A csillagpásztával végződő szüreti mulatságról késő este kezdtek el hazaszállingózni az emberek. Cesar a farmot vette irányba, fáradt volt már, gondolta ott tölti az éjszakát, nem ez lett volna az első eset. Végighaladt a harmatos gyepű gyümölcsösön, a szőlősoron, az istállók mentén, majd a fészer, a faház és a pince következtek. Mindent leellenőrzött, csak megszokásból. A pince felől neszt hallott. Nem gyanakodott semmi rendkívülire, s mivel stílusos fickó volt, viharlámpást fogott és annak pislákoló fényével ballagott le a ház alatti sötétbe.
Kinek ne lett volna szentimentális hangulata egy ilyen este után? Amanda Harlandnak is az volt; zseblámpát harapott fogai közé, úgy böngészte a borkuriózumok porlepte polcait.
- Hátha tudok segíteni -szólalt meg Cesar a lépcsősor aljánál.
- Te jó ég, maga az?! -kapott kulcscsontjához a Pocahontasra emlékeztető szépség. Hátnélküli csipketrikója felett, vállain lecsúszott vékony kimonó takarta csak karamelles bőrét.
- Elnézést, ha megzavartam valamit -lépett néhányat előre, hogy leemeljen egy palackot. Amanda szinte Istenként bámulta a karizmatikus pasast, így civilként, tőle ritkán látott lezser viseletét, arccsontját követő, szögmérővel igazított borostáját. Észre sem vette, de éppen legeltitkoltabb vágyálmai vették át a gondolatai feletti uralmat.
- Igazából jó is, hogy jött -jegyzi meg "mintegy mellékesen", s zavarát igyekezett minél hamarabb elrejteni- Szükségem van az ön szakértelmére -sandított felé kendőzetlen pajkossággal.
- Miben is? -kérdezte komolyan, s ahogy elsétált a polcsor mentén, végighúzta ujjait a palackok hasán, majd lefújta az ujjbegyeire tapadt port.
- Tudtommal hobbi-sommelier. Ajánlhatna valamit.
Cesar kissé cinikusan felkacagott mielőtt válaszolt volna, egészen jól állt neki az inasszerepen kívüli fesztelenség.
- Ahhoz ismernem kéne kegyed szájízét.
A kijelentés izgalmas lehetőségek egész gondolatsorát reppentette fel, mely önmagát beteljesíteni igyekezett.
- Annak semmi akadálya -nézett a férfi mindentudó szemeibe, több se kellett. A lámpás valahol a pince bejáratánál derengett, a zseblámpa a földön landolt, rájuk hajszál híján sötét hullott. Egyikük sem kezdeményezett, egyszerre, egyformám, ugyanazt akarták. Nem volt benne semmi előre kitervelt, ösztönös volt, mégis tökéletesen megkoreografáltnak tűnt az összhang. Selymesen ért össze a két arc, a két száj. A hűs pince ellenére Amanda gyorsan belemelegedett, de Cesar még hitegette magát egy kicsit, hogy ellen tud állni:
- Nem kóstoltam még édeset, ami ehhez fogható -súgta, s miközben el sem engedte a nő közelségét, tekintetét, kinyújtotta karját és leemelt egy átlátszatlan fekete üveget.
- 98-as évjáratú Franc, cseles választás -bólintott félszegen a nő.
- Úgy nézek én ki, mint akinek hátsó szándékai vannak? -vonta fel szemöldökét a férfi, kissé elhúzódva. Imádta a nő eszét, hogy mindig értette a legapróbb jeleket, hogy kifürkészhetetlenek voltak reakciói. Hogy egy húron pendültek-e? Egy egész gitár összes húrján, tökéletes dallamokban. Amanda rögtön tudta miért esett a választás egy igen erős, testes, férfias szárazborra; hogy további mézes csókoknak legyen ürügye. De a titokzatos gentleman fejében ott tombolt az angyalok és démonok harca; a szabad-nem szabad vívódása.
Előkapott farzsebéből egy svájcibicskát és néhány gyakorlott mozdulattal pukk, kint volt a fadugó. A néma egymásra meredéssel kísért kortyok után a szájak újra egymásra találtak; és úgy kapkodott egyik a másikért, mint fuldokló a levegőért. Aztán kiborult az üveg, szilánkjaira tört a pohár, nemes bor illata úszott a hűs pincében.
- Nem szabadna -sóhajtotta Cesar, próbálva megfékezni a vadul terjedő futótüzet kettejük közt.
- Csak egy releváns érvet mondjon -bújt nyakához a nő, akinek esze ágában sem volt innentől kezdve leállni.
- Hugh Harland.
Amanda megtorpant és elhúzódott a férfitől. Cesar mélyen szívta be a levegőt, önostromló gondolatok közepette lesütötte szemét: - Na tessék, fején találtam a szöget.
- Szó sincs erről! -fonta össze sértődötten a karjait.
- Akkor miről? Emlékeztetem, hogy nap, mint nap szemtanúja vagyok újra bimbózó románcuknak.
- Igazán megtanulhatta volna már, hogy működnek nálunk a dolgok. Egy brazil szappanopera vagyunk, semmi több.
- Ha szabad, inkább kimaradnék ebből az évadból. Én nem játszom ilyeneket -rázta meg fejét a férfi, és jobbnak látta, ha rövidre zárja az iménti ballépést, és odébbáll, mintha mi sem történt volna.
- Látom ragaszkodik a téveszméjéhez. Elfogadom. Felejtsük csak el ezt az előbbi kis dolgot.
- Kis dolgot... igen, az lesz a legjobb, amit tehetünk -helyeselt komoran és lassan elindult kifele. Röhejesek voltak, ahogy mindketten sértett tiniként erőltették magukra azt, amit egyikük sem akart. Amanda királynői méltósággal rántotta vissza vállára a blúzát, a lehető leglátványosabb haj-hátradobással.
- Csak azt fogja bánni, amit nem tett meg -vetette oda válla felett.
- Meglehet, de ez már az én gondom -búcsúzott az inas. Ettől függetlenül mindketten jól tudták, hogy ezzel nemhogy lezárták volna kettejük históriáját, épp most kezdtek bele valami szerfelett izgalmasba.
- Legalább ne hagyjon itt a sötétben! -robogott Amanda már-már hisztérikusan a férfi után.
Tudod mit akartam? Végre egyszer én is tudtam. Persze nem hosszútávon, de abban a pillanatban világos volt, hogy ideje a vészkijárat felé venni az irányt. Nem mehettem Howth-ba, bármennyire is szerettem azt a helyet. Környezetváltásra volt szükségem, ki kellett szakadnom ebből az őrült városból. Azt reméltem, némileg tisztább fejjel gondolkodhatok messze innen.
- Mi ütött beléd? -meredt rám anyám feszülten, miközben vehemensen kirángattam mindent a ruhásszekrényből.
Szíven ütöttek, sokadszorra, de ez a mai különösképpen rosszul esett. Azért mert Liamtől jött.
- Hova készülsz? -kérdezte riadtan, és közben kínomban röhögnöm kellett; Cora meg felvillanyozva szökkent minden egyes póló és farmer után, fogait csattogatva.
- Kicsit kirándulok -rántottam meg a vállam- Most ezt akarom csinálni. Szabad?
- Mintha valaha is hallgattál volna rám -emelte égnek szemeit, de persze nem azzal a megadó anyai kedvességgel. Meglehetősen eltávolodtam tőle is, gondolván, ez megkönnyíti majd a dolgokat.
- Pár napig ne keressetek, megleszek. Majd jövök -lendítettem vállamra a sporttáskát, aminek az alján többek között ott lapult a pisztolyom a lassan nem létező biztonság kedvéért.
- Az öcséd gyógyszerfüggő, a legjobb barátod kórházban, anyád félholtra dolgozza magát az étteremben. Mi is elvagyunk, menj csak -fonta össze karjait, alig bírta visszafogni indulatait, úgy beszélt, mint aki menten robban. Mit válaszolhattam volna neki? Füttyentettem Corának, és az ajtó felé siettem.
- Nem muszáj visszajönnöd sem -tette hozzá, amikor a vállam felett visszanéztem. Újabb tőr, de ugyanott landolt. Fájdalmasan elmosolyodtam, ő a könnyei ellen küzdött. Így váltunk el. Nem kíméltem a Chevi gázpedálját, gyilkoltam a motort, szinte téptem a váltókart. Leengedtem minden ablakot, hagy vágjon arcon a huzat is. Ujjam közt apám kedvenc cigije füstölt, kiengedett hajam megvadult csápokban táncolta körbe az utasteret, s a békés idill közben egy régi szép időkből származó válogatás CD üvöltött, amit még talán Felix állított össze Niallnek. Egyébként ahogy eljöttem a kórházból, már tudtam, hogy hova megyek; a 200 km-re levő Galwaybe. De hiába az egyenes út, amikor a fejemben minden egy jobbra-balra kanyargó útvesztő, melyben a reggel történtek cikáztak a fejemben...
Amikor megláttam Liamet, igazából egymásra sem ismertünk először. Egyszerre romba dőlt minden, már ha egyáltalán még volt minek romba dőlnie. Sápadtsága szürke volt, bevérzett szemeit pávatoll színű duzzanatok bújtatták mélyre. Kocsonyaként remegtem belül, s amint felismert, fekete szembogara látványosan kitágult. Fel nem tudom fogni, hogy én tettem ezt vele. A tébolyító gondolatár azóta is igyekszik maga alá gyűrni. Majdnem megfulladt a saját vérétől, gégéje egy része összeroppant. Egyetlen szerencséje, hogy bravúrjaikról híre dokik kezébe került, légcsőmetszéssel sikerült intubálniuk, legalább a hangszalagjai megúszták. Bár az egyik doki, akit sikerült utolérnem, azt mondta van ok a bizakodásra, a fiú szervezete gyorsan regenerálódik, de több időbe beletelik majd, mire újra beszédképes lesz. Pedig annyira szerettem volna hallani a hangját, hogy valamiféle feloldozásban részesítsen, még akkor is, ha tudtam, hogy nem fogok megbocsájtani magamnak.
Mindene jéghideg volt. Ezt éreztem, amikor kezemet kezébe csúsztattam, s mikor ajkaimat égetőnek éreztem homlokán.
Túl sokat akartam tőle kérdezni, tudatni vele. Esküdtem neki, hogy le akartam állni, ahogy megbeszéltük. Csak egy nevet akartam, amivel a háttérben, lassú tempóban elszöszölhetek. De ez?! Ezek a pokolfajzatok most tényleg bebizonyították, hogy nem ismernek kegyelmet és bárkit eltakarítanak az útból. Megmutatták, hogy nem tréfálnak. Mindenkinek van félnivalója és ezt képtelen vagyok annyiban hagyni.
A technika csodáinak hála Liam egy táblagépre pötyögve tudott velem kommunikálni.
EGYETLEN SZÍVESSÉGET MEGTENNÉL ÉRTEM? -ezzel felelt az "istenem, hogy vagy, mid fáj, kérlek ne haragudj" monológomra. SZÁLLJ KI, MERT ŐK NEM FOGNAK. EGYEDÜL NEM NYERHETSZ. ADJ ÁT MINDENT FRANCE-NEK! -írta.
- Már túlságosan is benne vagyok, Liam! Amíg mindenki fejet hajt előttük és retteg tőlük, sosem lesz vége.
A NÉV AMIT KERESTÉL: EZRA THERON. ÉN MEGTETTEM, AMIRE KÉRTÉL, MOST TE JÖSSZ -ezt már egészen vehemens kézmozdulatokkal koppintotta a táblára- MI A FONTOSABB? AZ ÁTKOZOTT BOSSZÚ VAGY A SZERETTEID ÉLETE?
- Mégis mit vársz? Sosem lesz vége, ha ölbe tett kézzel várom a csodát, a szebb jövőt! Nekem harcolnom kell a jóért, ha gyávaságból nem teszem, pedig kezemben a fegyver, én is bűnös vagyok.
AKKOR NÉZZ MEG JÓL! TE ÍGY HARCOLSZ A JÓÉRT. Ez volt Liam utolsó válasza, a jelentőségteli momentum, mely elnémított végleg, s egy szót sem tudtam kibökni. Mindketten rögtön tudtuk, ez valaminek a vége volt, de egyelőre nem sejtettük minek. Nem az a lényeg, hogy megbántott, hogy besokallt, hanem hogy mindenben igaza van.
A visszapillantóba nézve összeakadt tekintetem kutyusoméval, aki egyébként végig a csodával határos tájat fürkészte. Ki tudja mire gondolt?
- Miért nézel így? -mosolyodtam el- Igen, megőrültem, de nem állhatok le -magyaráztam neki. Tudom, hogy belémlátott a kis dög, s minden éjfekete szőrszálával érzékelte, hogy legbelül szétvetett a feszültség. Véreskezű kiképzőm, Rough szavai jutottak eszembe, s azon voltam, hogy erőt merítsek a sok negatívból, ahogy azt annyiszor prédikálta. Hol győzködtem, hol vigasztaltam magamat, mert még ha nem is vallottam be, rémesen éreztem magam az anyámtól vett búcsú módja miatt; se puszi, se pá, semmi magyarázat. Még jó, hogy kiakadt, amikor az ő nyakába szakadt minden. Most azt hiszi egy szívtelen dög vagyok, akit halálosan hidegen hagynak a szerettei, s ha jól belegondolok, a helyében én is ezt gondolnám magamról. Cserbenhagytam mindenkit, nem először. Hogyan is segíthetnék rajtuk, ha magamon sem tudok, ha a nyomasztó űrt idebent csak az életveszély töltheti ki? De bármilyen szörnyen fest is a helyzet, nem tudhatják, hogy valójában még annál is szörnyebben fog. Tulajdonképpen jó is, hogy Liam kiszállt. Sejtettem, hogy előbb-utóbb magamra maradok a személyes bosszúhadjáratomban. Én néztem apám szemébe halála előtt, én tettem neki ígéretet. Tartozom neki, az életéért. Ezt senki más nem értheti meg.
A francba is, relaxálnom kéne! -sóhajtottam lendületesen a támlának szorítva fejem- Hé, Cora bébi, szomjas vagy? -pont útba esett egy benzinkút, megálltam, megitattam négylábú társamat, vettem némi rágcsálnivalót és közben teletankoltattam a kocsit. Amikor viszont újra útnak indultunk, közeli cimborám, a paranoia kezdett el kopogtatni a fejemben. Egy gyönyörű, új típusú Ford Mustang jött mögöttem, úgy éreztem túl régóta. De aztán elterelte a figyelmem Galway városának bája. A panzió, amit lefoglaltam, az apró halászhajókkal telezsúfolt kikötő mentén állt, a szobámból teljes panoráma nyílt a kék óriásra. De nem akárhogy. Egy vastag matrac szolgált csupán ágyként, végighúzódva az ablak mentén. Oldalamra fordulva bámultam a végtelen kékbe, ez volt az utolsó kép, mielőtt... mielőtt belső utamra indultam.
- Mit keresel itt? Ez Howth, ez az én vészkijáratom -tártam szét karjaimat. Ott ült egy sziklaperemen a végzetem, az ember, aki nem is létezik, mégis mindent megváltoztatott. Louis. Az a Louis, akit egyszer tévedésből az enyémnek hittem. Azóta sem sikerült észhez térnem.
Tudtam, hogy ő az, hiába csak a hátát láttam, hiszen meglódult mindenem, ami mozdítható. Tudtam azt is, hogy ez nem lehet a valóság, többé már nem, mégis annyira boldog voltam az illúziótól. El akartam hinni, minden erőmmel. És akkor a válla fölött hátranézett. Egy másik időszámításba csöppentem.
- Nem lehetsz valós -nyögtem ki még mielőtt végleg elvesztettem a hangom is, s idegesen törölgetni kezdtem szemem elől a könnyfátyolt, hogy egyetlen értékes pillanatot se veszítsek abból, amíg láthatom őt.
- Miért nem? -kérdezte színtelen hangon, és furcsamód tovább bámult szemembe.
- Az túl szép lenne -csóváltam fejem kétségbeesve. Elmosolyodott.
- Akkor? El akarsz felejteni? -ezt már ismét komoran és hűvösen kérdezte.
- Igen. De nem megy.
- Nekem sem -rántotta meg a vállát, majd visszafordult a képeslapi kilátás fele.
- Miattam vagy itt? -szökött ki számon a mézédes reménnyel teli gondolat, s éppolyan gyorsan el is halt a tűz, ahogy hosszas hallgatás volt a válasz. Kilátástalanság volt abban a hallgatásban. - Hallod? Mondj valamit! -könyörögtem, és jól esett lerogyni a homokba. Rettegtem, hogy bármelyik pilanatban köddé válhat a kép. Aztán lemászott a szikláról, és látványosan kibontotta ökölbe szorított kezét. Ragyogó kék virágocska volt benne, egy nefelejcs. Akkor vettem csak észre, hogy a szikla tövében egy egész bokrétányi nőtt.
- Sosem hagylak el -mondta komoran.
- De ez csak egy álom - arcomat kezeim közé szorítottam- Álom. Álom! -ismételgettem eszelősen.
- Miért hajtogatod ezt, Nina? Miért pont a valóság a valóság, és az álom az álom?
- Nem haragszol? -ez a kérdés rebbent fel fejemben, de nem rémlett, hogy hangosan is kimondtam volna.
- Nem. Bebizonyítom, hogy igazi vagyok -villant rám földrengető tekintete, s elszántan felém indult, de amikor egészen közel ért, és lehajolt arcomhoz, felébredtem. Hát persze, hogy felébredtem.Még mindig magamon éreztem a máshonnan is ismerős kék szempárt. Észhez térés reményében körülnéztem a szobában, de nem Galwayben voltam. Ha kinéztem az ablakon a végtelenbe tartó társasházak, üveg irodaházak sorakoztak. Corának nyoma sem volt. Teljes mértékben ébernek éreztem magam, biztos voltam benne, hogy ez a valóság. Nem mehetett el az eszem ennyire! Kirohantam a szobából, ismeretlen folyosón találtam magam, messziről mulatság, zene, tánc, nevetés foszlányokat hallottam. Pánikba esve torpantam meg egy tükör előtt. Meglepve mértem végig magamat; smaragdzöld koktélruhában voltam, arcomon mesteri smink, hajam kövér hullámokban omlott meztelen hátamra. Hiszen ez már megtörtént velem egyszer! -hirtelen belémhasított a felismerés. Rossz előérzettel siettem valamiféle kijáratot keresve, és akkor egy rémisztően erős deja vu tört rám, miközben az agyam egy sötét zuga tudta, mi fog történni, de én képtelen voltam felidézni. Benedict O'Rielly dandártábornok megvadult arcával találtam egyszerre szemben magam. Keze vérben úszott, s kicsit sem haverkodó szándékkal indult felém, mire én rohanni kezdtem a mulatozás hangjainak irányába. Hátamat tűként szúrkálta az ijedtség, miközben a nyakamban éreztem üldözőm zilálását. És akkor a táncoskedvűre becsiccsentett fotósfiú, Keane Wilo karjaiba rohantam. Vegyes korosztályú, puccba vágott emberek ropták a parketten.
- Gyere csak, lógsz nekem egy tánccal! -húzni kezdett a tömegbe, de szép lassan lehervadt arcáról a fülig érő vigyor.
- Nem, nem, engedj, el kell tűnnöm innen!
- Mi? Nem, ezt nem veszem be, rossz kibúvó! -nevetett fel. Veszett-mód ráztam le magamról karjait.
- Valaki üldöz, meg akar ölni! -suttogtam oda torokban dobogó szívvel, és az ájulás is megkörnyékezett. Ez volt az utolsó szavam, és vakon rohanni kezdtem. Snitt.
Valami nedves érintésre rezzentem össze, még a nyakam is belerándult. Mint a rugó, úgy ültem fel az ágyban, Cora furcsálló tekintettel méregetett, mellső lábaival megtámaszkodva a lepedőn. Gyors számvetést tartottam; végre tényleg felébredtem, Galwaybe, itt a kutyám, csak álmodtam. Álmodtam? Ömlött rólam az izzadtság, szívem a kiszabadulásért dörömbölt, agyamban pedig egy három névből álló tornádó tombolt: Louis, Ezra Theron, Benedict O'Rielly. Ordítani és bömbölni akartam, de ehelyett sürgős iramban a wc csészébe kényszerültem bukni.
- Elég volt -lihegtem elterülve a fürdőszoba kövén. Képtelen voltam felkelni, mert tudtam, ha megmoccanok azon nyomban kibukfencezik belőlem a meg sem evett reggeli, ráadásul elszabadult vurstliként forgott velem minden. Bedugult a fülem, csak a fogaim kocogását hallottam, minden tiszta homály volt, semmit sem láttam a babarózsaszín csempék összefolyt pacáján kívül. Ott és akkor kicsit nem bántam volna, ha megszűnök.
- Gyere csak, lógsz nekem egy tánccal! -húzni kezdett a tömegbe, de szép lassan lehervadt arcáról a fülig érő vigyor.
- Nem, nem, engedj, el kell tűnnöm innen!
- Mi? Nem, ezt nem veszem be, rossz kibúvó! -nevetett fel. Veszett-mód ráztam le magamról karjait.
- Valaki üldöz, meg akar ölni! -suttogtam oda torokban dobogó szívvel, és az ájulás is megkörnyékezett. Ez volt az utolsó szavam, és vakon rohanni kezdtem. Snitt.
Valami nedves érintésre rezzentem össze, még a nyakam is belerándult. Mint a rugó, úgy ültem fel az ágyban, Cora furcsálló tekintettel méregetett, mellső lábaival megtámaszkodva a lepedőn. Gyors számvetést tartottam; végre tényleg felébredtem, Galwaybe, itt a kutyám, csak álmodtam. Álmodtam? Ömlött rólam az izzadtság, szívem a kiszabadulásért dörömbölt, agyamban pedig egy három névből álló tornádó tombolt: Louis, Ezra Theron, Benedict O'Rielly. Ordítani és bömbölni akartam, de ehelyett sürgős iramban a wc csészébe kényszerültem bukni.
- Elég volt -lihegtem elterülve a fürdőszoba kövén. Képtelen voltam felkelni, mert tudtam, ha megmoccanok azon nyomban kibukfencezik belőlem a meg sem evett reggeli, ráadásul elszabadult vurstliként forgott velem minden. Bedugult a fülem, csak a fogaim kocogását hallottam, minden tiszta homály volt, semmit sem láttam a babarózsaszín csempék összefolyt pacáján kívül. Ott és akkor kicsit nem bántam volna, ha megszűnök.
Valami rosszindulatú, eddig sosem hallott belső hang kezdte teletömni a fejem, ami fizikálisan már így is sajgott, ráadásul az agyrázkódásom kellemesnek nem mondható szédületben tartott. Az első nap volt a legmélyebb, éppcsak próbáltam felfogni, hogy mi és miért, ki miatt történt velem. Most rajtam volt a sor, hogy igazán küzdjek, ahogy attól az őrült szőke nőszemélytől tanultam. Küzdenem kellett a testi fájdalommal és saját belső rendetlenségemmel is. Le kellett volna nyugodnom, de nem ment. Igyekeztem elfogadni, hogy ágyhoz vagyok kötve, hogy nem tudok beszélni, hogy egy lyuk tátong a nyakamon. De nem ment. A kórházi ágy foglya lettem, pedig annyi mindent tehettem volna. Egyre inkább feszített belülről valami megelégelt dolog, valami hangos, valami irtó dühös.
Ninának fogalma sem lehetett milyen tortúra árán sikerült megszereznem a nevet: Ezra Theron. Amikor pedig maga az érintett tört az életemre, rájöttem, hogy valami rendkívül veszélyes, értékes és titkos információ nem túl boldog tulajdonosa vagyok. Bármi történjék, örökre tudni fogom, Ezra Theron az, az egyik maszkos, talán a főgonosz, talán Robert Horan gyilkosa. Az a srác egy pszichopata, kegyetlen lézerkék tekintete fogva tartotta az enyémet, miközben sziklakeménységű ökle újra és újra felém szállt. És meg kellett volna, hogy öljön. Mégsem tette, épp csak kiverte a fejemből az nyomozgatósdi utolsó gondolatát is. Győzött, láttam mire képes, és igen, jobb nem felhergelni, mert tényleg nem vagyunk egy súlycsoportban, ő egy lelketlen harcos, mi pedig emberek.
Okkal kellett, hogy megszólaljon az a belső hangocska. Igaza volt. Rájöttem közben, hogy a józan ész az. -Nina túlmegy mindenen, ha nem áll le. Teljesen megbolondult ő is, én is. Mit is képzeltünk?- mondta. Egyáltalán nem magamat féltem, hisz ki voltam én Nina előtt? Na igen, jó kérdés, egy vegetáló szobanövény. Most viszont a lovacska túlfelén vagyunk, és barlanglakó senkiből rögtön hobbikopóba csaptam át. A legelején az volt a szent teóriám, nincs itt semmi komoly baj, sőt, micsoda klassz világ ez, ha nem csak a képregényekben léteznek szuperhősök. A rendőrség szeret minden törvényellenest az ördögtől származó, kiiktatandó dolognak tekinteni. Majdnem biztosra vettem, hogy felfújják az ügyet és nem hajlandók belátni, hogy náluk hatékonyabban szolgálnak és védenek azok a feketeruhás egyének. Aztán tudjuk mi történt, piszkosodott az általam felvázolt kép, és hiába Nina elmebajos haragja és bosszúvágya, képtelen vagyok kiigazodni a szálakon. Hát elég kegyetlen módon jelezték, hogy felejtsük el igazságkutató vágyainkat. Főként Ninának üzentek, én voltam a postás. Kár lenne tagadni, hogy az életembe Ninával együtt jött az életveszély is. A lány is, az élete is beszippantott. Hogy élvezem-e? Egyáltalán nem.
A tudomány szerelmese lévén kevésbé hiszek a sorsban meg efféle ésszel fel nem fogható micsodákban, de mi van, ha ez mégis az égi jel volt, hogy el kell Ninát engednem. Ő mindig is a heves tűz lesz, én mindig is a lassú víz. Őt hajtja az adrenalin, a küzdeni akarás lökdösi előre. Én meg csak csendben meg akarom érteni a világ működését. Tudom, hogy ő nem fog magától elengedni, talán most nekem kell megtennem az első hátralépést, ha fáj, ha nem. Persze, hogy fáj.
Nagyon idegesített a sok látogató; először természetesen Nina, aztán a kémia professzorom, aztán anyámék. Mindenki arca ugyanazt tükrözte, ahogy meglátott. Egy roncsnak nézek ki, tudom, érzem. A végletekig sajnálnak és ez megőrjít. Úgy reménykedtem Nina észhez térésében, de abból, ahogyan elviharzott kemény bírálásom után, inkább csak rontottam az alapból rémes helyzeten, Nina gyenge pontjába martam, és most befele fog fordulni. Hogy szerethetem őt ennyire? A kérdés örök. De ezegyszer hagyni fogom, váljanak csak szét útjaink egy időre. Helyette viszont észhez térni látszott valaki, akiről egy percig sem gondoltam volna. És minden, amitől el akartam zárni magam, tárt karokkal vont keblére. Igazából mintha Horan név lenne az én ördögi köröm.
Hála az erős fájdalomcsillapítóknak sikerült egy egészen pihentetőt aludnom és a többi beteghez érkező látogatók ki-be járkálása sem ébresztett fel. Bezzeg az a vízkék szemű Niall bámulása, na az telepatikusan felkeltett kábulásomból.
- Szia -köszönt szomorúan, meglehetősen nyúzott arccal. Ki tudja mióta ült az ágyam mellett; görnyedt tartásából ítléve elég régóta. Ott volt a tablet a párnám alatt, de nem akartam elővenni, minthogy mondanivalóm sem volt. De persze, hogy érdekelt, miért jött. Apró, rejteni próbált mozdulataiból hamar kiolvastam feszültségét, amit én elvonási tünetnek gondoltam. Nem nagyon zavarta, hogy nem tudok beszélni, ő ugyanis eltökélte, hogy hosszas vallomásba kezd, kiönti nekem a szívét. És minden szenzorom rá figyelt.
- Remélem nem bánod, ha előadom neked a fejemben feltorlódott gondolataimat, azt a kis monológomat, amit először megpróbáltam szépen felépíteni, minden ponton okosan összefűzni, de ahogy beléptem ezen az ajtón, mindent elfelejtettem, szóval valószínűleg kevésbé leszek logikus és követhető. Bár nem is értem, mi a fenét kertelek, hiszen egyértelmű amit tudatni akarok -sóhajtott ujjait tördelve- De mégis olyan bonyolultnak tűnik. Mert az van, hogy... bár lehet nem érdekel, de azt hiszem ezelőtt pár nappal összeroppantam, annyira, mint még soha. Ez lehetett a legmélyebb pont, melyen valaha jártam, minden rossz egy csúcsban találkozott és képtelen voltam feldolgozni ezt a sokat; a rettegést, hogy elveszítek mást is, akit szeretek, aki biztonságérzetet jelentett, a megfoghatatlan fájdalmat, amit apa hiánya okoz, a csalódást, amit saját magammal szemben érzek, hogy bántom magam és bántom anyát, hogy nem tudom becsülni Shelby szerelmét sem -a lajstrom végén kicsit megállt, nyelt egyet, s pólóján keresztül kitapintotta a nyakában függő töltény-medált, amit nővérétől kapott, s azóta le sem vett, de Ninát végül nem említette meg - Amikor megtudtam, mi történt veled, éppen készültem újabb pirulákkal leszedálni magam. Neked nem kell magyaráznom, miért olyan jó ez. Könnyű megoldás. De ehelyett valami fényféleség derengett fel bennem, kipattantam az ágyból és zilálva-bőgve rohantam ide. Hogy, hogy nem, áttört valami falat a kórházba kerülésed híre, és rögtön tudtam, mi a fontos számomra. Apám elvesztése óta, most először éreztem azt: akár elég erős is lehetek, hogy kimásszak ebből a semmirekellő állapotból. Ez persze egyelőre csak illékony gondolat. Nem megy ki a fejemből, hogy a múltkor milyen ocsmány módon megvezettelek, visszaéltem a szereteteddel. Tudod, hogy nem az igazi én voltam. De nincs is jogom elnézést kérni, hiába bántam meg ezerszer. Szóval el akartam mondani, hogy sajnálom. Sajnálom az elmúlt sok évet, amit egymás barátsága nélkül töltöttünk el. Nem értettem meg, mekkora válságba kerültél a szüleid miatt, a családi viszályok miatt, az elutasításodat ellenem irányuló támadásnak vettem és rémesen megbántódtam. Én úgy voltam vele, minden barátságban jön némi hatásszünet, ha kell pár év, hát kell pár év, amikor itt az idő, úgyis újra egy csapat leszünk. Nos, nem történt meg, hiszen mondhatni elvesztettem a nővéremet, és ezzel elvesztettem magamat is,valamiért mindenkire haragudtam, ezért téged is kitöröltelek az életemből. De te egyszer csak visszatértél. Egek, nem tudom, hogy fogalmazzam meg... Szóval a lényeg, hogy én nem bánnám, ha most lenne végre itt az idő, hogy újra egy csapat legyünk.
Sajnos nem tudtam elrejteni csupa fátyol tekintetemet, ahogy ő sem a sajátját. Kár, hogy ennek ilyen körülmények közt kellett megtörténnie. Sokáig nem szólaltam meg, és nem azért, hogy húzzam az idegeit, hanem, hogy megtaláljam az eszméletemet. A kórházi paplan alatt megcsíptem karom.
- Akkor üdv a csapatunkban! -suttogtam olyan érhetően, ahogy csak bírtam, s felé nyújtottam infúzióra kötött karom. Nem tudtam visszafogni sem a vigyorgásomat, sem a bőgésemet. De nem voltam ezzel egyedül. Úgy látszik az élet már csak mindig ilyen lesz; ha el is vesz, igyekszik kárpótolni. És ha valamiben nagyon jó, akkor az az időzítés.
Egy atombiztosnak tűnő fémkalitkába voltam hivatalos. Persze halaszthatatlan és kötelező jelleggel. Az egész szuperszervezet felfoghatatlan körülmények között működött, de ami a páncélajtók mögött fogadott, vitte a prímet. Szürreálisabb valóság nem létezik, mint ez. Először a falat támasztó gyilkostrió tűnt fel, szoborként sorakoztak, csuklya és maszk mögött rejtőzve, felfegyverkezve, talptól állig fekete hacukában, bevetésre készen. Nem tudtam mire vélni, úgy tűnt, mintha az asztalnál ülőt őriznék, akit felismerve az állam a földet súrolta. Esküszöm leblokkolt az agyam, és egy szót sem tudtam kibökni. Kapkodtam a levegőt és tátogtam, mint egy partra vetett hal. Ilyen nincs, ilyen nincs! Ezt ismételgettem magamban. Az agyam automatikusan turbóra kapcsolt és nem nyugodott le, amíg valamiféle épeszű magyarázatot nem kreált. Tettem egy kört, hátha elmúlik a légszomj és az agyérgörcs, persze könnyű is úgy lehiggadni, amikor 3 halálosztó nindzsa analizálja minden rezzenésedet. Tarkóra kulcsolt kézzel dúdolásztam, sóhajtoztam, nevetgéltem, fejemet ráztam, lehunytam a szemem, megpaskoltam az arcom. Segített észhez tárni bármelyik is? Nem.
- Mi a jó büdös franc ez már megint? -siránkoztam a fehér fénycsövekbe bámulva. Aztán még szükségem volt legalább 5 percre, majd bátorkodtam újra az asztalnál ülőre nézni.
- Nem akarod közölni esetleg a családoddal, hogy élsz? -kérdeztem a tőlem 3 lépésnyire eleven-élő-lélegző-hús-vér férfit, Robert Horant.
- Ugye csak megjátszod a hülyét? -morrant rám Art, de fel sem nézett érintőképernyős karórájából.
- Ezt komolyan nem hiszem el -röhögtem kínomban, és lassan az utolsó épen maradt idegszálaim is lebomlottak. Furcsa légszomj-szerű állapot vett elő, megőrjített a gondolat, hogy megint átvertek, hogy még mindig nem bíznak bennem eléggé. És tudtam, főként ki az az egy, aki nem tudja elfogadni, hogy én is a csapat tagja vagyok.
- Oké -nyeltem egyet, és vonakodva bár, de leültem az élőholttal szemben- Akkor kezdjük szépen sorban - ajánlottam ál-higgadtan, de mintha csak magammal beszélgettem volna- Miért avattok be ebbe? Vagy inkább miért nem avattatok be ebbe? -néztem hol Robertre, hol a fekete sorfalra. Aztán valami bizarr és hátborzongató ötlet csapott tarkón.
- Azért avattunk be, mert a szervezet tagja vagy -válaszolt Art közönyösen.
- Aha. Marhára meggyőző.
- A főnök ragaszkodott hozzá.
- Megtisztelő.
- Valóban az, mert azon kevesek közé tartozol, akiket feltétel nélkül kedvel.
- Mit bánom én, hidegen hagy a név és arcnélküli górétok, felőlem áhitozhattok róla, nem túlzottan érint meg. Mondok mást is. Elegem van belőletek. Bízzak bennetek, nem igaz? Minek? Hero szemrebbenés nélkül beadott valami kamu forgatókönyvet arról, hogy Robert bát egy maszkosnak öltözött ellenzéki nyírta ki. De ezekszerint, mégiscsak Ezra volt a hunyó. Szóval akkor Nina sem bolondult meg, jogosan zabos rátok, meg ránk, és még jogosabban akar levadászni titeket.
Georga halk kuncogása szakított félbe. Teleszállt a fejem vörös köddel.
- Hogy mehettél bele ilyesmibe? Mi a fene folyik itt? -tenyereltem az asztalra, és mélyen Robert szemeibe néztem. Elég megviselt lett, mióta utoljára láttam, de kétségkívül él. Ezt felfogni képtelen voltam, hiszen már-már családtag volt.
- Hidd el, csak ez volt az egyetlen út.
- Mindig van más út -vágtam rá ellenségesen, mert akkor még fel sem fogtam, hogy mégsem halt meg.
- Semmit nem tudsz, úgyhogy befoghatnád -szólalt meg Hero is. Félelmetesen erőteljes érzelmek kavarogtak bennem, düh, undor és valami röhejesen vad szeretet, egybemosódva a zavartság, a kétkedés és az izgatottság minden árnyalatával. Azt akartam, hogy Nina most rögtön megtudja, hogy az apja él, hogy akit a fejvesztésig és önpusztításig gyászol, sosem volt halott, végig itt rejtőzött köztünk. Vajon mi történne, ha megtudná? És miért nem tudhatja? Miért kellett ezt tennie egy apának a családjával?
- Ennél nagyobb fájdalmat nem is okozhattál volna nekik -motyogtam elbambulva. Oda sem néztem, de minden porcikám érzékelte, ahogy Robert bá vonásai megfeszülnek. Perifériámból láttam, ahogy oldalra sandít Hero-ra, aki bólintott. Robert Horan pedig mesélni kezdett. Reméltem, hogy ez tényleg most már az igazság, nem pedig valami újabb furfangos kis sztori, amit a hülye hackergyerekkel meg lehet etetni. Eldöntöttem, hogy bármilyen módon is, de leszámolok a LOOP-pal, ha újra eljátsszák a bizalmamat. Szóval kiderült, hogy minden szál összefut, és a képlet nem is olyan bonyolult. Vannak a rosszak és van a LOOP. És így vagy úgy, de minden rosszat összehoz a LOOP bukásának, kiírtásának a közös érdeke. Hogy hol a rossz? Nem csupán az eddig kergetett dublini maffiában, hanem a rendőrség falain belül is. S, hogy tovább piszkosodjon az ügy, a szervezeten belül sem egyeznek mindig a vélemények, főként az anonim főnököm és az ő nagytekintélyű elődei között. Robert őszintén beavatott mindenbe; hogy senki sem tudja, mi történt azon az éjjelen, mielőtt Ninát baleset érte volna, de mivel egyértelmű volt, hogy nem a véletlen volt a ludas, hanem a szándékosan megbuherált fék, begerjedve nyomozásba kezdett. Akkortájt bukkantak fel a maszkot viselő idegenek különböző büntényeknél, és Robert rögtön rájuk gyanakodott. El is kezdett buzgón kutakodni utánuk, kevés sikerrel, de talált valami mást; más gyanús jeleket egykori rendőrkollégáival kapcsolatban. Erős megérzését, miszerint csúnya korrupció van láthatáron, meg is osztotta egyetlen bizalmasával, a ranglétra tetején tisztelgő dandártábornokkal. Csakhogy nem volt elég körültekintő, nem volt elég óvatos a nyomra jutás. Nem is sejtette milyen súlyos dologba nyúlt, hogy beleütötte az orrát a kemény arcok dolgába, s máris túl sokat tud, hogy hallgasson róla, így halálos fenyegetéssel találta szemközt magát, miszerint csúnya árat fog fizetni a családjával együtt. Akkor jött a zseniális terv, a LOOP segített, noha ugyancsak kutyaszorítóba került. Hiszen a rossz vagy a rossz közül kellett választaniuk. Vagy gyáván kihátrálnak a szituból, s végignézik, ahogy az alvilági figurák lemészárolják a Horan famíliát vagy azt teszik, amire felesküdtek, vállalva ezzel, hogy bemocskolják magukat a nagyközönség előtt. Nem volt min agyalni. Így "halt" meg Robert Horan. Mindenkinek fájt, de legalább senkinek sem esett baja. Egyelőre.
Legalább egyel kevesebb ember előtt kell színészkednem. Mi több, Rob sherlocki koponyájának nagy hasznát vették idelent a bázison. Megértettem, hogy egyelőre nem tudhat senki semmit, és különben is; Rob bácsi hivatalosan is halott, talán soha többé nem térhet már vissza a "normális" életébe, hiszen akár börtönbe is kerülhet. De ez a rózsás fejlemény csak akkor következhet be, ha sikerül megtisztítani a várost. Az pedig nem két hét lesz. Ki tudja meddig tart majd a háború? Ki tudja, mire képes a másik oldal? Ki tudja, kiben bízhat? Ki kinek súg be? Tudom én egyáltalán, hogy mire vállalkoztam? Azt tudtam, hogy valamiféle korszak kezdődik, és belebolondultam a gondolatba, hogy Hero még mindig egy homályos foltként derengett a fejemben. Régen ismertem őt, de mégsem tudtam ki lett belőle, hogy mit élt át, hogy jutott idáig, miket tett és látott, hogy miért félnek tőle, hogy mivel érdemelte ki a főkatona szerepét. Eleinte még naivan reméltem, hogy ott van benne az a srác, aki a legjobb barátom volt, de erre már vajmi kevés az esély.
- Szóval most itt fogsz bujkálni? Meddig? -szólaltam meg a monológ végét követő hosszas csend után.
- Csak így lehet biztonságban a családom. Csak ők számítanak.
- Ha így lenne, nem fogtál volna bele életed legveszélyesebb nyomozásába. És tudod az a baj, hogy a lányod, pont olyan vakmerő és szuicid, mint te.
- Istenem, Nina -borult arccal tenyerébe- Fogalmam sincs mi van vele.
- Kissé elment az esze. Szerintem vele tette a legrosszabbat az elvesztésed.
- Beszéltetek? -hajolt közel, s mohó apai aggodalommal fürkészte tekintetemet. Kelletlenül a harcosokra sandítottam.
- Előfordult -feleltem kurtán.
- Hogy van? Mit csinál? -faggatott elhomályosult tekintettel; láttam, hogy majd belegebed félelmeibe.
- Nem ezért vagy itt -figyelmeztetett Georga.
- Nincs jól, Robert, gondolhatod. Hero-t akarja elkapni, mert látta őt, ahogy lepuffant -motyogtam neki kapkodóan.
- Tudom és nem így terveztük, de most már mindegy. Mielőtt megtörtént volna, be akartam avatni Ninát mindenbe, de abba a LOOP nem egyezett bele, túl kockázatosnak tartották. És igazuk is volt, de...
- De az apai ösztöneid csak felülkerekedtek.
- Igen. Végül Ezra szabotált, viszont így Nina is gyilkosnak hiszi.
- Mert az is -jegyeztem meg sötéten, majd feltűnt, hogy az említett távozik a teremből.
- Képes leszel hallgatni rólam? Beszámoltak egyről s másról, hogy te és a lányom... furcsa kapcsolatba keveredtetek.
- Furcsa a kapcsolatunk, valóban, de egyre jobban hazudok. Nina rájött, hogy a LOOP-hoz tartozok, de teljesen sötétben tapogatózik. Hallgatni fogok, mit a sír.
- A legjobb lenne, ha egyelőre tényleg elkerülnéd őt -szólt közbe Georga- Ő a te gyengepontod, ez kétségtelen.
- Gyenge pont? Nevetséges. Ha esetleg ti sem cseszegetnétek ezzel örökké, nekem is könnyebb lenne.
- Jó. Ha elárulod magad, ha hagyod magad elcsábítani, ha kiborul a bili, az egész szeretett Horan-klán élete szárad a lelkeden. Ilyen egyszerű -közölte Art angyali vigyorral, miközben egy pillangókéssel zsonglőrködött.
- Mondd csak, te találkoztál már a góréval? -fordultam vissza Rob fele, mintha csak elsiklott volna a fülem mellett az iménti.
- Nem, hiszen én itt egy menekült vagyok, féligmeddig rab. A kékszeművel tartom a kapcsolatot, ő jön híreket hozni nekem. Bárki is ő, bármennyi bűntett is köthető hozzá, sokkal tartozom neki.
- Hero? Veled bratyizik? -képedtem el.
- Szoktunk beszélgetni. Miért vagy ennyire ellenséges vele?
- Én vele? Mókás. Hosszú történet, majd máskor. Mindenesetre örülök, hogy élsz -sóhajtottam- Te jó ég, szinte csak most fogom fel! -rúgtam ki magam alól a széket, és odaszaladtam hozzá, hogy megöleljem - Robert bá, élsz! Minden meg fog oldódni, a jó oldalon harcolunk!
Kissé meghatódott az öreg is, ahogy összeborultunk. Benne legalább tényleg megbízok.
- Hogy ezek milyen érzelgősek -nyögött fel Arthur, majd egy lesajnáló fejcsóválással távozott.
- Ideje indulni -lökte el a faltól magát Georga is, s felém tartotta karját, mintha csak lejárt volna a látogatási időm. Jelentőségteljes tekintetet cserélve búcsúztunk Robert bával, majd ripszropsz egy erős kéz markolt nyakon és lódított ki az ajtón.
- Túl sokat jár a szád, ez a te bajod! -mordult rám maszkja mögül, miközben a két macskavágású fekete szempár magához láncolt.
- Nem, az a bajom, hogy nem kezeltek csapattagként -fontam össze karjaim sértetten.
- Ez nem valami hülye suli-projekt, nem az év végi ötöst a tét. A saját szarságod miatt kerültél ide, nincs kihátrálás. Tedd, ami a dolgod, és ne próbálj meg akadékoskodni, mert azt itt senki nem csípi.
Szigorú szavait tettekkel is nyomatékosította; kedvesen nekipasszírozott a falnak. Taktikát váltani kényszerültem.
- Georga? -vettem elő bociszemeimet.
- Mi van? -kérdezett vissza hangsúlyom hallatán zavartan.
- Én csak azt szeretném, ha bebizonyíthatnám nektek, hogy ide való vagyok, hogy bízhattok bennem.
Színészi vénámban forr a vér, ez kétségtelen, hiszen az érzelmeket megtagadó amazon is kissé megszelídült a Cristoph-féle műbánattól.
- Nagyon helyes -bólintott, majd összerezzentem egy autóriasztóhoz hasonlító sziréna hangjára, mely a féregjárat túlsó feléről jött - Jól van, egye fene -forgatta meg szemeit, majd csuklójára pillantott- Itt a nagy alkalom, hogy bizonyíts, fürti. A főnök vakon bízik benned, és nem éppen szívbajos. Hatalmas feladatot szánt neked.
- Ez komoly? Pompás!
- Most még ezt mondod.
- Miért? Mit kell csinálnom?
- Azzal ráérünk. Az előbb is megcsillogtatott színjátékodra lesz szükség, de ajánlom, hogy ragadd tökön magad, mert az iménti picsogáson csukon szemmel is átláttam volna. Ráadásul most a szöszidet kell jól megmanipulálni.
- Mi va'? Az előbb még azzal jöttél, hogy kerüljem el messze, pláne így, hogy most már tudom a nagy bűvésztrükköt is. Georga, mindent félretéve, ez azért elég erős, nem? Brahiból megölni valaki apját. Oké, hogy az egész egy zseniálisan kivitelezett szemfényvesztés, de annak a lánynak és a családjának a szenvedése nagyon is valós. Olyannyira, hogy... ezt nem tudom, képes vagyok-e megcsinálni. Segíteni akarok, de ez sok, és talán igen, ez a szitu a gyengepontom. Köszönöm a lehetőséget, jólesik a megelőlegezett bizalom, de a főnökötöknek elment az esze, ha ezt pont rám akarja bízni. Esetleg valami más, amiben hasznos lehetek?
- Még mindig nem tanultad meg, hogy mi nem válogatunk a melók között. Csak te vagy a csajjal olyan viszonyba, hogy megtudhass tőle bármit is. 15 perc múlva kilépek a Deja Vu nevű butik ajtaján, ott fogsz várni a kocsidban. Este 6-ra oda is érünk Galwaybe.
- Galway? Nina ott van? Várj, miért az én kocsimmal? -soroltam az egymás után eszembe ötlő kérdéseket- És hol van az az üzlet egyáltalán?
- A GPS-ről hallottál már kockafej? -szólt hátra válla felett, majd huss, el is tűnt a fotocellás páncélajtó mögött. Nem volt idő a kérdőjelek rendezgetésére, siettem a belvárosi parkolóházban hagyott Volvómhoz.
- Hidd el, csak ez volt az egyetlen út.
- Mindig van más út -vágtam rá ellenségesen, mert akkor még fel sem fogtam, hogy mégsem halt meg.
- Semmit nem tudsz, úgyhogy befoghatnád -szólalt meg Hero is. Félelmetesen erőteljes érzelmek kavarogtak bennem, düh, undor és valami röhejesen vad szeretet, egybemosódva a zavartság, a kétkedés és az izgatottság minden árnyalatával. Azt akartam, hogy Nina most rögtön megtudja, hogy az apja él, hogy akit a fejvesztésig és önpusztításig gyászol, sosem volt halott, végig itt rejtőzött köztünk. Vajon mi történne, ha megtudná? És miért nem tudhatja? Miért kellett ezt tennie egy apának a családjával?
- Ennél nagyobb fájdalmat nem is okozhattál volna nekik -motyogtam elbambulva. Oda sem néztem, de minden porcikám érzékelte, ahogy Robert bá vonásai megfeszülnek. Perifériámból láttam, ahogy oldalra sandít Hero-ra, aki bólintott. Robert Horan pedig mesélni kezdett. Reméltem, hogy ez tényleg most már az igazság, nem pedig valami újabb furfangos kis sztori, amit a hülye hackergyerekkel meg lehet etetni. Eldöntöttem, hogy bármilyen módon is, de leszámolok a LOOP-pal, ha újra eljátsszák a bizalmamat. Szóval kiderült, hogy minden szál összefut, és a képlet nem is olyan bonyolult. Vannak a rosszak és van a LOOP. És így vagy úgy, de minden rosszat összehoz a LOOP bukásának, kiírtásának a közös érdeke. Hogy hol a rossz? Nem csupán az eddig kergetett dublini maffiában, hanem a rendőrség falain belül is. S, hogy tovább piszkosodjon az ügy, a szervezeten belül sem egyeznek mindig a vélemények, főként az anonim főnököm és az ő nagytekintélyű elődei között. Robert őszintén beavatott mindenbe; hogy senki sem tudja, mi történt azon az éjjelen, mielőtt Ninát baleset érte volna, de mivel egyértelmű volt, hogy nem a véletlen volt a ludas, hanem a szándékosan megbuherált fék, begerjedve nyomozásba kezdett. Akkortájt bukkantak fel a maszkot viselő idegenek különböző büntényeknél, és Robert rögtön rájuk gyanakodott. El is kezdett buzgón kutakodni utánuk, kevés sikerrel, de talált valami mást; más gyanús jeleket egykori rendőrkollégáival kapcsolatban. Erős megérzését, miszerint csúnya korrupció van láthatáron, meg is osztotta egyetlen bizalmasával, a ranglétra tetején tisztelgő dandártábornokkal. Csakhogy nem volt elég körültekintő, nem volt elég óvatos a nyomra jutás. Nem is sejtette milyen súlyos dologba nyúlt, hogy beleütötte az orrát a kemény arcok dolgába, s máris túl sokat tud, hogy hallgasson róla, így halálos fenyegetéssel találta szemközt magát, miszerint csúnya árat fog fizetni a családjával együtt. Akkor jött a zseniális terv, a LOOP segített, noha ugyancsak kutyaszorítóba került. Hiszen a rossz vagy a rossz közül kellett választaniuk. Vagy gyáván kihátrálnak a szituból, s végignézik, ahogy az alvilági figurák lemészárolják a Horan famíliát vagy azt teszik, amire felesküdtek, vállalva ezzel, hogy bemocskolják magukat a nagyközönség előtt. Nem volt min agyalni. Így "halt" meg Robert Horan. Mindenkinek fájt, de legalább senkinek sem esett baja. Egyelőre.
Legalább egyel kevesebb ember előtt kell színészkednem. Mi több, Rob sherlocki koponyájának nagy hasznát vették idelent a bázison. Megértettem, hogy egyelőre nem tudhat senki semmit, és különben is; Rob bácsi hivatalosan is halott, talán soha többé nem térhet már vissza a "normális" életébe, hiszen akár börtönbe is kerülhet. De ez a rózsás fejlemény csak akkor következhet be, ha sikerül megtisztítani a várost. Az pedig nem két hét lesz. Ki tudja meddig tart majd a háború? Ki tudja, mire képes a másik oldal? Ki tudja, kiben bízhat? Ki kinek súg be? Tudom én egyáltalán, hogy mire vállalkoztam? Azt tudtam, hogy valamiféle korszak kezdődik, és belebolondultam a gondolatba, hogy Hero még mindig egy homályos foltként derengett a fejemben. Régen ismertem őt, de mégsem tudtam ki lett belőle, hogy mit élt át, hogy jutott idáig, miket tett és látott, hogy miért félnek tőle, hogy mivel érdemelte ki a főkatona szerepét. Eleinte még naivan reméltem, hogy ott van benne az a srác, aki a legjobb barátom volt, de erre már vajmi kevés az esély.
- Szóval most itt fogsz bujkálni? Meddig? -szólaltam meg a monológ végét követő hosszas csend után.
- Csak így lehet biztonságban a családom. Csak ők számítanak.
- Ha így lenne, nem fogtál volna bele életed legveszélyesebb nyomozásába. És tudod az a baj, hogy a lányod, pont olyan vakmerő és szuicid, mint te.
- Istenem, Nina -borult arccal tenyerébe- Fogalmam sincs mi van vele.
- Kissé elment az esze. Szerintem vele tette a legrosszabbat az elvesztésed.
- Beszéltetek? -hajolt közel, s mohó apai aggodalommal fürkészte tekintetemet. Kelletlenül a harcosokra sandítottam.
- Előfordult -feleltem kurtán.
- Hogy van? Mit csinál? -faggatott elhomályosult tekintettel; láttam, hogy majd belegebed félelmeibe.
- Nem ezért vagy itt -figyelmeztetett Georga.
- Nincs jól, Robert, gondolhatod. Hero-t akarja elkapni, mert látta őt, ahogy lepuffant -motyogtam neki kapkodóan.
- Tudom és nem így terveztük, de most már mindegy. Mielőtt megtörtént volna, be akartam avatni Ninát mindenbe, de abba a LOOP nem egyezett bele, túl kockázatosnak tartották. És igazuk is volt, de...
- De az apai ösztöneid csak felülkerekedtek.
- Igen. Végül Ezra szabotált, viszont így Nina is gyilkosnak hiszi.
- Mert az is -jegyeztem meg sötéten, majd feltűnt, hogy az említett távozik a teremből.
- Képes leszel hallgatni rólam? Beszámoltak egyről s másról, hogy te és a lányom... furcsa kapcsolatba keveredtetek.
- Furcsa a kapcsolatunk, valóban, de egyre jobban hazudok. Nina rájött, hogy a LOOP-hoz tartozok, de teljesen sötétben tapogatózik. Hallgatni fogok, mit a sír.
- A legjobb lenne, ha egyelőre tényleg elkerülnéd őt -szólt közbe Georga- Ő a te gyengepontod, ez kétségtelen.
- Gyenge pont? Nevetséges. Ha esetleg ti sem cseszegetnétek ezzel örökké, nekem is könnyebb lenne.
- Jó. Ha elárulod magad, ha hagyod magad elcsábítani, ha kiborul a bili, az egész szeretett Horan-klán élete szárad a lelkeden. Ilyen egyszerű -közölte Art angyali vigyorral, miközben egy pillangókéssel zsonglőrködött.
- Mondd csak, te találkoztál már a góréval? -fordultam vissza Rob fele, mintha csak elsiklott volna a fülem mellett az iménti.
- Nem, hiszen én itt egy menekült vagyok, féligmeddig rab. A kékszeművel tartom a kapcsolatot, ő jön híreket hozni nekem. Bárki is ő, bármennyi bűntett is köthető hozzá, sokkal tartozom neki.
- Hero? Veled bratyizik? -képedtem el.
- Szoktunk beszélgetni. Miért vagy ennyire ellenséges vele?
- Én vele? Mókás. Hosszú történet, majd máskor. Mindenesetre örülök, hogy élsz -sóhajtottam- Te jó ég, szinte csak most fogom fel! -rúgtam ki magam alól a széket, és odaszaladtam hozzá, hogy megöleljem - Robert bá, élsz! Minden meg fog oldódni, a jó oldalon harcolunk!
Kissé meghatódott az öreg is, ahogy összeborultunk. Benne legalább tényleg megbízok.
- Hogy ezek milyen érzelgősek -nyögött fel Arthur, majd egy lesajnáló fejcsóválással távozott.
- Ideje indulni -lökte el a faltól magát Georga is, s felém tartotta karját, mintha csak lejárt volna a látogatási időm. Jelentőségteljes tekintetet cserélve búcsúztunk Robert bával, majd ripszropsz egy erős kéz markolt nyakon és lódított ki az ajtón.
- Túl sokat jár a szád, ez a te bajod! -mordult rám maszkja mögül, miközben a két macskavágású fekete szempár magához láncolt.
- Nem, az a bajom, hogy nem kezeltek csapattagként -fontam össze karjaim sértetten.
- Ez nem valami hülye suli-projekt, nem az év végi ötöst a tét. A saját szarságod miatt kerültél ide, nincs kihátrálás. Tedd, ami a dolgod, és ne próbálj meg akadékoskodni, mert azt itt senki nem csípi.
Szigorú szavait tettekkel is nyomatékosította; kedvesen nekipasszírozott a falnak. Taktikát váltani kényszerültem.
- Georga? -vettem elő bociszemeimet.
- Mi van? -kérdezett vissza hangsúlyom hallatán zavartan.
- Én csak azt szeretném, ha bebizonyíthatnám nektek, hogy ide való vagyok, hogy bízhattok bennem.
Színészi vénámban forr a vér, ez kétségtelen, hiszen az érzelmeket megtagadó amazon is kissé megszelídült a Cristoph-féle műbánattól.
- Nagyon helyes -bólintott, majd összerezzentem egy autóriasztóhoz hasonlító sziréna hangjára, mely a féregjárat túlsó feléről jött - Jól van, egye fene -forgatta meg szemeit, majd csuklójára pillantott- Itt a nagy alkalom, hogy bizonyíts, fürti. A főnök vakon bízik benned, és nem éppen szívbajos. Hatalmas feladatot szánt neked.
- Ez komoly? Pompás!
- Most még ezt mondod.
- Miért? Mit kell csinálnom?
- Azzal ráérünk. Az előbb is megcsillogtatott színjátékodra lesz szükség, de ajánlom, hogy ragadd tökön magad, mert az iménti picsogáson csukon szemmel is átláttam volna. Ráadásul most a szöszidet kell jól megmanipulálni.
- Mi va'? Az előbb még azzal jöttél, hogy kerüljem el messze, pláne így, hogy most már tudom a nagy bűvésztrükköt is. Georga, mindent félretéve, ez azért elég erős, nem? Brahiból megölni valaki apját. Oké, hogy az egész egy zseniálisan kivitelezett szemfényvesztés, de annak a lánynak és a családjának a szenvedése nagyon is valós. Olyannyira, hogy... ezt nem tudom, képes vagyok-e megcsinálni. Segíteni akarok, de ez sok, és talán igen, ez a szitu a gyengepontom. Köszönöm a lehetőséget, jólesik a megelőlegezett bizalom, de a főnökötöknek elment az esze, ha ezt pont rám akarja bízni. Esetleg valami más, amiben hasznos lehetek?
- Még mindig nem tanultad meg, hogy mi nem válogatunk a melók között. Csak te vagy a csajjal olyan viszonyba, hogy megtudhass tőle bármit is. 15 perc múlva kilépek a Deja Vu nevű butik ajtaján, ott fogsz várni a kocsidban. Este 6-ra oda is érünk Galwaybe.
- Galway? Nina ott van? Várj, miért az én kocsimmal? -soroltam az egymás után eszembe ötlő kérdéseket- És hol van az az üzlet egyáltalán?
- A GPS-ről hallottál már kockafej? -szólt hátra válla felett, majd huss, el is tűnt a fotocellás páncélajtó mögött. Nem volt idő a kérdőjelek rendezgetésére, siettem a belvárosi parkolóházban hagyott Volvómhoz.
