh, ez a kérdés meglehetősen szíven ütött. Nem tudom, Niall. Őszintén. De valahogy úgyis lesz, nem? Hagyom, alakuljon csak minden magától -rántottam meg a vállam jókedvet szimulálva, pedig hányni tudtam volna képmutatásomtól - Lassan mennem kéne, nem sok időt kaptunk a látogatásra, anyát már széteszi az ideg odakint.
- Gyere holnap is, jó?
- Egyértelmű -dobtam a levegőbe egy puszit.
- Várj még! Még annyit el akartam mondani, hogy tudd: semmi sem a te hibád. És nem rád haragudtam. És nem is rád kellett volna zúdítanom a fájdalmam. Hiba volt elutasítanom a segítségedet.
- Tudom, öcsi. Na jó, inkább, csak erősen reménykedtem benne. Holnap hozok neked a fogadra való zenét. Addigra tanuld meg a Single Ladies koreográfiáját!
- Álmaidban! -nevetett fel- Köszönöm -mondta halkan.
Anyám a folyosón rögtön nekem ugrott.
- Na!? Hogy van? Nagyon rossz bőrben van? Beszéltetek? Megőrültem, vagy tényleg az ő nevetését hallottam?
- Jól. Nem. Igen. Nem, igen.
- Nina!
- Mennem kéne, hazabuszozol? -böktem hüvelyujjammal a hátam mögé.
- Ezt nem mondod komolyan!
- De, mert?
- Mi a bajod?
- Semmi! Vagyis minden! -vágtam rá hisztérikusan.
- Oké, megyek busszal, te meg titkolózz tovább, jó mulatást! Ja meg közlöm az öcséddel, hogy mától egy étterem tulajdonosa lett.
- Tessék? -tátottam el a számat, és gyorsan visszasiettem anyámhoz.
- Nina, ott voltál az imént, hallottad az ügyvédet.
Vettem egy mélyebbnél is mélyebb levegőt.
- Ott voltam, de talán, esetleg, előfordulhatott, hogy egy csöppet elkalandoztak a gondolataim -jelentettem ki erőltetett nyugalommal. Anyám is levette, hogy idegroncs vagyok, mégsem kezdett el nyaggatni, mint régebben. Mindig addig nyúzott, hogy mondjam el, mi a baj, amíg ki nem tört belőlem minden. Most viszont új idők járnak; anyám és én sem vagyunk a régiek. Anya nem faggat, s hiába is próbálna lelkizni velem, egy szót sem szólnék. Rossz taktikának tűnt kiadni magam jelen helyzetben bárkinek is. Bár talán egy ember mégis tudott a belső viszályaimról.
- Megmondom őszintén attól tartok, hogy fel kell adnunk a Champ bárt. Niall nincs és nem is lesz egy darabig olyan állapotban, hogy vigye tovább az örökséget. Ráadásul neki ott van az egyetem is. Te pedig... nyilván más terveid vannak, ha vannak. Nemigaz?
- Ne próbálj meg bűntudatot ébreszteni bennem. Jól mondod, más terveim...lesznek! És hogy ne legyenek illúzióid, én soha többet nem akarom oda betenni a lábam!
Azzal elrohantam, mint egy hisztis, sértett tinilány. Nem érdekelt, milyen hangsúlyban beszélek az anyámmal. Furcsa, amíg Niallel voltam olyan biztatónak tűnt a jövő, szinte már nem is értettem, miért uralt az a pokoli hangulat, de ahogy eljöttem tőle újra minden elviselhetetlenül fájni kezdett. Vezetés közben cigire gyújtottam és felhívtam Karlsont, akitől két nem fogadott hívásom volt. Sürgős találkát kért, fontos megbeszélnivalóra hivatkozva. Csak remélni tudtam, hogy olyasmi fog történni, ami előremozdíthat megragadt bosszúmból, ha kell, valami sokkal sötétebbe is akár. Készen álltam rá; bármit megtenni, hogy elégtételt nyerjek.
____________________________________________
Különleges családi reggelire invitálta Hugh a Harland villa minden
lakóját. A konyhai személyzet, már hajnalok hajnalán elment a biopiacra mindenféle földi jóért, a farmon friss tejért és
tojásért. Ezúttal senkire sem kellett várni, senki sem különcködött,
hogy nem éhes vagy, hogy más, fontosabb dolga van. A kórházban pihengető
Alexet kivéve mindenki az asztalnál ült.
- Köszönöm, hogy itt
vagytok -nos- majdnem teljes létszámban -nézett végig Hugh az arcokon, közben pedig gusztábbnál
gusztább étkek kerültek a hatalmas tölgyfa asztalra, melyen három
üvegváza is állt, tele hófehér bazsarózsákkal. Valahogy így nézett ki a dublini elit egy reggelije.
- Ez csak
természetes -biztosította Amanda, aki a ház úrnőjéhez méltóan jelent meg; meggypiros selyemköntösben, friss, jázminillatot árasztva. Járása, mozdulatai fenségesek voltak, mégis ott lapult cicavágású tekintetében valami könnyed bohóság.
Látta volt férjén a gondterheltséget, ezért biztatásként megszorította
az asztalon pihenő kezét. Hugh Harland különben az a ritka szerencsés
pasas volt, akinek lehetetlenül jól állt a kor, s az idővel nem hogy
veszített sármjából, inkább egyre dögösebbé vált. Kevés férfit tettek
ilyen vonzóvá szarkalábai. Mindezt a hatást csak fokozta Tom Ford
öltönye, Armani illata, Chanel bőrcipője. Az összkép a mellette ülő
Amandával olyan volt, mintha egy mesekönyv lapjairól megelevenedett királyi pár lennének. Ez persze
csak a látszat volt; esély sem volt rá, hogy Amanda újra
politikusfeleség legyen. Azok az idők végleg elmúltak.
Minden a
terítéken volt, mi szem szájnak az ingere lehet; ham and eggs, füstölt
lazac sárgadinnyével, háromféle müzli, még langyos péksütemények,
lekvárok, pástétomok, zöldségsaláta, kávé, tej, tea, gyümölcslevek. Roskadt az asztal a finom falatoktól, a mennyiséggel egy egész hadsereg jóllakhatott volna. Philip, aki Amanda mellett ült,
azzal állt elő, mielőtt hozzáfognak az evéshez, mondana egy asztali
áldást. Shelby lelkesen helyeselt. Ők ketten igen vallásosak voltak. A
villásreggeli hiába volt több, mint királyi, valahogy mégsem volt senkinek
igazán farkasétvágya, mindenki csak kelletlenül csipegetett. Felix is inkább csak egy csésze teát ivott, egy
falat sem ment le a torkán, olyan ideges volt.
- Mi ez a puccparádé? -kérdezte tőle
Chadwick, az asztal legtávolabbi végén ülve, egyértelműen jelezve, hogy nem érzi idevalónak magát. Három dolog is szokatlan volt; először is, hogy Chadwick megszólalt. Másodszor, hogy megszólított valakit, és harmadszor, hogy kivételesen tisztának
látszott, s emellett neki volt egyedül étvágya. Felix úgy mérte végig saját
magát, mintha most vette volna észre, hogy apjához hasonlóan
öltöny-nyakkendőben díszeleg.
- Ma kerül megrendezésre a Sound of Trintity konferencia, és
én is beszédet tartok. Az egyetem diáksága nevében szólalok fel, a rendkívüli eseményekre reagálva -magyarázta elmélyülten pödörgetve nyakkendője szélét.
- Tudod mennyire szeretnélek élőben hallani, de erre nem sok esély van -szólalt meg Hugh sajnálkozva.
-
Tudom -vágta rá Felix felkapva a fejét, majd feszengve vele szemben ülő bátyjára nézett, aki
úgy bökdöste villájával a rántottát, mintha csak mély
álmából keltegetné.
- Rettentően büszke vagyok rád, amiért ilyen nemes feladatra vállalkoztál -szólalt meg újra az apja. Furcsa volt Felixnek ez, hisz olyan ritkán látják egymás, ennek megfelelően alig beszélnek.
- Hát, ha a fiadnak politikusi ambíciói vannak, jobb lesz hozzászokni az ilyen kaliberű kihívásokhoz -okoskodott bele Philip, majd a laza mostohaapát játszva a fiú felé kacsintott.
- Mindenki drukkol neked, csodálatos leszel -simogatta meg Felix vállát Shelby.
- Köszi -motyogta száját harapdálva- De neked is nagy nap a mai!
-
Tök mindegy, csak essünk túl rajta -sóhajtotta lesújtva. Hányingere
volt a gondolattól, hogy ma le kell érettségiznie. Képtelen volt
koncentrálni bármire is Niall miatt.
- Cris te mit terveztél
mára? -tette le narancslevét anyja, majd összetéveszthetetlen
mozdulatával hátradobta sötétbarna loknijait. Vakító villanással tört
meg a napfény gyémántgyűrűjén.
- Egész nap az Othellót főpróbáljuk. Este műsor -törölte meg száját, és félretolta a szinte érintetlen tányért.
- És csak most szólsz? Meg sem akartál hívni minket? -meredt rá a nő melegbarna, igéző tekintetével.
- Tudjuk mi apa véleménye erről, de ha te ráérsz, szerzek jegyet. Philip, benne vagy?
- Örömmel, ma úgy is csak délelőtt van rendelésem.
-
Nos ha már ennyire erőltetjük ezt a családias dumcsizást így reggel
korán, akkor meg kell kérdeznem a ház urát, milyen világrengető teendői
lehetnek egy hozzá nem fogható fontos embernek?
- Cris! Kérlek! -könyökölt fel az asztalra Felix, s rosszalló fejcsóválásba kezdett. Utálta, hogy ennyire rossz volt bátyjának és apjának a kapcsolata.
-
Köszi a kérdést, fiam -köszörülte meg torkát Hugh- Akad dolog, valóban.
Rendkívüli tanács, törvénymódosítási javaslatok, ebéd a
miniszterelnökkel, sajtótájékoztatók. De nem akarlak untatni titeket.
Azért kértem, hogy ma így rendhagyó módon együtt reggelizzünk, mert úgy gondolom mindannyian meg vagyunk rémülve amiatt, hogy Dublinban
valami kezd elfajulni. Szeretném, ha tudnátok, hogy az ország- és a
főváros vezetői is mindent megtesznek azért, hogy véget vessen ennek a
terrornak, akármi is robbantotta ki. Korábban már több ámokfutás is
történt az ismeretlen elkövetőktől, de Robert Horan meggyilkolása egyértelmű hadüzenet volt, mi más. Ez számomra innentől már személyes ügy is. Nem
tudhatjuk ki a következő célpont, ha van.
- Ugyan, téged miért
akarnának kinyírni. Nincs ellenséged, ritka tisztességes politikus vagy
-szólt közbe Cris, és most sem maradhatott el az ironikus hangsúly.
- Cristopher! -teremtette le Amanda mérgesen- Csak most az egyszer fogd vissza magad!
- Jól van már na! -emelte fel megadóan kezeit a fiú. Anyja szava volt az egyetlen szent dolog számára.
-
Azt szeretném, ha ebben a kemény időszakban jobban
összetartanánk. Alig láttok, és tudom, hogy azt gondoljátok a munkámon
kívül nem is érdekel más, de ez a látszat ellenére nem igaz. Fontosak
vagytok nekem, nélkületek nem lenne értelme az egésznek, nem lenne
értelme miért küzdeni.
- Hányni fogok -duruzsolta halkan Cris, s a gyomrára szorította a kezét, látványosan rosszullétet imitálva.
-
Mrs. Harland! Elnézést, hogy zavarok, de gondoltam fontos lehet -hajolt oda Amandához Cesar, s diszkréten a fülébe súgta: -
Maura Horan keresi telefonon -nyújtotta át a készüléket. Amanda rögtön
felpattant és kisietett a konyhába. Maura azzal a hírrel fogadta, hogy
tegnap este Niallt bevitték a pszichiátriára. Amanda
képtelen volt eltüntetni a döbbenetet az arcáról, amikor visszaült az
asztalhoz.
- Valami baj van? -kérdezte tőle Hugh, mire a nő lopva Shelby fele pillantott.
- Nem, semmi -mosolygott könnyedén- Csak megbeszéltünk Maurával egy találkát.
- Na jó, nem akarok senkit sem feltartani, és nekem is lassan indulnom kell a Parlamentbe. Cesar!
- A kocsi indulásra kész, Uram! -termett Hugh mellett, s a kezébe adott egy bőrdossziét.
-
Nagyszerű! -igazította meg nyakkendőjét, hátrasimítva beletúrt sötét,
dús hajába, majd óráján sokadszorra leellenőrizte az időt. Hugh távozásával rögtön el is illant a kényszer családi idill; mindenki ment a dolgára.
- Várj csak egy kicsit, egyetlen, drága szülőanyám! -fogta meg Cris finoman az elsunnyogni készülő nő kezét- Látom, hogy zavart vagy. Nézd, ha az apámra tett kommentáraimra rágtál be, azok csak viccek voltak. Mármint komolyan gondoltam őket, de nem azért, mert utálom a fatert, csak hát nagyjából semmiben sem értek vele egyet. Még abban sem, ahogy a levegőt veszi. Ez minden.
- Hagyd már abba! -forgatta szemeit Amanda, s halkan felnevetett- Nem erről van szó. Azt hiszed nem szoktam már hozzá a stílusodhoz? Én neveltelek fel kölyök, amióta beszélni tudsz, ilyen csípős a nyelved.
- Na jó, de akkor mi a hézag? Tudod, hogy te vagy életem nője, bármit megteszek, hogy segítsek -fogta meg mindkét kezét, és hiába volt őszinte a mondanivalója, az eltúlzott színpadias előadásmódjával megint elhülyéskedte a dolgot.
- Az őrületbe kergetsz, te csirkefogó! -sóhajtott fel megadóan, majd gyorsan körbenézett, nincs-e a közelben egy-két plusz fül- Niall a pszichiátriára került. Maura ma volt bent nála, azt mondta sokat javult az állapota, és Felix és Shelby felől érdeklődött. Látni akarja őket. De nem mondhatom el nekik mi történt, mert olyan idegállapotban vannak, hogy biztosan nem tudnának ma teljesíteni. Ráadásul ismered Felixet. Mindent, amiért küzdött, képes feladni a legjobb barátjáért. Ezt most nem engedhetem. Ideje, hogy végre saját érdekeit is nézze.
- Bár egyetértek veled, de azt ugye tudod, hogy valószínűleg Bunny is és az öcsém is be fog rád rágni emiatt?
- Jó, vállalom a rizikót -rántotta meg a vállát- Hánykor is lesz az én kicsi színészpalántám debütálása?
- Este 6, de még hívlak addig. Te dolgozol ma?
- Mi az hogy! Még nem is meséltem neked! A Dora Padora új kollekciójának a bemutatójára én tervezem meg a látványvilágot. Kifutódizájn, fények, hátterek, csupa izgalmas dolog! Egyébként ma már hazaengedik Alexet a kórházból.
- Ó remek, akkor eddig tartott a ház nyugalma.
- Ne légy ilyen, nagyon kemény leckét kapott.
- Gondolod, hogy felhagy motorozási karrierjével? Mert van rá egy ötszáz eurósom, hogy nem.
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam -emelte fel mutatóujját- Megbeszéltem Rooky-val, hogy amikor nincs éppen fotózása itt lesz Alex mellett, hogy ápolja.
- Ápolja? Tényleg? Csak lesz ürügyük a nővérkés szerepjátékra.
- Láttad te az öcsédet mostanában? Éppenséggel darabokban van fizikálisan, úgyhogy egy ideig biztos nem kandúrkodhat. Különben meg ne irigykedj mások szexuális életére, neked is lenne kivel összemelegedned, nemde? Felcsípnéd már végre Ninát, légyszi?
- Úristen, mutter! -háborodott fel Cristoph ujjait gyűrűs fürtjei között felejtve- Ezt meg sem hallottam, oké? -fordult el kiakadva, mint aki befejezte a beszélgetést, de pár másodperc múlva mégis csak folytatta- Nina éppen gyászol, ha nem tudnád. Különben ha annyira érdekel, nem is vagyunk jóban, érted? Csak annyira passzolunk össze, mint a Prada táskád egy susogós melegítőnadrággal.
- Nem engem kell meggyőznöd, hanem magadat -mosolygott mindentudóan a nő, s Cris kis híján a haját tépte idegességében.
- Tudod, hogy mindennél jobban imádlak, de most felment tőled az agyvizem.
- Igazad van, elég is a pletyizésből, rohanok öltözni! Csók drágám! -sietett el gonoszan kuncogva.
- Szia mutter -fújta ki a levegőt tarkóra kulcsolt kezekkel- Egy angyal és ördög egyetlen testben -morogta, miközben elindult a garázsba vezető kijárat fele.
Amíg Niall egész nap arra várt, hátha Shelby vagy Felix meglátogatja őt, az említettek mit sem sejtettek. Shelby könnybe lábadt szemmel ült a matek teszt felett, képtelen volt koncentrálni, Felix viszont hatalmas sikert aratott beszédével, amelyet két országos tévécsatorna is közvetített. Még maga a miniszterelnök is kezet rázott vele a végén elismerése jeléül. És Nina? Na persze vele pár órán belül sok izgalmas fejlemény történt. Akár egy autóversenyző, úgy előzött meg mindenkit a forgalmas Tara streeten, csikorogtak a kocsi kerekei az éles kanyarokban. Liam ott ácsorgott a megbeszélt buszmegállóban. Nina olyan félelmetes lendülettel parkolt le a járdaszegély mellé, hogy jóformán csak a kézifék állította meg a sebes négykerekűt. A lepett fiú zavartan nézett körbe, mire a lehúzott ablakon egy hipnotizálóan szigorú tekintetű lány dugta ki a fejét: - Na mire vársz hapsikám? Pattanj be!
Liam megilletődve kerülte meg az autót, s beszállt.
- Most őszintén szólva nem teljes biztonságérzetben ültem be melléd, miután úgy parkoltál le ide, mint aki dodzsemet vezet.
- Jó, lehet, hogy kicsit elragadtattam magam. De az egekben van az adrenalin szintem. A rendvédelmi lőtérről jövök. Pár tárat kiürítettem. Istenem, élőnek érzem magam! És nem ez a legjobb! -fordult a fiú felé teljes mellkassal- Várj, előbb felzárkóztatlak az eseményekkel. Tegnap este betörtek hozzánk. Nyugi, nyugi, ne ijedj meg, senkinek nem esett bántódása. Egy maszkos volt és ellopta tőlem apám nekem kódolt titkos üzeneteit. Gondolhatod milyen éjszakám volt. Főleg miután kiderült, hogy az öcsém összeomlott mentálisan.
- És erről...
- Csss, végig akarom mondani!
- Jó.
- Niall szerencsére már jobban van. És övé lett a családi vállalkozásunk. Enyém meg ez a verda itt, ni, amiben csücsülsz. És végül a lényeg: Karlson hadnagy találkozni akart velem. Apám betartja az ígéretét, és zsarut neveltet belőlem. Megegyezett Borowskival, ő fog engem innentől fogva patronálni. Persze sunyiban. Apa túljárt a sötét álarcosok eszén is; volt egy biztonsági másolat a hardveren található fájlokról, amit elszedtek tőlem. Úgyhogy nincs más hátra, mint belevágni életünk legveszélyesebb kalandjába. Na mit szólsz?
- Neked tényleg muszáj minden találkozáskor lesokkolni az embert?
- Szokj hozzá zsenikém! -veregette meg a fiú vállát.
- Oké, de honnan tudták meg a maszkosok, hogy van nálad egy ilyen merevlemez? Nem gondoltál még arra, hogy kifigyelnek, vagy lehallgatnak?
- De, ezért sem akartam a telefonban elmondani ezeket. A szobámat már átfésültem, nem találtam semmi gyanúsat.
- Van terved? Hogy kezdjük?
- Okosan kell játszani, minden lépést jó előre megtervezni. Íme az első: tudj meg az ellenségedről mindent! Ebben máris kell a segítséged! Remélem szeretsz rejtvényeket fejteni, mert van egy pár tucat apám jóvoltából. Tisztasor miért ölték meg őt; túl sokat derített ki. Elég durva, hogy így fel volt készülve a saját halálára. Mindent lementett és kódokkal rejtett el, hogyha meghalna, ne vesszen el, amiért megdolgozott. De én nem képzelem el a saját kinyiffanásomat; nem félek tőlük, féljenek ők, ha minden a kezünkben lesz ellenük. Odaadom neked az örökségem -vette ki a kesztyűtartóból a fekete téglalapot- Gyűjts ki minden adatot, amit csak találsz. Mivel a rendőrvizsgához jó fizikum, állóképesség, erő, ügyesség, önvédelmi és harcművészeti fogások kellenek, ideje, hogy folytassam az edzéstervemet. Cora kiképzését is lassan át kell vennem France-től. Most mi az? Miért nézel így?
- Hogy?
- Hát tudod, mint aki kételkedik -rázta meg a fejét- Pedig nem kéne máris.
- Másképp jár az agyunk. De remélhetőleg ez lesz majd a csapatunk erőssége. Kicsit még nehéz elhinnem, hogy egy igazi akciófilmbe csöppentünk.
- Még nem. De tudod a dolgod. Rögtön szólj, amint van bármilyen használható infód. Viszont ma este járőrözni akarok, benne vagy?
- Ez valami zsaruszleng?
- Iszunk erre az őrületre, amibe belerángatlak éppen.
- Tetszik az ötlet, sokat lendítene a bátorságomon most egy görbe este.
- Majd csörgök.
Azzal Liam kiszállt, Nina cigit szorított ajkai közé, kezével intett, s a Chevi tüdőmaró füstfelhőt hátrahagyva elsuhant. Hazament, mert zsibbasztó álmosság tört rá, de mielőtt lemehetett volna alfába, ébresztőleg ható pittyegéssel SMS érkezett.
Otthon vagy? Mikor látogathatlak meg? Tudnom kell, hogy vagy. Floyd.
Nina egyáltalán nem értette mi a franc ütött belé, de habozás nélkül visszaírt: Egyedül vagyok itthon. Jól esne most a társaságod.
Ami még furcsább volt, hogy rögtön lázas készülődésbe kezdett; felvett egy rövid, fekete csipkeoverallt, leengedte szőke loboncát, és még egy kis arcpírt meg szempillaspirált is feltett. Nem csoda, hogy a francia fiú rám sem akart ismerni. Miután pedig észhez tért a lány látványától rátört rajongásból, egyre kevésbé hitt az általa érzékelt valóságnak, mert Nina nem kicsit sem hasonlított igaz énjére, sokkal inkább úgy viselkedett, mint a két évvel ezelőtti önmaga. Indokolatlanul lelkes volt, mimikája egészen kacér volt, nyelve pörgött, gondolatai önfeledten csapongtak, s meg-megcsillanó tekintetének mozdulatlan középpontja csak és kizárólag Floyd Auben volt. Igen. Floyd Auben. Aki elől egészen eddig menekült, akit nem tudott szeretni.
- Bár attól, hogy elváltak útjaink -mondta Floyd elszomorodó hangon- muszáj tudnom hogy vagy, merre visz az ár.
- Nem visz az ár semerre. Szembe megyek vele -felelte a fiú számára zavarba ejtően közel húzódva, aki valóságos kínként élte meg, ahogy remegtek csontjai Nina egyetlen selymes érintéséért.
- A szertartáson nem volt alkalmam mélyen a szemedbe nézni, és megkérdezni: mit érzel, hogy bírod ezt a pokoli helyzetet?
- Nem akarok erre gondolni, sem erről beszélni. Beteg vagyok, de te meggyógyíthatsz -harapta be alsó ajkát, s azzal a lendülettel a fiú almapiros szájára hajolt. Floyd hirtelen lefagyott, s csak kis késéssel csókolt vissza, amikor feleszmélt, hogy nem álmodik. A váratlan események tehetetlen de annál boldogabb áldozata lett. Csók, s érintés egymást követve forrt össze. Eggyé váló, szapora, szabálytalan lélegzet, összefonódó végtagok.
- Biztos, hogy ezt akarod? -kérdezte a fiú az örömmámortól megrészegülve.
- Igen -jött a válasz egy elhaló sóhaj formájában. A tüzes vágyak a nappali kanapéján teljesedtek ki. Nina nem akart semmi rosszat, csupán démonaitól szabadulni, s közben észre sem vette, csapdába menekült. Fogalma sem volt arról, mit ébresztett fel a francia fiúban. Talán csak akkor kezdett derengeni fejében ballépésének gondolata, amikor Floyd mintegy mellékesen megjegyezte az együttlétük után: - Te vagy a legjobb dolog az életemben.
Nina mázlijára megúszta a választ, ugyanis nyílt a bejárati ajtó. Egy másodperc töredéke alatt rántotta fel magára falatnyi ruháját.
- Hazajött anya. Kösz, hogy eljöttél, de most vele kell lennem -fésülte hátra loboncát ujjaival. Floyd zavartan kapta fel pólóját, majd ragaszkodóan átölelte az őt távozásra sürgető lány derekát.
- Majd ugye hívsz? -puszilt nyakába elmosolyodva.
- Ja, hogyne -bólintott Nina irritált arccal- Szia anya! -sietett elé lelkességet tettetve. Floyd a rózsaszín ködtől elvakultan köszöntötte Maurát, majd két méterrel a föld felett járva elment.
- Hát ő? -képedt el Nina anyja- Ti tartjátok a kapcsolatot? Az ott szemfesték rajtad? Mi folyik itt? -kérdezte lassan szélesre húzódó szájjal.
- Ne kombinálj, kérlek! Csak beugrott és dumáltunk kicsit -legyintett, s gyorsan terelte is a témát- Este Liammel leszek.
- Apropó Liam! Összefutottam vele a kórházban. Azt mondta Niallt szeretné meglátogatni. Kérdezte szerintem jó ötlet-e, alkalmas-e az állapota rá. Elmondta, hogy az öcséd milyen kedvesen küldte el őt múltkor melegebb éghajlatra. Az a szegény fiú igazán keményen próbálkozik. Minden áron vissza akarja kapni Niall barátságát.
- Aha, csak éppen Niall kibírhatatlanul viselkedik vele. Réges-régen elégtételt vehetett volna már a sérelmeiért. Fogalmam sincs miért rúg újra és újra belé.
- Csodák még vannak, és emberek művelik. Drukkolok nekik - Maura közben a konyhapultra halmozta a teletömött bevásárlószatyrait.
- Istenem, hogy én mekkora állat vagyok -ocsúdott fel Nina halkan, amikor Floyd újra az eszébe jutott, s kezdte felfogni, mit művelt.
- Mit mondtál? -kiabált a konyhából az anyja- Nem hallok a zacskócsörgéstől.
- Semmit. Elmegyek a Harland farmra -mire választ kapott volna, ő már a bejárati ajtó külső felén volt.
- Hát ez a siralmas helyzet állt elő! -eképp fogadtam a kórtermembe nesztelenül belépő Liamet- A barátnőm és a legjobb barátom még csak fel sem hívott, de te... te bezzeg itt vagy. Csodálatos -nyögtem fejemet a hátam mögötti párnára vetve- Mit akarsz? Nem kell ez az aggódó arckifejezés, jól vagyok -forgattam a szemeimet. Liamnek fogalma sem volt, mit mondhatna, ez egyértelműen lerítt róla. És azt is tudom, hogy egy ideje már eltökélte, hogy visszaállítja a velem való kapcsolatát. Ha nem is az eredeti állapotába, de legalább tiszta lappal akart indítani. Hányszor kell még őt elküldenem, hogy megértse nincs tovább?
- Tudom, hogy ki nem állhatsz és én vagyok az utolsó ember, akit most látni akartál. Engem viszont érdekel, hogy vagy, és ezt a saját szememmel kell látnom -szólalt meg egy hosszú kínos némaság után.
- Jó, láttál, szia! -mutattam az ajtó felé, de mintha meg sem hallotta volna.
- Amit múltkor a kocsmában mondtál, rendesen szíven ütött. Utána azt gondoltam, rendben, legyen ahogy akarod, soha többé nem kell látnod a pofámat. Aztán viszont rájöttem, hogy a nagy frászt teszem meg ezt a szívességet neked. Addig foglak ostromolni, mígnem belátod, hogy mi igenis azok a barátok voltunk, akik kitartanak egymás mellett minden szarban. Úgyhogy ideje lenne hátrahagynod a gyerekes sértettségedet és békejobbot nyújtani.
- Na, na, álljon már meg a menet! Még te akarod a feltételeket szabni? -hunyorogtam rá a legdühödtebb arckifejezésemmel.
- Csak azt mondom, hogy nem fair valakit a gyengesége miatt büntetni -mondta elhalkulva, de nem is figyeltem igazán, mert eszembe jutott valami. Liam ittléte még hasznos is lehet.
- Ajánlok egy alkut, mit szólsz? -dőltem előre, miközben egy halvány félvigyor féleség jelent meg az arcomon.
- Rendben. Hajlandó vagyok bármire, mondtam -vágta rá Liam felcsillanó szemekkel, bár egyelőre még nem mert örülni.
- A doki szerint még legalább egy hétig bent kell maradnom megfigyelésen. Szóval szükségem lesz néhány dologra, amit be kéne nekem hoznod.
- Hallgatlak.
- Szerezz nekem egy doboz nyugtatót. Mondjuk Frontint vagy Rivotrilt -nem így terveztem, de a hangom kissé kérlelőbe csúszott át.
- Ugye csak viccelsz? Orvosi kezelés alatt állsz, folyamatosan kapod a hangulatfokozókat és mellé a nyugtatókat.
- Oké, oké, tudom, hogy profi vagy a témában. Nem kell elmagyaráznod semmit, én sem ma kezdtem szorongani. Figyelj, Liam -sóhajtottam végignyalva az alsó ajkamon, majd mélyrehatóan a srác arcába bámultam, hátha ezzel sikerül megpuhítanom- Csak egyetlen dobozzal. Ha ezt megteszed értem, ha tényleg a barátomnak tartod magad, akkor én hajlandó vagyok eltemetni a múltbéli sérelmemet, és adok neked egy új esélyt.
Liam teljesen sarokba szorítottnak érezte magát; köpni-nyelni sem bírt. Le merném fogadni, hogy már átkozta a pillanatot, amikor eltökélte, hogy eljön ide. Most pedig bármit is választ, rosszul választ. Mégsem érdekelt semmi, csak az, hogy hozzájussak valahogy a bogyókhoz.
- Rászoktál, igaz? -szegezte nekem a kérdés hirtelen.
- A rohadt életbe, hát persze! De esküszöm nem tervezek semmi őrültséget, csak végre egy kis nyugalmat akarok idebent -tapasztottam tenyerem mellkasomra- Légyszíves! -szorítottam össze állkapcsom. Liam két malomkő közt őrlődött, s én észre sem vettem, annyira sóvárgott a barátságom után, hogy egy hajszál híján belement az üzletbe.
- Sajnálom Niall, de nem segíthetek. Ebben nem. Amire kérsz, az abszurd. Nem asszisztálok ilyen őrült ötletben.
- Cseszd meg! -emeltem fel a hangom, mert másképp nem ment- Mit nem fogsz fel azon, hogy szenvedek?! Kell az a rohadt gyógyszer! -csaptam a takaróra zilálva, de nagyon úgy tűnt, hogy Liam már nem ijedt be egy kis ingerült hangvételtől. Látszólag megőrizte hidegvérét.
- Miért játszottad el az anyukád és a nővéred előtt, hogy minden rendben veled? Hogy volt szíved ilyen aljas módon átejteni őket? Azt hiszed senkid nincs, miközben csodálatos emberek alkotják a családod. Feltétel nélkül szeretnek téged. Miért akarod elveszteni őket?
- Nem akarom elveszteni őket -fontam össze karjaimat mellkasom előtt, szemöldököm összeugrott dühömben. - Pont ez az! Ha azt látják jól vagyok, ők is jól lesznek. De ha az igazságot látnák, csak még több fájdalmat okoznék nekik, és azt már nem bírnám elviselni.
- Elnézést, de a látogatási idő már 10 perce véget ért! Kérem, távozzon! -nyitott be egy középkorú nővérke.
- Ó, igen, bocsánat! Már indulok is -hebegte, de mielőtt kilépett volna az ajtón, még utoljára hátrasandított a fakó kék kórházi pizsamában gubbasztó fiúra, rám, s tekintetünk jeges koccanással találkozott.
__________________________________________________
Howth legzöldebb tisztása éles határként húzta meg a
horizontot, a Nap pedig erőtlen fénykorongként kúszott alá, cirombás
rózsaszín sávokat festve a tengerkék égre. Nina kifejezéstelen
arccal mormolt maga elé, és tudomást sem vett az elé táruló, ámulatba
ejtő látványról: - Anyám azt tanácsolta, hagyjam a fenébe, ami már megtörtént, és csak
előre figyeljek. Ezt nem most mondta, még a kómából való
felébredésemkor. Próbáltam eszerint tenni, de mára ez a bölcs gondolat
egy lehetetlen ötlet. Ugyanis az elmúlt hetekben ért sokkhatások
megpecsételték hátralevő életem minden egyes napját. Mindig a múlt kontúrozza a jövőt. Eddig nem
lehetettem elveszett, hiszen akkor most mi vagyok?
-
Lehet, hogy elvesztél, de ez a krízis kell ahhoz, hogy végre megtaláld
magad -Cesar szavai ezúttal süket fülekre találtak. A Horan-lány
teljesen kiüresedett, nem hitt többé senkinek sem.
- Baromság.
Innen már nincs sehova -halk, gőgös kacajt hallatott, majd nyelt egy
nagyot, könnyeivel küszködve. Fülledt szellő játszott copfjából
kiszabadult tincseivel.
- Hazavigyelek? -kérdezte óvatosan a
férfi. Szakadt fekete vászon nadrágot, és egy sötétkék kockás inget
viselt. Kissé feszült volt Nina letargikus állapotától. Mutatóujján
hordott ezüst gyűrűjét forgatta, s közben le sem vette a szemét a
megtört ábrázatú lányról.
- Nem kell.
- Nina, ha bezárkózol
csak a saját dolgodat nehezíted meg. Figyelj, én is vesztettem már el
olyasvalakit, akit nagyon szerettem, de...
- Hallgass! Hagyd ezt
abba! Ne beszélj erről, mert belepusztulok, nem érted!? -fakadt ki
hirtelen, és hangjába visszaköltözött a régi erő, karc, tűz. Arca úgy
fénylett a sírástól, mintha viaszból öntötték volna. Cesar nem
türtőztette magát tovább, az éppen elfutni készülő lány karja után
kapott, és szorosan magához ölelte reszkető testét. Komoly koncentrációt
igényelt, hogy ne mondja ki azokat a meggondolatlan szavakat, amelyek
nyelve hegyén feltorolódtak abban a pillanatban.
- Sajnálom -dadogta Nina rángatózó mellkassal- Annyit ittam a könnyeimet, hogy megrészegültem tőlük.
- Nem a te hibád.
- De. Azt hiszem minden az én hibám -szipogta. Lassacskán kezdett lenyugodni Cesar vállába temetett arccal.
- Hé, minden vihar elül egyszer, és aztán kisüt a Nap -maga Cesar is furán érezte magát, amiért úgy beszél Ninával, mint apa a kislányával. Óvatosan álla alá nyúlt, s ingujjával letörölte az arcán csillogó könnycsíkokat. Mikor már éppen Nina is zavarba jött volna az apjáéhoz hasonló gesztustól, megszólalt Cesar mobilja - Ne haragudj, de Amanda az, fel kell vennem.
- Nem a te hibád.
- De. Azt hiszem minden az én hibám -szipogta. Lassacskán kezdett lenyugodni Cesar vállába temetett arccal.
- Hé, minden vihar elül egyszer, és aztán kisüt a Nap -maga Cesar is furán érezte magát, amiért úgy beszél Ninával, mint apa a kislányával. Óvatosan álla alá nyúlt, s ingujjával letörölte az arcán csillogó könnycsíkokat. Mikor már éppen Nina is zavarba jött volna az apjáéhoz hasonló gesztustól, megszólalt Cesar mobilja - Ne haragudj, de Amanda az, fel kell vennem.
______________________________________________
- Te mit keresel itt, kocka? -ütötte vállon Arthur Crist- Ki engedett fel ide?
- A kistesód -vágta zsebre kezeit hetykén- Hol az oroszlán?
- A ketrecében még mindig. Miért? Talán dumcsizni akarsz vele? -billentette oldalra fejét játékosan.
- És kicsalogatni önkényes bebörtönözéséből.
- Onnan komám egy bomba sem robbantja ki. Mi több, levegőnek fog nézni. Hacsak előtte nem filéz ki.
-
Azt az utasítást kaptam, hogy hozzam vissza a valóságba, bármi áron. Én
voltam a legjobb barátja valamikor. Lehet, hogy tudok hatni rá
-jegyezte meg magabiztosan Cris, bár egy fikarcnyit sem gondolta
komolyan mondandóját.
- Sok sikert, egy hete próbálkozunk a
nővéremmel -rántja meg a vállát, s lassan elsétál a Harland fiú mellett,
de az utolsó pillanatban még visszafordul- Ja, és védd a nyakad, ha
gyanúsan sokáig mered rád azzal a gyilkos tekintetével -kacsintott, majd
kacarászva eltűnt egy fotocellás fémajtó mögött.
- Marha vicces
vagy -forgatta szemeit Cristoph, majd belépett az üvegpalotának
ható tetőtérbe; Ezra királyságába. Sosem járt itt, mert eddig tiltott
zóna volt, s könnyen lehet, még most is az. Cristoph a nagy befolyású
politikus fiaként csillogó luxusban nőtt fel, mégis meghökkent, amikor a
háromrétegű biztonsági acélajtó mögül egy hatalmas, végtelen nagy
belmagasságú tér tárult elé. Az egész hely monokróm volt, minden fekete,
szürke és fehér. Mintha csak Ezra lelkivilágát tükrözné. Cris alig hitt
a szemének; egy fekete fémállványzat fogadta, s alatta egy igazán
rosszfiús eleganciát sugalló loft terpeszkedett, nagyjából 6 méter
mélyen. A rideg stílusú galéria körbejárhatóvá tette az egész szobát,
egészen a Dublin szívére néző üvegfalig, ami az északi oldalt határolta.
Cristoph furcsállotta, hogy ahhoz képest, hogy állítólag Ezra
bezárkózott ide napokra, minden érintetlennek tűnt; az ágyon egyetlen
gyűrődés sincs, a pult kopaszon fénylik, sehol egy előlhagyott
ruhadarab, vagy könyv, de még az L alakú kanapén is tökéletes
beállításban sorakoztak a fekete díszpárnák. És mindezek fejében
ijesztő, síri csend honolt, Cris határozatlan léptei hangosan
visszhangoztak az apró rácsozatú fémen. Szemöldök-ráncolva forgatta fejét
jobbra-balra, és már majdnem azt hitte, elkésett, az oroszlán
megszökött, mikor egy alak suhanására lett figyelmes. Olyan volt, mint
egy árny, csak egy sziluett, ami fentről szállt le, de mire észre
vehetett volna bármit is, bivalyerős szorítás fogta közre nyakát, s
pillanatokon belül megpördült a levegőben, majd háttal a földre
vágódott.
- Melyik részét nem értettétek annak, hogy hagyjatok
békén? -kérdezte egy sötét, rideg hang. Cris jajgatva-sziszegve nyitotta
ki szemeit, s megpillantotta az arcába hajoló Ezrát. Közelről láthatta a
veszedelmet földöntúli színű szemeiben.
- De én békével
jöttem, csessze meg! -dühöngött a fájdalomtól hunyorogva; minden
porcikája sajgott. Óvatosan felült, öregemberes tempóban, s közben arra
lett figyelmes, hogy Hero már odalent ácsorog a városközpont látképét
bámulva. Olyan volt, akár egy magányos király a fényűző palotájában rekedve.
- Tudom, hogy abban a reményben küldtek ide, hogy neked majd megnyílok -szólalt meg komoran.
-
Így van. De tojok rá. Csak... az érdekel, mi van veled? -hangsúlyozta
ki az utolsó szót, miközben ficamra gyanakodva simogatta vállát.
- Téged érdekel? -kérdezte szórakozott cinizmussal.
- Igen. De nem jókedvemből. Elmondjam miért bosszant ez?
- Ne.
-
Azért, mert egyrészt irigyellek, hogy szupererős -gyors, és -bátor
vagy, mint egy igazi képregényhős, és utállak is, mert te vagy az a
rosszfiú, aki senki kedvéért sem javulna meg, aki kőbunkó, kimért és
szívtelen, aki csak úgy veszni hagyta az állítólag legjobb barátját, meg
aki az előbb küldött a padlóra, és mindezek ellenére még mindig
érdekelsz, te, mint a barátom, engem, igen.
- Szép monológ volt -tapsolt hármat még mindig háttal állva.
- Nem hiszem el, hogy ekkora tahó vagy -csattant fel Cristoph.
- Nyugodtan hidd el -jött a válasz.
- Nem értem, miért foglalkozok veled. Nincs is lelked.
- Végre egy releváns megállapítás.
- Szóval akkor nem vagyunk már barátok?
-
Legutóbb azt mondtad, halott vagyok számodra. Jól mondtad. Nincs Ezra,
csak Louis -hirtelen elsötétült hangja. Crisben egyre csak növekedett a
feszültség, de kitűnően palástolta.
- Legutóbb feltámadtál 10
év után. Mit vártál? Gőzöd sincs milyen megrázó volt. De a legutóbb óta
eltelt pár hét, és részben kapiskálom mi történhetett veled. És
felfogtam, hogy élsz. Ennyi nem lehetsz antipatikus.
- Nem vagyunk már barátok, mert nem az a
srác vagyok, akit ismertél. Semmiben sem hasonlítok rá. De nem az erősít
meg, ami nem öl meg.
- Ha te mondod, öreg! -nyögött fel Cris
elkomorulva, teljesen összezavartan, s felsóhajtva levetette magát a
süppedős kanapéra. Mozdulatára Hero vérmes tekintettel fordult felé.
- Mi van? Tehetek róla, hogy ilyen pocsék vendéglátó vagy, és még hellyel sem kínálsz?! -sopánkodott a fürtös.
- Fogd be! -rivallt rá, s arra lett figyelmes, hogy keze ökölbe szorult.
-
Még mit nem! Végre valaki szóra bírt! Jártatni fogom a számat ameddig
csak kell. Ha akarsz verj szét! Kit érdekel! Háború kezdődött odakint!
Megölték a fickót, aki túl sokaknak volt fontos. A fickót, aki egyfajta
biztosítékot jelentett a LOOP-nak.
- Azt hiszed érted, hogy mi folyik itt?! Nem bízom meg benned, és nekik sem kéne! -bökött felé mélyről fakadó haraggal.
- Te nem bízol? -nevetett fel a dühtől vörösödő fejjel- A pofám leszakad tőled!
-
Mindenki tudja, hogy nem teljesen közömbös számodra a csipkerózsika, és
ő az, aki dugába dönthet mindent, amiért mindannyian évek óta, nap,
mint nap harcolunk. De ha minden kiderül a hibádból, te is és ő is
halottak lesztek.
Cris minden félelemtől mentes arccal húzta vigyorra a száját: - Ja, úgy mint te?
-
A félreértések tisztázása végett megmutathatom most is, mire gondoltam a
te halálod alatt! -sétált a kényelmesen terpeszkedő Cris elé. Szinte
szikrázott a feszültség minden porcikájából, s egyértelművé vált a
Harland fiú számára is, hogy többé már tényleg nem barátok. Tudta, hogy
Ezra vagy Louis vagy bárhogy nevezzük a sötétlelkű férfit, váratlanul és
hirtelen csap le, ha lecsap. És nem tántorítja el semmi.
- Egész
jól elbeszélgettünk, nem? Jó ez a kis kégli, de túl nagy egy embernek.
Meghívhatnál pizsipartizni néha -szólalt meg hosszas csend után Cris,
mintegy a puskaporos hangulat lazításaként. Mázlija volt, hogy a humora
és a lélekjelenléte nem hagyta el egy gyilkos halálos fenyegetésétől
sem.
- Kösz a látogatást, de máskor ne gyere! -ült le Hero
egészen közel régi, gyerekkori barátja mellé.
- Már mindent
értek. Te meg ez a költői magány... stimmel. Preferálom, amikor nem
akarsz nyársra fűzni a pillantásoddal. Öreg, a hideg futkos a hátamon
tőled.
- Helyes -bólintott Hero halványan elmosolyodva, ami egy
kicsit inkább vicsorgás volt, és cseppet sem adott több okot a
nyugalomra.
- De most komolyan, valamit csak tervezel! Kétlem, hogy itt akarsz szerzeteskedni még hónapokig, amíg talán elül a por.
-
Nem látod át, mekkora a baj -meredt maga elé
összevont szemöldökkel, egyetlen pontot bámulva - Ezzel a merénylettel
nagyon vékony pengeélre kerültünk. A dublini gárda elég röhejes és
fatökű, de azért jól jött Robert Horan közjátéka. Most viszont 2 ponton
sérült a pajzsunk. Nincs segítőnk a rendőrségen belül, ráadásul minket
keres habzó szájjal a létező összes rendvédelmi szerv három hatóságból.
- És akkor Ninát nem is említetted.
-
Ne már, azt gondolod a szöszi tényleg jelenthet bármiféle kockázatot?
Azt hitték azok is, akik miatt... -hirtelen elhallgatott, s irritált
arccal megrázta a fejét- Elég elszórni pár hamis nyomot, azzal
eljátszadozhat.
- Ha azt hiszed ennyivel elintézed, lebecsülöd.
Nem annyira szöszi belül, mint ahogy gondolná az ember. És tegnap Arthur
elszedett tőle egy merevlemezt.
- Tessék? Tegnap? -egyenesedett
fel ültében, finoman kiemelkedő arccsontjának árnyékától úgy festett,
mint egy szobrász alkotta remekmű- Erről miért nem szólt senki?
-
Robert együttműködött veletek, mert kénytelen volt, de azért gyűlölt
titeket, és elég okosan elrejtett pár forrónyomot rólatok, abban bízva,
hogy halála után majd lánya veszi át a helyét és befejezi, amit ő a
csapdátok miatt nem tudott. Szerencsére időben léptünk közbe. Az a
meghajtó tele volt kódolt infókkal.
- Elismerem ez elég szép lépés volt Horantól -simított végig többnapos borostáján.
- Van tipped ki vagy kik állhatnak a megölése mögött? Volt egyáltalán igazi ellensége?
- Nem volt. Egy maszkosnak öltözött férfi lőtte le. Azért halt meg, mert így akarják megsemmisíteni a LOOP-ot.
- De hiszen a szervezetnek kismillió ellensége lehet, nem?
- Így van. De ilyen sátáni csak egy.
__________________________________________________
- Hiába két mankó, a lábgipsz, meg a nyakmerevítő -sóhajtott Alex ahogy a hallba lépett, s elbicegett a tükörrel borított fal mellett- Még így is túlontúl, szemtelenül, törvénybe ütközően jól nézek ki -kacagott fel, akkor is ha ez repedt bordáinak fájdalmába került.
- Micsoda megtiszteltetés, hogy ennek a látványnak mától megint a szerencsése lehetek -jegyezte meg Cesar, miközben két teletömött bőrönddel lavírozott.
- Na, és hol a welcome home felirat? Hol az örömkönnyes fogadóbizottság? Tudják egyáltalán, hogy hazajöttem? -lázadozott máris, felhúzva az orrát.
- Kicsit sok ma a teendője mindenkinek. Mr. és Mrs. Harland dolgoznak, Cristopher a színházban, Felix konferencián, Shelby érettségizik. Kit hagytam ki?
- Tudod mit? Nem is érdekelnek. Hívd fel Rooky-t és mondd meg neki, hogy jöjjön át, ASAP.
- MiSAP?
- Hagyjuk. Csak hívd!
- Nem kell hívnia -szólalt meg az emlegetett lány előlépve egy oszlop mögül.
- Hálaégnek, nem fog megölni a magány. Extrovertált típus vagyok, tudjátok.
- Én leszek mostantól a betegápolód -lépett oda a mankóin hercegi méltósággal támaszkodó fiúhoz, és megcsókolta. Cesar sietve felcipelte Alex csomagjait a lakosztályába.
- Nem vagyok én beteg. Volt egy kis sportbalesetem, de ez csak még szexibbé tesz, igaz? Ó, jut eszembe! A pókicáim? Kasza és Blanka?
- Úgy értetted Hara és Mia? -bukkant fel Shelby játszi morcosággal- Szerencsére Cesar ért a pókokhoz is, és megnyugtatott, hogy a chilei rózsaszín tarantulád csípése nem halálos. De beletelik pár napba mire elmúlik ez a borzalom a kezemről -tartotta oda kacsóját, melyen egy piros-lila dudor őrizte a konfliktus nyomát.
- Jézusom Shelby! -visított fel Alex rémült arccal- Mégis hogy bántál te a drágaságaimmal? Nyugodt szívvel bíztam rád őket, és erre kell hazajönnöm?!
- Nem ám, hogy szegény kicsilány, hogy van a praclid -csóválta fejét Felix, aki zsebre dugott kézzel sétált be a képbe. Arcáról azért nem tudta eltüntetni a titkos örömöt, hogy testvére most már itthon van és biztosan meg fog gyógyulni.
- Álljon meg a fáklyás menet! Cesar azt mondta, hogy senki sincs itthon! -mosolyodott el megadóan Alex is.
- Átvertünk -rántotta meg a vállát Felix- Már nagyon vártunk -ismerte be meghatottan, amire Alex csak egy szemforgatással reagált.
A hirtelen kerekedett össznépi örömködést azonban félbeszakította egy ingerült ajtócsapódás, majd az azt követő, nem túl barátságos szóváltás Amanda és Philip között.
- Hé anya! -szólt rá Felix, jelezve, hogy mindenki itt van és csupa fülként hallgatja a civakodásukat.
- Apa! - komolyodott el Shelby is, s mindenki mit sem értve, kérdően bámult rájuk. Amanda mindig is a harmónia mintaképe volt, Philip pedig talán még soha életében nem emelte fel a hangját. Amanda válasza csak egy sóhaj volt, ami azt üzente: ne nézzetek már így, hagyjatok békén! Háta mögé dobta nagyívű hullámait, majd szabályosan kitépte füléből a valódi smaragddal kirakott fülbevalóját.
- Ne már, Amanda! -dörrent fel a mindig csendes és higgadt Philip- Mondd csak el nekik! Vagy továbbra is rejtegetni szeretnéd előlük az igazat?
- Micsodát? -kérdezte Felix és Shelby is tökéletesen egyszerre, Alex viszont csak ábrándosan elmosolyodott, és persze nem bírta ki szó nélkül, illetve, hogy egy perce is ne ő legyen a középpontban.
- Hagyjuk a drámát, mi baj lehetne, amikor én újra itt vagyok és emelem az életetek színvonalát?
Felix mérgesen fújtatott egyet.
- Ó, dugulj már el! Te csak maximum az ember vérnyomását emeled.
- Na, eddig tartott a nagy lámúrunk? Az előbb még majdnem könnyekig hatódtál a viszontlátásomtól. Amit persze meg is értek, mert rólam van szó -vigyorgott Alex továbbra is.
- Fiúk! -kiabált rájuk Shelby, akinek a hangulata ma meglehetősen libikókás volt, amit két fő ok hajtott: a csúnyán elszúrt érettségije, és a szívtájéki fájdalma amiatt, hogy Niall nem akarja azóta sem látni őt. Legalábbis ő így tudta.
Közben Cesar is visszaért az emeletről, és diszkréten az események hátterébe húzódott, mint mindig.
- Nem mondtam el nektek, hogy...-kezdte Amanda- Niall tegnap este bekerült a pszichiátriára. Volt egy kezelhetetlen rohama, úgyhogy nem maradt más megoldás -bökte ki végre, de közben olyan arcot vágott, mint akinek éppen a fogát húzzák. Rosszul volt a gondolattól, hogy párja, Phil után most Bunny-val és Felixszel is összekapjon.
- Ráadásul mindkettőtöket látni szeretette volna -tette hozzá Philip az utolsó szót kiemelve, s jelentőségteljesen lányára nézett. Az utóbbi időben Shelby mást sem csinált, mint próbált a barátja mellett lenni, aki mindannyiszor látni sem akarta őt.
- Uram Isten! -tátotta el a száját Felix, s csalódottan rámeredt az anyjára- Ott kellett volna lennünk vele. Most azt hiszi, nem törődünk vele?
- Felix, kérlek... -lépett hozzá közelebb a nő, de a fia elhátrált tőle- Én csak azt akartam, hogy a mai napon végre meg tudd mutatni milyen ambiciózus vagy és milyen sikeres is tudsz lenni, ha néha mások helyett magadat helyezed előtérbe.
- Ez az ember te vagy, és én nem akarok ilyen lenni -vetette oda nyersen, kíméletlenül. Így viselkedett, ha valaki igazán megbántotta.
- Gyerünk, talán még be tudunk osonni hozzá -pillantott Shelby a mobiljára, s azzal el is rohantak.
- Ó, hát ez elég... durva volt -jegyezte meg Alex, akit különösebben nem ráztak meg az események.
- Hogy mondhatott nekem ilyet? -fordult Amanda a gipszből épp csak kilátszó fia fele.
- Az utóbbi időben elég forrófejű. Ne vedd magadra. Nekem is miket mondott, amikor egymásnak estünk, aztán meg a nyakamba borulva kért bocsánatot -legyintett- Egy kis túlzással -tette hozzá elvigyorodva.
- Szerintem meg nyugodtan vedd magadra, szívem! -fonta össze karjait a mellkasa előtt Philip. Sosem vesztek még össze ennyire, mert minden felmerülő konfliktust általában rögtön a szőnyeg alá söpörtek a látszólagos béke kedvéért. A kocsiban a hazaúton kígyót, békát kiabáltak egymásra, sértésre sértés volt a válasz. Minden probléma abból fakadt, hogy Philip Bunn, a kertvárosi magánfogorvos egy túlontúl becsületes, őszinte és mondjuk ki: egyszerű ember volt. Jól kereső, elismert szakember, akinek a gondosan behatárolt élettere nem fért össze Amanda világegyetemével. A megcsalt férfit miután elhagyta a felesége, valósággal megbolondította a híres Amanda Harland királynői élete. Nem volt nehéz teljesen belehabarodnia a nem csak kortalanul gyönyörű, de okos és sikeres nőbe. Csakhogy hamarosan szépségfoltok jelentek meg az idill románcban; Phil nem viselte jól Amanda örökös játszadozásait, titkait, egyre szaporodó füllentéseit. Hamar kiderült számára, hogy kedvese él-hal egy kis cselszövésért, és ha el akar érni valamit, akkor nem riad vissza a ravasz, nem mindig erkölcsös megoldásoktól sem. Néha úgy viselkedett, mint egy összezavart tinilány, máskor meg mint egy jégkirálynő. Nehezen lehetett kiigazodni rajta, és sosem tudta, mikor őszinte hozzá, és mikor taktikázik. Mégis mindig újra- és újra az ujjai köré csavarta a férfit, ráadásul Shelby-nek jót tett, hogy kapott egy mostohaanyát, aki minden sajátos dolga ellenére odafigyelt a kamaszlányra, törődött vele, segített neki, amiben csak kérte. Furcsa, kusza egy kapcsolat volt ez, s bár eddig mindig kiegyengették a gyűrődéseket, nagyon úgy festett a helyzet, hogy Philip-nél betelt a pohár.
- Ja, és Amanda? -szólt hátra válla fölött a férfi, mielőtt távozott volna- Remélem tisztában vagy vele, hogy ma sem, és máskor sem megyek veled sehova -amilyen ajtócsapódással érkezett, olyannal is távozott.
- Most aztán rám hoztad a frászt -kiabálta a csukott ajtónak, majd felcsillanó szemekkel meredt Cesarra, aki pókerarccal hallgatta végig a teljes műsort - Cesar! -lassan mosolyra húzódott Amanda szája, majd enyhe flörtölésbe kezdett, odasétált hozzá, és a férfi vállára ejtette karját.
- Igen, asszonyom? -szólalt meg konferansziés hangján, kissé kizökkenve szokásos, buddhai nyugalmából.
- Ma este színházba jön velem. Át sem kell öltöznie, mert most is, mint mindig, tökéletes a hacukája.
- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Esetleg felhívjam Mr. Harlandot, hátha ráér?
- Hugh valami hülye politikai talk showban szerepel ma. Egyébként is már eldöntöttem. Ön lesz a kísérőm. Megnézzük Cris hogyan alakítja Jágót az Othellóban.
- Rendben van, ahogy szeretné. Melyik kocsival álljak ki?
- A fekete Mercedesszel -kacsintott huncutan, majd feldobódva elsietett készülődni. Alex szemöldökét vonogatva füttyentett egyet.
- Ez igen, öreg! Nem semmi partit fogtál ki! -emelte fel hüvelykujját a rá jellemző csibészi arccal.
- Alex! Az anyukádról beszélsz! -nevetett fel fejcsóválva Brook.
Új taktikát próbáltam ki; úgy teszek, mintha minden rendben lenne velem, és talán akkor tényleg minden rendben is lesz velem. Ekkora még nem gondoltam, hogy ez egy röhejes és lehetetlen elképzelés. Csak fogtam egy taxit, elgurultunk Liamért, aztán pedig belevetettük magunkat a Temple bar forgatagába. A Jimmy Viskójában kezdtük, ami a nevével ellentétben egy igen jó hírű, tradicionális ír mulató.
- Mit hozhatok inni? -kérdezte a pincér mellettünk teremve, amint leültünk. Tanácstalanul néztem Liamre, mire ő elmosolyodott.
- Két Golden Scrumpy-t legyen szíves!
- Máris hozom!
- Meglep amikor ilyen elhatározott vagy.
- Ó, ez csak egy ital, Nina! -rázta meg a fejét.
- Mondd csak, amíg még tudom a nevemet -hajoltam közelebb az asztal fölött- Találtál már valamit apám infói között?
- Még semmit, a kódfejtő program most is dolgozik éppen. Nem tudom, mikor érek haza innen, de addigra biztosan kapunk valami használhatót.
- Már alig várom.
- És te? Legalább megrugdostad kicsit azt a seggfej Rough-ot?
- Hűha, hékás! Jól hallottam? -emelem fel tenyerem- Te kimondtál egy csúnya szót?
- Csak a bennem támadt hirtelen indulatok miatt. Ha eszembe jut, hogy hogyan bánt veled! Még hogy kiképzés... -hangja elmélyült, szemöldöke hullámosra ráncosodott.
- Nos az igaz, hogy megaláz, ahol és amikor csak tud, de bármilyen hihetetlen is, Rough jó tanár. A stílusa más kérdés. Egyébként nem, nem voltam nála. Sem France-nél a kutyasuliban.
Közben megkapjuk az italainkat, koccintunk, és nagyokat kortyolunk, mintha mindketten egy kis enyhe önkívületre vágynánk. Elkezdem Liamet a semmiből jött kérdéseimmel bombázni -mint például, hogy tudja-e milyen eljárással készítik a cidert, amit iszunk- mert tudom, hogy műveltsége határtalan. Beszélgetésünk fokozatos átmenettel szépen elkanyarodik a génmódosított növények, a világméretű éhezés és az élet a Marson témakör felé, s ezek után megvitattuk a "te hiszel a földönkívüliekben?" és a "ha megnyernéd a lottót, mire költenél?" kérdéseket. Mindeközben röpke három óra telt el, bennünk pedig fejenként 9 cent tequila és 2-2 pohár Guiness égett. Nem kérdés, mitől is lettem tőlem szokatlan módon optimista; az öcsém jutott az eszembe, és az, hogy hálaégnek kezd egyenesbe jönni lelkileg. hamarosan újra a régi lesz, és esélyt kap a családunk, hogy talpra álljon. De amikor ezeket a napsugaras gondolatokat megosztottam Liammel, furán reagált. Próbált úgy tenni, mintha örülne, de mivel rémesen füllentett és egy csepp színészi vénája sem volt, rögtön kiszúrtam, hogy valami bántja. Bár nem voltam biztos benne, mi, megkérdezni pedig esélyem sem maradt, mivel váratlanul nekem szegezte a Floyd nevet, én pedig hidegzuhanyt kapva bámultam rá, mint akiben mindjárt elszakad a cérna.
- Mi lenne vele? Szerinted tudom?
- Na jó -dobolt az asztalon, majd hátrafordult, és intett a pincérnek- Mit szólnál, ha átmennénk egy másik helyre? Nem árt egy kis friss levegő.
- Kitűnő ötlet -sóhajtottam, s közben éreztem, hogy a gondolataim nagyon nincsenek rendben.
- Előtte azonban húzóra egy utolsót! -rebbent meg szemöldöke. Miből lesz a cserebogár!
- Öregem, és én még azt hittem, hogy úgy kell majd könyörögnöm neked, hogy megigyál egy alkoholmentes sört -nevettem el magam.
- Hozhatok még valamit? -lépett oda hozzánk a csokornyakkendős fickó.
- A hölgynek egy Devil's bits lesz, nekem pedig egy Druid's.
- Hőzönghetnék, miért nekem kérted az ördögöset, de most ez inkább bóknak veszem.
Természetesen miután egy pillanat alatt ledöntöttük az italunkat és fizettünk, az este hátralevő részében jobbára csak kóvályogtunk odakint. Az ereimben vér helyett alkohol-koktél csörgedezett, ebben biztos voltam. Szédültem bár, de pehelykönnyűnek éreztem magam fizikálisan, a járás sokkal inkább lebegésnek hatott, végigbotorkáltunk az egész belvároson, anélkül, hogy fáradtságot éreztünk volna.
- Na jó, én cseszett részeg vagyok -nevetett fel prüszkölve Liam. Az utcai lámpafény hósápadtnak láttatta arcát, szemeit viszont koromsötétnek.
- Liam... -nyafogtam, és egy hajszálnyira voltam a sírástól- Rossz dolog jut eszembe erről.
- De miről?
- Részegen Dublin utcáin sétálni.
- Akkor az okozta a vesztem, hogy józan voltam. És józanon egy gyökér vagyok.
- Ne mondd ezt. Nem is így volt. Nem áll jól a hazugság neked.
- Kinek igen? Neked?
- Észrevetted?
- Elmondod?
- Egy totális káosz vagyok. Ki fogsz akadni, ha elmondom, hogy ma átjött hozzánk Floyd. Én hívtam át, egészen pontosan.
- Hogy-hogy?
- Lefeküdtünk. Liam, mi vagyok én?
- Kétségbeesett.
- Nem! Fogd be! -ripakodtam rá, és meglöktem.
- Most akkor mégsincs okom kiakadni? -tárta szét karjait, arcáról most tűnt el a vidámság. Végérvényesen. De a szemünk előtt gomolygó bódulat nem ment sehová.
- Ha akarsz -rántottam meg a vállam- Kapaszkodj meg! Én másztam rá. Ő mindenféle hátsó szándék nélkül jött.
- Ez a rohadt szesz megbűvölt, és most képtelen vagyok lakatot tenni a számra, sajnálom. Szerintem ez a lépés hiba volt, Nina. Azt bizonyítja, hogy ez még nagyon nem a te újjászületésed. Még mindig nem látom a főnixet, csak a hamut.
- Köszönöm szépen, tényleg -szorítottam össze az ajkaim, és lenyeltem a sírásra késztető érzést. Azért fájt ezt hallani, mert valahol nagyon mélyen beismertem, hogy igaz amit Liam mond. Ez volt az első alkalom, hogy a csendes és érzékeny Payne fiú végre felvette a kesztyűt és kíméletlenül arcon ütött. Hosszas csendben lépkedtünk egymás mellett.
- Ne utálj már! -kérlelt, s vigasztalóan átkarolt.
- Dehogy utállak. Magamat utálom. Ez már hanyadik fázisa a gyásznak? Miután Floyd elment, én rögtön menekültem Howth-ba, a gyors helyrebillenés reményében, ehelyett ott is megint kiborultam, ráadásul Cesar előtt.
- Hé -simogatta meg a hátam, ilyet sem csinált még józanon- Sírhatsz bármikor, üvölthetsz, csapkodhatsz, pofon vághatsz engem is, ha kell. Hús-vér érzelem vagy! Miért csinálsz úgy, mintha tőled bárki is elvárná, hogy kemény és rideg maradj, akiről minden lepereg?
- Mert akkor még gyengébbnek látnának.
- És velem mi van? Én nem számítok?
- Te tudhatsz rólam mindent. Csak te. Ráadásul most, hogy az öcsém javul, miatta nem hagyhatom el magam én sem. Rossz hatással lenne rá, ha azt látná, hogy elvesztettem a kontrollt.
- Ez az egész úgy szar, ahogy van! -dörrent fel.
- Már számolni sem tudom ez ma hanyadik káromkodás.
- Figyelj... -torpan meg váratlanul; értetlenül nézek rá.
- Mi a baj? -kérdezem, miközben érzem, hogy összeszalad a szemöldököm.
- Tudnod kell valamit az öcséddel kapcsolatban -motyogja alig érthetően, minden porcikája vívódást tükröz.
- Éspedig? -lépek elé az arcába bámulva, de nem néz a szemembe, s közben mintha a megfelelő szavakat keresgélné- Liam! Beszélj! -ráztam meg a vállaiba kapaszkodva.
- Bementem ma hozzá a kórházba -jelentette ki savanyú arccal.
- Tudom, anya mesélte. És szóba állt veled? -kérdeztem lehiggadva, mert azt gondoltam valami kétségbeejtő dologról lesz szó.
- Nem igazán, viszont eléggé bántotta, hogy a barátai nem látogatták meg. Akik közé én ugye nem tartozom.
- Pedig anyám szólt Harlandéknak Niallról -tűnődtem, és közben Liam arcán felejtettem elbambult tekintetemet. Micsoda egy angyal ez a fiú; Niall minden alkalommal belemar, s ő mégis újra és újra a szívébe próbál férkőzni. Mióta ilyen kőszívű a tesóm?
- Mindegy, elsétálunk a Cosmos fele? -sóhajtott elkenődve, mire játékosan a vállába bokszoltam, így sikerült egy apró kacajnak alig mondható valamit kicsalni belőle. Elindultunk a város szívébe, útközben megállunk tűzzsonglőröket nézni, Liam még egy marék aprót is dobott a kitett kartondobozba. Égő karikákkal, botokkal pörögtek-forogtak, az összemosódó lángcsíkok bámulása andalító volt. A látványos bemutató közben mégis furcsa, paranoid érzések törtek rám, mintha valami a vállaimra nehezedne, s lassan szorítani kezdené a torkomat. Nehézkes, elmélyült lélegzettel néztem a hátam mögé, mikor azt hallucináltam, hogy egy tetőtől talpig feketébe burkolt alak suhan el mellettünk. Liam kérdően nézett rám, mire csak megráztam a fejem. Elég sokszor volt oltári balszerencsém látni ilyen alakokat; nem csoda, hogy lassan mindenhová odaképzelem őket.
- Menjünk haza! -találom ki hirtelen- Dublin nem biztonságos hely ilyenkor.
- Ez most ugye vicc volt? -néz rám derűsen Liam, majd elbizonytalanodik, amikor a fejem ingatom- De Nina! Te nem félsz semmitől, nem? Amúgy meg tele a város zsarukkal.
- Azokkal a zsarukkal, akik hagyták meghalni az apámat ?
- Bennem még dolgozik a pia, menjünk el szórakozni! Csak egy kicsit, na! -kérlelt, amit még sosem tett, és eszméletlenül aranyos látvány volt, ergo lehetetlen volt nemet mondani.
- Többször kéne piálnod! Azon kevesek közé tartozol, aki nem változik elszabadult vadállattá tőle -nevetek fel megfeledkezve mindenféle aggályomról, és elindulok.
- Várj meg! -rikkantja, s utánam szökdécsel. Amikor a Rotundához érünk, az Emlékezés kertjénél egy csapat parkouros kelti fel a figyelmemet. Liam utánam kiabál, hogy mit akarok csinálni, amikor észrevette, hogy a srácok felé tartok.
- Fantasztikus, amit műveltek -kocogok oda az egyikhez, s rögtön még két fiú repül mellé szó szerint a semmiből. Egy darabig csak szótlanul figyelnek, s úgy néznek rám, mintha ismerős lennék nekik valahonnan. Töprengve, némán mutogatva merednek egymásra, csettintgetnek, talán a nyelvük hegyén akadt a szó. Az egyik fiúnak neonkéken világít a cipőtalpa.
- Nina! Nina vagy, igaz? Nagyon drukkoltam neked még amikor az olimpiára való kijutásért versenyeztél. Csajszi, a csavart szaltód inspirált, hogy belépjek ebbe a csapatba.
- Hűha, van aki még úgy emlékszik rám, mint a tornabajnokra?
- Végül is ez az emlékezés kertje, nem? -kérdezi az egyik, s mindannyian nevetésben törnek ki.
- Bocs, ha megzavartam az edzéseteket vagy ilyesmi.
- Szóra sem érdemes. Nekünk a megtiszteltetés, művésznő -pukedlizik a futurisztikus lábbelit viselő.
- Nyilván hallottatok a várost felbolygató gyilkos szervezetről.
- Ja, ne is emlegesd, para a dolog.
- Úgy alakult, hogy láttam őket néhányszor elég közelről. A mozgásuk nagyjából olyan, mintha vennénk az összes képregényből ismert szuperhőst, a filmbeli szamurájokat, meg titeket, és bedobtuk volna egy turmixgépbe. A gyorsaságuk meg saccperkábé felveszi a versenyt egy gepárdéval.
- Tuti tőlünk lopták a figurákat -hülyéskedett az egyik.
- Úristen -kiáltott fel az egyik döbbenten- A te apád volt a rendő...
- Igen, ő. Figyu nem bánnátok, ha néhanapján csatlakoznék hozzátok? Életem végéig hálás lennék, ha megtanítanátok pár alapugrásra.
- Sima ügy kislány, de tudod, hogy nem teljesen veszélytelen egy sport ez?
- Sejtem -mosolyodom el, hiszen ha tudnák, hogy az egész életem egy aknamező- És kell egy olyan cipő, mint az övé! -bökök a világító csodalábbelire. Lepacsizunk, nem mellesleg bemutatkoznak, időpontokat egyeztetünk. Elégedetten szaladok vissza Liamhez, aki egy sötét bokornál ácsorgott mindvégig. Elújságolok neki mindent, közben pedig végre tényleg megérkezünk a Cosmos nevű klubba. Liam még sosem járt itt, de azt mondta, mindig is el akart ide jönni. Meg kell hagyni, tényleg klassz kis hely, bár meglehetősen sajátos a zenei világa, amolyan hangszermentes agyzsibbasztó zajmorzsákból álló vibrálás az egész. Ha sokáig ezt hallod, egy idő után józanon is úgy érzed majd repülsz, forog veled a végtelen tér, minden lelassul, a színek, formák elmosódnak, szétesnek, egy kellemesen torz világban, ahol minden mindegy, mert jóformán fogalmad sincs róla ki vagy és mit csinálsz és meg vagy róla győződve, hogy bedrogoztak. Liam az elején még szkeptikusan megjegyezte, hogy ez a zene egy űrszemét, aztán viszont ugyanúgy lebegett széttárt karokkal, mint mindenki. Erőtlennek éreztem magam testileg-lelkileg, úgyhogy leültem egy Mars-kráter formájú bárszékre, és onnan figyeltem, ahogy a félénk, begubózott fiú ma végre teljesen kinyílt és megtapasztalta, milyen az, amikor nem gondolkodsz és aggódsz annyit, csak élsz. Legalább egy-egy estére. Őt nézve, pontosan ugyanolyan békességet éreztem, mint amikor ma délelőtt Niall-lal voltam. Liam ismeretlen lányokkal ringatózott, s közben arcáról szüntelenül öröm ragyogott, bőrén neonfények siklottak végig. Olykor odaszaladt hozzám, s vagy csak némán vigyorgott rám, vagy a lelkemre beszélt, hogy igyak vele valamit. Egyre jobban elszakadt a földi világtól, és a sok össze-vissza ivott felestől kezdte elhinni, hogy a tejúton táncol éppen. Ébernek kellett lennem, hogy ne tévesszem szem elől, mert egyre sűrűsödött a tömeg. Úgy éreztem ideje leállnom az ivással, és dadussá kell változnom. Liamnek nem görbülhet egyetlen haja szála sem. Na de hiába, a húgyhólyagom nekem sem végtelen, s amíg a repülő vécécsésze feliratú mosdóban tartózkodtam, Liamot valószínűleg elrabolták az ufók. Amíg a gyérül megvilágított folyosón igyekeztem -inkább imbolyogtam- vissza a táncterembe, egy határozott kar a falnak taszított. Egy roppant unszimpatikus fiú lihegett a képembe; fején a haj béna kis nudliba kontyozva. Férfidivat? Inkább gusztustalan ízlésficam. Miféle nők azok, akiknek ez tetszik? Amíg ezen morfondíroztam, valamit próbált kinyögni, de egy kukkot sem értettem belőle.
- Megköszönném, ha lekopnál! -toltam volna el mellkasát, de csak még szorosabban nekem préselte a testét. Azért volt a véráramomban annyi alkohol, hogy ne szívbajoskodjak. Már csak azért sem volt okom az aggodalomra, mert éreztem, ahogy hirtelen szétárad bennem az energia, és biztos voltam benne, ha ezt kieresztem, akkor a falat is könnyűszerrel átviszem.
- Nagyon cuki vagy -vigyorgott rám perverzen, azzal a bárgyú pofájával.
- Rólad ezt sajnos nem mondhatom el. Na, engedj amíg cuki vagyok, mert utána bánni fogod.
- Hú de bejössz -csóválta a fejét vágyakozva.
- Inkább kimennék -böktem a kijárat fele- Hánynom kell tőled.
Láttam rajta, hogy most rögtön meg fog csókolni. Így is lett volna, ha nem térek ki fejemmel előle. Ha van esze, ezen a ponton leáll, és nem törtem volna el az orrát. De ő buta volt és továbbment; egyik kezét megéreztem, ahogy a pólóm alá kúszott, míg a másik a hátsómba markolt. Nem finomkodva, gátlástalanul.
- Mi az anyádat képzelsz? -ordítottam rá, és fogalmam sem volt, mit fogok tenni, nem én irányítottam. Rettenetesen felszabadító érzés volt, ahogy minden felgyülemlett düh az erőmre fordítódott. Olyan volt, mintha egy másodpercre Rough ringjében álltam volna. Előbb a fejemet rántottam előre, majd a térdem következett. A testem magától csinálta, amit kellett, betanulta a mozdulatokat. Nem fogtam vissza magam. A csávó elvékonyult hangon felvisított az arcára tapasztott kézzel, majd a legérzékenyebb pontján eltalálva térdre esett, s olyan hirtelen, mintha csak elvágták volna, megnémult, és csak hangtalanul tátotta a száját.
- Na, ez aztán a galaktikus buli, biztos csillagokat látsz! -paskoltam meg a hátát, aztán villám léptekkel elsuhantam. Életemben először hálás voltam Rough keménykezűségének, hiszen máris használható tudás nyertem tőle. Beismerem állatira fájt és zsongott a én kobakom is a fejeléstől, de ennek ellenére szabályosan röhögőgörcsöt kaptam saját sikerélményemtől. Azonnal el kell mesélnem ezt Liamnek, jutott eszembe, s akkor jött az újabb csapás: a kis galamblelkű nyomtalanul eltűnt. Százszor körbefutottam a helyet, még a férfimosdóba is beosontam, kérdeztem a pultosokat, a kidobókat, mindenkit. Természetesen hiába hívtam mobilon. Tuti, hogy hülyét fogok kapni, ha valami történik vele.
Egy kis időre lenyugtattam magam, visszaültem a pulthoz, és reménykedtem, hogy hamarosan felbukkan viháncolva. Esküszöm legalább még hatszor felhívtam azalatt az egy óra alatt, ami nekem legalább háromnak tűnt. Hajnali kettő, s a szemeim csak azért nem ragadtak még le, mert az egyre növekvő idegesség ébren tartott. A klub előtt is szétnéztem, végiggyalogoltam a szomszédos utcákat, benéztem a félelmetesen sötét sikátorokba is. Hogy nyelhette így el a föld? Valami ilyesmi marcangoló érzés lehet aggódó anyának lenni? Nem kellett sok idő, és előjött a paranoid fantáziám. Mi van, ha nem voltunk elég óvatosak, és valahonnan megtudták a maszkosok, hogy Liammel nyomozunk utánuk és most elkapták őt, és egy sötét furgonban utazik ki tudja hova.
A klub előtti macskakövek nedvesen fénylettek. Esni kezdett, de ez cseppett sem űzte el a vidám, hangoskodó fiatalságot az utcáról. Zavartalanul folytatták hangos társalgást, bagózást, vagy éppen a csurig telt szemközti mekiből szerzett sajtburger majszolását. Annyira emlékeztetett ez az érzés a pár héttel ezelőttihez, amikor a Zöld kobold nevű kocsma előtt ácsorogtam ugyanilyen zavartan, csak akkor még az volt a különbség, hogy apa élt. És azt kérte, találkozzunk. A bizalmasa voltam, és én hagytam meghalni. Ha most felhívhatnám, biztosan lenne valami bölcs ötlete, és nem utolsó sorban megnyugtatna. A sötét, végtelen ég fele fordítom az arcom, abban bízva, hátha lemos rólam az eső mindent: a kétségbeesést, a rettegést, a keserűséget.
- Nina, úristen! -ölelt át hátulról egy kar, akár egy kisfiú az anyját, és nagyjából ez is volt most a felállás- Nem fogod elhinni mi történt! Istenem, én nem térek észhez. Oké, tudom, hogy részeg vagyok, de... -hadarta ködös tekintettel, de mintha majd' szétrobbant volna a boldogságtól. Velem ellentétben, aki először meg akarta fojtani.
- Hol a jó büdös p*csában voltál?! Vagy két órára eltűntél! -üvöltöttem vele, mint akinek elgurult a gyógyszere. Ha Liam egy kutya lenne, akkor most hátrasunyt fülekkel, gombóc nagyságúra tágult pupillákkal, halkan nyüszítve bámulna rám.
- Két óra? Hoppácska -ölel át szorosan, mintha ennyivel elintézhetné a dolgot. Az a bódító alkoholszag ami róla árad, fél Dublint berúgatná egy szippantásra. A franc essen bele, mintha már nem is emlékeznék rá, hogy halálra aggódtam magam érte egészen idáig.
- Na jó! Mivel mostmár képletesen és fizikálisan is eláztunk, ideje haza menni! Hívok egy taxit, közben pedig elregélheted, mi a túrót műveltél ennyi ideig.
- Megismerkedtem valakivel! Őrületes! Ő nem olyan, mint a többi lány általában ezeken a szórakozóhelyeken. Nem is illet ide, szinte kivilágított a többiek közül.
- Talán egy ufó volt?
- Nem, nem, hé hidd el! Megbabonázott. Olyan fekete a haja és a szeme is, mint az éjszaka. Mint egy... fekete párduc, igen! Szóval vele voltam. Az egész akárcsak egy filmjelenet lett volna. Minden tökéletes volt. Tudod, mikor minden kis részlet hibátlanul összepasszol. Soha nem gondoltam, hogy velem is történhet ilyesmi. Rettentően izgalmas volt, rejtélyes, gyönyörű.
- Ti most akkor egymásra vetettétek magatokat, vagy mi?
- Nina! Dehogy! Ez annál több volt. Beszélgettünk, flörtöltünk. Jaj, hol egy kuka?! -görnyedt előre öklendezve, s mázlijára épp időben ért oda a köztéri szemeteshez. Közben megérkezett a taxink.
- Ha meguntad a rókamókát, gyere -szóltam oda Liamnek, én meg hullafáradtan berogytam a kocsiba- Jó estét! Várna még egy kicsit? Mindjárt jön a barátom.
- Ő az ott a kukánál? Rosszul van? -kérdezte a dörmögős hangú férfi, s a kormányra könyökölve hátrafordult felém.
- Á, ugyan! Csak kiesett a kontaktlencséje, azt keresi -feleltem majdnem kipukkadva a nevetéstől.
A taxiban gubbasztva végig azon imádkoztam, nehogy megint elkapjon a rosszullét. Másra sem tudtam gondolni, csak lázadozó gyomromra, meg arra az áldott pillanatra, amikor végre beléphetek a szobámba és elterülhetek a földön, akár egy kinyúlt béka. Pechemre a hazaút rémesen hosszúnak tűnt; egyre inkább biztosra vettem, hogy Belfastig gurulunk. Nina egészen szokatlan, új arcát mutatta, amit részegségem ellenére is megjegyzek egy életre: gátak nélkül kimutatta, milyen törődő is tud lenni. Éreztem, hogy folyamatosan simogatta a karom és percenként megkérdezte, hogy bírom-e még. Amint a házunk ajtajában álltunk, biztosítottam róla, hogy fel tudok mászni segítség nélkül is a szobámig. Homlokon puszilt, nem hagyta, hogy kifizessem a taxit.
Megpróbáltam macskás nesztelenséggel kinyitni a zárat, majd kikerülni a padló csikorgó pontjait. Mikor ez többé-kevésbé sikerült, még a teljes kidőlés előtt azért kicsit átkaroltam a vécécsészét, de utána már teljesen megkönnyebbültem. Visszabotorkáltam a sötét szobámba, ahol az egyetlen fényforrás csak a számítógépem monitora volt, melyen a kódfejtő program még mindig az adatokat töltögette, a zölden telő sáv 95%-on állt. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, ez már úgyis csak egy kiadós alvás után kerül napirendre. A tegnap otthagyott pizzából letuszkoltam a torkomon pár falatot, megittam egy pohár vizet, majd rávetődtem feldúlt ágyamra, akár egy darab fa. Kihalásztam a párnám alól az iPodomat és a fejhallgatót; egy kis csellózenéhez támadt kedvem, ugyanis azon kaptam magam, hogy nyugtalan, de felemelő érzések cikáznak bennem. Hát persze! Az a lány volt az oka! Soha életemben nem tapasztaltam még ehhez foghatót, rémisztő és csodálatos volt egyszerre. Visszagondoltam a vele töltött kis időre, s a jelenetek lassítva játszódtak le a szemem előtt, miközben a cselló szenvedélyes hangja behatolt minden egyes sejtembe.
- Úristen! -suttogtam önkívületbe esve- Hiszen én boldog vagyok! - a felismerés egyszerre döbbentett meg, keltett fel vízszintes kényelmemből, perdített béna táncra, késztetett kacagásra. A nagy örömködésnek az lett a vége -lévén, hogy a fejem adott helyzetben háromszor olyan nehéz volt- hogy elvesztettem minden kontrollt a mozgásom irányítása felett, megszédültem és elvetődtem a földön. Csak bámultam a plafont és mosolyogtam. Így akartam maradni, ameddig csak lehetett, de akkor a gépem felől egy vészjósló hangjelzés érkezett. Sietve pattantam fel, s néhány kattintás után csak lefagyva bámultam a képernyőt. Ez nem lehet igaz! Azonnal fel kel hívnom Ninát!