40 - Ne nézz le!

- Úgy örülök, hogy elhívtál -köszönt Felix, egy élőzenés fröccsterasz előtt találkozva Niallel. Megveregették egymás vállát, aztán a különösen kellemes nyárestének köszönhetően, nem bent, hanem kint az utcafronton foglaltak helyet.
- Jó kis helyet választottál -nézett végig Niall a felettük végigvonuló szivárványszínű fényfüzéreken.
- Te mit iszol? Megkóstolhatnánk azt a 2014-es, díjnyertes rozét -bújta Felix az itallapot.
- Én csak egy narancslevet -szögezte le komoran, mire Felix arca derűsből rögtön átment zavartba. Niall úgy döntött nem kertel, belecsap a lecsóba- Az orvosom az alkohol mellőzését írta elő. A leszokás miatt.
- Ezt nem értem. Le kell szoknod az alkoholról? -rázta meg fejét, majd a felbukkanó pincérlánynak lediktálta a rendelésüket.
- Nem. Ne haragudj, hogy nem mondtam el semmit, és hogy megint magamba fordultam.
- Dehogy haragszom.
- Azért akartam, hogy találkozzunk, mert készen állok, hogy rendbe tegyük a tisztázatlan dolgokat.
- Igen, én is ebben reménykedtem.
- Fogalmam sincs kitől mit hallottál, de szeretném ha tőlem tudnád meg az igazságot.
- Ha Shelby-re célzol, ő teljesen maga alatt van, és nem árult el semmit.
- Nagyon sajnálom, hogy miattam szomorú -sóhajtott gondterhelten Niall, aki egyébként nem festett túl rózsásan; arca beesett, szeme alatt szürke árok, bőre sápadt.
- Szakítottatok, Niall? -könyökölt rá térdeire Felix, aki szerettei terhét mindig is sajátjaként cipelte.
-  Nem. Vagyis igen. Vagyis nem tudom. Egy darabig próbálta elviselni azt a borzalmat, ami voltam, de nem engedtem, hogy szeressen. Tudtam, hogy rezeg a léc, amikor volt az a rohamom és onnantól kezdve senki sem érdekelt. A kórházban eltöltött napok alatt úgy tűnt az emberek számára, hogy gyorsan javulok, de csak mert nem láttak a fejembe. Elkezdtem hazudni mindenkinek. Mindenkinek, beleértve az orvosomat, az anyámat, a nővéremet. Megnyugodtak, hogy jól vagyok, jól leszek, miközben azt kívántam, bár soha többé ne kelne fel a Nap és elalvás előtt az volt a mantrám: "Kérlek, add, hogy ne ébredjek fel holnap."
Felix dermedten, könnybe lábadt szemmel bámult barátjára. Összeszorult torokkal próbált kortyolni egyet a fröccséből. Mielőtt Niall folytatta volna, újra felsóhajtott, melyből  a mellkasát nyomó súlyt a vele szemben ülő is érezni vélte.
- Megbékéltem a sötét és üres belsőmmel, amit az egyre nagyobb adagokban bevett pirulák biztosítottak. Nélkülük szenvedtem, agresszív voltam, de amint bevettem párat a világ körülöttem eltompult és minden érdektelenné vált. Elcsendesült a fájdalom, a hangzavar. Amikor Shelby rájött, robbant a bomba. Akkor azt gondoltam, kit érdekel, nincs is rá szükségem és neki sincs szüksége egy roncsra. Csúnyán váltunk el. Azóta nem beszéltünk.
- Úristen -Felix csak ennyit bírt kibökni, aztán hirtelen arca elé kapta kezét, hogy elrejtse könnyektől vörösödő szemét- Mennyire súlyos ez a függőség? -kérdezte a választ sejtve.
- Állítólag súlyos. Időnként elviselhetetlen a sóvárgás, az elvonási tünetegyüttesekről nem is beszélve. De kijövök belőle. Tudom, hogy te végig ott lettél volna mellettem, ha hagyom. Nem hagytam senkinek. Egészen biztos vagyok benne, hogy túl vagyok a mélyponton, mert aztán az újabb rossz már nem döngölt még mélyebbre, hanem erőszakkal felfele rántott, és megtáltosodtam. A Liammel történt szörnyűség olyan nagy pofon volt, hogy azzal a lendülettel sikerült átbillennem a jó oldalra és egyszerre nem hiányzott már a sötétség, mert minden világossá vált. Főleg az, hogy én is bántottam őt, miközben végig magamra haragudtam és miközben ő újra és újra próbálta feléleszteni a barátságunkat. Azon kaptam magam, hogy a felépüléséért rimánkodom. Annyi év után most végre kibékültünk. Mintha eddig hiányzott volna egy darab belőlem. Úgyhogy megfogant az elhatározásom; nem lehetek önző, hisz annyian szeretnek! Tartozom nekik azzal, hogy erőt veszek magamon és talpra állok. Apának is tartozok ennyivel.
- Bámulatos vagy, le a kalappal előtted! Úgy látszik ez a küzdőszellem családi vonás.
- Egyes egyedül azért nem menne. Rengeteget jelent a tudat, hogy ilyen barátaim vannak. Shelby-vel viszont egyelőre nem tudom, mi legyen. Azt hiszem az lenne a legjobb, ha hagynám, hogy kicsit mindketten lenyugodjunk. Nem egy nap alatt kell mindent helyrehozni. Szóval összességében Felix, én úgy érzem, megérkezett az élet, itt van!
- Fú öregem, a frászt hoztad rám, ahogy indult ez a beszélgetés...de mint mondtad, a végére "megérkezett az élet" -erre koccintottak, a nagy lelki teregetés után pedig jöhetett az izgalmas téma; a Blushboys sorsa.
- Jó is, hogy szóba hoztad, én is akartam erről beszélni! -csapta össze tenyerét Niall izgatottan.
- Úgy tűnsz, mint akinek tervei vannak vele.
- Naná, hogy vannak! Csak azt kell kitalálnom, hogy beszéljelek rá.
- Engem? Én azt hittem te nem akarsz hallani róla. Mármint annyi minden zúdult most rád, hogy azt gondoltam...
- Ja, hát igen, étteremtulajdonos lettem és ezerrel megy a felújítás. Na de a zene?! A közös projektünk, a Blushboys? Soha nem engedném el! Viszont te a csúnyán végződő szülinapodon azt nyilatkoztad, ha jól emlékszem: "A pokolba az egész zenekarosdival! Soha többé nem állok mikrofon mögé, az hót ziher."
- Felejtsük el azt a szülinapot! Állatira pipa voltam, de nyilván láttad. Aztán csak nem bírtam ki, vettem egy új mikit, a testvér-bunyóban tönkrement helyett. Meg írtam is néhány dalt. Nem tudom, csak azt, ha a zenélésre gondolok, szerelmesnek érzem magam.

ááá

Amanda mindig tudta mit akar, és azt is, hogyan szerezze meg. Céltudatos nő volt, nem hezitált. S minthogy sosem kételkedett magában, a helyzetek többségében nyeregben érezte magát. Egészen idáig. Ha kiszemelt magának egy férfit, azt egy csettintésre megkapta. Sosem utasították vissza. De mi történt? Most miért nem mer csettinteni?
Tétován ücsörgött a teraszon, egy szál lenge hálóingjében. Vihar közeledett, az üdítő esti szellő átcsapott heves szélviharba, a fák susogva hajlongtak. A Kelta tenger felől egyre hangosabb morajlás bontakozott ki. Amanda képtelen volt összeszedni magát, még csak bele sem ivott a kezében szorongatott borosüvegbe, mégis azt érezte, a fejébe szállt valami... aztán rájött, hogy nem is a feje az. Hanem a szíve. 
- Gyerünk Mandy, mire vársz? -súgta maga elé, idegesen kocogtatva körmeit a palack nyakán. Mi tudhat ez a Cesar Fredison? Hogy csinálta, hogy megbolondított?
Nagynehezen az inas szobája fele vette az irányt, de az ajtaja előtt megint megtorpant. Egy darabig hullámos, kövér tincseit igazgatta, aztán végre bekopogott. És abban a pillanatban, amikor nyílt az ajtó, szíve kihagyott egy-két ütemet.
- Ó, asszonyom! Elnézést... -dadogta a meglepett fickó, aki nem a ház úrnőjére számítva, törölközőbe tekert altesttel nyitott ajtót. Amanda sem volt felkészülve ilyen pikáns fogadtatásra. Akaratán kívül is végigfutott tekintete a férfi ruhátlan, fürdéstől vizes felsőtestén.
- Nem, nem, bocsánat, nem akartam zavarni ilyen későn, csak... -a mondatot nem tudta befejezni, mert közben ráeszmélt, hogy ez a pasas olyasmit mozdít meg benne, amit még Hugh sem tudott annak idején. Felcsigázta a gondolat.
- Ugye nincs baj? Tudok valamiben segíteni? -kérdezte tökéletesen selymes szinkronhangján, unhatatlan brit akcentusával.
- Nem gondoltam volna, hogy ezt rejtegeti az elegáns öltönye alatt -szaladt ki száján kendőzetlen gondolata.
- Parancsol? -Cesar kissé zavartan nézett a nő igéző barna szemeibe.
- Csak fecsegek -legyintett felnevetve kínjában- Tényleg ostoba ötlet volt bekopognom. Biztos fáradt és alig várja, hogy ágyba kerüljön -hadarta hátrálva pár lépést.
- Egyáltalán nem volt ostoba ötlet -tiltakozott kedvesen- És nem vagyok az a fáradós fajta -tette hozzá bizalomgerjesztő mosolyával.
- Akkor... esetleg lenne kedve? Meginni velem egy pohárkával? -intett fejével a hangulatfények adta, félhomályos ebédlő fele. Cesar közben próbálta megőrizni buddhai nyugalmát, ami bonyolult feladat volt, lévén, hogy ez a nő elég régóta mozgatta már a fantáziáját. Ráaádsul vonzerejét sokat láttató hálóingje is csak fokozta.
- Örömmel, de... -kapott tarkójához- Nem lesz gond abból, ha meglátják kegyedet velem? Úgy értem, ilyen hiányos öltözékben és...
- Cristoph már alszik, az ikrek buliznak valahol, Shelby az apjánál van pár napig, Hugh megint külföldön -sorolta ujjain számolva- De amúgy sincs mit titkolnom. Hát önnek, Cesar? -ült le a székre Amanda olyan kecsességgel, mintha csak egy pillangó szállt volna rá a virágra. Egyik hosszú lábát átvetette a másikon, s cseppet sem zavarta, hogy combjai így teljesen fedetlenné váltak. Felvillant az ég odakint. Cesar bizonytalanul, de engedett a csábító invitálásnak. A férfi ezúttal nem volt olyan magabiztos és finoman incselkedő, mint a legutóbbi afférjukkor, a borospincében.
- Megint mi ketten egy bor társaságában -töltötte ki az illatozó rozét Amanda, majd lehunyt szemmel meglötykölte poharát az orra előtt mélyen beszippantva illatát - Nem bánta meg? 
- Micsodát?
- Hogy otthagyott a pincében akkor este. Hogy nem élt a lehetőséggel, amit tálcán nyújtottam át önnek.
Cesar kissé komoran nevetett fel. Tudta, ha csuklóból lereagálná a provokálást, nem biztos, hogy meg tudná tartani úriember modorát. 
- Mi jár a fejében, Cesar? Chirio! -emelte meg a poharát Amanda. Annyira szívdöglesztőnek találta a fickót, hogy kezdett attól félni, bármelyik pillanatban elveszti a kontrollt.
- Nézze, lehet, hogy hihetetlen, de számomra egy nő sokkal többet jelent, puszta testi örömforrásnál.
Amanda eljátszotta, hogy kétkedik a fickó makulátlanságában.
- Odass! Csak nem egy igazi férfi?! Vagy csak ön is megtanulta, mit kell mondani a megfelelő pillanatban? -csipkelődött, de ezzel a mondattal éppenséggel gyenge pontra tapintott.
- Nem mindenkinek lételeme a manipulálás -emelte szájához poharát dacosan. 
- Ugyan már! Ön otthon van a pszichés témákban, és egy politikus jobbkeze. Nehéz elhinni, hogy nem él a tudásával, mellyel megkeverheti néha a lapokat.
- Látja? Ebben különbözünk. Azért bíznak meg bennem, mert én is bízok bennük. Engem nem árultak el, s aláztak úgy meg, hogy elveszítsem minden hitemet -dőlt előre, s hangja enyhe indulatról árulkodott. Azonban amint felismerte a nő arcára kiült fájdalmat, rögtön meg is bánta merész célzását Hugh Harland félrelépésére. Tabutéma volt, hisz annak idején Amandát majdnem tönkretette a hír, hogy Hugh-nak egy másik nőtől is van fia, akit ráadásul sok-sok éven keresztül titkolt.
Mindenféle felvezető nélkül szakadni kezdett az eső, mintha csak dézsából öntötték volna. Amanda jó időre elnémult, Cesar pedig hagyta kicsit leülepedni a port. Tisztán érzékelte, hogy akarata ellenére sarokba szorította a nőt. Amandának pedig esze ágában sem volt harcolni ezzel a férfivel. Meg akarta adni magát, csak neki. Aztán a pasas lehelet-lágyan végigsimított a nő kézfején.
- Sajnálom, túl messzire mentem -hajtotta le fejét, majd szelíden felnézett, sötétkék tekintetével szólva titkos vágyának főszereplőjéhez. De bármennyire is erős volt kettejük között a varázslat, büszkesége sziklafal volt. Nem ugorhatott fejest ebbe a zavaros vízbe.
- Az igazat mondta -rántotta meg vállát a nő, s közben keserűen elmosolyodott. -Cesar! Nézze csak meg! Itt ülünk egy szál semmiben. A munkaideje lejárt. Vesse csak le szerepeit, ne legyen inas, se lélekbúvár, se személyi asszisztens, csak önmaga! Mondhat amit csak akar, következmények nélkül. Csak...beszélgessünk. Engedje meg, hogy kicsit jobban megismerjem! -kérlelte csillogó szemekkel.
- Kíváncsi a véleményemre? -kérdezte felvont szemöldökkel, mire Amanda sürgetően bólintott- Szerintem Mr. Harland nem érdemel egy ilyen fantasztikus nőt, mint ön. Az az érzésem, hogy nincs is tisztában vele, mit dobott el magától.
Az egekig magasztalt latin szépség megilletődve kapott arany láncához.
- Erre innom kell -vigyorgott poharába, mert tűzbe jött, ahogy a férfi játszadozott az érzelmeivel. Tudta, hogy minden szava előre kitervelt stratégia része, és teljesen odavolt tőle. Úgy tudott flörtölni, hogy nem kellett hozzá semmi pajzán, félreérthetőt mondania. Udvarias és kimért mondatai közben ott táncolt a tűz sötétkék tekintetében. Amanda nem bírta tovább; veszélyesebb vizekre akart evezni -Akkor én is jövök önnek egy beismerő vallomással. Azóta is a pince sötétjében elcsattant csókra gondolok. Tökéletes volt.
Cesar lepetten szippantotta be a levegőt, tágabbra nyíltak szemei.
- Nekem is eszembe jut néha.
- Néha? Mikor?
- Minden nap.
- Elalvás előtt?
- És elalvás után is.
- Bárcsak megint megcsókolna, úgy, ahogy akkor.
- Kár, hogy idehaza nincs pince, nem igaz? -húzta száját féloldalas mosolyra, ami egyszerre volt csibész és ártatlan, de ezúttal az előbbi volt túlsúlyban. Egy megnyújtott-meghitt pillanat erejéig szótlanul meredtek egymás arcába, a felhőszakadás monoton zúgása burokként vonta őket körbe, még bensőségebbé varázsolva ezzel a hangulatot. Amanda ki akarta önteni a szívét neki, éppen ezért vallomás-monológba kezdett.
- Amit Hugh tett, az felejthetetlen ballépés. Végig egy hazugságot hittem az életem értelmét jelentő szerelemnek. Ennek az embernek áldoztam mindenemet. Ezzel az emberrel osztottam meg életem leglényegesebb pillanatait. Ha nem derül ki az igazság, ő sosem tálal ki. A sunyi rohadék. Mindezt a sokkot pedig nem csak nekem, hanem a 3 felnevelt gyereknek is át kellet élnie. Bár évekig vezekelt és esedezett, és tudtam, hogy őszintén gyűlöli magát, többé már nem ugyanaz az ember volt a szememben. Mint feleség és mint anya is összetörtem, és elhatároztam, hogy mindenáron bosszút állok, amiért tönkretette a családunkat. De nem csak a mi életünkben hagyott fekete foltot. Ha Chadwick anyja, Willow engedelmeskedik Hugh-nak, a fia meg sem születik. Nem volt joga ezt kérni! Senkinek nincs! Lerázta a felelősséget magáról. Undorító. Tudta, hogy született egy házasságon kívüli fia, és ő tudomást sem vett a létezéséről. Megbukott, mint apa, mint férj, mint ember. Amikor úgy tűnik, akarok tőle valamit, azt csak gonosz játékból teszem, mert van olyan hülye, hogy még mindig reménykedik. A bankszámlájánál már csak az egója kövérebb. Azt hiszi, hogy a hatalma, a sármja és a pénzen vett gesztusai jóvá tehetnek egy ekkora bűnt? És igen, bevallom. Ő nem, de a pénze kell. Ez a minimum, amivel tartozik -csóválta fejét fátyolos tekintettel, közben pedig a pohár száján körözött ujjával zavarában. Semmiféleképpen nem akart sírni.
- Ugye tudja, hogy semmi oka rá, hogy magát hibáztassa? Az, hogy meggyengült a kötelék kettejük között, kettőn áll, de a félrelépés és hazudozás 100%-ban Mr. Harland vétke. Amanda, ön áldozat. Megsemmisítő ütést kapott attól, akiről azt hitte, a legjobban szereti. Egyszerűen fel nem foghatom, hogy tudta feldolgozni ezt a traumát.
- Rengeteget jelentett, hogy a fiaimra támaszkodhattam. És persze a karrierem is lekötött, új célokat adott -felelte, miközben azon gondolkozott, vajon Cesar hogy látja át ennyire a helyzetet? Hogy csinálja, hogy a vesémbe lát?
- Szóval jól értem, hogy nem táplál már semmiféle érzelmeket Mr. Harland iránt? 
- Igen. Jól érti -harapott alsó ajkába felderülve- Most már hagyjuk is az én drámámat, de maradjunk a szívügyeknél. Ön terít lapokat, Mr. Fredison.
- Nem vagyok túl jó kártyás -meredt maga elé elmélyülten- Egy lap van csak a kezemben, mindent vagy semmit. Kockázatos felfednem -töprengett, majd hozzátette: - De mindenképpen meg kell tennem -fújta ki a levegőt, mint aki sikeresen meggyőzte saját magát.
- Szétvet a kíváncsiság -kelt fel a helyéről Amanda, és a férfi háta mögé lopózott, hogy végigfuttassa ajkait vállától egészen a füléig. Bejött sejtése a fickó erogén részeit illetően.
- Amanda -sóhajtotta- Az a baj, hogy...
- Hogy?
- Nem tudok és már nem is akarok ellenállni.
- Hát akkor ne tegye! Lehet, hogy hamarosan hazaesnek a srácaim. Három perc múlva jöjjön utánam a hálószobámba! Ott minden részletet megvitathatunk, nyugalomban -indult el tekintetet vonzó macskalépteivel a lépcső fele, majd félúton visszanézett válla felett - De persze csak ha nem túl fáradt -kacsintott rá pajkosan.

A reggel mámoros ébredezéssel indult Cesar számára. Még sosem feledkezett meg ennyire önmagáról és a külvilágról. Csukott szemmel nyújtózkodott, hol jobbra, hol balra fordulva fúrta arcát az illatos párnatengerbe. Aztán valami hangosan koppant fejében, és riadtan ült fel a királyi méretű nyoszolyán. Hány óra lehet, kinek az ágyában fekszek?! Mézes napfény csordogált át a sötétítőkön, művészi megvilágításba helyezve a nagybetűs nőt, aki az erkélyajtóban állt, s békés mosollyal hümmögött mobiljába. Cesar alig akarta elhinni, hogy minden, ami az éjjel történt, most úgy fest, igenis valóság volt. Attól a perctől kezdve, ahogy Amanda ajtaján bátortalanul kopogott, elvesztette eszét. Fogalma sem volt mi milyen sorrendben történt, de emlékezett minden apró pillanatra, csiklandós érintésre, tüzes csókra. Még mindig elevenen élt benne a kínzó gyönyör, a szeme előtt ringó keblek, és azok a felszabadult nyögések, elalélt sóhajok, melyekkel egymás rezdüléseire válaszoltak.
Az érzékborzoló emlékek hatására a férfi kábán vetette vissza fejét a párnára. Amanda immár svédül csevegett, miközben a gigászi tükörben nézegette egy szál fehérneműs alakját. A mustrához Cesar is csatlakozott, s szinte hipnotizálva bámulta Őt. Kisvártatva Amanda is Cesart kezdte el szemlélni a tükrön keresztül. Romantikától túlfűtött szerelmeskedésükre gondolva az ő fejét is rögtön ellepte a mámorköd. Már az első apró érintésekor tudta, hogy nem fog tudni betelni a pacákkal. Mindenét akarja. Az egész pont úgy történt, ahogy legvadabb álmaiban. Tökéletes volt. Először izgatóan bátortalanul értek egymáshoz, finomkodva. Az udvarias ismerkedésen hamar túllendültek, ugyanis tűz gyúlt bőrükön és nem bírták türtőztetni vágyaikat. Amandának eszébe sem jutott, hogy ez a férfi a ház inasa. Cesar nem is hagyta magát alárendelődni, megmutatta a benne lakozó nyers férfi ösztönt, és mindeközben végig romantikus hős tudott maradni. Amanda hol megsemmisült, hol újjászületett az erős karok menedékében. Cesar először a falhoz szorította, aztán leteperte az ágyra és fölé hajolt, végül az ölébe véve a nőt hamvadtak nyugalomba a mindent porig égető lángok. Egy jó darabig hallgatták egymás hangos szívverését.
Amanda a svéd "alla de bästa" köszönéssel tette le a telefont, s torokszorító boldogsággal kúszott fel az ágyra.
- Milyen kár, hogy nem 28 évvel hamarabb találkoztunk -suttogta a nő a pasas laza hullámos hajába.
- Semmi baj. Még így is előttünk az egész élet -felelte szívdöglesztő mosolyával, majd Amanda álla alá nyúlt és hosszú csókot lehelt rá. - Attól tartok ideje munkába állnom. Ugye hallgatunk arról, ami kettőnk között van?
- Kétlem, hogy többé el tudnám titkolni a rajongásomat.
- De elveszíthetem az állásomat! Mindketten tisztában vagyunk vele, mit fog lépni Mr. Harland, ha erről tudomást szerez. 
- A nevét sem akarom többé hallani! Ne aggódjon, majd akkor én alkalmazom önt.
- Kétlem, hogy abból tényleges munka lenne -nevetett fel halkan- Azért megpróbáljuk?
- Üsse kavics, hallgatok. De tudja meg, hogy egy életre elegem van a titkokból.
- Megértettem, de egyelőre ez a legokosabb megoldás.
- Imádom, hogy magázódunk -kapaszkodott a férfi nyakába, miközben gyomrában veszettül csapkodtak a pillangók.




Egy újabb nyűgös-nyögős reggelre virradtam, nem úgy, mint négylábú kedvencem. Cora sürgetve toporgott az ágyam körül, miközben fel-felcsaholva jelezte, igyekezzek összekaparni magam.
- Jó, jó, máris őrmester! -bólogattam ki sem látva az arcomba gyűrt arany hajtenger alól. - Különben is, ki engedett be? Niall volt? Őt bezzeg rögtön a bizalmadba fogadtad. Jól egymásra találtatok.
Cora égbe meresztett fülkagylókkal bámult arcomba, elővette gyakran alkalmazott "tudom mit tettél tavaly nyáron" nézését. Éjfekete bundáját szivárványosan csillogtatta az ablaktáblákon beömlő fényár. Folyamatosan mozgó, nedves nóziját néztem, mikor váratlanul felvakkantott ezúttal az "igyekezz már te naplopó" üzenettel.
- Tagadhatatlanul rendőrkutya vagy -zsörtölődtem vele, de aztán persze megint levett a lábamról; majdnem szó szerint. Ugyanis amint sikerült kikászálódnom a ropogósan puha paplan alól, teljes őnagyságával felém lendült, két lábra emelkedett, vaskos mancsait a vállamra ejtette, én meg majdnem hátrazúgtam súlyától. Ő így közli, szeret.
- Én is téged, tényleg, nagyon, de szokd meg, te nem vagy kutyusz erectus.
Majdnem kaptam egy ébresztő nyalintást is az arcomba, de sikerült kitérnem előle. Cserébe megajándékoztam egy kis fültő- majd hasvakarással, azzal beérte egy időre, és elsietett a folyosó szemközti szobájába, ahonnan Niall hangjára lett figyelmes. Elbattyogtam az erkélyajtóhoz, hogy megcsodáljam a jó öreg kékséget, s örömmel konstatáltam, hogy vele minden rendben, boldogkék színben tündököl, sirályok körhintáznak a festői szobapanorámában, és még egy vitorlás is besiklott a képbe az összhatás kedvéért. Gyanúsan békésen indul ez a nap.
Csak a lépcsőn leérve jutott eszembe a kanapén elszállásolt Floyd. Meg sem rezzent a konyhában való neszezésünkre, kiütve aludt, édesen. Én bedobtam egy kávét, tejjel-mézzel, ahogy apám is régen. Anyának persze ez rögtön feltűnt.
- Szándékosan veszed át apád szokásait? - harapott a pirítósba, és végre valahára nem azzal a gyászos felhanggal mondta ki azt, hogy "apád".
- Igen is meg nem is. Tudod milyen vagyok -rántottam meg a vállam és próbálom fejembe erőltetni a gondolatot, miszerint nem is kell bőgnöm a hiányától.
- Bár tudnám -mosolyodott el.
- Kakasszavas jó reggelt lányok!-rikkantja egy százon pörgő fiú. Homlokon csókol mindkettőnket.
- Cssss! -inti le anya a vidám hangoskodót, majd rám mereszti lepett tekintetét. Megint vállat kell vonjak.
- Ja Floyd, tényleg. Bocs. Hallottam az éjjeli patáliát -hadarta, majd a szájába dobott egy koktélparadicsomot.
- Azt hittem nem ébredtél fel rá.
- Arra az óbégatásra?! Nincs az a halláskárosult. Hé Cora, kérsz ebből egy falatot? -lengette meg a blöki orra előtt a sült bacont.
- Niall, ne hülyéskedj már! -dorgálta anya, és amíg az öcsi habozott, addig Cora rövidre zárta a vitát, és szempillantás alatt kikapta kezéből a illatos, ropogós finomságot.
- Így akarod lekenyerezni, hm? -csóváltam fejem.
- Inkább leszalonnázni -emelte égnek szemeit anya.
- Ha elkényesedik, fenékbe rúglak! -figyelmeztettem az újabban kutyabolond Niallt.
- Amúgy hallottátok, hogy mától Merkúr Retrográd van? -dögönyözte a hálás ebet öcsém.
- Retromi? -ráncolta anya a homlokát.
- A Merkúr behúzta a féket, meghátrált, így olyan, mintha visszafele haladna. Ma nagyon erős lesz a hatása, merthogy van ránk hatása! Ezeket Shelbytől tudom, de ki ne mondjátok előttem a nevét! -emelte fel tenyerét, majd anya háta mögé sasszézott, vállon ragadta, és a füléhez hajolva a lelkére kötötte: Különösképp legyél ma éber, mert furcsaságok történhetnek.Vigyázz, az univerzum nem tréfál! Kétszer is nézz szét, ha útkereszteződéshez érsz, ügyelj arra, hova lépsz, ne állj szóba idegenekkel! Bárkinél felléphet enyhe rosszullét, szédülés, úgyhogy óvakodj a járdaszegélytől, a medence szélektől, ne mássz fel sziklaperemre, létrára! Világos voltam?
- A Napnál is világosabb! De most fuccsba ment a teljes napirendem! -viccelődött anya.
- Az éjjel az ufókkal kirándultál? -röhögtem  felpillantva öcsémre.
- Nevessetek csak! Én szóltam! -emelte fel mutatóujját.
- Amúgy van valami különösebb oka a kora reggeli életerődnek? -kérdeztem a bögrém alján maradt mézet kanalazgatva.
- Semmi, semmi -vigyorgott titokzatosan- Csak alakulnak a dolgok. A Champ, a Blushboys...
- Várj, újra összeálltok? -meredtem rá lepetten- Öcsi, ez szuper!
- Bizony! Felix és én belevágunk, bármi is süljön ki belőle.
- Abból amit szeret az ember, rossz dolog nem sülhet ki -biztattam.
- Hát ezzel vitába szállhatnék, de nem akarok... -szólt közbe anya elkomorodó arccal. Közben Niall ezer teendőjére hivatkozva elsietett. Tudtam, hogy édesanyám mire célzott, és azt is, hogy itt az idő megejteni a nagy beszélgetést a jelenről és a jövőről. Mert anyát csak az aggasztotta éjjel-nappal: vajon hol csatangolok, mibe keveredtem, mihez fogok kezdeni az életemmel. Így vagy úgy, de meg kellett őt nyugtatnom, ami szép kihívásnak ígérkezett, mert arról sem volt lövésem, mit fogok 5 perc múlva csinálni.
Megpróbáltam nyugodt mederben terelgetni a beszélgetést, ami nem volt egyszerű, lévén, hogy mindketten elég forrófejűek vagyunk és gyorsan haragra tudunk lobbanni. De azért hazudni sem akartam, mert a sok titkolózás már az agyamra ment. Úgyhogy elmondtam neki, hogy mit mondott apa a halála előtt nekem. Hogy bízik bennem, és tudja, hogy egy nap jó zsaru leszek, és hogy sajnos-nem sajnos én örököltem veszélyhajhászási mániáját, ami ösztönös és éppen ezért elkerülhetetlen a sorsom; rendőri sorsom. Egyelőre nincs lehetőségem a rendőrakadémiára járni, de addig is edzek, előre tanulok és egyszerűbb ügyekben segítek, ha engedik. Mindezt burkoltan, de annál hangzatosabban fogalmaztam meg, így anyának minden félelme elillant, hogy valami életveszélyes susmusban töröm a fejem.
A gyorsan jött lelki megnyugvása ugyanolyan gyorsan távozott is, amikor a 10 órai híradóban felismerte sziluettemet egy élő, helyszíni közvetítésben.

Az ifjabb Boroswski kutya- és embertréner lévén foglalkozott kicsit Corával meg velem. Nagyon büszke voltam a baconfaló bundásra, mert már 10 különböző testrészre való támadás parancsát is megértette. Az utasításomra immár nem csak ülni és feküdni és pacsit adni hajlandó, hanem sprintelni, kúszni, nyomot követni, elbújni, ugatással jelezni a veszélyt, morgással, fogcsattogtatással fenyegetni. Egyre inkább csapattá kerekedünk. És nem is akármilyen csapattá. Mindketten egyre jobban zsarusodunk, ügyesedünk.
Viszont továbbra sem voltam meggyőződve róla, hogy jó cinkostárs lennék. Hiába akartam Cristoph Harlandban bízni, nem tudtam. Itt volt viszont France. Neki kellett, hogy esélyt adjak. Ő és az a tenyérbemászó Rough voltak a rendőri összeköttetéseim, amire szükségem van és lesz, főleg, ha folytatni akarom a nyomozást. Úgyhogy kezet ráztunk a megalakult szövetségre, majd járőrkocsiba szálltunk, korzózni indultunk a városban. France még a múlt éjjeli szolgálat miatt kávéfoltos egyenruhában feszített, de alig látszott rajta vajmi nyúzottság. Mondom neki, "siess haza, aludj, biztos fáradt vagy", de végül egy hosszas beszélgetésbe feledkezünk. Ahogy a témák között csapongtunk, egyre inkább beigazolódott megérzésem. Ez a fiú az én emberem. Jólelkű, alázatos, lojális és mindig őszinte.
- Megvan kire hasonlítasz! -csettintek felderülő arccal.
- Jaj ne, biztos tudni akarom?
- Olyan vagy, mint Amerika kapitány. Kívül belül.
- Ezt se mondták még rám! -vigyorodott el a fejét csóválva, mint aki nem hisz nekem. Leengedem az ablakomat, majd a hátsót is Corának, hogy boldogan kidughassa a fejét. A menetszellő lágyan lengi be a kocsiteret. Fényes, békés nap a mai, nesze neked Merkúrmarhaság.
- Minden járőrkocsi ilyen? -kérdeztem, miután a váltó beragadt a hármasban, a motor pedig őrült berregésbe kezdett.
- Annyi szent, hogy a járműparkra ráférne egy kiadós frissítés. Ezekkel a lestrapált csotrogányokkal képtelenség üldözőbe venni bárkit is.
- Főleg úgy, hogy az üldözöttek is látják és hallják, amit ti.
- A nindzsákról beszélünk? Apádnak volt ez a teóriája?
- Egy megérzés volt, de aztán a dolog bebizonyosodott. Sokszor senki sem hitt apa intuícióiban. Ne haragudj, hogy nem mondtam hamarabb, de úgyis felesleges lett volna. Utolérhetetlen hacker műve, méghozzá a leghíresebbé.
- Nemár! Cristoph?! De az ő családja meg a tied jóbarátok, nem?
- Hát de. Itt kezdődik a huncutság. Figyelj, most igazán őszinte leszek -vettem le napszemüvegemet a hitelesség kedvéért- Fontosak nekem Harlandék, kiváltképp Cristoph, éppen ezért nem akarom bajba keverni őket.
- Védeni akarod a hátsóját, amikor a gyilkos nindzsáknak segédkezett? Nina ez nem puszta képmutatás, ez...
- Csak azt mondom, hogy nem tudjuk miért falaz vagy falazott nekik. Várjunk, szimatoljunk! Figyelj te mondtad, hogy túl kevés az infónk ahhoz, hogy bármit is lépjünk. Ráadásul van néhány sztori még a zsebemben, amiről tudnod kell.
- Rendben, oké -sóhajtott megadóan- De jobb lenne, ha minél hamarabb kivonnád a magánéleti változókat a képletből. Eddig még egy ügyet sem segített megoldani, amikor valaki a szívével próbált meg gondolkozni.
- Igenis úgy lesz, Borowski százados! -szalutáltam, mire csak nevetve a támlának szorította a fejét- De ha már itt tartunk! -kiáltottam fel váratlanul, mire kíváncsian kilesett napszemüvege királykék lencséje mögül.
- Hm?
- Úgy sejtem téged is érzelmek hajtanak. Apádnak...
- Jó, jó, jó, ne is folytasd! -emelte fel tenyerét- Nyertél, igazad van -ismerte be, majd száját rágva némán elgondolkodott, mielőtt folytatta- Nagyon rosszul esik, hogy az én apám nem dicsekszik a rendőr fiával, ha rólam kérdezik őt, csak vállat ránt és azt feleli: "tudod, ő amolyan visszafogott, jófiú. Nem az a lövöldözős akciózsaru, inkább elméleti kérdésekben állja meg a helyét. Az anyjára ütött." Sosem vagyok neki elég jó. Meg akarom mutatni, hogy igenis terepre születtem, hogy tévedett velem kapcsolatban, és hogy ezidáig gőze sem volt, mi mindenre vagyok képes, ha akarok valamit. Nem csak az aktatologatásban vagyok jó. Azt akarom, hogy ne engem, hanem magát szégyellje, amiért esélyt sem adott, hogy bizonyítsak -monológja közben ujjai görcsösen a kormányra fonódtak- Én nem másoknak akarok megfelelni, hanem neki. Ő volt mindig is a példaképem. Azt gondoltam hisz bennem, de aztán jól pofára ejtett. Na én ebbe nem vagyok hajlandó belenyugodni.
- Legalább a te apád él -szaladt ki számon akaratlanul- Bocs. Vacak érzés lehet, hogy rád se bagózik. De ez holtbiztos, hogy meg fog változni.
- Nem kis fába vágtuk a fejszénket, ugye mondanom sem kell? Egyetlen rossz lépés, és lebukhatunk mindenki előtt. Vagy még rosszabb -hangsúlyozta.
- Még sosem kellett apád előtt titkolóznod, fogadjunk.
- Mindig nyitott könyv voltam. Idáig -bólintott. Az adóvevőn kisebb ropogás után bejelentkezett valaki.
"Itt a 420-as. Mentőt és autóvontatót kérek a Gildare úti elágazáshoz. Két autó koccant. Nincs életveszélyes sérült. Vége."
- És Rough-gal mi van? Maradt a terrorelhárítóknál?
- Felcsigázza ez a maszkos-vadászat, úgyhogy visszavonta az áthelyezési kérelmét.
- Egyáltalán miért akart elmenni innen?
- Mit tudom én, Rough nem normális. Szerintem csak nem tud megmaradni a seggén. Amikor megneszelte, hogy valami teljesen szabályellenesre készülök, rögtön felcsillant a szeme. Imád a tilosban járni.
- Akkor tényleg van helye a csapatban.
- Ráadásul tapasztalt, tudom, egy bunkó, de tapasztalt.
- Jó, megbékéltem a gondolattal. Nagyjából.
- Van egy jolly jokerem is! -kapott fejéhez megörülve- Őt még nem ismered -France a sebességváltó mögötti üregbe nyúlt nyekergésbe kezdő mobiljáért- Telepátia! Ő az -mosolyodott el, ahogy a kijelzőre pillantott- Szia Lio! Mi a helyz...Tessék? Hol? A 10. emeleten? Nem, nem vagyok szolgálatban, de... Jó, Kösz! Indulok! -azzal feszülten kinyomta a masinát és visszadobta a helyére. Meg akartam kérdezni, mi a baj, de hirtelen felvisított fejünk felett a sziréna, majd vad tolatás, éles hátrakanyar fojtotta belém a szót. Olyan volt, mint kiskoromban a dodzsem, csak izgalmasabb.
- Kapaszkodj! Kaptunk egy fülest. Öngyilkos jelölt a Manheim gallériánál.
- Valaki le akar ugrani? -markoltam meg a biztonsági övet- Most ülök először szirénázó rendőrautóban -jegyeztem meg mellékesen a felismerésemet.
- Hip-hip-hurrá, majd koccintunk rá! -felelte, s adóvevőt ragadt kezébe, hogy jelentést tegyen a központnak. Rögtön jött is a válasz, miszerint máris úton vannak a járőrkocsik, hogy biztosítsák a környéket. France a kérdéses épület oldalán parkolt le, és természetesen rámparancsolt, hogy maradjak a kocsiban. Biztos, hogy nem! -jött a válaszom, s mivel minden másodperc kincs volt, nem ért rá könyörögni, netán a kormányhoz bilincselni. A Manheim művészeti galériát bárki látogathatja, Felix például imádja ezt a helyet. Tíz különböző emeleten tíz különböző művészeti ág és annak sokszínű válfaja tekinthető meg. Amikor odaértünk gyorsan kiderült, hogy a galéria üzemeltetői még semmiről sem tudnak. Pár pillanaton belül azonban sürgés-forgás kerekedett, a látogatókat távozásra kérték, a liftek megteltek. Nekünk persze maradt a tűzlépcső. Lihegve rohanás közben szöszi századosnak még arra is maradt tüdeje, hogy gyorstalpalót tartson, mi ilyen esetben a protokoll. Amint felértünk, France kilesett az egyik kiállítóterem ablakán és bemérte a fiatal fiú helyzetét. Átcsörtettünk a megfelelő terembe, ahol nem mellesleg a legbizarrabb szobor kiállítás fogadott, tele groteszk emberarcokkal. Mindegyiken ékeskedett valami gusztustalanság, például egy szemgolyóba döfő darázsfullánk, orrlyukból csüngő giliszta, és a többit nem is sorolnám. A gyomorbántó nézelődésre addig volt időm, amíg France a zsaruetikett szerint járt el, és az ablakon kikiabálva próbált meg beszédbe elegyedni az elkeseredett fiúval. Akkor már éreztem, hogy bizony az öcsémnek mégiscsak igaza lesz a Merkúr farolós hülyeséggel kapcsolatban. Egy teljesen más tudatállapotba kerültem, az agyamban átkattant a kapcsoló, mintha vágányt váltottunk volna. Ugyanaz a gondolat ismétlődött újra és újra: A fiú nem halhat meg!
- Menjen innen! Nem tudja megakadályozni. Ha megpróbál berángatni, vagy trükközni, azonnal leugrom -fenyegetőzött zilálva, el-elvékonyuló hangon.
- Nyugalom, semmi ilyesmit nem teszek! Csak beszélgessünk, jó? Mi a neved?
- Nem érdekel mit mond! Nem tud lebeszélni!
De miért nem ugrik máris? -kérdeztem magamtól, s akaratlanul újra a rémszobrokra tévedt a tekintetem.
- Semmire nem mész vele, France! -förmedtem rá a tehetetlenségtől remegve. Mély levegő, ne borulj ki! 
- Hova mész? -kiabálta utánam Amerika kapitány- Ugye nem ment el az eszed?
Dehogynem, elment, és fogalmam sincs hova. Mindegy, hagy menjen! 
Még akkor én magam sem hittem, hogy tényleg megteszem ezt az őrültséget. Köszöntelek az új életedben, Nina! Az eggyel jobbra levő terembe érve léleksimogatóan harmónikus festmények díszelegtek, akárcsak a valóság kinyert darabkái lettek volna vásznakra feszítve. A textúrák, fények olyan realisztikusak voltak, hogy az egyszerre volt félelmetes és gyönyörű. De nem csodálhattam őket, elhúztam az ablakot, lekaptam csukám és a zoknim, a következő pillanatban pedig már arra lettem figyelmes, hogy egy zaklatott és döbbent hang ripakodik rám.
- Te meg ki a fene vagy? Mit művelsz idekint?
Óvatosan kiengedtem a tüdőmben ragadt levegőt, és bátorkodtam kinyitni a szemem. Végtelen tér tárult elém, ilyen lehet madárnak lenni. Valahogy szabadnak éreztem magam, miként a távolba meredtem, és úgy tűnt, a bárányfelhők egy köpésre vannak tőlem. A levegő is teljesen más ízű volt, átszellemülten kortyoltam a napfényt. Aztán jött a fekete leves. Véletlen lenéztem és véletlen eszembe jutott, hogy nem a Bahamákon hasalok a tengerparton. Te szent szar! Odalent két, talán három rendőrautó villogózott, de csupán szentjánosbogaraknak tűntek. Nem bírtam csillapítani meglódult szívverésemet, sem a fura nyomást a fejemben. Most már mindegy, kint vagyok. Mély levegő, ne borulj ki! Csak lazán! 
- Szórakozol velem? Lazán? -interjúvoltam meg magam, sűrű nyálamat nyeldesve.
- Csessze meg! Nina! -hallom meg France hangját.
- Ne kiabálj velem, különben lezúgok!
Képzelj el egy csigát slow motion-ben. Na ebben a "tempóban" mertem csak mozogni. Kissé messze voltam az ugrást tervezgetőtől. Óvatosan oldalra pillantottam, hogy mennyi az annyi. Jesszus, ez legalább 8 méter! Közelebb is rakhatták volna ezeket az ablakokat. Oké, elindulok. Csak szépen, lassan. Ne nézz le! Teljes erőmből nekifeszítettem a hátamat a falnak, de az volt a benyomásom, mintha az ellenkezésképp igyekezne eltolni magától, és már csak a gondolattól is erősebben szédültem. Ilyen magasságban sosem éreztem még a poklot. De hát min lepődök meg, újfent saját hülyeségem kiszolgáltatottja lettem. Próbáltam ignorálni a hangosbeszélő lentről jövő, torz hangját, France fojtott szitkozódását, a madárfüttyöt, a dudáló autókat, a szemközti utca építkezési zajait. A kő perem, amin lavíroztam, épp akkora volt, mint a talpam.
- Nincs túl sok hely. Táncolni tuti nem fogunk -motyogtam vajúdó kismamás lihegésem közben.
- Te zsaru vagy? -kérdezte a kivörösödött szemű srác, tippem szerint velem egykorú. Kisfiús vonásai miatt az a 10 évet letagadhatsz típus volt.
- Sajnos nem. Csak egy elmeroggyant, aki nem akarja végignézni egy értelmes élet végét.
- Aki jobb lenne, ha minél hamarabb visszamásznál. Különben is, mit tudsz te az életemről, ha?
- Csak hallgatok az intuícióimra, ez minden. Szimpi vagy, na, ezt próbálom kinyögni -sandítottam felé. A hablatyolás közben kevésbé remegett a térdem. Ez lesz a taktikám. Be sem fog állni a szám, lyukat beszélek a hasába, amíg önként be nem menekül az ablakon. Vagy talán ez mégsem olyan jó ötlet? Pont, hogy meg kellene fontolnom minden egyes szavamat? A fenébe is, képtelen vagyok használni az agyam. D jól jönne most Cesar fenenagy emberismerete, ő mindig tudja, kivel hogy kell bánni.
- Nem értem miért vagy itt! -szólt oda ellenségesen.
- Hogy elpanaszolhasd valakinek, mi a baj. Nina vagyok. Te pedig? -hosszas hallgatással sztrájkolt- Na? Igaz nem te kérted, de ha már voltam olyan szíves és kimásztam hozzád pletyizni, elárulhatnád a neved!
- Elijah -lökte oda vonakodva. Velem ellentétben a fiú nem tűnt magasság iszonyosnak.
- Menő név! Ó, nézd, integess! -fújtattam verejtékben úszva. Tisztes távolságban előttünk egy drón lebegett. Remek, remélem benne leszünk a hírekben. Közben lelki szemeim elé képzeltem France idegösszeomlását. Szegény.
- Na jó, figyelj! Biztos, hogy jó ötlet ez a mélybe vetősdi?
- Nincs más, amire vágynék, csak hogy elnémuljon minden a fejemben, hogy ne kelljen éreznem, hogy ne kelljen levegőt vennem. Azt akarom hogy semmivé legyek, hogy minden megszűnjön -sírta el magát, majd rögtön be is dühödött- Nem érdekel az élet és nem félek a haláltól! Nem kell hegyi beszéd, nincs miért maradnom. mert én sem szeretem magam. És felejtsd el, hogy nekiállunk lelkizni.
- Pedig azt hittem egy idegennek könnyebb mesélni. De nyugi, eszem ágában sincs győzködni.  Beszélhetünk valami másról is. Mi a hobbid? Tanulsz még? Dolgozol?Annyi minden létezik a halálon kívül.
- Nina, gyere le onnan, könyörgöm! -emelte fel ingerült hangját France- Ezt nem így intézzük!
- Akkor hogy? A rohadt életbe! Elijah, nem hagyom, hogy leugorj, akármennyire is szar az életed, akárki is bántott, akármi is fájt!
- Azt teszek az életemmel amit akarok.
- Osztom a véleményed, és pont most mondtad ki a kulcsmondatot! Gondolj már bele! Ahelyett, hogy itt szobrozunk várva, ki szédül le hamarabb, leülhetnénk sörözni a Liffey partján. Csak szerintem lenne az sokkal kellemesebb?
- Légyszíves! Hagyj békén! Miért nem tudod tiszteletben tartani a döntésem?!
- Mert ezen a döntésen nincs mit tisztelni! Azért! -kiabáltam rá, amit rögtön meg is bántam, hiszen már eddig is attól rettegtem, hogy bármelyik pillanatban leveti magát -A lehető legönzőbb utat választod?
- Lettél volna a helyemben! Nem lenne ilyen nagy a szád.
- Én is ugyanezt akartam mondani! -mérgesedtem be - Figyelj senki élete sem habospite... -ingattam fejem kifulladva, még mielőtt kitörhetett volna belőlem a szóáradat, ami nyelvemet bökdöste.
- Kíváncsi vagyok! -szúrta oda gúnyosan, hitetlenkedő hangon. Rémesen esett. Próbáltam elengedni a fülem mellett, és nem válaszolni semmit, de egyszerűen képtelen voltam magamban tartani.
 - Az öcsém súlyos pánikbeteg, most még ráadásul gyógyszerfüggő is, a legjobb barátomnak az én hibámból intubálták a gégéjét, az exem pedig alkoholista lett szerelmi bánatában. És már voltam jó pár halálközeli szituációban, kómában, szexuális zaklatásban, bedrogozva, elütve. szemtanúja és résztvevője is voltam autóbalesetnek, lövöldözésnek, rablásnak, tűzesetnek, láttam jó néhány holttestet, és az apám... a karjaim között halt meg, lelőtték.
- Persze, én meg nyertem egy Oscart. Ugyan már ez... -hallgatott el hirtelen, miközben a perifériámban érzékeltem, ahogy bámul, és nem tudom, hogy mit látott arcomon, ami meggyőzte, de végül megilletődötten azt kérdezte - Ilyen létezhet?
- Ha olyan csodás kis életem lenne, szerinted itt állnék a peremen, nem félteném? Sajnos ez nem álom -hunytam le szemem, amitől olyan érzésem támadt, mintha a fejem egy vasgolyó lenne, az odalenti flaszter meg a mágnes. Már nem féltem attól, hogy Elijah leugrik; tudtam, hogy kellően magamra tereltem a gondolatait, és azt is tudtam, mivel fogom becsalogatni az ablakon. Gondoltam a bűntudatkeltés lesz a dolog nyitja. Gondoltam megpróbálom eljátszani, hogy rosszul vagyok. Te nemnormális! Hát mit kell ezen eljátszani? Addig ravaszkodsz itt, míg tényleg zuhanórepülés lesz a vége. Szóval a csokifagyi visszanyalt, de úgy tisztességesen. A bibi ott kezdődött, hogy megint felkavartam a lelkem állóvizét a trauma-lajstrommal, és ha az agyam nem lett volna elfoglalva eléggé az extrém tériszonnyal, hát telibekapta a káoszt. Rámtört a pánik, akár egy kommandós alakulat és fogalmam sem volt arról, miket suttogtam közben magam elé.
- Az istenit, hova tűnt a levegő? Az előbb még annyi volt belőle. Nem bírom tovább. Segítsen valaki, le fogok zuhanni. Le fogok zuhanni. Nem ma akarok meghalni. Bedugult a fülem, sípol. Elijah, segíts! Hogy kell lélegezni?
- Hé, hé, szedd össze magad! Nem akarsz palacsinta lenni, ugye? Már csak pár lépés balra és ott az ablak! -hadarta idegesen, ami jelezte, hogy a fiú észbe kapott: terve még rosszabbul is elsülhet. Itt ez a fura csaj, aki felettébb őszintének tűnik, idegenként is az ő életéért küzd, miközben lehet, hogy neki is nehezére esik élni. Csigatempóban elkezdtem oldalra lépkedni, a külvilág egyre homályosabbá tompult. A bárányfelhők festékes lufikként placcsantak szét a szemem előtt, némelyik virágként nyílt ki, éreztem, ahogy nyálam besűrűsödik és nem tudom lenyelni. Kétségkívül a közeledő ájulás jelei voltak. Elijah hangja volt az egyedüli kapaszkodóm.
- Csak az ablakra koncentrálj, mindjárt ott vagy, siess! -habogta lesápadva.
- Nem mehetek be, küldetésem van -nyögtem kétségbeesve kapkodva a sűrű, nehéz levegőt.
- Tessék?! -ocsúdott fel hisztérikusan- Te megőrültél?
- Maradnom kell, amíg te is kint vagy. Úgyhogy kérlek, mássz vissza! -sürgettem őszinte rémülettel. Valamiért elérzékenyültem, amikor Elijah tüstént megtette, amire kértem. Lassan oldalra néztem, és ő addigra már bent volt az épületben. Gombóc nőtt a torkomba, és úgy éreztem, hogy arcom a közeledő bőgéstől összeráncosodik, mint egy mazsola. France hangját véltem hallani, amint az éterbe közli, hogy a sas leszállt, happy end. Viszont én még kint élveztem a hegyi levegőt, és a rosszullét csak nem eresztett. Most már végigcsinálod és kész! A finisben vagy! Mindjárt kiborulhatsz, csak várd meg, míg beérsz.
- Nina mássz már be, mire vársz?! -kérdezte a százados türelmetlenül. Mintha direkt húznám az idegeit!
Mozivásznas lassításban nyújtottam ki a karom az ablakkeret felé, amikor a főút túloldalán lévő irodaházon éles villanással csillant meg valami, talán egy üvegtábla. A pillanatnyi vakságtól elvesztettem egyensúlyomat, az egyik talpam automatikusan pozíciót akart váltani, megcsúszott a párkányon, le a légnemű semmibe. Na, ami ekkor történt, az volt az a pillanat, amit úgy hívok ezentúl: életösztön, halálfélelem. Rémisztő volt, ahogy a szívem kihagyott pár ütemet, mindenem leblokkolt, s egy robotpilóta vette át az irányítást. Hála neki mindkét kezemmel az ablak fele vetődtem, ahol a halálra vált arcú rendőrcinkosom már tárt karokkal várt, és segítette bevonszolni korpuszomat a biztos talajra. Lent az utcán taps- és füttyszó jutalmazta a szerencsés befejezést. Basszameg, ez egy hajszálon múlt. Első mozdulatom a csempézett padló megcsókolása volt. Aztán France-szel kifulladva egymásra röhögtünk, mint két eszelős. Letöröltem az arcomra folyt könnyet. Végül a megmentett fiú hálásan magához ölelt, és a fülembe súgta: Köszönöm.
- Istenemre mondom, hatalmas kő esett le a szívemről. Most még részeg vagyok az örömtől, hogy mindenki egyben van, de amint lecsillapodok, állatira pipa leszek rád, Nina!
- Semmi baj, Borowski! Ezek után jogos a letolás -bólogattam hevesen, jelezve teljes egyetértésemet. Lassan kezdett visszatérni koponyámba a józan ész, ezzel együtt pedig egyre jobban körvonalazódott, micsoda elmeháborodott is vagyok; ez tényleg meredek húzás volt.
- Apád lánya vagy -jegyezte meg visszafordulva az ajtóból, majd lekísérte Elijah-t. Odalent egy mentőautó, néhány rendőr, tévés stáb, a múzeum dolgozói várakoztak. Nem akartam nyilatkozni a riportereknek, mint valami hírnévéhes kis fruska, meg amúgy sem vártam elismerést. Helyettem az ifjabb Borowski állt a kamerák elé. Miközben pedig a kapitányság szóvivője tette meg hivatalos közleményét, még Cora is örömmel pózolt az operatőröknek. De mindenkinek jár az a pár perces sztárság, nem?
Ezalatt egyébként Elijah-t egy zsaru és egy orvos is faggatta, majd megérkezett az anyja és felettébb happy endesen-összeborulósan végződött a történet, melyet a háttérbe húzódva figyeltem. Mobilom -ahogy szokta- váratlan és bikaerős rezgéssel csörögni kezdett a farzsebemben; milyen szerencse, hogy nem fent a párkányon hozta rám a szívbajt.
- Szia anyu! Mi újsá...
- Édes drága kislányom! Most mutatta a tévé! Mondd, hogy rosszul láttam! Ugye nem te álltál kint ott a tizediken?
- Ó, nyugi, nyugi, nyugi -ismételgettem szabad kezemmel kalimpálva a levegőben- Én voltam az. De a hajam szála sem görbült!
- Egek! Hát nagyon remélem... én nem tudom mit csinálnék, ha veled is...
- Tényleg jól vagyok! Megmentettem egy srác életét anyu, hát hogy ne lennék jól?
- Istenkém, Nina! -sóhajtott zaklatottan, aztán kicsit elnémult- Apád nagyon büszke lenne rád -csuklott el hangja.
- Tudom -zártam rövidre a fájó témát- Floyd?
- Ramatyul volt, nagyon szégyellte magát. Nem győzött bocsánatot kérni. Hívtam neki egy taxit, nemrég ment el. Te hol vagy most?
- Még a helyszínen, de hamarosan megyek és mindent elmesélek. Rendben?
- A Champben leszek, kicsim! Szeretlek!
- Én is téged.
Megelégeltem az arrajárók folyamatos bámulását, meg a retinapörkölő vakukat, úgyhogy beültem hátra France járőrkocsijába, amíg a hivatalos huzavona le nem csengett. Amúgy is szükségem volt pár percre, nyugalomra és egyedüllétre ahhoz, hogy letisztázhassam magamban, mi is történt. Hátradőltem, próbáltam alaposan lélegezni, becsuktam a szemem. Esküszöm még mindig a tériszonytól szédültem. És éppen mikor kezdtem volna hangyányit is lelazulni, egy ismeretlen valaki belerondított meghittségembe. Nagy elánnal feltépte az első ajtót és a külvilágról megfeledkezve győzködte valamiről telefonos beszélgetőpartnerét. A kesztyűtartó kallantyúját csattogtatta, hangosan sóhajtozott, megállás nélkül ficánkolt az ülésen. Kissé zavart. Észre sem vette, hogy hátul kuksolok, úgyhogy durcásan kikászálódtam és becsaptam az ajtót magam mögött. Ahogy számítottam rá, kisvártatva utánam jött.
- Bocsi, nem is láttalak! Nem akartalak megzavarni. Nina, ugye? -állt meg előttem a fekete bőrdzsekis lány. Volt valami a hangjában vagy az arcában, ami rögtön szimpatikussá tette.
- Nem történt semmi. Igen, én volnék. Ismerjük egymást?
- Még nem igazán -hunyorgott, majd körbenézett, mintha tartana attól, hogy meglátnak minket.
- Valahonnan pedig ismerős vagy nekem.
Feleszmélve a homlokára csapott, majd sietve felém nyújtotta kezét.
- Delion Clark -nézett szemembe.
- Szóval te vagy Lio. Az a Lio.
- Gondolom igen -vigyorodott el felvonva vállait. A mázlista piszok jó génekkel rendelkezett.
- Lehet, hogy egy gimibe jártunk? Capital City High?
- Aha. 2008-ban érettségiztem.
- Hát az sem most volt.
- Hé! Szóval szerinted öreg vagyok?
- Meg sem fordult a fejemben ilyesmi. Bizonyára te már végzős voltál, amikor én kisgólya. Emlékszem a gonosz kis szívatásaitokra...
- Én nem vettem részt benne! Kikérem magamnak, én a jó fejek táborát erősítettem világ életemben. Kérdezd meg szegény Elijah-t! -bökött fejével a távolba, ahol egy rendőr faggatta épp a srácot, vette jegyzőkönyvbe szavait.
- Hogy-hogy? Ismered?
- Együtt jártunk kémia szakra.  Egyszer őt kaptam kutató-páromnak egy feladatban. Nem voltunk közeli viszonyban, csak haverok. Párszor korrepetáltuk egymást. Mindenki cikizte, amiért más volt, mint a nagyátlag. Nem volt vele semmi baj, csak elég szerencsétlen lapokat osztott neki az élet, plusz ő alapból az a depire hajlamos fajta, szóval nem nagyon ment neki a barátkozás. A diplomaosztónkon láttam őt utoljára, de ma a sors úgy akarta, hogy észrevegyem odafent.
- Hála neked, él.
- Hála neked! -hangsúlyozta ki, és úgy mért végig, mintha egy szent totem volnék- Maradsz még? Vagy elvigyelek? -bökött a háta mögé, ahol egy csokoládészínű Honda Civic parkolt, tetején a taxi feliratú lámpával.
- Taxisofőr vagy?
- Bingó! -tartotta fel hüvelykujját- Lehet, hogy már utaztál is velem!
- Kizárt! Ha végre nem egy bagószagú fószer, hanem egy dögös csaj lett volna a sofőr, azt tuti megjegyeztem volna!
- Komolyan azt mondtad, dögös?
- Én sem értem, csak úgy kicsúszott -szálltam be a hülyéskedésbe.
- Sajnálom, de egyelőre még a pasikhoz vonzódom. Vagyis nem mindhez...
- Nyugi, én is hasonló rendellenességgel küszködök.
- Ezek szerint egyetértünk, hogy a fiúk rémes alakok.
- Mi van a fiúkkal? -csatlakozott France kíváncsiskodva.
- Semmi jó -ráztam meg fejem Delionra nézve.
- Látom egymásba botlottatok. Nina, ő itt...
- Csigavér Franciaország! -emelte fel tenyerét a mandulaszemű Lio- Tudod, mi már nagy lányok vagyunk! Be tudtunk mutatkozni egymásnak!
- Ennek örülök! Úgy tűnik nem is kellek én ide!
- Te mondtad, nem én -veregette vállon Lio az egyenruhást, mire mindhárman felnevettünk.
- Jól van hölgyeim, a helyzet a következő: itt kell maradnom még segíteni visszaállítani a kerékvágást. Este viszont kész vagyok meginni veletek egy pohárkával! Mit szóltok?
- Nem bánom! Nina?
- Én sem!
- Nyolckor felszedek mindenkit! -ajánlotta Delion. Megegyeztünk. Tehát France maradt túlórázni, Lio taxizni indult, Cora és én pedig a parti sétányon keresztül legyalogoltunk a Champbe. Így volt elég időm kiszellőztetni a fejem. A nyakig poros-festékes anyámnak már teljes higgadtsággal adtam elő magaslati kalandomat. Nem volt egyszerű megnyugtatnom, de csak sikerült. Puritán körülmények között fogyasztottuk el az odarendelt tavaszi tekercseket; a frissen burkolt kőpadlón ülve, egyenesen a dobozból. A szerfelett elegáns ebéd közben kikértem anya véleményét, szerinte mit kéne lépnem Floyd-fronton. Egyetértettünk, hogy a helyzet kutyaszorító. Ugyanis ha kizárom őt az életemből, akkor a fiú ki tudja milyen mélyre züllik, amint viszont egy kicsit is törődök vele, elvakultan lángra lobban szerelme, és megint a régi lányt keresi bennem. Azt hiszi még mindig szeret, holott képtelen belátni, hogy az autóbaleset előtti Nina nincs többé.

ááá

Cristoph azt gondolta rendesen kihasználja majd a kivételes engedményt, vagyis, hogy csak akkor kell csatasorba állnia, amikor úgy érzi, készen áll rá. El is tervezte, hogy lemegy a tengerparti faházba, elolvas egy regényt, megnéz pár évadnyi sorozatot, lovagol a farmon, csudijól ellazulgat majd, minden izgalomtól mentesen. Reggel viszont úgy ébredt, hogy tele van a feje nyugtalanító dolgokkal, szóval kizárt, hogy ki tudjon kapcsolódni ezzel a zakatoló aggyal. Ha már a mélyvízbe dobtak, ússzunk a problémák után! -s remélte, hogy záros határidőn belül elsimulnak a saját érzelmeit is borzoló ügyek. Bent lézengett már reggel a bázison, s akit csak lehetett megfigyelt munka közben, mert minél gyorsabban képbe akart kerülni, kinek mi a dolga, s mi hogy működik. Rengeteg kérdésére válaszokat is kapott, próbált minél többet az eszébe vésni, szembetűnő igyekezetét pedig jó néven vették. Georga javaslatára ellátogatott az orvosi szobába is, ahol kapott új csodatapaszt sebére. Doki szerint semmi vész, a szúrt seb szépen gyógyul, alig lesz nyoma. Külsőleg legalábbis. Aztán Cris kikönyörögte, hogy valaki mutassa meg neki a holoasztal kezelését. Miután technofil vágyai egy kis időre lecsillapodtak, úgy döntött, itt az idő, hogy meglátogassa Robertet, aki akkor éppen a kínzószobának becézett edzőteremben püfölt egy bokszzsákot.
- Tudod, hogy a lányod is bokszol? Lehet, hogy kesztyű nélkül csinálja, mert múltkor csupa seb volt a keze -támaszkodott meg Cris egy másik zsák mellett, s mivel Robert csupán egy hümmögéssel reagált, folytatta- Hogy bírod a bezártságot? Az erőnlétedre mindenképpen jó hatással van, azt látom.
- A bezártsággal az égvilágon semmi baj nincs -sziszegte fogai közül, miközben rendíthetetlenül koncentrált ütéseire. Arca úszott a verejtékben.
- Még mindig hihetetlen hogy mindketten itt vagyunk, egyazon oldalon harcolva.
- Én nem tartozom közétek, világos? -lépett hátrébb a zsáktól, majd a csigahajú fiú fele fordult -Csak menekült vagyok, bujkálok, mint valami körözött rosszfiú, miközben a lányom odakint van a tűzvonalban.
- Igen, de ravaszabb, mint gondolnád. Ügyesen titkolózik és játssza a tudatlant. Mindenesetre szemmel tartjuk, nem eshet baja.
- Ezt te garantálod?! Egyáltalán miért jöttél? Mert észrevettem ám, hogy a könnyed kis csevejeknek is mindig van valami hátsó szándéka.
- Jó, tudod mit, hagylak. Látom, rossz passzban vagy, megértem -fogta meg a férfi vállát, s konstatálta, hogy Nina a temperamentumát is az apjától örökölte.
Robert megadóan felsóhajtott, de feszültsége nem tágított. Némán a képbe lebegett a fekete amazon, és mindeféle felvezető nélkül a két hapsi arcába tolt egy tabletet.
- A nap kérdése. Vajon ki az ott a 10. emeleti ablakban?
- Ne szívass! -meredt Cris tátott szájjal a képernyőre. Horannek egyszerűen csak elakadt a szava. A pár másodperces drónfelvételt, amelyen Elijah és Nina ácsingózik 40 m magasan, közzétették a híradóban, és azóta is vírusként terjed az interneten. Georga röviden összefoglalja a vakmerő mentőakció részleteit.
- Igen. Ő Nina Horan -bólogatott fátyolos tekintettel Robert. Teljesen odavolt érzelmileg, hiába próbálta leplezni.
- És te még olimpikont akartál nevelni belőle -szólt Cris derűsen, majd Georgával elindult kifele.
- Oké, a lány sikerrel járt, de tegyük hozzá, hogy a kivitelezés katasztrófa volt -jegyezte meg az amazon, mikor már bezárult mögöttük az edzőterem ajtaja.
- Jól van már Lara Croft, nem lehet mindenki olyan, mint te, de azt te is belátod, hogy bátorságból jelesre vizsgázott -kontrázott hevesen a Harland fiú.
- Nyugalom, mély levegő! -vigyorgott rá a lány- Úgy véded őt, mint valami anyatigris. Csak cukkollak! Senki nem mondja, hogy nem volt hősies, amit a szöszid csinált.
 De ha jól tudom, ti ketten legutóbb rossz szájízzel váltatok el.
- Finoman szólva. Mellesleg tök mindegy, abból a körhintából már kiszálltam, úgyhogy jegelhetnék végre a csajjal kapcsolatos témákat.
- Hű és ha. Már majdnem olyan, mintha komolyan gondolnád.
- Inkább meséled el, hogy a Payne fiú rendbe fog-e jönni!
- Honnan tudnám? -meredt rá gyilkos pillantással.
- Emlékeztetlek, hogy most már nem csak pasziánszozni tudok a Hurok gépein. Rád osztották a feladatot, hogy kísérd figyelemmel a hogylétét.
- Na és?
Cristoph kétkedő vigyorral szuggerálta Georgát, mire az beadta derekát.
- Jó, nyertél, te kis szemét! -sóhajtott fel- A kelleténél kicsit gyakrabban ellenőrzöm az állapotát. Mert cuki a kölyök. Hiszen ártatlanabb a ma született báránynál, ráadásul egy csendes zseni lakik a fejében. A lehető legrosszabb emberrel barátkozott össze; az a szőke liba mindenkire csak bajt hoz.
- Szóval azért kellett Heronak leállítania Liamet, mert a Hurok tart a lángelméjétől?
- Nyughatatlanul kutakodni kezdett utánunk. Sajnos tennünk kellett valamit. Bár nem ez volt a terv. Hero túllőtt a célon. Mostanában nem először. Őszintén szólva leginkább ez aggaszt mindenkit. Hero viselkedése.
 - Ó, jó, hogy szólsz! A mindenki felett álló gyilkos humanoidnak dühkezelési problémái vannak. Csúcs. Amúgy is unalmas volt az életem -dohogott Cris szerpentines hajtincseit húzgálva. Georga felkacagott.
- Voltaképpen te miért is jöttél? Kivetett az ágy?
- Voltaképpen igen. Izgága alkat vagyok.
Beléptek a vezérlőterembe, ami a földalatti rejtek szíve, legforgalmasabb része volt; minden kijárat innen nyílt, minden bejáratok ide torkollott. Amikor odafent a külvilágban a maszkosok igazságot szolgáltatnak, idelent a monitorok mögött is kemény munka folyik. Az informatikai ezermesterek, irányítók azért izzadnak, hogy hibátlan stratégia szülessen, s az zökkenőmentesen célt is érjen.
- Ott az! -bökött G. egy ú-alakú, kisebb-nagyobb kijelzőkkel körülhatárolt sarok fele. Az asztalon lakatlan rend honolt. A Harland fiú szeme felcsillant.
- Komolyan? Az az én helyem? Csak az enyém?
- Foglalja csak el a trónt, felség! -pukedlizett a lány vigyorát elfojtva. A csigahajúnak több sem kellett, tátott szájjal ült le a kéken világító klaviatúrához. Az amazon számára kínainak tűnt, ahogy Cristoph kódnyelven kezdett el ujjongani, sorra véve minden számítógépet centiről centire.
- Akkor jól értem, hogy meg vagy elégedve a munkakörnyezeteddel?
- Bitang! -bólogatott izgatottan, majd szélsebesen gépelni kezdtek ujjai. Révületbe esve bámult a képernyőre, az amazon további kérdéseit meg sem hallva. Viszont arra felkapta fejét, amikor megérkezett Arthur és Hero harci hacukájukban, és a jelenlevők nagy része köréjük gyűlt. Minta legalábbis Brad és Angelina érkezett volna meg az Oscar gálára.
- Szép munka fiúk! -csapott Georga a két fiú tenyerébe. Cris feléjük sem mert nézni, feszülten rágcsálta száját, és értelmetlenül kattintgatott az egérrel. Rettegett attól, hogyan alakul majd a viszonya Ezrával, most, hogy visszavonhatatlanul Huroktag lett.
- Heló fürti! -rikkantotta oda Art, miközben kibújt szájmaszkja mögül- Látom máris otthon érzed magad -emelte fel hüvelykujját, majd átkarolta húgát- Kár, hogy nem voltál ott, Gee. Ilyen pontos homloklövést még nem láttam Ezrától. Az a két rohadék nem rabol ki több pénzszállítót, az garantált.
- Négy ember élete szárad a lelkükön.
- A pokolban száradhat -rántott vállat Art, megnőtt fekete haját ujjaival tapasztotta hátra- Farkaséhes vagyok! Hero jössz burkolni?
De Hero nem válaszolt. Mozdulatlanul állt, maszkja szegélye fölött Crist vizslatta a tekintete. Georga titkon a fejébe vette, hogy mindent meg fog tenni, hogy a két ősi cimborát újra összehozza. Magához is intette Crist, aki nem szívesen engedelmeskedett.
- Lenne számodra egy exkluzív feladatunk. Vérbeli hacker meló. Vannak felvételeink arról, ahogy a maszkosok hőstetteket hajtanak végre. Fel kellene törni pár nagynézettségű Youtube csatornát, és feltölteni a videókat. Talán nem lesz rögtön egyhangú jóhírünk, de biztosan elbizonytalanodnak majd az emberek a negatív megítélésünkben.
- Jól hangzik -fűzte össze hosszú ujjait a klaviatúra betyár.
- Reméltem, hogy ezt mondod, mert Mack senki másra nem bízná. Ugye, Hero? -bökte oldalba a lány az éppen felszereléseitől megszabadulót, azt remélve végre emberi hangon szól Crishez. Hero sátáni pillantást villantott a lány felé.
- Arthur, várj meg, jövök! Kilukad a gyomrom! -indult társa után, félpillanatnyi tudomást sem véve Cristophról, akinek meg több sem kellett, fennhangon megjegyezte: - Tudom mire megy ki a játék Georga, de kár a gőzért! Hagyd rá, nincs neki modora!
Hero megtorpant és visszafordult. Georga feszültségében az ujján felszakadt bőrt tépkedte. Azt hitte menten megint egymás torkának fognak esni.
- Bocs, csak fárasztó volt a meló. Később dumálhatunk -szólt Hero színtelen hangon. Felettébb összezavaró volt - Ja, és gratulálok a Non Plus Ultrához -tette hozzá ugyanolyan közömbös arccal. Semmit nem lehetett róla leolvasni. Harland lemondóan csóválta a fejét, állva a jegeskék tekintetet.
- Semmi baj, lassan megszokom, hogy te ilyen vagy. Felesleges erőltetned a jófejkedést, nincs rá szükségem. Én is azért vagyok itt, amiért te. Hogy levadásszuk a rohadékokat. Slussz és passz -felelte komoran, aztán visszacsüccsent párnázott forgószékébe. Valószínűleg belül őrjöngött, de mivel a színjáték a vérében volt, úgy csinált, mintha teljesen túl lenne egykori barátján.
- Nekem nyolc -rántott vállat a fenegyerek, majd odavetette az amazonnak - Én megpróbáltam.
Georga csalódottan bámult bátyjára.
- Hagyj fel a kerítőnősdivel, hugi! Ezek ketten már sosem lesznek jóban -legyintett Arthur.
- Az nem opció. Csak valahogy meg kell törni a jeget köztük. Szenvednek egymás barátsága nélkül.
- Ha te mondod. De óvatosan azzal a jégtöréssel! Tudod, hogy Ezra milyen labilis.
- Milyen labilis? Meséld el! -dugta fejét a szóban forgó a két testvér közé. Ez már egy faltól falig krómszínű fémlapokkal borított folyosóba érve hangzott el.
- Nem úgy értette, csak... sok nehézség akadt mostanság az életedben -habogta Gee füle mögé igazítva sötét tincseit.
- Tudom, de ha másoknak ártok miatta, az nem mentség -dörzsölte meg állán a háromnapos borostát. Menet közben kipattintotta a pisztolyokat a csípője két oldalára erősített tokokból. Aztán megállt az egyik fémlap előtt és rátenyerelt. Futurisztikus zöld szkenner fénye kúszott végig tenyere alatt, majd a pneumatikusan előgördülő tárolórekeszbe dobta felszerelését; a maszkkal kezdve, a golyóálló dresszen és a bakancsába rejtett kütyükön át, az infravörös szemüvegig mindent. A férfias méretű stukkereken kívül volt ott még egy kisebb vegyi fegyverkészlet, kábító lövedékek, nunjaku bot, elektrosokkoló szerszámok, három különböző méretű penge, dobócsillagok, pillangóskés. Arthur egy másik boxba rámolta le magáról az ékességeket.
- Ha rajtunk kívül bárki tudomására jut, hogy Ezra Theron él, elkezdődik a vérontás.
- Liam bár nagyon elszánt volt, végül nem talált nevet. Aki emlékszik is rád a gimiből, úgy tudja meghaltál. Szerencsére Cris és te nem egy osztályba jártatok, szóval nem is tudta senki, hogy barátok voltatok -gondolkozott hangosan Art.
- Ráadásul sikerült a szöszit meg a zsenit szétszakítanod -tette hozzá Georga. Arthur összeborzolta tulajdon haját.
- Jó, de tegyük fel, hogy a rosszabbik eset van. Ha mégis megszerezte a neved valahogy és a te meggyőző erőd ellenére a szőke tudtára adta. Ha volt olyan hülye.
- Akkor a kiscsajnak már csak egy fotót kell hozzá találnia. Bár az szerencsés, hogy a sulitokban nem volt divat az évkönyv fotózás, sem az osztálykép készítés -szólt Georga.
- Kizárt, hogy kinyomozza Louis és Ezra ugyanaz az ember -emelte fel kezét Arthur, jelezve, nincs itt kitől vagy mitől tartani.
- Mások meg azt mondták, kizárt, hogy felébred a kómából -vészmadárkodott Georga. Hero egyetértően bólogatott.
- Én meg túlságosan is el voltam foglalva a személyes kis drámáimmal. Szerintem nem vagyunk elég körültekintőek. Robert lánya bár vakmerő és amatőr, elég, ha csak egyszer, véletlen felbolygatja a méhkast -töprengett Ezra- És valamiért van egy olyan megérzésem is, hogy Nina záros határidőn belül kinyíratja magát. Ami nekünk egyébként nem lenne hátrány. Csak ott a megállapodásunk Robert Horannel.
- Ja, plusz elveszítenénk a legjobb informatikai szakemberünket. Merthogy Cristoph biztos kötélnek állna bánatában -nézett Gee elképedve Hero arcába- Hogy is mondhatsz ilyet? -kapta kezét homlokához.
- Zárjuk ezt itt le. Majd beszélek erről a főnökkel. Georga te foglalkozz Cristoph-fal, Arthur téged vár a nyelvóra.
- És te?
- Én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy összeszedjem magam. Kaja után pszichoanalízis alá vetnek az okosok, aztán éjszaka szétnézek a városban.
- Gracehez mész?
- Egy nevelőotthonba került ideiglenesen, ott nincs korlátlan ki-be járkálás. Ma este csak ki akarom szellőztetni a fejem.
- Szóval kurvázni mész, és engem nem is hívsz?! -háborgott Art, mire Hero megforgatta szemeit.
- Bocs, de nem vagyok az édes hármas híve.
- Nani otoko! -hajbókolt Art, majd húga értetlen arckifejezésére válaszolva hozzátette- Már japánul is tanulok! Azt jelenti: micsoda férfi!
- Sayonara kodomo-tachi! -intett búcsút a folyékonyan japánul beszélő Ezra, majd eltűnt egy ajtó mögött.
dátum: 3 comments:
Subscribe to: Posts (Atom)