Hiába, ez a nap is hasonlóan rémes érzéssel kezdődött, mint mostanában mindegyik. De ma mégis más volt. Szembesítettem magam. A tegnapi kérdéseimre ma is ugyanúgy válaszoltam. Rögtön ideg költözött a gyomromba, ahogy éreztem, hogy elértem egy határhoz, amin túl nem megy a további színjáték. Az egyszeri felismerés állandó nyomássá vált mellkasomon. A dolgon pedig nem sokat javított Liam tegnapi vallomása sem. Azt hiszem kusza kis életem kezd hasonlítani az álombélire.
De másra is kellett, hogy gondom legyen, ugyanis Hugh Harland megengedte, hogy dolgozzak a farmján. A szüleim persze odavannak a féltéstől, szerintük nem erősödtem meg eléggé fizikumilag, hogy bírjam az ottani strapát. Őszintén szólva nem foglalkozom aggodalmaikkal. Vissza kell nyernem erőmet, különben minek is élnék?
Utálom sajnáltatni magam, de éppenséggel nem áll túl jól a szénám. Az olvasás alig megy, az irásom nem javul; lassú és kivehetetlen. Mégis mihez kezdjek így az életemmel? Egy nyamvadt analfabéta lettem, mit szépítsem. Ráadásul itt tanyázik bennem ez a múlni nem akaró szorongásérzés és furcsa nyugtalanság. Mintha nem aludtam volna napok óta, vagy koffein elvonásom lenne. Talán a fejem már szét is robbant belülről...Önmagam keresem, nem találom.
Kelletlenül keresem ki mobilomból Liam nevét. Zöld gomb, kicsöng.
- Szia -köszön, s úgy tűnik nincs jó pazban.
- Figyelj Liam, bocs, hogy tegnap...szóval, hogy csak úgy faképnél hagytalak, miután te...
- Semmi baj -nevet fel halkan, kényszeredetten és szerfelett kínosan.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Igenis szemét húzás volt tőlem. Viszont van még valami, amit előbb el kell rendeznem -miközben beszélek az ágynemű huzatomat csipkedem- Amúgy hogy vagy? Hogy haladsz azzal a bioizé...
- Biogáz kihozatal felderítésével? Jól, kösz.
Sokáig néma marad a vonal. Tudom jól, hogy nem akar bájcsevegni, de nem meri megmondani.
- Az remek -bólogatok magamnak, és kicsit kezdek zabos lenni. Nem feltétlen Liamre, csak a helyzetre, amiben csücsülök- Mindjárt indulok Harlandék farmjára. Nagyon rég jártam ott utoljára, azóta már minden megváltozott. Egyelőre csak napi 6 órát fogok ott dolgozni, de anya ettől is frászt kap. Szerinte nem való nekem a fizikai munka.
Elhallgatok, hátha reagál valamit a vonal túlsó vége. Várok, de semmi. Kezdek morcos lenni, hangom megváltozik.
- Na jó, akkor nem is rabolnám a továbbiakban a drága idődet. Örülök, hogy hallhattam a hangomat. Szép napot!
Fújtatok egyet, hanyatt vetődök.
Háton fekszem, fejem alatt Floyd-illatú párnám. Próbálom felvidítani magam, vajon miért nem sikerül? Tegnap még itt feküdt mellettem a francia porcelánbaba, ma viszont egyedül enyém az ágy, s bár ennek kétségkívül örülök, ez jelen helyzetben nem elég a boldogságomhoz.
Felülök, a napfénycsíkokat vizsgálom a falon. Ekkor jut eszembe valami. A szellemarcú srác, Chadwick. Azt mondta Floyd tartozik neki. Hogy lehetek ilyen tompaelméjű, hogy elfelejtettem ezt megemlíteni Aubennek?
Anyám viharzik be a szobámba. Ez a mániája midenkinek: a szívbajt hozni rám.
- Te még itt heverészel? Nina! -ripakodik rám, majd alaposan kianalizál tekintetével - Ne késs már el az első munkanapodon! Mindjárt itt van érted Felix! -pillant karórájára.
- Nyugodj meg drága szülőanyám! -vigyorgok felé idétlenül- Kész leszek.
- De ha nem bírod a strapát, ne csináld! Tudod mit mondott az orvos!
- Fújom kívülről -a plafont csodálom, hogy ne lássa fintoromat.
- Jól van na, csak féltelek! -enyhül meg hangja, ami éppolyan karcos, mint az enyém. Legalábbis mindenki ezzel jön.
- Hékás, én egy orvosi csodaeset vagyok, tudod! -dobom hátra hajam kényesen.
- Inkább csodabogár -végighúzza mutatóujját az egyik polcon, majd megjegyzi mellékesen: - Mikor volt itt kitakarítva utoljára?
Tőlem kérdezi? Inkább nem válaszolok semmit. Anyán felejtem a tekintetem; rá már nem emlékszem az álmomból. Kicsit mintha meghízott volna. Jól áll neki, kisimult az arca. Kerek szemű, csókos szájú. Szerintem gyönyörű.
- Igazad volt, belátom -tárja szét karjait.
- Nocsak. Mesélj! -érdekőldöm, közben elhasalok az ágyon.
- Tényleg hatásosabb, ha Niall nem szedi azokat az antidepresszánsokat. Egy hónapja nem volt rohama.
- Mondtam, hogy a pszichoterápia és az itthoni törődés többet ér.
- Szemétkednek még vele azok a focista fiúk? Neked mondta?
- A szülinapi balhét azóta sem emlegette. Én meg nyilván nem firtatom. Nem akarom úgy kezelni, mint egy nebántsvirágot, még ha az is.
Anya elnyom egy c betűt nyelvével.
- Miért baj az, hogy érzékenyebb az átlagnál?
- Nekem nem baj. Neki lehet.
A ház elől hallatszódó dudaszó szakítja félbe a diszkurzust. Anya még egyszer, sokadjára is elmondja, hogy vigyázzak magamra, és telefonáljak ha végeztem, majd eljön értem valaki. Körbepuszil, alig akar elengedni. Ősrégi tornacipőmbe ugrok, karomra dobom farmerdzsekimet. Mindez harminckettő másodperc vesz igénybe, ha jól számoltam. Ahogy kilépek a házból reflexszerűen a szemközti ablakok fele pillantok. Liam feje bukkan ki a sötétítőfüggönyök mögül, majd mikor találkozik tekintetünk riadtam visszahúzódik mögé. Felix szinte repül felém, szorosan magához húz, mint mindig. Üde jóképűség jellemzi, kockás inge most is kigombolva lobog oldalán. Persze a fejéről sem hiányozhatott trottyos sapkája.
- Emlékszem erre a nyakláncodra -hasít belém a felismerés, amint elengednek karjai. Valamiféle csontdarabka bőrszíjra fűzve.
- Egy vörös szarvas agancsából való -bólogat, majd a sárfedte Jeep fele bök- Na, mehetünk farmerlány?
- Másra sem vágyom! -nevetek vidám arcába.
Ahogy elhagyjuk a kikötőt, Dublin legszebb külterületein gurulunk végig: egyik oldalon rendezett hobbikertek zöldellnek, a másikon a jó öreg tenger kéklik. Felix együtt dúdol a rádióval, minden számot kívülről fúj. Nagyon csípem, mert van egy megfogalmazhatatlan napsugaras attitűdje, ami akár akarom, akár nem, rámragad, és vigyorgok a semmin, mint a tejbetök. Sorra előztek meg minket az autók, mi nem rohantunk sehova. Többek közt azért sem, mert Felix látta rajtam, hogy a vidéki látkép számomra szinte az újdonság erejével hat. Jól látta, emlékszem is, meg nem is. Szemem sarkából észrevettem, hogy fürtös cimborám gyakorta elvigyorodik azon, ahogy úgy bámulok ki az ablakon, mint aki soha nem látott ehhez foghatót.
- Kezd derengeni a környék? -kérdezi a műszerfal tetején kotorászva, majd gyümölcsös rágóval kínál.
- Aha, alakul. Eszméletlen egy érzés ez.
- De milyen? -fordítja fejét felém egy pillanatra, majd újra az ütemre dobol a kormányon.
- Hogy is magyarázzam el -túrok hajamba- Ismered azt az érzést, amikor felkelsz és nem emlékszel arra, mit álmodtál, a nap folyamán azonban van egy apró momentum, félmondat, vagy bármi, amitől beugrik az egész; Hiszen én pont ezt álmodtam!
- Sokszor történik ez velem -helyesel.
- Na. Pont ilyen érzés ez most. Az emlékeim is pont így jönnek vissza.
A sebességkijelzőre pillantok, és fogalmam sincs miért, de gyorsan kiszámolom milyen messze lehetünk a farmtól.
- Arról sincsenek információim, miért tabu nálad a szerelem -bátorkodom előhozakodni ezzel. Már nagyon utálom a fekete foltokat a tudatomban. Főleg olyan emberek kapcsán, akik fontosak. Kellemetlen vagy sem, a részleges és nehezen múló amnéziámról van szó, szükségem van, hogy meséljen nekem. És Felix beszélni fog, csak előtte mintha kicsit rendezgetné gondolatait; mutatóujját tanakodó arccal húzza végig alsó ajkán.
- Hihetetlen, hogy nem emlékszel Ellára.
- Ella? -töprengek, majd a semmiből beugrik egy vörös hajú lány arca.
- Pedig ismerted őt, és egy csomó tanácsot adtál nekem az elején, hogy mit vigyek neki a randinkra, mit vegyek fel, meg ilyenek.
Már nem is figyelek az sziklás-dombos Howth fele kanyargó útra, Felix elkomorult arcát figyelem oldalról.
- Beugrana, ha még mesélnél róla. A lány kinézete már megvan.
- Évfolyamtársak voltunk a gimiben. Mit is mondhatnék...ő volt az első szerelmem -nagyot nyel, szeme kicsit elfátyolosodik, s én úgy teszek, mintha nem vettem volna észre. Kis bűntudatot érzek, amiért így elszomorítottam vallatásommal. Azért folytatja: - Három évig voltunk együtt. Aztán kiderült, hogy mással is volt afférja, méghozzá többször is. Ezek után pedig az arcomba vágta, hogy senki sem fog önmagamért szeretni, csakis a nevem és apám pénze miatt.
Nem szólok semmit, de szemeim kimerednek a hallottaktól. Lenne néhány válogatott jelzőm Ellácskára.
- Mindegy -fújtat feldúltan- Nem kell nekem ez többé. Jól elvagyok.
- Sajnálom, komolyan. Ez szívás -jobb nem jut eszembe, de valahogy együttérzek vele. A kamaszkori szerelmi csalódás a legrosszabb fajta; tapasztalot és érett gondolkodás képessége hiányában a világvégét látjuk benne. Hosszú időre megbélyegződik a szemléletünk - De nem élhetsz remeteként!
- Ne aggódj miattam -mosolyog rám, majd előre mered. Követem példáját: megérkeztünk! Sietve pattantam ki az anyósülésről. Mindent impulzus egyszerre, erősen ütött rajtam. Úgymint, a hűvös, tiszta levegő a tüdőmben, a szememet égető fény, az arcomat langyító meleg, az élénk színű fák és a rikító legelők.
- Na ne! A tengert is látni! -takarom be számat tenyeremmel örömömben. Egy magas, kellemesen sportos alak kocog felénk.
- Üdv a fedélzeten! -nevet ránk Cesar. Jól áll neki a kopott farmer és a szalmakalap.
- Vigyázz rá, szeret életveszélybe kerülni -bök felém Felix.
- Nyugalom, minden szemem rajta tartom - veregeti vállon a fiút. Úgy látom ők ketten nagyon jól kijönnek.
- Én is itt vagyok ám -köszörülöm meg a torkom- Meg amúgy is, mi baj érthetne itt? -vonom fel szemöldököm, majd határozottan hátra lépek kettőt. Nem veszem észre a földből kiálló gyökeret, s kevés kell ahhoz, hogy ne dobjak egy hátast. A fiúk alig bírják elnyomni kuncogásukat.
- Téged, itt? Ugyan, semmi! -legyint Felix kisfiús kacajával, majd bocsánatkérően magához húz alkarjával - De nekem mennem is kell -nyom egy csókot fejem búbjára- Órám lesz.
Cesar minden fontos tudnivalót megosztott velem a ranch-csel kapcsolatban. Úgy gyűltek fejembe az adatok, mint légy a ragadóspapírra. 10 lovat, 25 szarvasmarhát, 8 kecskét, nagyjából 150 birkát és egy jókora állomány baromfit tartanak; tyúkokat, kacsákat, ludakat, néhány pulykát és fürjet.
A birkanyáj békésen legelészett a horizontba nyúló legelőn. Felettük a tenger kéklett, ezt a kilátást sosem fogom megunni. Bár kissé ingott alattunk a talaj, Cesar lelkesen beinvitált a bégető jószágok közé. Eszméletlen vicces volt. Úgy kellett utat törnünk magunknak, hogy elérjük a szirt legszélét, néhány fiatal bárányka meg sietve követett is minket. Az egyik pedig meg akarta enni a karkötőmet. Nem ma, hanem néhány hete született, ezért inkább már pajkos volt, mint ártatlan.
- Ő Bambusz, akiről meséltem még múltkor. Barátkozni szeretne veled. Vedd csak fel, azt szereti.
Furán éreztem magam. Az ember furán érzi magát, amikor vadonatúj dolgok történnek vele, amíg el nem dönti magában, tetszik-e neki ez az új, vagy sem. Ahogy aztán az apró kis patás a nyakamhoz bújt, s éreztem meleg szuszogását a bőrömön, rájöttem, hogy ez nem csak tetszik, hanem egyenesen imádom.
Egy darabig csak álltunk ilyesfomrán romantikázva, bámulva a lemenő napot, aztán egyszer csak meglódult gyapjas hadsereg. Bambusz is ficánkolni kezdett, így elengedtem, hagy szaladjon a többiek után. A lelkes bégetés egy magas fiúnak szólt, aki vézna karjai ellenére könnyedén emelgette a zsákokat, a kerítésen belülre szórta tartalmukat. Chadwick volt az.
- Ő is itt dolgozik? -néztem félve Cesarra.
- Nem mindig. Néha besegít, ha megkérem.
- Csúcs -morgom orrom alatt.
- Holnap délelőtt 9-re itt leszel? Lecsutakoljuk a lovakat, kihajtjuk a birkákat, és kitakarítjuk a...szia Alex!
Hátrafordulok, s mielőtt tehetnék egy szarkasztikus megjegyzést arról, hogy mennyire hiányoltam már ittlétét, arcomat kezei közé fogja, s egészen közel hajol.
- A nyelvemmel akarom érezni minden porcikádat, s élvezni, amint nyári esőként hűtöd le tüzelő testem.
Szemei huncutan fürkésznek, s zöldes íriszében diadal villan fel, amikor rájön, hogy zavarba hozott, s elmarad a rögtönzött beszólásom.
- Menj és nyalogass el egy jégkrémet nagyfiú -lököm meg undorral arcomon. Cesar amolyan "már meg sem lepődöm" mosollyal figyel minket.
- Nem lehet. Küldetésem van. Megbíztak, hogy vigyelek haza -hajol meg előttem, s kezét nyújtja enyémért. Látványosan hátrálok.
- Azt lesheted, hogy én veled menjek -fonom keresztbe karjaim mellkasom előtt.
- Nina! -rivall rám elkerekedő szemekkel- Neked fogalmad sincs milyen kivételes lehetőséged kínálok! Soha, senkit sem engedek ennek a csodának a közelébe! -úgy artikulál, mintha csak egy értelmi fogyatékosnak magyarázna. Csak akkor esik le, miről is hadovál, amikor meglátom a háttérben parkoló kétkerekűt. Alex állítólagos legnagyobb kincsét.
- Ez csak egy nagy piros motor -rántok vállat és kérlelően Cesar fele sandítok, mire ő a homlokára csap.
- Mit mondtál az előbb!? -vékonyodik el a mindig mélyen búgó hang- Nagy, piros motor?! -nevet fel hisztérikusan, majd a járgány mellé ugrik, és vigasztalóan végigsimít annak benzintartályán.
- Figyelmeztetnem kellett volna téged -dünnyögi Cesar az égre meredve.
- Ez egy Honda CBX 1000-es, a szériagyártás utolsó darabjai közül való. 6 henger, 100 lóerő, fel tudod ezt dolgozni?
- A-a. Azt hiszem nem -rázom fejem unottan, de egyébként jó elnézni, ahogy Alex teljesen átszellemülten mesél a motorjáról.
- Senki sem érhet hozzá. Takarítani is csak ő takaríthatja - informál Cesar. Közben elkap a vágy, hogy száguldhassak.
- Szóval elvinnél ezen a... -próbálom úgy kifejezni magam, hogy bókoljak Alex pici lelkének- ezen a hihetetlen gyönyörűségen?
- Igen -igazítja meg fürtjei közé kötött kendőjét, s békülékenyen felderül arca.
- Micsoda megtiszteltetés -dobom felé lehető legbájosabb mosolyom. Bukósisakot kapunk, felmászok Alex mögé. Ahogy felbőgött a motor, szívszélütést kaptam, azt hiszem. Sötétszürke füstfelhőt vonunk magunk köré, majd meglódul alattunk a járgány. Egy csapásra elönt az adrenalin, időm sincs felfogni, mi történik. Száguldunk, sőt, szinte repülünk. Érinthető közelségben húzunk el az autók mellett, alig kellene kinyújtanom a karom, s könnyűszerrel bekopoghatnék az ablakukon. Újfent nem emlékszem arra sem, mikor élveztem utoljára valamit ennyire. Elfolyik alattunk az út, mellettünk a zöld. A bukósisak alól sebesen integetnek kilógó tincseim. Majd kiugró szívvel kapaszkodom Alex derekába, aki rest visszaengedni a gázkart. A fel-feltörő halálfélelmemet elnyomja az izgalom élvezete.
A Champ bar előtt fékezünk le, lassan elhal a megszokott motorzaj. Pulzusom üteme nem hagy alább.
- Na, nem volt rossz, ugye? -segít le a magasból, térdeim még remegnek.
- Nem kertelek: állati volt! -fújom ki magam az extázis terhében, aztán mikor látom, hogy ő is az étterembe tart, megkérdezem: - Neked mi dolgod itt?
- Zaynhez jöttem.
- Hozzá? Pajtások lettetek?
- Azt nem mondanám, viszont tudod mennyire ért a motorokhoz. Az egyik szeleppel mintha gond lenne. Én nem adom a motoromat akárki kezébe, viszont őt ismerem, és megbízom benne.
- Gondolod, hogy elvállalja?
- Amennyi lóvét ajánlok érte...
- Na jó, gyere -nyitom ki az ajtót, és belépünk az ínycsiklandó illatfelhőbe. Evőeszközök csörögnek, Floyd telepakolt tálcával szlalonozik. Alex seperc eltűnik a konyhában.
Émelygés tör rám, ahogy Auben felém mosolyog, majd sietve kivisz egy újabb rendelést. Aztán felém tart.
Intettem apámnak, hogy elrabolom kicsit Floydot. Kedvesen rábólintott, majd ment is a dolgára; beszállítókkal üzletelni. Magunkra csuktam az irodaajtót, s ezzel a mozdulatal együtt mázsássá nehezült szívem. Újra elővett a rosszullét, túl akartam esni ezen az egészen, mégsem akaródzott összetörni szegény Floyd szívét. De hiába, ez már nem volt kérdés; csak múlt időben rajongtam érte.
Kissé rossz előérzettel mért végig, majd félénken magához húzott, és a nyakamba csókolt. Nem volt elég erőm, hogy megállítsam.
- Hm, de isteni az illatod. Mint egy gyümölcsturmix -falnak szemei, innának ajkai, de meghátrálok. Hogyan is kezdjek hozzá?
- Figyelj...
- Mi a baj? -bámul rám áhitattal- Könnyítsd meg a lelked, rajta! Történt valami a farmon? Nem tetszett? -ahogy végigcirógatja járomcsontom lesütöm szemem.
- Nem erről van szó. Az remek volt. Csak éppen igazad volt múltkor.
- Nocsak, Nina Horan igazad ad valamiben? -nevet fel, mire szemei egy-egy vonallá szűkülnek. Úgy néz ki így, mint Quang, a kiszolgáló srác a kedvenc kínai éttermünkben.
- Tényleg nem törődöm veled -tenyeremet homlokomra fektetem, most jön csak a fekete leves. Gyomron trambulinon ugrál, fel-le, fel-le.
- Sok nehézséggel kell egyszerre megküzdened. Nem hibáztatlak ezért.
- De nekem ez nem fog menni. Többet és jobbat érdemelsz, mint amit tőlem kapsz.
- Te vagy a legjobb dolog az életemben, ne viccelj! Nálad több és jobb nincs -mosolyog, s nem fér a fejembe, hogy nem látja rajtam, mit érzek; vagyis, hogy mit nem. Megőrjít a végtelen megértése és kedvessége. Most próbálok vele szakítani!
- Nem, nem! -rázom a fejem, régóta érlelgetett mondandóim kezdenek felszínre törni- Ha rád gondolok, dereng valami, és az agyam tudja, mit kellene a szívemnek éreznie, amikor meglátlak. De helyette csak hiányt érzek.
Rettegve vizsgálom meg arckifejezését. Mintha most kezdene ráébredni, mit akarok kinyögni.
- Miket beszélsz? -hüledezik- Miért mondod ezt? -sötét szemei könyörögve kutatták az enyémeket. Elindult a lavina, nincs visszaút Nina, mondd már ki! -bíztattam magam összeszorult torokkal.
- Senkinek sem jó ez így. Hidd el annyira sajnálom, de le kell hogy zárjuk ezt...ami köztünk van. Bármi is az.
- Hogy mi van? -emelkedik meg hangja, majd elcsuklik- Minden jól működne, ha akarnád. Én virágokat ültettem a kertedbe, de te még csak meg sem locsolod őket.
- Mi? Hova ültettél te virágokat? -ráncolom homlokom.
- Metaforizáltam -sóhajt, s hirtelen leszegi a fejét- Nem érted, ugye? De érted. Mindent értesz, csak nem akarsz esélyt adni nekünk.
Kicsit gúnyosan, kicsit keserűen sikerül felnevetnem.
- Hova több esély? Nincs több.
Látom, ahogy állkapcsa megfeszül, arca elsötétül. Szinte hallom, ahogy szilánkról szilánkra reped darabokra belül.
- Hagytad -mondja halkan, remegő hangon, majd hirtelen felcsattan, s ordít- HAGYTAD, HOGY BELELOVALJAM MAGAM. GÚNYT ŰZTÉL BELŐLEM! VÉGIG BOLONDOT CSINÁLTAM MAGAMBÓL, HOGY SZERETTELEK! ÉN HÜLYE! -potyognak könnyei, s végigfolynak kipirosodó arcán. Sosem láttam még ehhez foghatót. Kiborulása filmvászonra illő, és bár az enyém nem ilyen látványos, nekem is rémesen fáj.
- Nem emlékszem! Érted? -kérdezem harciasan- Kifosztott vagyok. A fejemben még meglevő képek olyanok, akár egy régi film: fakóak, remegnek, néha megélesednek, de hamar a fehér homályba vesznek. Ilyen vagy te is.
Szavaim kíméletlenek, jól tudom. Ahogy hallom magam, s látom Floyd kínszabdalta gyönyörű arcát, elfog a bőgés.
- Mintha nem vetted volna észre, hogy csak rám számíthatsz. Fel akartam nyitni a szemed -kapaszkodik a szék háttámlájába- Én mindent bevetettem! Még egy kis drogot is tettem az italodba, hogy aztán ápolhassalak -törli le dühösen nedves arcát. Tátva marad a szám, legalább négy másodpercig. Nem hiszek a fülemnek.
- Miről dumálsz, mi? -rontok neki feldúlva, de kemény mellkasa alig hőköl hátra. Megragadja csuklómat, amit jól tesz, különben az öklömmel kínálnám.
- Ne csinálj már úgy, mintha ez olyan nagy dolog lenne! Régebben is toltunk néha ezt-azt -riad meg hirtelen haragomtól.
Ellep a vörös köd, s közben minden világossá válik. Ezért tartozik Chadwicknek, nyilván tőle vette, csak rá kell nézni arra a fantomarcú fiúra. És a furcsa rosszulléteim!
- Hogy a francba tehettél ilyet? Mit gondoltál? Te őrült vagy! Ez neked szerelem? - képtelen vagyok visszafogni a könnyeim.
- Hitegettél, amióta felébredtél! Azt mondtad, csak idő kell neked, de velem maradsz, szeretsz -hangja újra simogatóvá nyugszik, de benne nyugtalanság fekélyesedik- Sajnálom, hogy ezt tettem, de kifejezni sem tudom, mennyire imádlak! Annyira hittem benne, hogy fel fogsz ébredni a kómából és újra együtt lehetünk! Bármit, érted? Bármit megtennék, amit csak kérnél. Tudod milyen szörnyű érzés ez? A boldogságot hamis illúzióban megtalálni? -feltűnik, hogy remegnek ajkai.
- Tudnék róla mesélni. De ha már itt tartunk a szörnyű érzéseknél...én is sajnálom, de nem akarok egy ideig szerelemmel foglalkozni.
- Nem. Te igenis tudsz szeretni, most is szeretsz. Csak nem engem, igaz? -villan fel tekintetében a rögeszme.
- S'ill vous plait, Floyd -sóhajtom, mert nem akarok még ebbe is belebonyolódni. Nem tudom, hogy dühös, csalódott vagy szomorú vagyok leginkább. Mindenesetre hátra akarom végre hagyni az egészet; mindent amiben ez a francia fiú szerepel.
- Vous le regretterez -csóválja fejét mélyen a szemembe nézve, s szinte felnyársal vele.
- Nem, nem fogom megbánni -válaszolok. Mintha megállt volna az idő, s az iroda falai összefele zsugorodnának. Képtelen vagyok tüdőmet megtölteni.
Floyd kibontja a hátul masnira kötött kötényét, és erőszakosan levágja a földre, majd elviharzik. Az ajtó hangos csapódására éles fájdalommal rezzenek össze. Ráérősen kisétálok, a konyha előtt Alexbe botlok. Talán van annyi agya neki is, hogy lássa, most nincs helye a hülye dumájának.
- Hé, szőke! -kap finoman karom után, ahogy elhaladok mellette- Mi történt? -kérdezi aggódva. Miért ilyen ólomsúlyú a mellkasom, ha üres?
- Semmi Alex, oké?
- Látom, hogy nagy a baj. Hazavigyelek? -karol át, és meg kellene lepődnöm kivételes aranyosságán, most azonban hatástalan vagyok az emberi kedvességre.
- Nem kell. Csak engedj, egyedül akarok lenni.