"Volt egy álmom, s amikor felébredtem, még mindig benne voltál."
Fecnikre cincált idegekkel bámultam a folyó sötét sodrásába. Miután Cesar beleszólt a telefonba, simogatóan búgó hangjára egy csipetnyit mérséklődött a pulzusom. Ő meg persze rögtön kiérezte esetlen makogásomból, hogy valami nincs rendjén, ezért megkért, hogy maradjak ott, ahol vagyok, értem jön, ha már úgyis úton van. Mindenáron ki akartam üríteni a fejemet, amelyben egy valóságos csatajelenet zajlott, de bármerre is tereltem gondolataimat, mindenütt zaklatottság fogadott; eszembe jutott az öcsém is, s zsibbadt kezeim tovább lilultak a korlátot szorítva. Aztán végre megjelent a híd díszfényében az egyre növekvő sziluett, s vele érkezett az öltöny, nyakkendő, fényesre polírozott bőrcipő és az üdítő aftershave illat.
- Mi újság? -állt meg tisztes távolságban, zsebre dugott kezekkel, azt játszva, mintha csak épp erre járt volna.
- Fergeteges egy este volt -húztam savanyú vigyorra a szám, miközben felé fordultam, hogy láthassa megtépázott gúnyámat - Balszerencsém volt -emeltem fel kezemet, mielőtt az elképedt arcú gentleman bármit is kérdezhetett volna.
- Itt parkoltam a tilos a parkolás táblánál -bökött hüvelykujjával a háta mögé- Induljunk?
Diszkréciója mindig is csodával határos volt. Gyors emberkiismerési-képessége nem különben.
- Mehetünk. Közben beszélgessünk! -kértem nyavalygós kislányként. Előrement, a éjfekete Lexusnál bevárt, s rutinból kinyitotta nekem az ajtót. Szépen megfontoltan ő is becsusszant a kormány mögé, sokáig tett-vett a műszerfalon, üléstámlát, visszapillantót, légkondit állítgatott. - Jól ülsz? -kérdezte- Szólj, ha túl sok levegő megy rád! Akarsz rádiót?
A sok kérdés közül egyre sem reagáltam, csak várakozóan néztem őt. Naná, hogy értette a kódot.
- Hallgatlak -búgta higgadt brit akcentussal.
- Először is adhatnál valami tanácsot, vagy bármit, ami bizakodni enged Niallal kapcsolatban. Az öcsém ugyanis rákattant a nyugibogyókra, persze erről mindenkinek, még a dokijának is hazudott.
- A mindenit! És mi van most vele? -meredt rám lepetten, majd elkomorulva menetirányba fordította fejét, miközben lágyan és teljesen észrevétlenül elindult alattunk a luxuskocsi.
- Ó, hát vele minden a legnagyobb rendben. Édesen játssza, hogy az élet nagyszerű, kék az ég és zöld a fű -ahogy erre gondoltam megtelt a mellkasom környéke negatív érzésekkel az öcsémmel kapcsolatban.
- Ha mindenkit meg akart téveszteni, te hogy jöttél rá?
- Liamhez fordult gyógyszerügyben. Csúnyán visszaélt a kis vajszívű barátságával. Ő vallotta be hosszas titkolózás után.
- Most akkor rá is dühös vagy, igaz?
- Még szép! Jó, részben megértem, miért dőlt be és falazott neki, de ez még nem változtat a tényen, hogy kihagyott ebből a kicsit sem komolytalan ügyből.
- Pedig Dr. Kettsberg az egyik legjobb.
- Dr. Belédlátok volt a legjobb.
- Ki?
- Senki. Hogy mondjam el anyának? Mert el kell neki mondanom.
- Meg sem fordult a fejedben, hogy először megbeszéld Niallel?
- Nem akarok vele megbeszélni már semmit. Elegem van belőle.
- Nina, ne legyél igazságtalan. Niall nem akart rosszat, útvesztőbe került, segítségre van szüksége.
- Hogy segítsen rajta bárki is, ha nem engedi?
- Nem biztos, hogy bárki segítsége kell neki -pillantott rám jelentőségteljesen.
- Hogy az enyém? Fütyül rám.
- Mi van veletek? Úgy tudtam különlegesen erős a kötelék köztetek.
- Valamikor az volt, vagy nem. Ha az lett volna, most nem tartanánk itt. Felpofoznám magam, amiért ezt mondom, de belefáradtam abba, hogy próbálom azt játszani, én vagyok a példamutató nővér. Sosem voltam az. Miért kell akkor úgy csinálnom? Nem zavar egy percig sem, ha önzőnek tűnök, és kegyetlennek, de nem akarok a dadusa lenni. Úgy érzem sodrással szemben evezünk és ha valamikor türelmetlen voltam, hát mostanában nagyon az vagyok.
Cesar elhallgatott, és úgy tűnt, néma marad, ha nem kezdem el nyaggatni.
- Most mi az? Miért nem mondasz semmit? Te is elítélsz, igaz? Nem, te nagyon empatikus vagy, tudom, hogy velem is együtt tudsz érezni -morfondíroztam.
- Egyébként nagyon csinos vagy, jól áll ez a szín, de nem egy black and white party-n voltál?
- De. Cesar! Ez valamiféle trükkös módszer?
- Csak gondolkozom. Mi esett rosszul az öcséd viselkedésében? -kérdésére meglódult a szívem, s elszorult torokkal bámultam ki az ablakon. A bőrfeszes miniruhába préselt, besütött loknijú, tűsarkakon pipiskedő lánycsapatot figyeltem, akik nevetgélve, kacsázva bicegtek át előttünk a zebrán. Akkor tűnt fel, hogy remegnek a kezeim, de mielőtt eldughattam volna, Cesar észrevette. Biztos voltam benne, hogy sejti már rég, történt valami rendkívüli, de eltökéltem, hogy tovább nyeldesem a titkot, mert semmi pénzért nem akartam még a baj árnyékába sem keverni őt. Épp azon törtem a fejem, hogy válaszoljak-e, és ha igen, hagyjam-e az igazságnak, hogy esetlegesen belém döfjön, amikor egy férfi ugrott ki elénk az útra. Ez már egy partmenti mellékutca volt.
- Vigyázz! -ordítottam fel, miközben egyik kezem a kormány felé kapott, a másikat meg az arcom elé rántottam. Minden izmom egyszerre rándult össze, a szívem megállt, a levegő félúton belém szorult.
Cesar mit sem értve, falfehérre sápadva taposott a fékbe, majd kipattant a kocsiból. Amikor visszaült a volán mögé, úgy feszegette le karjaimat az arcom elől. Valami mély, sötét és magányos helyre száműztem magam.
- Nina! Hé! -rázta meg finoman a vállam, és fogadni mertem volna, hogy legalább egy tucatszor kimondta már a nevem. Olyan volt, mint egy álom, amiből fel akarsz ébredni végre. Képtelen voltam szabadulni a görcsös állapotból. Cesar hallhatóan kifújta a levegőt, leengedte az ablakokat és halkan beszélni kezdett hozzám: - Nina, figyelj rám, jó? Összepontosíts a hangomra! Nincsen semmi baj. Csak hallucináltál, nincs és nem is volt itt senki, egy árva lélek sem. Minden rendben van, itt vagyok melletted. Nézz rám bátran.
Nyugodtsága elképesztően hatásos volt, és legbelül fájt, hogy erre ez a férfihang is képes, nem csak apámé. Éreztem, ahogy felém hajol és lazán átölel. Te jó ég, mikor leszek végre az az erős és rendíthetetlen Nina, aki lenni akarok, akire apa rettentő büszke lenne?! Miért gyengülök el újra és újra? Miért nem tudom kővé változtatni a szívem és megölni vele minden érzésem?
- Ki tette ezt a ruháddal? Bántottak? -kérdezte meg végre, ami kezdettől fogva fúrta az oldalát. Azt akartam, hogy ő is bízzon bennem, ezért be kellett őt avatnom, de a valóság enyhébb verziójával igyekeztem lezárni a témát.
- Csak rossz környékre keveredtem, de szerencsére volt ott egy pasas, aki megvédett -motyogtam lassan felemelve fejem. Cesar gyanakodva méregetett, tudta, hogy elbagatellizálom, bármi is történt, de nem firtatta tovább, mert tapintatos volt és nagyon jól ráérzett, hogyan kell velem bánni.
- Elindulok, rendben?
- Sajnálom, hogy megijesztettelek -bólintottam a kérdésre, majd kikönyököltem az ablakon. Üdítő huzat csapott az arcomba, segített észhez térnem az előbbiből. Enyhe pánikot keltett bennem a gondolat, milyen élethű és valószerű volt az a férfi az úton. Cesar közben Harlandék reality showba illő mindennapjairól kezdett el mesélni, puszta nyugtatásként, figyelemelterelésként. Bár azt hiszem semmi jelét nem adtam, mégis nagyra értékeltem a gesztust. Hangosan kellett, hogy gondolkodjak:
- Áruld el a titkod! Hogy csinálod? Mindig olyan kiegyensúlyozottnak és gondtalannak mutatod magad.
- Egyszerű, mert az is vagyok.
- Az lehetetlen. Fogadni mernék, hogy rád sem ismernék, amikor épp kiengeded a fáradt gőzt. Bár senki sem gondol bele, de a te munkád talán a legmegterhelőbb. Te vagy Harlandéknál a titkok kamrája, a Jolly Joker, mindenki tetszőleges családtagja. S, ha már itt tartunk, megkérdezem, ha illik, ha nem; mi van a te életeddel, a családoddal?
- Hogy kanyarodtunk most el hozzám egyáltalán? -húzta száját féloldalas vigyorra.
- Nem tudom, a te kezedben a kormány -vontam fel vállam szórakozottan. Egyértelmű volt, hogy Cesar nem akar magáról beszélni, megőrizve a rejtélyes pasas imázsát. Lelassítottunk Sandycove partmenti házainál, lágyan siklottunk előre, mintha csak egy hajó fedélzetén ülnénk, majd a 32-es házszámnál lefékeztünk. Végre itthon, ideje, hogy a mai napnak vége legyen -gondoltam, de akkor feltűnt, hogy Cesar aggodalmasan vizslat valamit kint a sötétben.
- Várj csak! -kapott kezem után, mielőtt kiszállhattam volna- Ott van valaki az ajtótok előtt.
Kijelentésére aznap sokadjára hordtam ki lábon a szívrohamot, tátva maradt szájjal kaptam a helyes irányba a fejem. Hála a jó égnek felismertem a nem ellenséges céllal érkezett fizimiskáját.
- Csak Liam az -sóhajtottam fel, s tarkóm a párnázott támlának vetettem.
- Biztos minden rendben?
- Tuti. Hálás vagyok neked mindenért és bocs, hogy nem vagyok százas.
- Nem értem, miért akarnál az lenni, de ha úgy jobb, mostantól úgy foglak hívni, hogy százas -mosolyodott el a maga szolid módján, miközben ujjai zongoráztak a kormánykeréken.
- Nagyszerű ember vagy -szaladt ki számon, ahogy az jutott eszembe, talán ő az új Dr. Belédlátok. Nem emlékszem, hogyan és mikor lettünk ilyen jóba.
- Elég már, nem állna jól az arcpír! -csóválta fejét- Vigyázz magadra, jó? -kérte atyáskodva, jelentőséggel telten, kissé kutakodóan nézve szemembe.
- Jó éjszakát, Cesar! -csaptam be a kocsiajtót. Kicsit álltam még a kovácsoltvas kapunk előtt, megvártam amíg eltűnik az utca végén a Lexus. Csigatempóban lépkedtem végig a térkövezett felhajtón, miközben előre sajnáltam Liamet, aki büntetésben lévő kisfiúként ücsörgött a lépcső alján. Kicsit sem esett meg rajta a szívem; ha már a társaságomat kereste, most meg is fogja kapni, de úgy istenigazából. Ahogy egész közel értem hozzá, láttam, hogy feszülten tornáztatja ujjait.
- Ha már a kapun bemásztál, a bejáratot miért nem törted fel? -kérdeztem a legundokabb stílusomban.
- Otthon hagytam a szerszámosládámat. És nem másztam be. Nyitva volt a kiskapu.
Igyekeztem titokban tartani hirtelen jött paranoiámat, a nyakamat tettem volna rá, hogy bezártam.
- Nem szeretném, hogy itt legyél -vetettem oda, miközben előtúrtam a kulcsaimat a bőrdzsekim zsebéből.
- Hol voltál eddig? Történt valami.
- Naná, hogy történt, azért bizsergett az öklöm, amikor megláttalak.
- Nem érdekel meddig fogsz haragudni, vagy elküldeni a fenébe -pattant fel két lábra, elszántan elállva az utamat.
- Ó, sokkal csúnyább helyekre küldenélek!
- Mondd el azonnal, hogy mi történt veled! Furán tartod a csuklódat! Hogy néz ki a ruhád? A földet súrolja. Elszakadt? -faggatózott egyre zaklatottabban- Vagy csilliószor próbáltalak hívni. Fogalmad sincs milyen ez belül -bökött mutatóujjával a halántékára.
- Hatalmas? -vontam fel a vállam érdektelenül, tartalmas szürkeállományára célozva.
- Nem! Tele vagyok intuícióval. A rosszullétig idegeltem magam. Szinte biztos voltam benne, hogy bajba kerültél.
- Hagyjál békén -húzódtam el közeledésétől. Magamra sem akartam ismerni.
- Mondj már valamit! Tudom, hogy nem vagy normális és az elefántot mindig bolhává zsugorítod! Szeretlek és azt akarom, hogy minden egyenesbe jöjjön. Itt most már nem is arról van szó, hogy felejtsd el, amit elsumákoltam előled. Hanem arról, hogy megijesztesz, amikor ilyen vagy.
- Akkor hagyjál békén -ismételtem meg nyomatékosabban - De kösz az analízist doki. Nélküled is elég fárasztó nap volt a mai.
Végre odafértem a zárhoz, de mielőtt elfordíthattam volna a kulcsot, megjelent az az átkozott sírógörcs egyre csak felfelé kúszva a torkomban. "Ne!" -súgtam magamnak. Liam szóval tartott fel:
- Cristophon kerestelek, mikor látott utoljára, de ő sem tudott rólad semmit. Az arany maszkodat szorongatta a kezében, mintha ő lenne a herceg abból a Disney meséből, aki a spiné üvegcipője alapján akarja megtalálni a szerelmét. Ahogy kiejtettem a neved a számon, valami fellobbant a szemében. Megpróbáltam kiszedni belőle, mi történt köztetek. A testbeszéde látványos zavartságról árulkodott, mint akinek bűntudata van.
- Liam, fogd be!
- Figyelj, én képtelen vagyok leállni. Örökké ezen gondolkodom. Talán egy időre fel kéne függeszteni ezt a bosszúhadjáratot, hiszen van most egy sokkal fontosabb probléma is.
- Nincs min agyalni már. Széthullott ami még újra sem épült. Ez az én nagy történetem. Körül vagyok véve fantasztikus emberekkel, barátokkal, akiknek így vagy úgy, de számítok, mégsem látok ebben semmi jót. Az a maszkos jogtalanul csak úgy elvette a boldog élet esélyét a családomtól. Nem csak apámat ölte meg, hanem már engem is.
- A rohadt életbe, Nina! -kiabált rám, életében először fék nélküli indulattal.
- Te meg hogy beszélsz? Liam nem akarom, hogy a megoldással bíbelődj. Nem kell a segítséged. A maszkos túlnőtt rajtam és csak ma vettem észre; több már, mint egy gyilkos. Ő minden fájdalom és rossz megtestesítője. Az iránta érzett mélységes gyűlöletet érzem minden más iránt is, ami negatívként ér.
- Az a legnagyobb baj, hogy magadat gyűlölöd a legjobban.
Kijelentése késként hatolt vajszívembe. Nem lehet igaza.
- Miért gyűlölném magam? -kérdeztem értetlenül és lerogytam a lépcsőre- Kérlek ne válaszolj rá! -emeltem fel a kezem időt kérve, majd megadtam magam: - Hallgatlak.
- Szerintem észre sem veszed, hogy átejted saját magadat. Nem arról van szó, hogy a maszkos a te esküdt ellenséged. Nem arról van szó, hogy Niall okol téged apukátok haláláért. Mi elől menekülsz, Nina? -ült le mellém, tekintete magához bilincselte az enyémet.
- Mi...? Ezt nem értem.
- Sajnálom, de megmondom, még ha fájni is fog. Saját magad elől menekülsz. Te vagy a saját ellenséged, az, aki magát okolja minden rosszért. Nem kell ezt csinálnod; nem várja tőled senki, hogy bosszút állj, hogy igazságot szolgáltass, hogy bizonyíts, hogy erős maradj. Azt hiszed áldozat vagy, pedig te dönthetsz. Ne legyél vak, fogadd el a feléd nyúló segítő kezeket. Tévedsz, ha azt hiszed, ölbe tett kézzel végignézem, ahogy a bűntudat szétcincál.
- És te azt gondolod, hogy a hegyi beszéd visszarángat a földre?
- Nem tudom, mert megint csukott könyvesdit játszol.
- Jobb, ha ennek a könyvnek csak a borítóját látod. Garantálom, hogy már a tartalomjegyzéknél dobnál egy hátast.
- Bármilyen meglepő is, de állok elébe, ezért jöttem.
- Jó, akkor tudd meg, hogy meg akartak erőszakolni, de jött a fekete nindzsa és megölte azt az embert én pedig testközelből végignéztem. Aztán rálőttem, de minek. Most már ezer százalék, hogy Cris a banda tagja, az a Cris, akit nemrég megcsókoltam. Az egész esti banzáj előtt még Karlson kitette a szűrömet a rendőrségtől, nincs több kiképzés, se próbaidő, se Cora. És akkor a végén már nem is említem, hogy a legjobb barátom eltitkolta előlem, hogy az öcsém gyógyszerfüggő lett.
- Egészen biztosan nem hagytál ki semmit? -temette arcát tenyerébe.
- Dehogynem! Egyre többet hallucinálok. Például az álarcosbál helyszínén az egyik vendég arca egy pillanatra apámé volt. Most hazafele pedig a meggyilkolt férfi ugrott ki a kocsi elé. Félelmetes, amikor a valóság is illúzióvá válik. Készítheted a kényszerzubbonyt.
Liam egy jó darabig néma hallgatásba burkolózott, feltehetőleg emésztette az információkat és próbált nem sokkot kapni. Kiürített gondolatokkal vártam, forgattam a kulcskarikát az mutatóujjamon, majd egyszer csak vett egy mély levegőt és megköszörülte a torkát.
- Teljesen logikus magyarázata van a hallucinációidnak. A hosszú idejű kóma részleges amnéziával járt, a hézagos valóságot pedig az agyad téves percepciókkal és hallucinációkkal igyekszik megtölteni. Ez nem elmezavar, neurológiai értelemben teljesen normális vagy.
Erre felnevettem, félig a vidámságtól, félig kínomban. Szóval bizonyos értelemben még engem is normálisnak lehet nevezni.
- Kösz, agyaska -dőltem vállának.
- És mi lett a holttesttel? -kérdezte bizonytalanul.
- Használd a fantáziádat! Az életünk egy krimisorozat.
- Eltüntette? De hogy?
- Viperaorrú sportautóval, a másik maszkos srác asszisztálásával.
- Tudom furán hangzik, de akárhogy is nézzük, megmentett.
- Igen, egy embert megmentett, de milyen áron, ha egy másikat közben szemrebbenés nélkül kinyírt?
- Nem, ez akkor sem áll össze. Te magad mondtad, hogy Cristoph nem lenne képes ilyesmikben segédkezni.
- Pedig azt teszi, ez egészen biztos. Szerintem zsarolják. És biztos nem azzal, hogy elveszik tőle a kedvenc kütyüjeit. Inkább a családjával. Vagy csak egy valakivel, aki nagyon fontos számára.
- Ismersz ilyet? Úgy nézel rám, mint akinek bombabiztos tippje támadt.
- Nem látod?! A fejem felett!? A villanykörte felragyogott! Nem tudom meséltem-e neked, amikor az ikrek buliján Cris részegen elszólta magát. A legjobb barátja, akit halottnak hitt, mégis él.
- Te jó szagú... oké, kezdek besokallni -pattant fel ültéből, és nyugtalan sétálgatásba kezdett előttem.
- Ki fogjuk deríteni, mi a franc folyik itt. Csak azt kell megtudnunk, ki volt Mr. Kockafej oly imádott bratyója. LÁtnod kellett volna az arcát, amikor róla beszélt. Viszont úgy kell csinálnunk, hogy senki nem sejthet semmit, minthogy már senkiben sem bízhatunk.
- Nina, lassíts! Aggaszt, ahogy lelkesedni látlak. Félek. Mi van, ha túl vakmerőek vagyunk és...
- És?
- Hidd el, hogy mindig van rosszabb.
- Nem hinném.
- Kössünk kompromisszumot, hm? Kiderítem neked ki Cris élőholt barátja, te pedig kicsit meghúzod a gyeplőt, és csak óvatosan, apránként haladunk tovább.
- Tudom miért mondod ezt, hogy mire megy ki a játék. Niall.
- Igen, Niall, és anyukád. Újjáépíthetitek a családi vállalkozást és az életeteket.
- Aha -sütöttem le a szemem, és erőszakkal magamban tartottam a véleményemet erről. Liam egyetlen szava sem érintett szíven.
- Hé, Horan! -hajolt le hozzám és két kezébe fogta az arcom- Ígérd meg!
- Ígérem -vetettem oda undorodva.
_________________________________________________________
A fáradhatatlan Rookie-nak még bulizhatnéka volt, ezért ott maradt a kemény mag tagjaként a mulatság végéig. Az ikertestvére bőrébe bújt Felix furcsa, vegyes érzelmekkel telve ért haza, s bár álszerepét jólesően rázta le magáról, az este emlékei élénken kavarogtak szeme előtt. Alighogy belépett az ajtón, a szokatlanul trehány öltözékű Alex ugrott a karjaiba. Egy egyszerű fehér pólót viselt meg szürke melegítőnadrágot, s mindkettőt végig halvány rózsaszín foltok mintázták.
- Na mi volt, mi volt? Megegyeztünk. Felhívsz, hogy minden sínen van! Lerágtam a körmeimet, oda a szép manikűröm! -tolta kézfejét testvére arcába. Felix látványosan hátratántorodott.
- Nem hinném, hogy túl stresszes estéd volt. Bűzlesz a füsttől és piától -legyezett kezével orra előtt- Mi ez a pólódon?
- Rozé -rántotta meg a vállát- A csaj ottmaradt?
- Igen.
- Gondoltam -vágta rá, s mintha gondolatai egészen máshol járnának, irritáló közelségből, megrögzötten fürkészte testvére arcát.
- Bekattantál?
- Csak lecsekollak. Beszkennelem az arcodat.
- Mire vagy kíváncsi?
- Mi történt köztetek? Mintha jobban csillogna a szemed a szokásosnál.
- Na kopj le! Majd ha kiszállt a fejedből a borgőz, megtárgyaljuk. Méghogy az én szemem csillog! Addig is vésd az eszedbe; ez volt az utolsó alkalom, hogy belerángattál ilyesmibe. Tudom, én is poénnak fogtam fel az elején, de ez nem játék. Brook most teljes tévhitben él. Azt hiszi tudsz jófej és figyelmes is lenni.
- Öregem, majd hiszem, ha látom! Elkábított ez a kis borocska, lefekszem, de holnap kivallatlak -bökött felé mutatóujjal.
- Álmodj meséseket kisherceg -bokszolta vállon, mire válaszként Alex csatakiálltáshoz hasonló zsivajjal karolt nyakába és csókolta arcon, Felix hiába is próbálta hárítani.
- De nagy a lamúr öcsikéim! -csoszogott be a képbe Cris, egy bögre tejjel a kezében, egy szál alsónadrágban.
- Te mikor értél haza? -kérdezte Felix riadtan, közben Alexnek már hűlt helye volt, nyugdíjas tempóban feltáncikált az emeletre.
- Nyugi, tudok titkot tartani. Azt hiszed nem vettem le elsőre, hogy melyik tesómmal beszélek? Amúgy mellékesen megjegyzem, kafán áll Alexa szépfiú stílusa.
- Tényleg tudtad végig? De azért jól játszottam?
- Jó politikus lennél, ha leszel. Egészen meggyőző volt -kacsintott rá, majd elköszönésképp megpaskolta a hátát, ahogy elhaladt mellette.
- Mint ahogy a csókotok is Ninával -vágott vissza rögtön, mert úgy érezte védekeznie kell.
- Ja az?! Az is csak színház volt, de bízd a nagyokra! -fordult vissza tüntetőleg érdektelenül.
- Jól mutattatok együtt -helyeselt elvigyorodva, mert tudta, hogy bátyja éppúgy hárítja a nőügybeli témákat, mint jómaga szokta.
- Jó éjszakát, Felix! -intett a bögréje fenekébe feledkezve.
A másnap reggel nagyon lassan érkezett el, főleg úgy, hogy Nina negyed óránként felébredt valami belső vészjelző hatására, s ha nem arra, akkor elkezdte a huzat vadul rángatni a függönyöket, s olyan vérfagyasztó hangokra rezzent fel félálmából, mint a bejárati ajtó nyílása, a mobilja indokolatlan és leállíthatatlan csipogása, vagy a tetőről jövő halk kis dübörgés. Aznap éjjel valami egészen szokatlan és nyomasztó kezdődött.
De Nina nem és nem akarta hagyni magát megfélemlíteni. A kapu zárjának feltörése, a megnyitva hagyott csap és a hálószobájának kissé újrarendezése nem rázta meg. A magától csatornát váltó tévé már elindította paranoid fantáziáját. Nina sokkal nyugodtabb lett volna, ha tudja, hogy paranormális jelenségekről van szó, nem pedig a gyilkos alakulat üzeneteiről. Kezdte megbánni, hogy azt mondta Liamnek, nem kell vele maradnia éjszakára. Átvillant az agyán sok minden; áthívja Floydot? Csak egy szavába kerülne. Végül győzött a bátorság és a büszkeség, nem fog segítségért kapkodni.
Abban bízott, hogy a "kedves kis csínyek" valamilyen úton-módon távvezéreltek, és egy feketemaszkos sem lapul a házban. A csúcspont itt jött; amikor elment az áram. Nina hallotta, ahogy elnémul a tévé, pittyen a vészaksira kapcsoló hűtő, kihuny minden felkapcsolt lámpa, tökéletesen egyszerre. Puff. Ez sem volt kevésbé moziszerű, mint a többi, de a hatását kellően elérte, mert Nina elkezdett aggódni. Sosem félt a sötétben, de így, hogy belekényszerítették, más volt a helyzet. Mindez akkor következett be, amikor belépett a szobájába. A villanykapcsolót bármelyik állásba pöccintette, semmi sem változott. Hangosan kezdte venni a levegőt, és aztán sikerült minden nemkívánatos érzését haraggal csitítani. Egy darabig pisztolyát szorongatva meredt a sötétbe, aztán megunta a virrasztást és alvással próbálkozott. Na a reggel sosem jött el.
A kapucsengő vidám dallamaira nyitotta ki szemeit utoljára. Vakító napfény szikrázta körbe a szobát. Hálaégnek, túléltem -ez volt az első gondolata. Az erkélyre kilépve intett a postásnak, hogy máris megy, s amikor a lépcsőn szökdécselt lefelé, csak akkor villant eszébe, hogy egy szál bugyi-melltartóban üdvözölte. Útközben kezébe akadt öccse egyik szennyes felsője, valami zenekaros koncertpóló, azt kapta magára.
- Jó reggelt! -Déli 12 ellenére így köszönt a fehér póló-sötétzöld halásznadrág egyenruhát viselő férfi, aki Nina előbbi alulöltözött kirohanásából és a szeme alatti árkokból is kikövetkeztette, hogy az ágyból ugrasztotta.
- Remélem az öné jobb volt -morogta orra alatt, miközben a fénytől hunyorogva próbálta kinyitni a kiskaput. Akkor jött rá, hogy ismeri a postást.
- Édesanyád? -vett elő egy aranyszegélyű borítékot.
- Vidéken van az öcsémmel. Velem kell beérnie -tárta ki a kaput nagyot ásítva.
- Akkor kérnék egy aláírást ide! -tolta képébe a rajztáblára csíptetett papírost. A szokásos illemi körök után a fickó robogott is tovább kismotorján. Nina kíváncsian forgatta kezében a főkapitányság díszpecsétes, ajánlott küldeményét. Maura Horan nevére szólt, így tudta, hogy nem kellene kinyitnia. Kényelmetlenül téblábolt a konyha és a belőle nyíló nappali között. Egyik kezében egy jó erős jegeskávéval teli bögrét, a másikban a mobilját szorongatta. Miközben fel-alá járkált, meg-megbotlott egy szék lábban, asztal sarokban, ágaskodó cserepesnövényben. Aztán sikerült kilöttyintenie a dupla koffeinadagját, természetesen az előbb érkezett díszborítékra. Szalvétákkal igyekezett felitatni a tócsákat, kevés sikerrel, a papír is jóízűen falta az italt. De legalább kitűnő ürügy adódott a kibontására. "Tiszelt Mrs. Horan" így szólt a kissé csicsás betűtípusú megszólítás, majd ezekkel a sorokkal folytatódott: "hazája büszkeségét kivívó hős", "Dublin jobbá tételéért harcolva", "az ország elismerése jeléül", "a St. Patrick téren megrendezett tisztelgésre", "nevét őrző rézkarcolat avatója" "A fővárosi rendőrkapitányság nevébe meghívjuk Önt és családját, s számítunk megtisztelő jelenlétükre". Az aláírást látva Nina eszelős dühbe gurult; "egykori kolléga és barát, Karlson Borowski főkapitány".
Nina gyomra szabályosan felfordult; undorodva félrelökte a díszlevelet. Közben Floyd másodszorra is megcsörgette a mobilját. Nina torkig volt vele is, unta az időnkénti nyomulásait.
- Hagyjál már Floyd, nem fogod fel, hogy okkal nem veszem fel azt az átokfajzat mobilt?! -dühöngött lenémítva a masinát, majd lecsapta a pultra, de a mozdulat olyan hevesen sikerült, hogy levert egy apró cserépnyi kaktuszt. Vadul beszippantotta a levegőt mérgében és visszafojtott minden trágárságot, ami az eszébe jutott. Újra jelzett a telefonja, ezúttal egy rezgés kísérte ding-dong-ot hallatott, üzenet Floydtól. Mélyet sóhajtott, s közben próbálta vérveszteség nélkül felszedegetni a cserépszilánkokat. Odakint autó motor zajaira, csomagtartó csapódására figyelt fel. Akkor jutott csak az eszébe, hogy alaposan át akarta fésülni a házat az éjszakai horror után, nehogy anyja vagy öccse megsejtsen valamit. Nagyon remélte, hogy ez a fenyegetősdi egyszeri alkalom volt.
Három pár láb lépteit vélte hallani, nem kellett sokáig találgatnia, ki a plusz egy fő.
- Szia! Itthon vagy? Az Niall pólója? -kérdezte feltehetően az anyja, s bár Nina érezte, hogy pont előtte áll, mégsem látta őt, csak egy halvány árnyékot, hangját tompának és torznak hallotta. Helyette viszont a konyha burkolólapjainak illesztései egyértelműen felismerhető számokat rajzoltak ki. Nyolc, öt, tizennyolc, tizenhat. Nem tartott sokáig, Nina rögtön tudta mi ez már megint; újabb hallucináció. De mi értelme ennek?
- Nina! Most meg vagy sértődve? -kérdezte anyja a levegőért kapkodva, és szerencsére nem vette észre a lány furcsa mozdulatlanságát, mert közben lóhalálában pakolászni kezdett, be a hűtőbe, ki a hűtőből, ételhordó dobozkákkal zsonglőrködve - Talán nem volt jó a tegnapi bál? Jó, ha megkukultál, én most nem érek rá harapófogósat játszani. Rohanok be az étterembe, a fiúk reggel óta húzzák az igát, viszek nekik ebédet, meg a nagyi küldött pár finomságot, megtalálod a hűtőben!
- A bál fenomenális volt -nevetett fel eszelősen, de alig hallhatóan.
- Na, ne állj már itt, útban vagy! -suhant el mellette anyja, majd a nagy lendületben mégis csak megtorpant, ahogy a pulton heverő, barna foltos levelet megpillantotta.
- Ez nekem jött, ugye? -nézett lányára számon kérően- Erre tanítottunk? -lengette meg a feltépett borítékot.
- Amnézia, tudod -rántotta meg a vállát, és akkor tűnt fel neki, hogy jól esett gonoszkodnia.
- Kikészítesz -rázta meg a fejét a nő, majd meglátta, hogy kitől is jött- Ja, ez csak az avató meghívója.
- Tudtál róla? De holnap lesz!
- Persze, hogy tudtam. Karlson már egy héttel ezelőtt felhívott, a meghívó csak formaiság.
- Kösz, hogy szóltál.
- Na jó, ezer a dolgom és egy újabb üdítő és kellemes hangú beszélgetés veled nem fér már fel a teendők listájára.
- Annyi baj legyen -morogta.
- Heló! -köszönt Shelby és Niall kézenfogva érkezve. Elvileg egy párt alkotnak, de meglehetősen feszengve álltak egymás mellett, s szemükből hiányzott a kamaszos rajongás. Valami nagyon nem stimmelt velük.
-Ó, sziasztok! -fonta keresztbe karjait Nina. Közben Maura két telepakolt nejlonzacskóval felmálházva elviharzott.
- Hiányoltak nagyapáék. Kérdezték mi dolgod van.
- Aha.
- Puszilnak téged.
- Jó.
- Meg sem kérdezed, hogy vannak, mi van velük?
- Nem. Csak az érdekel, hogy volt-e náluk elég gyógyszer a számodra.
Shelby szemei látványosan elkerekedtek, riadt arccal dobta háta mögé fekete haját.
- Hogy mi van? -kapott halántékához Niall felettébb zavarba jőve.
- Szerintem jól hallottad.
Niall habozott egy darabig, mit is válaszoljon, védekezzen vagy támadjon. Hamar megérezte, hogy nővére kegyetlen kedvében van, és szemrebbenés nélkül balhét robbant ki.
- Az a gyökér árulta el neked, mi? Nem tudta tartani a száját.
- Niall! -meredt rá Shelb összevont szemöldökkel.
- Szóval még csak nem is tagadod. Ezt értékelem -nézett mélyen az öccse szemébe.
- Pedig nem tartozom neked elszámolással.
- Nem. Nem tartozol -kapta el csuklóját és erősen maga fele rántotta- De anyának igen. Bele fog halni, ha történik veled valami.
- Mintha miattad nem enné az ideg.
- Rendben Niall. Nem érdekelsz innentől fogva -emelte fel mindkét tenyerét, levette öccse pólóját, levágta a földre, majd felrohant az emeletre. A fürdőszoba szekrényt sikerült olyan gyűlölettel becsapnia, hogy leszakadt az egyik szárnya; a zsanér bizony megadta magát. Farmerja derekába dugta pisztolya csövét, lefelé bővülő trikója tökéletesen eltakarta. Miközben készülődött és napi programját tervezgette, hallotta öccse Shelby-vel való vitáját, majd azt is, ahogy a lány köszönés nélkül távozik. Ebben semmi meglepő nem volt, Nina pontosan tudta, hogy ez fog következni, és egy csepp sajnálatot nem érzett ezzel kapcsolatban. Sietve és szó nélkül pattant a Chevibe, útközben pedig füléhez szorított mobillal mantrázta "Vedd már fel, France, vedd fel!
- Na végre -köszönt a fékbe taposva, ahogy bevágott elé egy biciklis- Mi van bácsi, nem kell a nyugdíj? -kiabált ki neki az ablakon.
- Mi az a nagyon fontos?
- Honnan tudtad?
- Férfi ösztönök.
- Lehet, hogy nem fog tetszeni, de panaszkodni akarok neked, méghozzá a drága jó apukádról.
- Jól hangzik. Na halljam! Tartok egy kis ebédszünetet. Viszont hallom, hogy éppen kocsiban ülsz.
- Tudom, tudom, de tök mindegy, úgyis ki vagyok tiltva a fakabátoktól.
- Szörnyű vagy.
- Na ez az! Figyelj ide France! Mi a baja Karlsonnak? Csak velem ilyen drákói? Olyan érzésem van, mintha valaki marionetteset játszana vele. Vagy egészen idáig lapult a fűben és mindig is erre készült? Apám posztjára?
- Akkor először is, kezdjük az elején. Megmondom őszintén Nina, eleinte azt gondoltam, hogy nem leszünk jóban. De már tudom, hogy csak azért, mert hagytam, hogy mindenki rámragassza az ellenszenvét veled kapcsolatban -úgy beszélt, mintha régóta készült volna erre az előadásra- Apád volt mindenki főnöke, ezt így szokás, elégedetlenkedni kell. Szó, mi szó, Robert elég sokat megengedett neked, ezt kár tagadni. Te voltál az érinthetetlen szent ereklye, ha rólad volt szó, mindig támadásra kész apatigrissé változott, mellőzve minden objektivitást. Irigyeltelek, komolyan, mert mindig olyan büszkén beszélt rólad. Apám sosem volt velem ilyen, az őrsön úgy csinál, mintha közünk sem lenne egymáshoz. Ő nagyon katonás ilyen szempontból, de ezt senki sem tudja róla, ez a másik arca.
Miközben Nina a váratlanul megnyíló France mesélnivalóit hallgatta, fejben már ki is találta, mit fog tenni, amivel fityiszt mutathat Borowski főkapitánynak. És persze ott volt az újabb optikai illúzió, melyet látva, inkább leparkolt az út szélére; sok-sok színes konfetti kergetőzött a levegőben, mintha csak hópelyhek lennének. Csillogtak, pörögtek, végre egy kedves kis hallucináció.
- Haló, itt vagy? -kérdezte a vonal másik oldaláról a fiú.
- Persze, csupa fül voltam, pont ezért álltam félre.
- Hallottam az incidensről közted és apám közt. Pont a kutyasuliban vagyok, itt van Cora is.
- Kimondtad a varázsszót! France, bocs, de kapja be Karl! Cora már hozzám tartozott!
- Tudom, sajnálom. Elég kicsinyes lépés volt tőle. Van elég kiképezni való kutyánk, Cora apád leendő társa lett volna, de aztán amikor rendőri pályára tértél, rögtön tudta, hogy neked szánja majd.
- Valami egészen rettenetesen megyek keresztül, de a kutyámmal az oldalamon sokkal kevésbé volt elviselhetetlen a fájdalom. Ő a társam, megmentett, tanítottam, kialakult a közös kis rendszerünk, elűzte mellőlem a magányt, megnevetetett, és mindezt önzetlenül. Ráadásul végre elfogadott főnöknek, a maga csibészes kihágásaival együtt. Vissza kell őt kapnom!
- Azóta nincs is étvágya. A kutyának a gazdája mellett a helye.
- Ezt azt jelenti?
- Azt. Húsz perc múlva véletlen nyitva felejtem a keneljét, a kutyasuli melletti parkban megvárhatod őt. A többit kidumálom.
-Tényleg megteszed? Nem lesz bajod belőle?
- Bízd csak ide. Ha véletlen apám fülébe jutna, legalább lesz okom balhézni vele, és kérdőre vonni a hozzá nem méltó viselkedés miatt.
- Nagyszerű vagy, sosem felejtem ezt el neked.
- Azt remélem is!
Már rég nem írtam blogot, de most újra bátorkodtam felnyitni beporosodott laptopom tetejét. Nem tettem publikussá, mégis ki kellett magamból írni sok mindent, máskülönben felrobbant volna a fejem. A gyógyszerek miatt van.
Egy nagyon elcseszett főhős vagyok a saját regényemben, aki sorról sorra, fejezetől fejezetre a vesztébe rohan, ez már az elején sejthető volt. Most meg már olyan biztos, mint a halál. Rémisztő, hideg és sötét szó ez. Sokat jut eszembe, egyre többet, de még mindig nem tudom felfogni mit is jelent. Ha körül kellene írnom ezt az érzést? Képzelj csak el egy fényszegény, keskeny, végeláthatatlan folyosót. Elindulsz egy kiutat jelentő ajtó reményében. Mész, mész, vakon, majd váratlanul mindkét oldalról közlednek a falak. Próbálod eltolni őket, vagy legalább lelassítani, miközben szinte a levegő is elfogy. Tudod, hogy össze fog zúzni, porrá. Kellemes? Na, ilyen most Niall Horannak lenni. Ha beveszek pár bogyót eljő az a szomorú nyugalom, az a majdnem teljes üresség egy nagy fehér térben. Nem a legjobb megoldás, de megoldás. Féltem erről beszélni, képtelen is lennék. Shelby valahogy csak kihúzta belőlem. Nem könnyebbültem meg tőle, sőt. Azt hiszem elvesztettem őt, vagy az enyém se volt igazán. Szerelem? Azt se tudom milyen az. Mert az a ki nem mondott, de nagyon is látható csalódottság szemeiben, biztos nem nevezhető annak. Nina pedig gondolom Liamtől tudja, és fájt is, meglepett is; azt mondta nem érdeklem, elege van belőlem. Anya az egyetlen, aki mit sem sejt, szegény foggal-körömmel ragaszkodik az új, boldog élethez. Nem merte még bevallani, hogy csak illúziót kerget. Pedig biztosan tudja ő a szíve mélyén, ahogy tudja Nina is. Egyik nap mindezzel könnyebb együtt élni, következő nap lehetetlennek tűnik. Hogy ki lehet-e ezt heverni valaha is?
Olyan félelmetesen illékony minden; látni, ahogy csettintésre dől romba sok-sok évnyi építgetés. Mégis miből lenne erőm teljesen elölről kezdeni? Pedig apám odavolt az ötletemtől, zseniálisnak tartotta. Megszerzem az élelmiszertechnológusi diplomám, s a tudást ötvözve az élethossznyi vendéglátós tapasztalattal, melyet a Champ Bar-ban szereztem, belevágunk a nagy projektbe. Mi lettünk volna az első vendéglő a városban, amely saját, kézműves élelmiszer feldolgozással állítja elő alapanyagait. Naggyá nőhettünk volna. Nyithattunk volna egy Champ Bar 2-t, valahol az északi városrészen, Howth tövében. Bőgni tudnék, ha arra gondolok, ez az, ami örökre az elveszett álmom lesz. Miért? Mert apa nélkül semmit nem érne az egész.
- Mit csinálsz? -jött be anya váratlanul a szobámba, hangja mosolygós volt, gondolom mert végre nem üres tekintettel fekszek egy helyben.
- Muszáj a frászt hoznod rám? Szólhatnál előtte! -ripakodtam rá csúnyán. Többek közt elvonási tünet, tudtam. Vehemensen csaptam le a laptop tetejét, csoda, ha újra működni fog.
- Jól van na, meg ne egyél! Blogolj csak nyugodtan -mondta, miközben frissen vasalt ruhákat stócolt az ágyamra. Önző módon bánok vele, pedig sokszor nincs más választásom, csak ő tud megvigasztalni, az anyai ölelése, érintése, fülbe suttogott babusgató szavai. Sosem engedte el a kezem, és én is ragaszkodóan szorítottam az övét mindig is. Bezzeg Nina, ő volt a vagány, strapabíró gyerek, az apák dicsekvésének tárgya. Ha nem is fizikailag, de ő nagyon hamar kirepült a fészekből.
- Hogy-hogy Shelby már haza is ment? Nem úgy volt, hogy ma együtt mentek a...
- Nem! Úgy volt, hogy elegünk lett egymásból -ismételten azon kaptam magam, hogy felemelem a hangomat- Bocsi -sóhajtottam.
- Később jöhetnél velem az étterembe, ritkán látni ekkora rombolást. Minden tiszta por -próbálta anya elterelni a témát. Velem szembe mutatott tapintatosságágáért hálás lehetnék.
- Jó -bólintottam magam elé meredve, miközben éreztem, ahogy anya végigsimít a hátamon- Azt hiszem Nina nagyon dühös rám -csúszott ki a számon.
- Ő mindenkire dühös -nyugtatott.
- Nem tudsz mindent, pedig jogod van hozzá. Te meg fogsz érteni, ugye?
- Miről van szó, kincsem? -kérdezte gyanútlanul.
- Hazudtam neked.
- Miben? -komorult el a hangja.
- Talán ez most éppen egy józanabb pillanatom, és azért mondom el ezt neked. De meg fogom bánni, és szörny leszek, ingerült, rosszabb, mint valaha.
Felé sandítottam, felmértem a várható reakcióját a jelenlegi arckifejezéséből. Ki kell mondanom.
- Anya, én sajnálom, hogy ilyen gyenge vagyok. Rászoktam néhány gyógyszerre. Nyugtatók, ilyesmik.
Hosszan hallgatott, torkán akadtak a szavak, olyan döbbent volt, mint még soha. Merev tekintettel bámult rám, de mintha nem is engem nézett volna. Egy évnek tűnő feszült csend után halkan kifújta a levegőt, rózsatövis szabdalta kezét szeme elé emelte, és csak annyit tudott kibökni: - Istenem.
- Dühös vagy rám?
- Most kicsit... szükségem van... -indult az ajtó fele előre tartott karokkal, s éppcsak meg tudott kapaszkodni az ajtófélfában- egy kis időre.
- Anya! -ugrottam utána, és felkaroltam- Ülj le egy kicsit, jó?
- Semmi bajom -erősködött alig találva a hangját- Csak picit megszédültem, na!
Elhessegette a bárminemű segítséget és elvonult. Nem mentem utána nyaggatni, arra kért, hagyjam kicsit gondolkodni. Jobb lett volna, ha dühös rám, és kiabál velem, enyhe pánikba esem, ő pedig ringatózó ölelésébe zár és a With or without you-t dúdolja, de ehelyett csak egy dolog történt: csalódott bennem. Idejét láttam hát, hogy pár pirulát legurítsak a torkomon. Aztán pedig csillapíthatatlan mozdulhatnékom támadt, bár fogalmam sem volt hova mehetnék. Senkire nem voltam kíváncsi. Bárcsak itt lenne Cora, azt hiszem csak az a kajla kis fekete bundás kötné le a gondolataim. Megőrülök, ha a fuccsba ment zenekarra gondolok, ha Shelby-re gondolok, ha anyára, ha Ninára...
Ültem a parkban, a homokba taposott csikkeket számolgatva, és éreztem, hogy semmi sem számít már, mert elfelejtettem mi a helyes, mi a fontos. Nem is akartam tenni ellene. Megérzés, ösztön, telepátia ide vagy oda, pontosan akkor emeltem fel a fejem, amikor a messzi távolban egy sebesen növekvő fekete pont jelent meg. A szívem meglódult, felpattantam a padról, előrehajoltam, térdemet paskoltam.
- Gyere kiskutyám! -nevettem fel és fogalmam sem volt, miért gyűlt könny a szemembe. Mint egy robbanás, Cora úgy landolt ölelésemben- Úgy hiányoztál! -fúrtam arcom bársony bundájába. Fülem hegyén, nyakamon nedves nyalintásokkal, halk szűköléssel köszöntött. Meghatottan örültünk egymásnak, megbeszéltük, kivel mi történt azóta, aztán közös megegyezés alapján visszasétáltunk a kocsimhoz és a Champig gurultunk. Egy piciny részem helyrebillent. Aztán kiderült, hogy téves riasztás volt; elcseszettebb nem is lehetnék.
Az éttermünkre rá sem lehetett ismerni, s már kintről hallatszott a benti rombolás.
- Csak óvatosan! -jött velem szembe Zayn, munkásoverallban, fülig kőporosan- Nézz a lábad elé! -figyelmeztetett. Látszott rajta, hogy nagyon elfáradt, s ahogy beléptem az ajtón, rögtön értettem miért. A helyből semmi sem maradt, csupán kopasz falak, feltört járólap, visszhangzó üres terek a teljes újrakezdésre várva. Tetszett és fájt is a látvány egyszerre. A munkásoknak hűlt helye volt, Zayn is elköszönt, Floyd söprögetett már csak az egykori konyhában.
- Téged is munkára fogtak? -kérdeztem lepetten, s hangomra fülig érő mosolyra szaladt a szája.
- Legalább nem a borosüveget szorongatva ülök a fürdőkádamban -rántotta meg a vállát angyali arccal- Bár most, hogy látlak, úgy érzem mégiscsak megrészegültem -egészen közel lépett hozzám, szemébe kiéhezettség csillant meg, mire az én fejembe is éket vert némi piszkos gondolat. Miközben egyértelmű utalást tettem rá, hogy csókoljon meg, visszatért egy vele kapcsolatos emlékem. A suliból hazajövet kitalálta, hogy üljek fel a biciklije kormányra, mint a filmekben szokták a szerelmesek. Így szeltük végig a várost, aztán egy óvatlan kanyarban nagy borulás lett a vége. Én egy szakadt térdű farmerral megúsztam, de Floydnak nagyon csúnyán felrepedt a szemöldöke. Négy öltéssel varrták össze. Látom magam előtt az almazöld orvosi szobát, és ahogy Floyd sírni kezdett. És fogalmam sincs miért, de én is sírni kezdtem. Hazafele viszont újra nevettünk az egészen. Másféle őrültek voltunk akkoriban.
Közben pedig nem tettem semmit sem az ellen, hogy felkapott és a falnak döntve csókolt, simult, mindenemet akarta. Hagytam. Fogalmam sincs miért hagytam. Amikor holtbiztos voltam benne, hogy a farzsebemben rezgő mobilon Liam keres, akinek a telefonhívására egész nap tűkön ülve vártam. Kisujjnyira éreztem valami nagy sumákot Cristoph-fal kapcsolatban, de mégis csak Floyd nyaka körül csüngtem.