4. rész - Diós-mazsolás praliné

Imádott patentos notesz, 

20 éves lettem. Ahogy eszembe jut a szülinapom, megnyugszom, mert vége van. Pedig sosem vártam még ennyire ezt a napot, mint most. Kivételes alkalomnak kellett volna lennie, már csak Nina jelenléte miatt is. De elromlottak a dolgok velem, bennem, körülöttem. Bár a nap remekül indult, komolyan. Előbb a csoda Fender, aztán a Ninától kapott nyaklánc. Nem is annyira az ajándék maga az érdekes, hanem a mögöttük rejlő meleg szándék, a történet, szóval ezek...jelentőséggel ruházzák fel a tárgyakat. Már a Rockpepperben ültünk, mikor Nina átadta a bőrszíjon lógó töltényt, közben pedig folyamatosan az arcomat vizsgálta. Azt kérdezte, félig mosolyogva, félig a könnyeivel küszködve: "Mit szólsz hozzá?" Olyan fura, nem tudom; az egész életem több és különlegesebb azóta, hogy ő újra itthon van velünk. Mindig figyelem őt, ahogy beszél, ahogy mérgesen fújtat, ha valamivel nem ért egyet, meg ahogy bambul sokszor vacsoránál. Szeretem őt figyelni, szerintem ő a legérdekesebb emberek egyike, és kétségkívül a legszebb. Amikor este tévézünk azon kapom magam, hogy tekintetem nem a képernyőn, hanem a villogó fények festette arcán pihen és aztán észreveszi, hogy őt nézem, és akkor mindig egymásra mosolygunk. Szerintem van közöttünk valami nagyon erős kötelék, és én ezt semmiért nem cserélném el, de tényleg.

Szóval ott tartottam, hogy kaptam tőle egy amulettet, egy medált. Belesúgtam a fülébe, még ha nem is illik súgdolózni, hogy ne árulja el a többieknek, de ez a legszuperebb ajándék mind közül. Ő meg csak nevetett, aztán gyorsan el is komorodott. Arra volt kíváncsi, tudom-e, miért kapom ezt. Nem teljesen tudtam, de ő felvilágosított. Azért, hogy szembe tudjak nézni legújabb fóbiámmal, és hogy egyúttal leszámoljak vele. Ez a mögöttes szándék a legszebb, és még most is ködös lesz a tekintetem, ha erre gondolok. Nina szerint képes leszek legyűrni a kísértetet, ha a láncot magamnál tartom. Így rögtön a nyakamba is akasztottam, hogy egész este biztonságban legyek.

Igazából nem tudom; lehet, hogy ezentúl nem fogom ünnepelni a szüinapomat. Hivatalosan is eltöröltetem, vagy valami ilyesmi. Van egyáltalán értelme? A konfetti zápor és szerpentin kupac mindent felülírt. A Harland ikrek szervezték a bulit, de Alexet szerintem jobbára csak az érdekelte, hogy mennyi és milyen lányt szedhet fel. Felix pedig meghívta az összes szaktársamat, akiket nem is ismerem annyira. A többségük mondjuk egész kedves volt, de ők elég mások. És kicsit túlzásnak is tartottam a dublini élet egyik legkedveltebb kocsmáját kibérelni csak a szülinapom miatt; mármint én nem vagyok olyan, mint mondjuk Alex. Ő a Lexus-szal repesztő Harland gyerek; én meg csak Niall vagyok. De ki a fene az a Niall? Na igen, mindig jó kérdés.

Néha azért ahogy körbenéztem a zenétől és vidám tömeg zajától megtelt helyen, örültem, hogy szülinapos vagyok. Felix jóvoltából a kedvenc zenéim szóltak, meg Alex is nagyon vicces volt, bárhogy tagadnám, eszméletlen szórakoztató, amikor részeg. Márpedig ő elég sokszor részeg, ellenben Felixszel, aki az aznap alkalmából kivételt tett, és legurított néhány ütős pohárkával. Szóval ott tartottam, hogy Alex. Alexet volt a legkönnyebb kiszúrni, hisz mindig és mindenhol, így most is és akkor is, ő volt a figyelem középpontja. Hangoskodott, az asztalon táncolt, széttört néhány poharat, ráadásul még Zayn is vihogva a keblére ölelgette(!). Pedig Zayn tényleg, őszintén utálta őt, és ezt sosem rejtette véka alá. Amikor megérkezett és meglátta a fürtöst, csak annyit mondott: "Istenem, már most kiborít ez a bájgúnár." Nem ismerte mélyen, és nem is volt különösebb indítéka ilyen látványosan utálni őt, de valamiért kezdettől fogva olyan erős unszimpátiát váltott ki belőle, melyet nem tudott lenyelni."Jaj, te jóképű kis fürtös, te!" -most viszont ilyeneket obégatott, olyan idétlenül vigyorogva, mintha nem is ő lenne. Koccintottak, és sírtak a nevetéstől egymás rosszabbnál rosszabb poénjain. Ironikus jelenet volt a javából. Le kellett volna kamerázni, mert ma Zayn nem akarta elhinni. Fura, hogy mire képes az alkohol; összehozza az ellenségeket is, mint valami ördögi Cupidó. Szerintem elég ijesztő. 

Floyd mesélte -én erről félig lemaradtam- hogy Alex, mikor már alig tudott járni, s mankóként két lány támogatta el a pultig, kért még pár korsó sört. A csapos legalább háromszor visszakérdezett, és még akkor sem értette az összefüggéstelen mormogást, így Floyd volt a tolmács. A sörcsap fogantyúját viszont megszállta az ördög, beragadt, nem lehetett elzárni, a finom Guiness meg csak folyt és folyt. Alex elordította magát, hogy: "Hé, ingyen sör!", s a pultot pár pillanaton belül megvadult tömeg rohamozta meg üres poharakkal kalimpálva. Alex még a pultra is megpróbált felhasalni, hogy szájával a csap alá kerülhessen, de ebből csak sörtől csöpögő arc és fürtök lettek. Aztán pedig, Floyd meséje szerint sörcsata kerekedett. Akkor már összeállt a kép, miért volt a nővérem haja nedves. Ráadásul fején ott díszelgett dublin csődörének védjegye, az a bizonyos fejkendő. Mindenesetre Nina azt nyilatkozta az este folyamán, hogy remekül érzi magát.

Visszatérve Alexre. Zayn sosem értette, miért vagyunk jóban az önteltebb Harlanddal; ezen a tényen mindig kibukott, amikor csak eszébe jutott. Tudom, hogy Alex elég irritáló tud lenni, de valahogy nem bánom, hogy olyan, amilyen. Úgy érzem neki joga van ahhoz, hogy nagyképű, önző és egoista legyen. Ő így önmaga, és nem akarnám megváltoztatni. Azt mondta magáról egyszer, hogy tisztában van vele, nincs túl sok szerethető tulajdonsága a félistenes küllemétől és vonzerejétől eltekintve. Én igazából csak azt nem szeretem, amikor a nőkről alkotott véleményét ecseteli. Na azt nagyon nem. De ezenkívül jó arc és nagyon vicces, bár nem szándékosan, és még csak nem is tud róla.

Na de rengeteget tudott inni. Én nem ihattam pár sörön kívül mást, a hülye terápia miatt, amire járnom kell. (Na jó, nem is hülye, szeretek oda járni.) Talán a józanságom lehetett az oka, hogy elég rendesen feszélyezett, amikor betoppant az a bazimagas, sziklaizomzatú srác, meg a küldöttsége. Látásból ismerem őket, ugyanúgy a Trinity-re járnak, de nem egy szakra velem, szerencsére. Annyira sablonosan hozzák a menő, agyatlan, focistafiúk szerepét, hogy az már fáj. Ezek azt hiszik -és ezért nem is lep meg, miért vannak jóban Alexszel- körülöttük forog a világ és értük ragyognak a csillagok. Fogadom, gőzük sem volt arról, hogy az én szülinapi bulimba rondítottak bele.

Aztán később, 11 után kicsivel megjelent még valaki, akire végképp nem számítottam. "Hát ő meg hogy kerül ide?" -kérdeztem Felix oldalát bökdösve, és elég rémült arcot vághattam. Mert azt éreztem; rémületet. Felix derűsen fordult felém, megrántotta vállát, és közölte, hogy ő hívta meg. Fogalma sem volt, milyen szörnyű helyzetbe hozott ezzel, egy cseppet sem érezte a dolog súlyát. Csak rázta tovább bozontos haját Alice Cooper Poison című dalára, amit mindig is imádott. 

Én nem...szóval néha nem tudom kezelni a reakcióimat. Vagyis elég sokszor. És Shelby egyre közelebb ért hozzám, pedig én igyekeztem elvegyülni, úgy tenni, mintha nem érnék rá. Őszintén reménykedtem benne, hogy a pub kék-piros fényei álcáznak majd. Amikor pedig visszafordíthatatlan volt a sorsom, mert tudtam, hogy be fog következni, kénytelen voltam ránézni, és látványosan észrevenni őt. Amúgy eszméletlen aranyos jelenség volt, szinte már zavarbaejtően az. Sötétkék bársonszoknyában volt, hozzá pedig csillogós harisnyát viselt, ami élethűen utánozta az éjszakai égboltot, telis-tele csillagokkal. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam a belélegzett levegőt kifújni; bennragadt. Aztán amikor köszönt és szélesen elmosolyodott, valahogy megkönnyebbültem. Nem is volt olyan vészes, gondoltam. Lebilincselte figyelmemet az arca, így elég idétlenül sikerült odadobnom egy sziát. Ő persze egyből kézbe vette a dolgokat, és érdeklődve kapott a nyakamban lógó nyaklánchoz. Azt mondta nagyon klassz, kérdezte honnan van. "Ja klassz. A nővéremtől kaptam." -a pofám leszakadt szégyenemben, de csak ennyit tudtam reagálni. "Hoztam neked valamit!" -harapta be alsó ajkát felcsillanó szemekkel, s átnyújtotta a kis kék díszdobozt, amit szorongatott."Boldog Szülinapot, Niall!" -hangjából még a nagy lárma ellenére is kivehető volt az a bájos csilingelés. De nem csak ez volt olyan megkapó benne. Ahogy kimondta a nevem, valami tök jó érzés áramolt szét a bőröm alatt. "Diós-mazsolás praliné. Egyszer apukám hozott nekem ilyet Svájcból, azóta ez a kedvencem." Tündéri volt, nem tudtam másra figyelni, csak rá. Még a narancslevébe is mosolyogva kortyolt, eszméletlen! Talán annyira elvarázsolódtam, hogy már azt se vettem észre, a kendőzetlen igazság fog kibukni belőlem: megmondtam neki, hogy allergiás vagyok a diófélékre, mire ő egy komorabb hangvételű, "ó"-t hallatott. Egy pillanatra lesütöttem a szemem, és magamban hat különböző szitokszóval díjaztam lovagias válaszomat. Már éppen arra jutottam, ideje felszívódnom, de akkor eszembe ötlött, hogy Shelby félig-meddig (ki tudja) miattam jött el. Lendületesen megfordultam, hogy a pult fele mutassak, felajánlva neki, ott beszélgethetnénk nyugodtabban, amikor valaki olyan erővel taszított meg hátulról, hogy nekiestem egy másik embernek.

"Mi a szent...szar?" - valahogy így szólt a harmadikként csatlakozó, bosszús hang. Legszívesebben elszublimáltam volna azon nyomban, mikor észrevettem; az a focista srác az. Megjegyzem majdnem két fejjel magasabb volt nálam, pólója alól pedig kidomborodott a mellizma. Rossz megérzésem támadt. Főleg azért, mert poharának teljes tartalmát kilöktem a kezéből, ezzel ráadásul bepiszkítva fehér pólóját. Ádászul összeszűkített tekintete nem sok jót sejtetett. 

"Véletlen volt" -kapott homlokához Shelby. De az a tulok elengedte a füle mellett, és helyette máris célba vett. Hát persze, hiszen megsértettem őnagysága intimszféráját.

"Mi van szöszike, nem bírsz magaddal? Balhét akarsz?" -hangjából éppúgy sütött a rosszindulat, mint kemény vonásairól.

"Ne haragudj, tényleg" -tettem fel kezem megadóan, a lehető legbarátságosabb hangomon, és közben mégis éreztem, hogy ezzel nem fogok sikert elérni.

"Várjál már, te vagy az a nyomi a Dubedoo-ból?" -kacagott fel- "Ez akkor a te szülinapod?" -vonta fel szemöldökét fenyegetően. Annyira tudtam, hogy ez a melák ma még belém fog kötni. Miután tett néhány kedves megjegyzést a külsőmre, nem tudtam semmivel visszavágni, és őszintén szólva nem is akartam még nagyobb bajt. "Gyere Niall, ne is törődj vele!"- mondta Shelby. Az izomkolosszus tovább játszotta az agyát. Akkorra már a haverjai is mellé szegődtek, én meg annyira szerencsétlenül álltam ott, hogy visszagondolva megérdemeltem volna ott helyben egy nagy pofont. "Mi van, ezt a kis csitrit fűzöd? Hány éves, 13?" Minden mondata után amúgy a barátaira nézett, megerősítést várva; igazán kemény gyerek az ilyen, aki így meg meri alázni a nála gyengébbet. Shelby-ből kinéztem volna, hogy kiáll magáért, valamiért mégis tőlem várta, hogy ezt megtegyem. Tudom, tudom, ez végülis így működik. Mivel viszont szánalmasan gyáva voltam, ugyanúgy hallgattam, mint eddig. Nem mintha ezzel többre mentem volna. Félve Shelby-re sandítottam, és akkor majdnem megszakadt a szívem. Fényesen csillogó ajkai lefelé görbültek. Csalódott bennem, tudtam! "Mondjuk, nem rossz a kiscsaj. Hé cica, doromolsz nekem?" -lökte oda arrogáns vigyorral, én meg abban a pillanatban megőrültem. Elvettem Shelby kezéből a poharát, és a gazfickó arcába löttyintettem az egészet. Azt hittem menten felsikoltok és világgá rohanok. Nem tudtam elhinni, hogy ezt tettem. Az állam a bokámig szaladt, csak bámultam teniszlabda méretű szemekkel. De már nem csinálhattam vissza, és a föld sem akart elnyelni, hiába könyörögtem neki. A srác kínosan vigyorgott, amíg fölsője szélét felhúzta, hogy letörölje arcát -ezzel teljes valójában megvillantva sakktábla-szerű hasát. Félreérthetetlenül megfenyegetett, hogy ezért megfizetek, és ne lepődjek meg ha a szart is kiveri belőlem. Azt javasolta, fussak, vagy itt, mindenki előtt ugrik nekem. És ekkor elkezdődött a pokol. Korábbi tervemet, miszerint világgá rohanok, próbáltam megvalósítani, de csak a férfimosdóig jutottam. Akkor már éreztem, hogy jön az, amitől tartottam, amitől mindig is tartok. Biztosra vettem, hogy veszélyben az életem. Bezárkóztam az egyik fülkébe, és a wc tetőn guggolva próbáltam túlélni. Pont, mint pár napja, a koncertünk előtt. De ez durvábbra sikeredett. Minden apró zajjal, ajtócsapódással, csoszogással a rettenet egyre csak fojtogatott. Halkan próbáltam zilálni, és nem sírni. Tenyeremet olyan erősen szorítottam a szemeimre, hogy utána percekig csak foltokat láttam. Nem akartam megint ezt. Hiába haraptam bele a számba, akkor is remegett. Megint nem volt levegő, pedig veszettül kapkodtam érte. Forogtak velem a fülke fehér, összefirkált falai, és csak akkor döbbentem rá, hogy a szűkös tér nem éppen előnyös egy pánikroham átvészeléséhez. Nina nevét nyöszörögtem, és akkor eszembe jutott a töltény a nyakamban. Reménytelennek tűnt, de azért a markomba szorítottam. Egész biztosan csoda volt, de enyhült kicsit az a szorító érzés, viszont helyébe költözött más, ami éppolyan nagy nyomást gyakorolt rám. Rég éreztem magam ennyire dühösnek. Szó szerint feszíteni kezdett belülről, talán ha kieresztettem volna, belerengett volna a föld, mégsem nem tett erőssé vagy tettre vágyóvá, mint ahogy azt elképzelné az ember. Egyáltalán nem. Tudtam jól, hogy ennek ellenére, ugyanolyan kicsi és gyenge vagyok. És nem fogok semmit se tenni, csak átkarolt térdekkel ringatózok a saját mérgemben fortyogva. 

Elveszett az időérzékem, mint ilyenkor mindig. Olyan, mintha több óra is eltelt volna, pedig gyanítom alig volt 15 perc. Égő arcom verejtékben úszott, amikor kitámolyogtam a mellékhelyiségből, de még mindig kínzott a düh. De tényleg. Komolyan kezdtem megijedni saját magamtól, mert arra gondoltam, milyen rossz dolgokat tennék azzal a tesztoszteron-túltengéses szemétládával.

Megnéztem a mobilomon, már csak öt perc maradt éjfélig. Meg akartam keresni Ninát. A mosdókat és a klubrészt összekötő folyosón azonban valaki megragadta a karom és félrerángatott. Nem láttam ki az, -bár volt egy biztos tippem- csak amikor elengedett, és a belső udvaron találtam magam, ahol az italraktár is volt, meg a tulajdonos- és a pultosok öltözője. Tudtam mi vár rám. "Kis rohadék! Teszek rá, hogy ez a te ócska babazsúrod. Velem te nem baszakodsz!" Szóról szóra így mondta. A jéghideg téglafalnak préselt a torkomnál fogva. Kezdtem megint rosszul lenni, és már ezért megérte, hogy úgy belemártotta öklét a gyomromba, hogy nem tudtam semmire sem gondolni. Összegörnyedni nem hagyott, azzal a lendülettel olyan ütést mért az arcomba, hogy egész egyszerűen elterültem. Sajgott az orrom, azt hittem kitört a fogam is. Elégedetten összecsapta kezeit, majd lehajolt hozzám, én meg csak vártam az újabb fájdalmat, de helyette csak megveregette a vállam. "Jól van szöszi, érted most már? Boldog Szülinapot, pöcsfej!" Abban a pillanatban éktelen robbanássorozat hasított a levegőbe, színes fényrózsák gyúltak az égre, sorban, sivítva. Mindig is imádtam a tűzijátékokat. Na, boldog új évet Niall, gondoltam. Ennél rosszabbul nem is kezdhetnéd.