14. rész - Ég veled Santry!

Mire Niall hazaért a csoportterápiáról, én már az alvással küszködtem. Egy ilyen nap után várhatóan eredménytelenül. Hallottam, ahogy a földszinten nyitja-csukja a hűtőt, jólnevelt ifjú módjára elmosogat, majd a fürdőbe csoszog, s mindezen ténykedések közben végig fütyörészik. Érdekelne mitől ilyen vidám. Az nem létezik, hogy ne hallott volna a Floydos incidensről.

Pont ahogy sejtettem; beoson hozzám, abban reménykedve még ébren talál.

- Na mi a hézag öcsifej? -morgom párnám alól. Hallhatóan mosolyodik el, majd fényt csihol az éjjeliszekrénynek nevezett kupiban.

- Mi ez a korai lustaság Nino? -simít végig karomon meleg tenyerével. Úgy les körbe, mintha még nem járt volna itt- Átrendezted a szobád? Új a függöny? Most tűnik fel, hogy van ablak. Vizes a hajad. Eláztál? -dörzsölgeti állát, majd szórakozottan bámulni kezdi arcom. Megőrjít ezzel az ártatlan kiskutya pofijával, mert nem tudok nem ellágyulni tőle. Egye fene, rávigyorgom, csak úgy, mert szeretem.

- Bökd már ki tökfej! Miért vagy tejbetök? -ülök fel, érdeklődésemet hangsúlyozván.

- Na jó, elmondom mi történt. Csak a lényeget? -szemei úgy csillognak, mint aki lázas.

- Felőlem lehet esti mese is -rántok vállat, és megtapogatom a homlokát. Elvileg nem beteg.

- Besegítettem apunak a konyhán, mert tudod, Zaynnek kellett felszolgálni, így, hogy Fl...-elhallgat, feszülten lesi arcom. Legyintek.

- Floyd. Mondd csak ki a nevét! Az én kedvemen már semmivel sem lehet rontani.

- Szóval emberhiány volt, de estére osztálytalálkozót szerveztek a bárba, vajas kiflit kértek a csülkös leveshez. Úgyhogy péknek álltam.

- Lenyűgöző -billentem oldalra a fejem, és próbálom leplezni, hogy egész máshol járnak a gondolataim. Na vajon merrefelé.

- Éppen a kifliket sodortam, akár egy robot, amikor Shelby hangja köszöntött. Kivételesen össze volt kötve a haja. Tudod mit akart? -kérdezi költőinek szánva, s most az előbbieknél is lelkesebb. Szóval ezért a szemcsillogás; Ms. Shelby Bunn. - Megkért, -megkért érted? - hogy legyek a kisérője a végzősök bálján!

- Na várjunk csak! Te most... elkezdesz végre csajozni? -kerekítem ki szemeimet fülig érő szájjal. Meg kell zabálni a kistesómat.

- Nem! -vágja rá riadtan- Jó barátok vagyunk, ne kombinálj! -rázza a fejét zavartan. Engem nem verhet át, remélem tudja.

- Nem szokásom mások magánügyébe ütni a nózim. De akkor biztos csak a meleg miatt pirultál el.

- Amúgy is Dylan már rányomult. Na, de más -gondolkodik el kicsit, sejtem mi következik.

Hümmögök. Nincs kedvem beszélgetni arról, amiről ő igen.

- Miért szakítottatok? Nekem elmondhatnád -hajol közelebb, vízkék szemét csodálom.

- Most döbbentem rá, hogy nekem nem megy ez a kapcsolatosdi. Feleslegesen hitegettem mindkettőnket.

- Látom neked ez megkönnyebbülés. Floyd meg összeroppant.

Niall hangja nem számonkérő, szavai mégis lángra lobbantanak belül.

- Én meg attól roppanok mindjárt össze, hogy mindenki őt sajnálja. Pedig nem ma született bárány ő sem -fújom ki a levegőt hangosan.

- Miért, mit tett? -hunyorgott rám kétkedve, majd az ajtó fele indult.

- Mindegy. Menj el Floydhoz és törölgesd a könnyeit!

- Ne legyél már ilyen! -emeli a plafonra a tekintetét.

- Sajnos ilyen vagyok.

Niall békülékenyen felsóhajt, mintha azt akarná ezzel mondani: tudod, hogy szeretem amilyen vagy. Görnyedt tartással visszabattyog mellém, és lehajol.

- Holnap mész a farmra dolgozni? Ki kéne pihenned magad! -homlokon csókol, megölel- Jó éjt Nino! -leoltja a kislámpát, és eltűnik. Meghitt hangulat kerekedik: csak a sötétség meg én. Ja, és persze a nyugtalanító "hogyantovább" érzés, a felesleges harmadik. Hiszen minden mindegy.

Az egész éjjelt forgolódással, a párnám bokszolásával és a takaróm rugdosásával töltöttem, s mire ebben kifáradtam, reggel lett. Egy kisebb szívrohammal ébredek, lentről ugyanis háborús zajok ütik fel fejüket. Fogalmam sincs mi folyik itthon, de azt érzem, a fúrógép az én koponyámat lékeli éppen. Megjegyzem az ötlet pocsék, mert odabent csak káoszt és egyéb rondaságokat találna.

- Mi a fene...? -trappolok le álmatag hunyorgással, a gyűlölt pink köntösömben.

- Jó reggelt! -köszön egy idegen pasas, 30 év körüli, szakállas. Mellkasán a póló sötétlik az izzadságtól.

- Heló kishölgy! -toppan be egy baseball sapkás, idősebb.

- Üdv -bólintok lepetten az ismeretlen fickóknak, majd egy családtag után nézelődöm, aki elmesélhetné, miért áll a konyha romokban, mintha lebombázták volna. A nagy felhajtásban arról is megfeledkezem, hogy hátsómat éppencsak takarja ez a bolyhos rózsaszín vacak.

- Jesszusmaris, ne már! -morog valaki- Hány óra? Mi ez itt? -topog be gyűrött arccal, szénakazal hajjal a manó, kicsi Niall. Igaz, majdnem egy fejjel magasabb nálam.

Úgy tűnik nem csak nekem nem szóltak apáék, hogy ízekre akarják szedni a házat.

-Jó reggelt drága utódaim! -csiripelte élénken anya, s azzal a lendülettel átkarolt minket- Jó, hogy jöttök, segíteni kéne.

Niall nem tud napirendre térni, nagyokat pislog, ásítozik. Talán ébren sincs, csak alvajár.

- Nem jó. Dolgozni megyek, emlékszel?

- Jólvan, menj csak. Elviheted a kis Chevrolet-t. Apád belement nagynehezen.

- Végre egy jó hír -öklözök a levegőbe, és már nem is vagyok álmos.

- De még mindig nem mondtad meg, mi ez csatatér a konyha helyén? -tárja szélesre karjait öcsi. Újra bevetésen a fúró, beterít minket a fűrészpor.

- Nem mintha nem így nézne ki, amikor te nekiállsz főzni -bököm oldalba, mire felröhög. Megkapom a magamét, a nyakamba csimpaszkodik teljes súlyával. Mikor már éppen elborulni készülünk, anya ránkszól.

- Felújításra szorult a konyha, hát most megkapja. Reggeli a nappaliban, na nyomás! -legyezget a megfelelő irányba.

Nem is igazán vagyok éhes, de azért ráveszem magam egy lekváros kiflire. Niall megveszve kapkodja a fejét, döntésképtelen, mint minden kajálásnál. Úgy imád enni, csoda, hogy még nem gurul. Mindent elpusztít, ami ehető. Egyedül a diófélékre allergiás, slussz. Irigylem az étvágyát.

- Képzeld -kezdi, úgy látom csak ennie kellett, hogy észhez térjen- mikrobioszon penészeket tenyésztettünk. Nagyon király volt. Volt zöld, kék, fehér, lila, vattacukorszerű, pelyhes, szőrös.

- Fúj. Kösz, hogy elvetted a maradék étvágyam -teszem le fintorogva a kést.

- Ugyan már, ne kényeskedj! Semmi undorító nincs bennük, ezek csak gombák -dől hátra a kanapéban, tömi a pofazacskóját, amennyi csak belefér.

- Edd meg az enyémet is! -paskolom meg térdét, majd készülődni indulok. Nos, szerencsére nem kell nagy feneket keríteni neki, a felrántom a kopott bő farmerem, egy sötét pólót, rá egy kapucnis pulcsit és beleugrok a régi tornacipőmbe. Mehetünk.

Odakint a levegő hőmérséklete valahol a tavasz és a nyár között félúton jár. A slusszkulcs karikáját az ujjaim körül pörgetem, csilingelnek rajta a kulcstartók. Leszökdécselek a lépcsőn és automatikusan a szemközti ház emeleti ablakaira sandítok. Amióta észrevettem a labortüzet, ez egy beidegződött cselekvéssé vált. Vajon Liam alszik még?

Izgatottan, mégis kicsit félve indítom be a motort. Lágy mélységgel búg fel, felvillannak a műszerfal fényei. Fogalmam sincs, mikor ültem utoljára volán mögött. Remélem ez is olyasmi, mint a biciklizés.

Eszembe jut valami. Pontosabban valaki. Nem akarok rá gondolni, de már késő. A fene enné meg! Gázt adok. Az érzés különösen újszerű, mintha előtte sosem vezettem volna autót, mégis emlékszem hogy kell. Élvezettel szedem a kanyarokat, duettet dúdolok a rádióval, a leeresztett ablakon át csapja arcom a kellemes szellő. Mindenki megelőz, mert én aztán nem sietek, épp barátkozom a kocsival, felfrissítem szerelmünket.

Mikor megérkezek a festői Howth-ban elterülő birtokhoz, újra kicsit eltátom a szám. Mintha napról napra egyre csak szürrealizálódna ez a hely. Alig hiszem el, hogy nem az egyik kedvenc regényembe csöppentem. Jóval a tengerszint felett vagyunk, bedugul a fülem. Közben végiggurulok a salakos-kavicsos felhajtón, átszelem a parkszerű zöldövezetet. Már innen látni a karámot, valaki éppen a lovakat vezeti ki a szabadba.

Ahogy kiszállok, pechemre Chadwickbe, a kísértetbe botlok. Sápadtabb aligha lehetne. Hogy csinálja? Rizspor? Aki ennyit dolgozik a szabadban minimum aranybarnára kellene barnulnia.

- Nem láttad Cesart? -indulok el felé.

- Neked is szia -mér végig azzal az irritált arckifejezésével.

- Nem mintha neked lenne jómodorod. Szóval? Láttad?

- Nincs kint a farmon. De engem hatalmazott fel, hogy eligazítsalak -söpörte hátra homlokába omló szőke tincseit. Apropó a homloka! Na, azon teniszezni lehetne.

- Csodás -morgom kedvetlenül, mikor valami nedveset érzek a tenyeremben. Odakapom fejem, egy kutya próbál beazonosítani engem. Még új vagyok neki, így megugat. Gyönyörű, világító fehér szőrű, gombszemű.

- Gonzo, kuss! -rivall rá Chadwick, majd halálosan szenvedő arccal körbenéz, töpreng- Menj, pucold ki a tyúkólat -int fejével, szája önelégült vicsorba szalad. A srác nem is sejti, hogy nekem ez már-már szórakozás, az ébredésemet követő egy évnyi semmitevés után. Meg sem kérdezem, mit hol találok, megoldom magamtól is.

- És nehogy azt hidd, csak azért mert Harlandék a spanjaid nem kell rendesen dolgoznod -teszi hozzá. Bájos arccal fordulok vissza.

- Nyugi hófehérke, nem hiszek én semmit. Tudom a dolgom.

Chadwick meghökkent mosollyal bólint, majd leguggol és átöleli Gonzót. Sűrű, tömött bundájába fúrja ujjait. A kutya hálásan sandít fel a fiúra, majd arcon próbálja nyalintani. Én is megsimogatnám, de jól láthatóan az eb nem kér belőlem, még nem bízik bennem. Böki a csőröm valami, olyannyira, hogy nem is tartom vissza.

- Te, Chadwick! -teszem csípőre a kezem, a srác felegyenesedik, Gonzo fegyelmezetten leüll mellé. A két fehérség engem vizslat.

- Mi van?

- Floyd megadta már a tartozását?

- Nagynehezen. Miért érdekel?

- Téged is érdeklni fog, ha elmondom, mire kellett amit eladtál neki.

- Nem értem miről karattyolsz -rántja meg vállát, melyben szinte zörögnek csontjai- Ki szar mondta, hogy eladtam neki bármit is? -hülyének néz, azt hiszi kidumálja magát.

Halkan felnevetek, ami csak azt jelenti, hogy kezdek begurulni, pedig nem áll szándékomban. Mély levegő.

- Azt ne mondd, hogy csupán merő szívességből pénzt adtál neki kölcsön.

- Pedig de. Egy osztályba jártunk, haverok voltunk. Mér' olyan k*rva hihetetlen ez?

- És ő pont hozzád fordult. Érdekes. De tudod mit? Elmondom, mi az igazság. Drogokat terítesz, és az van barátocskám, hogy nagyon rossz emberrel üzleteltél. A te országos cimborád ugyanis engem akart vele idomítani, napokig dögrováson voltam a nyamvadt szereid miatt. Ugye mondanom sem kell, hogy mekkora perpatvar volt és lehetne még ebből?

Chadwick kiguvadt szemekkel mered rám, próbál higgadtnak látszani, valami okossal visszavágni.

- Ugyan már, rohadtul nincs ellenem bizonyítékod -húzza el savanyúan a száját, fakó tekintete gyűlölködik.

- Apám múltbéli hekus, legyen bizonyítékom?

- Most komolyan fenyegetőzöl b*szdmeg? -hajol egészen közel hozzám. Azt hiszi megijeszt. Bár arca ebből a közelségből tényleg nem túl bizalomgerjesztő.

- Én aztán nem. Na merre van a tyúkól?

Miután végeztem, és pólómat hasonló mintában beizzadtam, mint a reggeli asztalos fiú, már alig álltam a lábamon. Tudtam, hogy az ilyen meló nem sétahajókázás, de hogy ennyire elfáradjak! Hiába, legyengült vagyok, még mindig. Kevés dolog bosszant ennyire.

- Nina! Hozd már ki az istállóból az... -a mondat végét nem hallottam kristálytisztán, de nem is érdekelt. Akár egy 80 éves, bebicegtem a lószagú tákolmányba, és ledobtam magam egy nagy kupac szalmára. Kicsit szúrt, de ennél kényelmesebb most nem is kéne. Fonogatni kezdtem a szálakat, kikapcsoltam az agyam - de nem a tudatalattim. Elkészült a szalmakoszorú.

Vagy ezer éve nem jártam itt. Elhaladok a Nassau utcatábla alatt, mely ódon barokk épület falán függ. Azt hiszem ez a Trinity College egyik szakkönyvtára. Megfigyelem a város ezen képét, alig van élet errefele, csupán néhány siető autó húz el mellettem. De aztán csend. A járda üres. Ez szokatlan a városközpontban. Nyikordulást hallok, egy fiú lép ki elém a vaskos faajtón. A rézkilincs egy angyalszárnyat formáz. Elidőzik rajta a tekintetem, majd a fiún is. Hirtelen összeakad a tekintetünk, s részemről ennyi elég is a teljes letargiához. Képtelen vagyok uralkodni magamon, elveszek a tengervíz színű szemekben.

- Louis! -csattanok fel hangosan, talán túl hangosan. Vagy nem elég hangosan: furcsa, mintha ő észre sem vett volna, menetel tovább, előttem. Nem tétovázok, utánavetem magam. - Hé, Louis! -emelem fel hangom ismét, de nem hall meg, vagy süket. Gyanússá válik, ez csak egy álom, hiszen teljes erőmmel futok sétáló alakja után, mégsem érem el. A végére már teli torokból ordítom nevét, eredménytelenül. Nem áll meg, nem fordul meg, nem látom már arcát többé.

- Kérlek állj meg! -azt veszem észre, hogy zokogok. Tiszta őrület. Rohanok utána, de mintha inkább távolodna. Közben az az érzésem, valamiféle fal mögül kihallok egy párbeszédet, mely elnyomja az utcai hangokat. Lehetetlennek tűnik.

"Mit keresel te itt? Mondtam, hogy ne gyere ide, meg fognak látni!"

" Csak megnézem magamnak ezt a Chadwick gyereket."

- Nina!

Ijedtem rándulok össze, s jópár pillanat kell, mire rájövök, hogy elaludtam, s most hol is vagyok. Sokkolva idézem fel, mit is álmodtam. Rossz volt, nagyon rossz. Azt akarta jelenteni, hogy többé már nem érhetem el őt? Mit csináljak? Nem direkt...nem megy ki a fejemből. Oda ragadt, csak ő van ott. Louis. Senki más. Mindig. Úgy tűnik ilyesmi létezik, pedig nem hinném el, ha nem épp én élném át: tényleg szerettem valakit, aki álmomban élt csupán. Most már nem álmodom. S a tény vastag, komor ködöt vont körém, ami érzéseim szerint nem egy múló rosszkedv. Mélyebben van, pedig épp a felszínre tört. Ez bizony a valóság, ébresztő.

Mindeközben egy kellemesen langyos kéz ért az arcomhoz. Az a valaki szólongatott a nevemen.

- Tessék? -mormolom nyűgösen.

- Jó reggelt szalmarózsika -aranyszínű fényáradat ömlik szemembe, melyet Felix angyalkának is beillő fürtös feje fog fel, ahogy arcomba hajol. Némán átnyújtom neki a szalmából font koszorút.

- Ez az enyém? Vegyem fel? -kérdezi értetlen mosollyal.

- Meg vagy koronázva. Felség -bólintok egy mélyet. Jókedvűen a fejére teszi tákolmányomat, majd tipikus vigyorával kérdezi:

- Szóval ezt nevezed te kemény munkának, hm? -csipkelődik, pechére azonban képtelen vagyok erőszakkal megzabolázni goromba hangú megnyilvánulásaimat.

- Neked nem suliban kéne lenned?

- Nincs ma órám -vágja rá- Látom megviselt a szakítás.

- Ó. De gyorsan terjednek a hírek. Amúgy meg rosszul látod. Nem az viselt meg.

- Akkor? Mi a baj? -ül le mellém, s ezzel még jobban besüpped alattunk a szalmakupac.

- Semmi. Elfáradtam. Tudom, hogy apád nem azért fizet, hogy henyéljek. Nem fordul elő többé.

- Tök mindegy Nina. Csak tudnám miért nem bízol már bennünk, mint régen -motyogja lehervadva, koronáját hosszú ujjai közt forgatva.

Nem igazán tudok mit válaszolni. Honnan tudjam, milyen vagyok most, ha nem egészen vagyok tisztában azzal sem, milyen voltam. Összeszorítom a számat. Kevés kell ahhoz, hogy eláruljam neki, kit látok benne. Egy sosem létezett popsztárt, tiszta kabaré. Csak senki sem nevet.

- Már nincs sok tennivaló itt, hazamehetsz -közli elszíntelenedett hangon.

- Holnap hányra jöjjek?

- Holnap? -néz rám hirtelen- Nem kell jönnöd, azt hittem Cesar mondta. Sok lesz a tennivalótok, Robert  bá szerint ha minden jól megy, pár nap és költöztök.

- Hogy mit csinálunk? -ugrok fel ültemből, s szembefordulok a fürtössel. Értetlenül méreget, én meg mindjárt Harland-húst ebédelek, ha nem magyarázza meg.

- Elköltöztök. Nem a konyhátokat újítják? Az már az új lakók kedvéért történik. Te nem is tudod? -boci szemekkel pislog rám.

- Felix! Úgy nézek ki, mint aki tudta? -bökök magamra, úgy sejtem, vérben forgó pillantással. Mindjárt a hajamat is tépni kezdem.

- Nem igazán. Inkább... inkább úgy, mint aki most tudja meg -húzta végig mutatóujját alsó ajkán- A fenébe. Lehet, hogy elszóltam magam -mormolja homlokát dörzsölgetve.

- Azt hiszem tényleg haza kell most mennem. Már ha van még otthonom -futólépésben sietek a kocsihoz, élesen tolatok ki, csak úgy porzik utánam az út. A biztonsági övről megfeledkezem, a rádióból valami gengszteres r'n'b üvölt, a mobilom névjegyzékében kutatok, lábam pedig görcsösen rányomódik a gázpedálra. A Chevi repeszt alattam, lassítás nélkül tépünk végig a festői tájon, majd az egyre forgalmasodó főúton. Istenien esik ez a halálfutam most, csak ez az adrenalinadag csillapítja felháborodásomat. A telefonomat végül az anyósülés alá ejtem egy merészen bevett kanyarban. Agyam hangosabban kattog, mint ahogy a motor búg; mi a fene ez az egész? Miért nem mondanak el semmit a saját szüleim?

Kék-piros fények villanak fel a visszapillantó tükrömben.

- Hogy a franc essen bele! -csapok a kormányra, s kénytelen vagyok megtalálni odalent a fékpedált. Jé, itt van! Leállítom a kocsit, dühösen hátravetem fejem az ülés támlájának. Idegesebb alig lehetnék. A rendőr igen fiatalocska, afféle mediterrán félisten kinézetű. Lassan kászálódik ki a járőrkocsiból, s ugyanolyan ráérősen sétál a leeresztett ablakomhoz. Lekapcsolom a dübörgő zenét.

- Jó napot! -köszön kimérten. Szigorú arc, szikár alak.

- Jobbat! -vetem oda, nincs kedvem a szemébe nézni.

- A jogosítványát és forgalmi engedélyét kérném! -közli gépiesen. Fogalmam sincs, mi ütött belém, vagy csak a nap szúrt meg, de gondolkodás nélkül visszafeleselek.

- Én meg a régi életemet! A cukorbetegségemet, Bunda nénit, a turnét, a Répakirályt!

Kitörtésemet pókerarccal konstatálja a kopó, és ez szíven üt. Fogalma sincs, mennyire fontosak ezek nekem.

- Hölgyem, megkérem, hogy szálljon ki a járműből!

- Az agyam eldobom -nevetek fel kínomban. Eleget teszek a rend őre óhajának.

- Kérem, fújjon bele jó erősen! -tartja elém a szondát. Tiltakoznék, de azzal csak tovább rontom az amúgy is siralmas helyzetem.

- Azt hiszi ittam -ingatom fejem, kezeim ökölben. Belefújok. A sötétkék Chevinek dőlök. A pasas nagyon komolyan veszi magát, és felettébb idegesít, hogy azt hiszi berezelek tőle, csak azért mert ő a polizei, és egy pisztolytáska lóg az övén.

- Legyen szíves jöjjön velem -indul el a még mindig villódzó szirénafények fele. Kishíján szívszélütést kapok, amikor egy másik fakabát közli, hogy mi mindenért kénytelen bírságot kíróni rám: elsőbbségadásra vonatkozó szabályok megsértése, a biztonsági öv használatának elmulasztása, gyorshajtás. Mindösszesen 450 euró. Hogy mennyi?! Az állam a földet súrolja.

Vagy 10 percig piszmog a papírokkal, már lerágtam az összes körmömet. Bocsánatkérően végigsimítok a Chevrolet karosszériáján. Ekkor egy ismerős kisteherautó parkol a rendőrségi négykerekű mögé. Vihar szagot érzek.

Nem moccanok. Apám közeledik méltóságteljes tartással. Innen nem hallom mit mond, mintha csak dörmögne, az ifjú hekus szavait viszont elcsipem: - Üdv Mr. Horan! Sajnálom ezt az incidens, nem tudtam, hogy a lánya...

Önként gyaloglok színe elé, hagy jöjjön a fekete leves. Még a csevejt folytatják, apa nem hajlandó észrevenni egyelőre. Várok, cipőmmel dobolok. A jóképű rendőrpalánta issza apám szavait, úgy néz rá, mint egy bálványra. Ha én ezt érteném! Elköszön, a Chevibe ül, majd elhajt. Mire szólásra nyithatnám számat, apám hirtelen olyan tekintetet villant rám, amit még sosem láttam. Megdermedek. A nyakamhoz kapok, nehogy átharapja.

- Nina Delaney Horan! Mi a büdös jó eget művelsz? Megígérted, hogy vigyázol, bíztam benned! Komolyan nem tudom, mi van veled. Van benned egyáltalán józanság és felelősség? Vagy ne is várjak tőled ilyesmit? -fenyegetően mutogat felém, artikulációja heves, ráncok keretezte tekintete csalódott.

- Ha tudni akarod éppen miattad borult el az agyam. Nem felejtettél el szólni valamiről? Mondjuk arról az apróságról, hogy eladod a házat a fejünk felől! -a stílus, melyben dühöngök, tisztelettől mentes.

- Ezt nem itt fogjuk megbeszélni. Olyan forrófejű vagy! Na mozgás, szállj be! -int fejével a furgon fele. Szándékosan becsapom az ajtaját. Meglepetésemre Niall is odabent ül, a hátsó ülésen. Nem szól semmit, meg van szeppenve, látom.

- Azt most megmondom, hogy én nem fogok eljönni onnan -teszem hozzá, amikor apám bepréseli magát a kormány mögé. Nem igazán láttam még ilyen mérgesnek, és nem dob fel a tény, hogy én hoztam ezt ki belőle. Na de...kettőn áll a vásár. Szerintem.

- El akartuk mondani. Épp ma este -fújtat nehézkes légzéssel.

- A L'Écrivain-be megyünk -szűrődik előre Niall nyugtalan, halk hangja. A L'Écrivain apa szerint az egyik legjobb ír étterem Dublinban. Kiskorom óta oda járunk, ha arra vágyunk, valaki más főztjét együk.

- Persze, hogyne. El akartad mondani, amikor már kipakolták az összes holminkat.

- Kapcsold be az övedet! -reccsen rám- Az istenit!

- Ha nem is érdekel, hogy én mit akarok, legalább közölhetted volna! -tőlem zeng a kocsibelső. Apám agresszíven vezet, bármelyik pillanatban lefejelhetem a szélvédőt.

- Igen, igen! Nektek nőknek mindenről elsőként kell tudnotok, mert ha nem...Hagynád, hogy legalább megmagyarázzam? Lehet veled higgadtan kommunikálni?

- Dehogy lehet! Hogy higgadjak le? Semmit sem ér az életem, mert az utolsó biztos pont is eltűnik belőle -ég az arcom, s ha így folytatom egy pofont is kapok rá mindjárt.

- Miért sajnáljalak? Volt ember, aki mindent megadott neked, de te kidobtad őt. Magad választottad azt, ami van.

Nem akarom elhinni, amit hallok. Sikítani tudnék.

- Ne gyere nekem Floyddal! Mindent megadott nekem? Ó, hát persze, még be is dr...Nem választottam én semmit! -csak egy parányi szikra kéne, hogy a levegőbe repüljünk. Megtelt a tüdőm haraggal és sötétséggel. 

- Fejezzétek be! -kéri Niall könnyes szemmel, egyenetlenül rázkódó mellkassal. Ijedten hátrafordulok, s ahogy egymásra nézünk, rögtön lecsillapodok.

- Semmi baj Niall. Eszünk egy jót az étteremben, és mindent elsimítunk. Ugye Nina? -sandít rám apa komoran, de ellazult vonásokkal.

Nem válaszolok. Nem akarok elköltözni Santry Close-ból. Képtelen vagyok otthagyni. És akkor gyomron vág a rádöbbenés: nem csak a házat kell magam mögött hagynom, melyben felnőttem, melyben álmomban is éltem, s nem csak a Santry Parkot a kacsás tóval, hanem a szembeszomszédunkat is, búsarcú Liamet!