9. rész - Bődületes bódulat

Hahó, van itt még valaki? Hoztam egy részt!
Egyébként meg el kell valamit mesélnem! A minap jöttem haza a buszon, és nem fogjátok elhinni, ki szállt fel! Liam Payne! Jó, nem az igazi, de kiköpött mása! Én azt hittem menten felsikoltok. A tekintete pont olyan meleg és szomorkás volt, a borostája is passzolt, sőt a hangszíne is nagyon hasonló volt. Ráadásul ugyanabba a városba kért jegyet, ahová én!!! Talán egy helyen lakunk?! A profilja is tökéletesen Liames volt. Mondom, ez nem lehet igaz. Gyerekek, komolyan árgús szemekkel bámultam őt, és nem aakrtam elhinni a messziről ordító hasonlóságot. Három dolog járt a fejemben: Mennyire tart majd dilisnek, ha azt mondom neki: - Szia, bocsi, nem bánod, ha idülök veled szembe és bámullak az út hátralevő részében? VAGY AZT, HOGY: - Heló, van barátnőd. Nincs? Én önként jelentkezem! VAGY AZT, HOGY: - Mi lenne, ha megbeszélnénk, hol fussunk össze véletlen, ahol majd egymásba szerethetünk? Hoppá, a részemről már megtörtént.

Oké, lecsillapodom, bár nem lesz könnyű. LIAM PAYNE egy városban lakik velem!

Másik dolog. Tettem ki oldalra egy felmérést, csak mert tényleg nagyon kíváncsi vagyok az eredményre. Szavazzatok, jó? :)

_______

Kegyetlen játékot űzött magával, mert hagyta, hogy elsodorja az első, legapróbb csábító gondolat. Nem tudott ellenállni. Langyító napfény borította be arcát, s ahogy lezárta szemhéját, egy filmvetítő pörgött fel mögüle. Az emlékképek gyorsak, zaklatottak voltak, s egyből azzá tették gazdájukat is. De ekkor már túl késő volt kiszállni. Édes fájdalom járta át Nina gyomra tájékát, ahogy tovább fűzte a nemlétező múltat. Elképzelte, mi lett volna, ha. Ha nem ébred fel ide, a valóságba. Ha nem sül el a lövés, ha a fenyegetettség elmúlik magától. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb Louis megbocsájtotta volna neki baklövését, vagy legalábbis naivan éltette ezen reményét, de az is igaz, Nina már nem lett volna magával ilyen elnéző. A bűntudata megmérgezte volna a szerelembe vetett hitét, már ha volt olyanja. S aztán eszébe jutott, amit egy másik, valótlannak tűnő álomban látott: Louis eleresztette a kék nefelejcseket, s a pici kékségeket elragadta a szél, magával a semmibe. Meghaltál Nina, élj végre - bukkant fel a mondat a semmiből.

Óvatosan, félve nyitotta ki szemét, amikor megérezte, hogy valaki a hajával játszik. Csak egyvalaki lehetett. Persze, hogy Floyd volt, akinek fura mániája Nina hajtincseiből különböző geometriai alakzatokat formálni a párnára.

- Sziesztáznék -morogta a lány fásultan, s mielőtt az előre láthatóan bűnbánó arcú fiúra emelte volna tekintetét, alaposan elidőzött a fehér plafonon. Talán erőgyűjtés gyanánt. Erő a mindent leplező arckifejezés felvételére.

- Tudom, úgy volt, hogy kivárom, amíg te keresel -sóhajtott, majd visszahúzta a lány hajában matató kezeit, s az ölébe ejtette őket.

- Akkor?

- Nem bírtam ki -szívta be alsó ajkát, aztán könyörgően Nina arcába bámult, de a lány egyelőre nem tudott elszakadni a plafon elemzésétől. A plafonok már csak ilyen érdekes dolgok.

- Úgy viselkedtél, mint egy vadállat -ült fel az ágyban, s végre viszonozta a pillantást, csak éppen másképp, mint a fiú kiskutya szemei; elkeseredve és rosszkedvűen.

Floyd néma maradt, de arca azt mondta: Nem akartam, ugye tudod?

Nina hátrakócolta haját, melytől tincsei minden irányba szerteágaztak. Érezte, hogyha kicsit is felengedné a féket nyelvéről, nagyon csúnyákat mondana, és végérvényűen összetörne egy menthetetlen szívet. Azt pedig hamar megbánta volna, ezért várt egy kicsit, amíg csillapodik kedélye, s csak utána szólalt meg - Nem haragszom rád.

- Komolyan mondod? -derült fel egy csapásra a fiú. Nina komolyan mondta.

- Azt nem mondtam, hogy el is felejtettem -mélyült el hangja, közben pedig lekerekített körmeit nézegette. A hideg végigfutott hátán, akárhányszor eszébe jutott a múlt éjjel az erőszakos csókokkal együtt.

- Mondd, mit szeretnél? Hagyjalak magadra? Csak meg akartam nézni, hogy vagy, ilyesmi -hadarta bizonytalanul pásztázva Nina kifejezéstelen és unott arcát.

- Igen. Menj -kérte megenyhülve- Majd találkozunk a Champ Bar-ban.

Azzal kikísérte Floydot, ki a ház elé, majd mikor a fiú vissza-visszanéző alakját végre elnyelte a csenevész köd, Nina leült a bejárat előtti lépcsőre. Tél létére a Nap délcegen ragyogott a magasban, a deres fákat szikrában fürdette. Olyan hideg volt, hogy a lehelet sűrűn gomolygott minden kimondott szó után, Nina mégis csak a pizsamájára vett kabátában ücsörgött a bejárati lépcső legalsó fokán, meztelen lábfejjel.

...és azt hiszed, te kis naív bolond, hogy minden csupán egy álom volt? Nem akarlak meggyőzni, de gondolj csak bele! Na, gondolj; biztos, hogy csak az volt? Mert ha kinyitva a szemed még egy-két napig él csupán benned, valószínűleg akkor...De pontosan hány hónap is telt el merengve vissza a nemlétezőbe? Túl sok, ugye? Valami baj van veled, azt fogják gondolni. És jól gondolják.

Hiába kapargatod a levendulaszín körömlakkodat, feleslegesek a megjátszott mosolyok. Máshol élsz már, és ez lesz az igazi veszted.

Bárhogy reméled, látod, nem kopnak fejedből a valótlan képek. És nem csak képek. Illatok, fények, hőmérséklet, pulzusszaporító érzelmek. Ott nyüzsögnek odabent mind. Az első csók az esőben, Jenna gúnyos vigyora, az izzadtságszagú próbatermek. Honnan ez a sok kép? Miért nem fogynak már?

A válasz némán, széttárt karokkal érkezett. Ninának tudnia kellett volna: mélyalvása során ügyesen elmosta az igazi és a fantázia közti határvonalakat, összekeverte őket, belőlük valami újat alkotott, rakott össze. Minden ami valótlan volt, a valóságból táplálkozott, az adta a kontúrokat, arcokat. Ha végre ez a felismerés szíven találja, ki fogja gubancolni saját maga csomózgatott, kusza szövedékét, morzsáról morzsára fog haladni, és megtalálhatja magát a legvégén.

- Hahó, Nina!

Ijedten csöppent vissza a jelenbe. Két szürke sportcipővel nézett farkasszemet. Aztán végre agya is behozta lemaradását, s felismerte a bársonyosan komor hang tulajdonosát.

- Szia Liam.

- Azt hittem már haragszol rám, de akkor ezek szerint csak meditáltál -jegyezte meg tőle szokatlan feldobottsággal.

- Miért? -kérdezte Nina kába arccal. Nehéz volt hirtelen helyre tenni magában a dolgokat.

- Mert legalább háromszor rádsziáztam -mondta mellékesnek szánva, majd vállat rántott- Hogy vagy?

- Liam! Te kitetted a lábadat a házatokból? Tudatmódosító szereket szedsz? -viccelt a lány, aztán rájött, hogy ilyesmivel nem kéne tréfálnia - Mondjuk...örülök neki.

Nina várakozóan pislogott a fiúra, mert egyből kiszúrta, valami böki a csőrét.

- Csak apám megígérte, hogy eljön velem gyakorolni a parkolást, de persze a kémia tanszék előbbrevaló.

- Ebben semmi meglepő sincs, ugye? -biggyesztette le száját, és azon filózott, miért nem vették észre Liam szülei korábban, hogy fiuk lelki állapotáért csakis ők a felelősek.

- Nem, nincs. Tudtam, hogy ez lesz. Azt mondta "jobb dolgom is van most ennél a marhaságnál, olvasgasd inkább az új elektromechanika könyvedet!" -utánozta apja fejmozdulatait, majd zsebkendőért kutatott zsebében.

- Én segítek neked. Parkoljunk! -kelt fel elszántan a kőről, melyre már kis híján odafagyott.

- Nem jó. Elvitte a kocsit -csóválta fejét bánkódva. Aztán orrot fújt.

- És a piros Chevi? Nincs már meg? Csak egy évre vettem ki szabadságot -morgott a földre szegezve tekintetét. Liam kelletlenül húzgálta fel-le dzsekije cipzárját.

- Egy év sok -kijelentését két nagy tüsszentéssel tetőzte.

- Igazad van. Sőt. Rengeteg. Egy egész élet -duruzsolta maga elé.

- Mire gondolsz? -kérdezte óvatosan, miután újból kifújta orrát. Iszonyú náthás volt; mostanában mindig.

- Arra, hogy ébren kiürül a testünk, s benne csak szétfoszló álmaink maradnak.

Néhány autó húzott el a csendes kertvárosi utcán, majd döbbent csend ült közéjük.

- Szép gondolat -jegyzi meg halkan Liam, s közben mintha elfátyolosodott volna tekintete. Végtelenül félénken és erőtlenül ölelte meg Ninát, s gyorsan el is húzódott tőle, mintha attól tartana, a lány bármelyik pillanatban belémarhatna - Baj van, ugye? Nem csak a kómád miatt.

- Nem értheted. Én sem értem -fordult kicsit el, míg vett egy mély levegőt, s mikor újra szembefordult az ártatlan arccal, tekintete megállapodott a fiú füle hegyén levő apró anyajegyen.

________

...és két hónap röppent el sietve. A téllel való hosszas alkudozás után, végre tábort vert a tavasz. Ninában azonban minden változatlan, még mindig kísérti a dilemma: mi legyen Floyddal? Mert az bizonyos volt, hogy szerette őt, csak éppen nem úgy, ahogy azt a másik tette. A féloldalas románcnak pedig ütött az órája, dönteni kellett a sorsáról. Végtelenül egyszerűnek tűnik az egyenlet, Ninát mégsem hagyta valami, hogy csak úgy lezárja. Képtelen volt szembenézni igaz érzéseivel. Liam Payne pedig kezdte levetkőzni "Pain" gúnynevét, amióta felhagyott az antidepresszánsokkal, s azokat egy sokkal hatékonyabb gyógyszerre cserélte, nevezetesen Nina Horanre.

A Champ bárt a frissen sült scones-ok illata töltötte meg. Nina próbált nem tudomást venni Floyd rávillanó borostyán tekintetéről, amikor beléptek az ajtón. Egy egyszerű üdvözléssel suhant el a pincérfiú mellett, majd benézett a konyhában sürgölődő Zaynhez. Addig Liam kényelembe helyezte magát a pultnál, s közben oda-odasandított a délceg Floydra. Olyasmikre gondolt, mint: vajon mondogatja-e Ninának eleget, mennyire különleges és gyönyörű? S miért szereti Nina pont ezt a fiút?

- Kérsz is valamit, vagy csak ott mereszted a szemed? -lépett mellé a francia fiú. Szoborszerű arcának minden rezdülése olyan finom volt és figyelemre méltó. Mozdulatai kimértek és elegánsak. Liam irigykedve mustrálta végig goromba megszólítóját. Nina sosem mesélt neki Floydról. Észrevette többször is, hogy amikor szóba került Auben neve, a Horan-lány morcossá vált és terelte a témát, amilyen gyorsan csak lehetett.

- Talán valami kivetnivalód van vele? Tilos? -felelt vissza váratlan bátorsággal. Floyd összeszorította ívesen kanyargó ajkait.

- Hé, Malik! Hogy ityeg? -vágta hátba Nina a barátját. Fűszeres sültkrumpli gőze töltötte meg a konyhát.

- Nincs rajtad hajháló! -kiabált rá vigyorogva, majd két ujjával megcsípte sajátja szélét.

- Akkor gyere ki, igyunk valamit -mosolygott a melegbarna szempárba. S ahogy ezt megtette, észrevette benne az elnyomott rosszkedvet. - Mi a baj? -kérdezte elkomolyodva, s közben odaintett a tálalóhelységben felbukkanó apjának.

- Pedig próbáltam leplezni -morogta- De nem akarok panaszkodni. Meg árulkodni sem.

- Baily. Mit csinált már megint? Még mindig eljár esténként bulizni? -dőlt a csempével burkolt falnak.

- Aha, de nem az a probléma -csóválta fejét vonakodva attól, hogy meséljen.

- Tudom, hogy el akarod mondani. Nézd, Bee a barátnőm, te viszont szinte a bátyám vagy -tette kezét a vállára.

Zayn ellépett a sistergő olaj mellől, levette kötényét, hajfedőjét, és megadóan a hátsó udvar fele bökött fejével.

- Szóval? -ült le egy beton virágládára Nina.

- Sok a munkája, én ezt tudom. Imádja a munkáját, azt is tudom. De alig van otthon. Késő este esik haza, vagy spiccesen, vagy nyűgösen egy félszobányi mappával és szabásmintával.

- Beszéltél vele erről?

- Nem is egyszer. Mindig megígéri. Én meg adok neki újabb-és újabb esélyt. Hát szeretem, persze, hogy adok. Türelmes vagyok vele, azt hiszem. Aztán múltkor megegyeztünk, egy napra legalább elengedjük a gyeplőt, tudod, akkor vettem ki szabadnapot. Ő nem volt sehol, egy cetlit hagyott csak maga után, halaszthatatlan dolga akadt a cégnél. Mint mindig. Gondoltam sebaj, nem tart az a végtelenségig, felnyaláboltam a hátamra és a mellkasomra a piciket a hordozható pólyákba. Elmentünk hozzá, meglepetésből -itt elhallgatott, láthatóan dühét próbálta lenyelni- Kidobott minket.

- Kidobott titeket -ismételte meg Nina összeráncolt szemöldökkel.

- És ott ült bent vele egy olyan giccses öltönyös bájgúnár, alig lehetett több húsznál. Baily meg minden szavára ugrott, mint valami cirkuszi majom. Úgy csináltak, mintha a világ fennmaradása függene munkájuktól. Elmondta többször is, menjünk már el, mégis hogy képzeltem, hogy idejövök.

- Szép -hümmögött Nina, combjára könyökölt, állát öklére támasztotta.

- Én már nem tudom, mit mondhatnék neki. Nem veszi komolyan a szavaimat. Kezdem azt hinni, hogy nem is érdekli a családja -motyogta elhalkulva, majd elkeseredve sóhajtózni kezdett.

- Beszéljek vele, hátha? -ajánlotta kedvetlenül.

- Megtennéd? -pillantott fel reménykedve Zayn.

- Hogyne. Majd rendet teszek a fejében.

- Nem ellenségeskedésből, de észrevettem, hogy mostanság örökké Nina után koslatsz. Miért? -kérdezte Floyd még mindig ugyanazzal a fenyegető tekintettel, kezében a megrakott tálcával.

- Kedveljük egymást. Ez sem tetszik neked? - Liam maga is meglepődött, hogy ilyen hangnemben válaszolt. Érezte, hogy kezd visszatérni belé önbizalma.

- Ó, Nina! -enyhült meg a francia, s a lány betoppanására kamaszos rajongással bámult a szőke lányra. Olyannyira megfeledkezett a környezetéről és önmagáról, hogy majdnem elejtette a tálcát. Nina elfojtott egy kissé szánakozó mosolyt.

- Mi már megyünk is, ugye Liam? -bökte meg a bárszéken kuporgót, mire Floyd megkövült arccal nyelt egyet.

- Mikor látlak? -ennyit tudott csak kibökni, mielőtt Nina elköszönt volna.

- Rád bízom -hagyta rá a lány, majd Liammel karöltve elsiettek az étteremből.

Végtelennek tűnő lépcsősoron lépdeltek felfelé. Nina soványka testalkata nem éppen volt edzett ehhez a túrához. Amikor felértek végre, egy szürke fémajtó tornyosult föléjük, meglehetősen vészjóslónak hatva.

- Ez meg mi a frász? A titkos laborod, Dexter? -Nina egy csuklásszerű nevetést hallatott. Liam szégyenlős titkolózással mosolygott, továbbra is. Kulcsokkal babrált, kitárta az ajtót, majd a háttérbe húzódott.

- Menj csak, előre -bíztatta az egyre kíváncsibb lányt nyugodt hangján. Lassan fordította körbe a fejét, hitetlenkedve nézett szét, próbálta feldolgozni a látottakat. El is állt egy kicsit a lélegzete. Szótlanságára Liam újra megszólalt. Vastag bársonyhoz hasonlító hangja tökéletes harmóniát keltett a látvánnyal párosulva: - Valamikor tetőkert volt. Sokat jártam ide.

- Ma már csak egy betonplacc a felhők között, hm? -pislogott a lemenő nap fele, melynek pipacsos színe a tenger tükrét nyaldosta. Innen belátható egész Dublin, a fények, minden.

- Tetszik? -kérdezte késve, Ninához hasonlóan megfeledkezve magáról. Válaszul csak egy bólintásra futotta. A szomorúsággal felitatott melankólia, melyet Nina akkor érzett, különösen sok érzelmet dúlt fel benne. És rádöbbent, hogy Liam szeretnivaló, nincs mese.

- Miért hoztál el ide? -kérdezte a messzeségbe révedve. Nem akart, se nem tudott betelni a látvánnyal.

- Nem is tudom...csak meg akartam mutatni. Mindenesetre jól áll neked ez az áhitat. De jártál már itt.

- Én? -kapta felé fejét meglepve.

- 8 évesek lehettünk. Tényleg nem emlékszel?

- Hó fedi az agyam, tudod.

Elsétáltak egészen a tető pereméig, s az ott levő korlátba csimpaszkodtak.

- Erről sosem mesélsz -fordult Liam a kilátásnak háttal- Azt mondták, hogy amikor felébredtél, halottnak hitted Floydot.

- Hagyd ezt, Liam -szorította ujjait keskeny orrnyergére.

- Miért?

- Mert nem tudok szembenézni ezzel.

- Vagy nem akarsz -sóhajtotta maga elé. Ninát nem kevéssé felbőszítette, hogy Mr. Depressziónak igaza van, pedig mit tudhat ő az emberekről? Róla?

- Mire vagy kíváncsi, hm? -fonta össze karjait mellkasa előtt, s megborzongott a hideg széltől. Mielőtt Liam bármit is válaszolhatott volna, Nina megelőzte - Arra, hogy elfelejtettem ki voltam? Hogy elfelejtettem Floydot? Hogy egy kis részem nem tért vissza? -dacossá, ellenségessé vált hangja. Arckifejezése felháborodottságát tükrözte.

- Sajnálom, nem akartalak faggatni -szabadkozott bocsánatkérően a fiú, majd riadtan meresztette szemeit a betonba öntött kavicsokra - Csak érdekelt, mi van veled.

- Pedig jobb lenne, ha nem érdekelne -sóhajtott hátravetett fejjel, s egy gyors pillantást vetett a már fent ragyogó Holdra- De már mindegy -vonta fel vállait- Emlékeztetsz valakire.

- Kire? Aki fontos neked?

- Fontos, igen. Fontos volt.

- Ismerhetem?

- Nem Liam, nem.

- Hogy hívják? Hátha.

- Keane Wilo -nevetette el magát a könnyei visszatartásával vívódva. Igazi bolondnak tartotta magát, amiért egy valószínűleg nem létező emberről mesél neki. Liam rögtön észrevette, hogy nem szabad tovább puhatolóznia, éppen ezért depressziójáról kezdett el beszélni, még ha nem is a kedvenc témái közé tartozott.

- Amúgy nagyon hálás vagyok neked, Nina.

- Miért is?

- Te segítettél ki több éves fogságomból. Vagyishogy újra kezdem embernek érezni magam.

- Ez azért túlzás, én nem...

- De! Nagyon is! Nincs már idebent az a végtelen nagy sötétség -tapasztotta tenyerét mellkasára, majd bárgyú arccal bambult a lányra, kinek tekintete nem eresztette a kilátást. Nem szeretett az emberek szemébe nézni, mert akkor mindig ráeszmélt, mennyire nem azok, akiknek álmában ismerte őket. Gyűlölte, hogy nem tud elszakadni a valótlan élményektől, s hogy azt érezte, senkit sem ismer már.

- Magadnak köszönd.

Liam ideges szorongással morzsolta ujjait egymáshoz szorítva. Be akarta vallanni mindazt, amit jelen pillanatban érzett. Persze tudta jól, hogy nem lenne önmaga, ha meg merné tenni. Félt és örült egyidőben, s ezt a sosem tapasztalt, szédítő szívverése okozta. Bálványozva pislogott a szőkére.

- Mit nézel? -kérdezte zavart fintorral.

- Ja, bocs -rázta meg fejét.

- Liam! -lökte meg a lány- Nem kell bocsánatot kérned mindenért! Öntudat, hahó! -rázta meg vállánál fogva, aztán gondolkodás nélkül magához ölelte. Szokatlan tettét Liam lehunyt szemmel, szájánál két számmal nagyobb mosollyal konstatálta. - Csak azért kérdeztem, mert úgy néztél rám, mint aki most látta meg a világ nyolcadik csodáját.

- Történetesen pont ez történt -súgta halkan, majd Nina érdeklődve kibújt az ölelésből.

- Ne akarj zavarba hozni, jó? -szívta be alsó ajkát félmosolyra húzódott szájjal, majd újra a messzeségbe feledkezett. Liam mélyet szippantott az üde levegőből, valami olyasmit készült mondani, ami már egy jó ideje a gondolatai középpontjába fészkelte magát.

Nina mobilja azonban szabotálta tervét.

- Niall volt az. Kérdezte hol vagyok, mert - ahogy ő mondta - "pezsegni"akarnak.

Liam riadtan hallgatott. - Idehívtam őket, nem baj? Kicsit dumálgatunk.

- Akkor nekem mennem kéne -kapott tarkójához nyugtalanul.

- Dehogy kéne! Végre itt az alkalom, hogy megbeszéljetek ezt-azt. Mi veszteni valód van? -vonta fel egyik szemöldökét, s kérdésében ott lapult a fájó válasz is: semmi. Liam földnek szegezett fejjel adta meg magát.

A levegő tűrhetően hűvös volt, csillagok az égen. Szerencsére nem volt annyira sivár az a betontető. Egy régi, nyűtt kanapé roskadozott középen a kémény nyúlványának tövében. Aztán hangos nevetés és kamaszos fiúhangok közeledtek.

- Hát te?! -kérdezte Nina és Niall egyszerre. Csakhogy Niall Liamre, Nina viszont Floyddra értette.

- Hé, te vagy Liam? -lépett Alex nagy hévvel a megszeppent Payne mellé, majd vállon ütötte, mintegy üdvözlésképp.

- Aha, én -bigyesztett válaszul oda ey félmosoly-félét, majd Ninára sandított. A lány láthatóan nem volt feldobva Auben látványától.

- Hogy-hogy itt? -kérdezte a lány nem túlságosan barátságosan.

- Lejárt a munkaidőm, és Niall kérdezte, nincs-e kedvem jönni -felelte elkomorodva.

- Nina, egy percre! -húzta félre Niall a nővérét- Miért van itt? -meredt rá, majd Liamre, elfojtott hangon.

- Ő hozott ide engem -rántotta meg a vállát.

- De miért nem mondtad a telefonba? Nem akarok vele jópofizni.

- Nem kérdezted, hogy egyedül vagyok-e. Amúgy meg sosem szoktál jópofizni, túl őszinte vagy ahhoz.

- Csak nehogy a nagy őszinteségem miatt ugorjon le.

- Niall! -morrant rá Nina rosszallóan- Ez nem volt szép! Viselkedj felnőttként, azt ajánlom! -azzal visszafordult a többiekhez. Nem kellett szomjúságtól vagy éhhaláltól tartani, az ikrek gondoskodtak mindenről. Felix az üvegekkel és snackes zacskókkal csörgött, Alex egy kétcsövű vízipipát vett elő.

- Oké, hogy azt mondtad szabad ég alatt, de hogy ennyire pöpec a kilátás! -tátotta száját Felix, majd göndör tincsei közé fűzta hosszú ujjait.

- Tényleg gyönyörű -ismerte el Floyd is, majd körbesétált a korlátok mentén. Kerülni akarta a Ninával való szemkontaktust, amíg ki nem ötli, mivel szelidíthetné meg. Valahol mélyen, elrejtve azonban tudta, hogy a lány már nem lesz olyan, mint előtte. A baj csak az volt, hogy Floyd az új Ninát is ugyanúgy imádta.

Niall leterített két plédet, majd jólesően levetette magát a földre.

Nina csak nem bírta ki, Floyd mellé szegődött, mintha csak kötelessége lenne. Bár elvégre is egy párt alkotnak, vagy mi. A fiú titkos rajongással sandított rá a szeme sarkából, majd lassan kifújta a benntartott levegőt. Nina aggasztóan sokáig nem mondott semmit.

- Van kedved beszélgetni? -kérdezte végül nem éppen szimpatikus hangnemben.

- Ha így kérdezed, nincs -motyogta oda az orra alól, s közben a rozsdát kapargatta a fémrúdról.

- Floyd, könyörgöm! -dobbantott cipőjével, majd hátratúrta arcába omló haját.

- Nem! Egy éve már, hogy újra köztünk élsz, de rám ugyanolyan üres tekintettel nézel. Nem értem, miért. Talán, ha törődnél velem -bukott ki belőle hirtelen.

Nina képtelen volt elfogadni, ha valakinek vele szemben igaza volt.

- Nem kérhetsz ilyet. Próbálok, de...

- Teljesen el vagyok keseredve, de te nem vigasztalsz meg, mint régen. Sőt. Észre sem veszed -ujjai görcsösen szorították a kolátot.

- De igen! Pont ez az! Hogy észreveszem. Ezért olyan nehéz... -fájdalmas arcú maszkba formálódtak tündéres vonásai. Hallgatása beszédes volt, Floyd is pontosan értett belőle.

- Na, fiatalok! -rikkantott rájuk Alex a feszültség kellős közepébe toppanva -ehhez volt érzéke-, s kezükbe nyomott egy-egy műanyagpoharat. Floyd legszívesebben a fürtös szépfiú képébe öntötte volna tartalmát, de miután látta, hogy Nina habozás nélkül fenékig dönti, követte példáját.

- Niallnak ne adj! -kérte a lány anyáskodó szerepébe bújva. Mindenkor szem előtt kellett tartania öccse betegségét.

- Késő -vonta fel vállát vicsorgó mosolyával, majd a lányra hunyorgott- "Mosoly szőtte álmom oly' törékeny s még nem csitította szomját vágy-szél szelte lágy, cseresznye ízű ajkad táplálta réten selyem-zöldbe olvadt, szín mámoros vágy."

Nina úgy gondolta az ilyen romnatikus szavak Alex szájából paródikusan hatnak, mégis kicsit eltátotta száját a rögtönzött vers szépségén.

- Ne mondj ilyeneket, mert elolvadok, mint a sós jég -paskolta meg selymes puhaságú arcát, majd csatlakozott a többiekhez.

- Kezdetnek megteszi -túrta hátra kunkori haját - Neked is így kéne próbálkoznod!-kacsintott Floydra, aki éppenséggel értette, de nem díjazta a viccet.

Nina öccse mellé huppant a kanapéra, a pléden kuporgó Liammel szembe. Játékosan magához húzta Niallt, majd észrevétlenül a fülébe súgta: - Tudom, hogy megbántott, de ő még mindig szeret téged.

A szőke ifjú úgy tett, mintha egy cseppet sem ütötte volna szíven a kijelentés.

- Liam, te tényleg ilyen tudós vagy, vagy mi? -kérdezte Felix, miközben a dohányt igazgatta el a vízipipa porcelán fejrészében. Nina halkan horkantva nevetett fel, majd összetalálkozott tekintete Liamével.

- Hol vagyok én attól -mosolygott a fiú félénken.

- Tudod miből áll ez a dohány itt? -hasalt a kanapé támlájára Alex.

- Nem vagyok én kromatográf, de biztos van benne benzol, katekol, króm, aceton, fenol, toluol, nikotin, kátrány, acetaldehid, kadmium...

- Azt hiszem elég lesz, kösz -vágott szavába Niall undok módon.

- Ez a gyerek egy kész szótár -düllesztette ki szemeit a fiatalabbik Harland.

- Inkább lexikon -javította ki halkan Liam. Nina halkan kuncogott megintcsak.

- Tudjátok mit, inkább szívjuk! -csapta össze tenyerét Felix, majd udvariasan felajánlotta Payne-nek az első slukk jogát.

- Nem, kösz -fintorodott el- Most mondtam, miket tartalmaz és ti be akarjátok inhalálni?

- Hogy mit csinálni? Nem, csak belélegezni! -szörnyűlködött Alex, majd rajta kívül mindenkiből kitört a nevetés. Alex persze nem értette az okát.

- Öcsém, annyira sötét vagy -forgatta meg szemeit Felix.

- Add ide, majd én tesztelem - nyúlt érte Floyd. Az üvegtartályban szörcsögve bugyogott fel a víz, majd lassan kieresztette száján a fehér füstöt. Elismerően hümmögött egyet.

- Miért is nem kérsz belőle? -kérdezte Alex Liamtől.

- Inkább nem fejteném ki, de ti szívjátok csak nyugodtan -egyre jobban feszengett az idegen társaságban.

- De, fejtsd csak ki neki, Liam! -bíztatta Nina, majd elvette Floydtól a csövet.

- Igen, engem is érdekel -szólalt meg a francia is lekezelő hangon.

- Jó -sütötte le a szemét- Szóval nem csak a füstben levő anyagok miatt, hanem a közös csutora révén, nagy a Helicobacter pylori fertőzés veszély.

- He? -pislogtak a Harland ikrek.

- Nézd el nekik, a természettudomány nem az ő világuk. Politológiát tanulnak -legyintett Nina.

- A gyomorfekélyt, gyomorrákot okozza -segítette ki őket Niall- De ezúton terjedhet a Hepatitis C és a herpesz vírusa is.

- Így igaz -bólintott lelkesen Liam, s felderült elsötétült arca. Azt hitte Niall kezd végre nyitni felé.

- Szerintem csak azért nem szív belőle, mert anyuci és apuci megtiltotta -vigyorodott el Niall tőle nem várt arroganciával. Floyd örömmel követte példáját. Nina kivételesen megtudta fékezni nyelvét, lábait annál kevésbé; felpattant és kivált a társaságból. A Harland ikrek elítélő pillantással jutalmazták a szőke barátjukat. Liam tulajdon könnyeit igyekezett visszatartani. Ninához akart volna rohanni, menedékért. A hasfájást előidéző hangulatnak hála gyorsan ürültek a poharak, s csak az alkohol tudott rendet tenni az indulatok között. Bár nem mindenkiben.

Egyre csak hűlt a levegő, újabb plédek kerültek elő a semmiből, melyekbe bebugyolálva magukat, úgy néztek ki, mint a töltött káposzták. A Hold és az izzó szénkorong fénye volt az egyedüli fényforrás. Azt játszották, hogy mindenkinek be kell vallania egy titkát, ha nem, iszik. Vicces dolgok derültek ki az ikrekről, Nina viszont nem volt hajlandó semmit sem bevallani, ezért inkább felöntött a garatra minden sorra kerülésnél. A játék lényege az volt, hogy aki nem akarta felfedni egy titkát sem, néhány kör múlva a benne dolgozó alkohol megtette helyette. Így járt Liam is.

- Liam te jössz! Ihatsz is! -töltött poharába Alex kisebb-nagyobb sikerrel.

- Nem bírok többet -támasztotta ki magát alkarján. Arcán szórakozott mosoly ült.

- Akkor beszélj! Gyerünk! -követelték.

- Nem lehet, ez... -fintorgott nevetve, mintha saját magán szánakozna.

- De, muszáj! Mondd el! -erősködött Alex, Nina magánál volt még annyira, hogy bevesse legcsúnyább nézését, persze hatástalanul.

- Néhány éve majdnem öngyilkos lettem -vetette oda könnyedén, majd a döbbent csend beálltával, mintha ő maga is felfogta volna, mit mondott. Nina összeszorította szemeit.

- Hogy mi... -bámult rá Felix elsápadva. Niall csettintett egyet a nyelvével, majd keresztbe fonta karjait mellkasa előtt.

- Az könnyű dolog -nézett gyerekkori barátja sötét tekintetének mélyére. Mintha nem is Niall beszélne. Hűvösnek és érzéketlennek tűnt.

- Ha az lenne, már nem élnék -válaszolt Liam, majd nehézkesen felkecmergett és bizonytalan léptekkel elsétált a korlátig.

- Haragszom rád, nagyon! -dörrent fel Nina hangja rekedten, majd a fiú után iramodott. Floyd rágóizmai feszesen kirajzolódtak állcsontja felett.

- Nem gondolta komolyan. Én tényleg rá sem ismerek -Nina úgy suhant mellé, mint a szellő. Halkan, lágyan. Szokatlanul görcsölni kezdett a szíve környéke, amikor észrevette, hogy Liam két arcfelén fényes könnycsíkok futnak végig.

- Ennyire megbántottam volna? Ennyire megutált miatta? -szipogott arcát törölgetve.

- Ő is éppolyan érzékeny, mint te. Szerintem úgy gondolja, hogy te hagytad elveszni a barátságotokat. Én viszont tudom, hogy ez önhibádon kívül történt. Liam, nincs miért okolnod magad. Azért viselkedik ennyire hülyén, mert nagyon fontos voltál neki és most is az vagy.

- Mit kéne tennem, hogy adjon egy új esélyt? -nézett a lány zöldes szemeibe. Nina közelbújt hozzá, tenyerével hátát simogatta.

- Csak türelmesnek kell lenned. Meg fog törni a jég, ismerem.

- Köszönöm. Csodálatos vagy. Nem is értem, miért foglalkozol egy magamfajtával.

- Fejezd ezt be! -tapasztotta be száját- Szeretlek és kész. Mintha mindig is jelenlettél volna az életemben.

- Szeretsz? -kérdezte remegő hangon.

Nina halvány mosollyal bólogatott.

- Részeg vagyok? -nevette el magát spontán, s újabb könnycseppek szánkáztak végig álláig.

- Azt hiszem igen - csatlakozott a jókedvéhez.

- Most rúgtam be életemben először. Nem is gondoltam, hogy ilyen jó - ült le, s lábait kilógatta a korláton, ki a mélybe. Nina jó ötletnek tartotta, követte példáját. A vasrudakba kapaszkodva dugták ki fejüket.

- Én a baleset előtt ittam ennyit utoljára.

- Ugye tudod, hogy csak valami csoda folytán beszélgethetünk most itt?

- Én nem csodának nevezném. Inkább hidegzuhanynak.

- Miért mondod ezt?

- Azért mert -sóhajtott keserűen- bármelyik pillanatban összeomolhatok. Akár ma, vagy holnap. Talán soha. Bízhatok-e bárkiben is? Van értelme? Van bármi biztos pont az életemben? Tanultam valamit? Ugyanaz leszek, csak másképp? Ki vagyok? -hangja el-elcsuklott, de nem a sírástól, a borgőztől.

- Az vagy, aki lenni szeretnél -mindketten üres tekintettel meredtek előre- Történt valami a kómád során, igaz?

- Mit tudsz a kómáról kis lexikonom, hm? -kérdezte nevetve, ezzel palásolta a témától való borzongását.

- Elég sokat. Amikor megtudtam, hogy mi történt, a létező összes szakirodalmat átnyálaztam. Erős ütés érte a fejedet a balesetben, megsérült az agyad. Nagy mázlid volt, három okból, elsorolom. Európa egyik legnevesebb kórházába kerültél, ahol a legújabb és legkorszerűbb orvosi kezeléseket alkalmazzák. A családod rengeteget törődött veled, a kóma alatt, és a felépülésed során is, ráadásul nagyon fiatal vagy, és így jobbak voltak az esélyeid a felépülésre. De még így is orvosi csodaeset vagy! A Dublin Doc's-ban, ami a legtekintélyesebb orvosi szaklap, a te esetedről írtak, gondolom láttad. A kóma lefolyásának ideje az agykárosodás mértékétől függ. És te nem ébredtél fel egyik hétről  másikra sem. Nem tudom az orvosok mit mondtak a szüleidnek, de biztos vagyok benne, hogy hónapokkal később már titkon feladták a reményt. És nem csak az a meglepő, hogy felébredél, hanem az is, hogy nem szenvedtél semmilyen maradandó károsodást ennyi idő után.

- De igen. Sokan nem tudják, de...-alsó ajkába mart fogaival- Nem tudok írni és olvasni.

- Komolyan? -kerekedtek el szemei.

- A kedvenc könyvem...

- A tíz kicsi néger?

- Igen. El akartam újra olvasni, és egyszerűen csak bámultam az első szót, és fogalmam sem volt, mi az. Újra kellett tanulnom olvasni, de még mindig elég lassan megy.

- És az írás?

- Képtelen vagyok rá. Rajzolni viszont meglepően jól tudok, úgy, ahogy azelőtt sosem.

- A mindenit. Mondd csak, emlékszel valamire a kómás állapotból? Hallottál hangokat a külvilágból? -egészen lázba jött, nem csak a téma érdekelte, Nina is. - Csak mert úgy tudom, a felépült betegek semmire sem emlékszenek a kómából.

- Éppen ezért én nem épültem fel.

- Miért?

A kérdést hosszas belső vívódás követte, Nina mégis megnyílt, és féltve őrzött titkát megosztotta a szomorúszeművel.

- Azt olvastam a kóma olyan a legtöbb betegnél, mintha egy üvegfal mögé zárták volna az illettőt. Hallja, érzi a külvilág ingereit, mégsem képes szólni, hogy hahó, itt vagyok! Nálam semmi ilyesmiről nem volt szó. Egy új életet álmodtam magamnak. Ezért volt az, hogy Floydot halottnak hittem.

- Mert az álmodban halott volt?

- Igen. Álmomban...mást szerettem.

- Ó. És emlékszel még az egészre?

- Túlságosan is. Persze már nem mindenre. Mostanra csak néhány momentumra. Inkább érzésekre. De fakulnak, napról-napra.

- Gyertek már vissza! -ordította Felix, majd hangos nevetés tört ki köztük.

- Talán nem kellene ebben vájkálnunk. Liam, ez tönkretette az életemet. Menjünk vissza, koccintsuk elfuserált mivoltunkra! -kelt fel a lány, s ahogy megszédült, a korlát jó mankónak bizonyult.

- Rendben, csak egy utolsó kérdés. Fel tudod idézni, hogyan ért véget az álom? Vagyis a kómád? Mi váltotta ki?

Nina bizalmasan közel hajolt.

- Ez nem egy kérdés volt.

- Kérlek.

- Nem tudom pontosan, valami rosszfiúk le akarták lőni Niallt. Én meg félrelöktem őt, és...hát meghaltam. Niall arcát láttam utoljára, és aztán először is, a kórházi ágyam mellett.

- Ez állati különös. Úristen -látszott Liamon, hogy a teljes sokk vette elő, agya ezerrel zakatolt.

- Egy, kettő, három, négy, öt...

- Mit csinálsz ott? Gyere le! -fogta meg a lány kezeit, aki éppen felállt a korlát alsó fokára, és imbolygó testtel nézett felfele.

- Számolom a csillagokat. Na, hagyj! -ellenkezett játékosan.

- Ne butáskodj, ez veszélyes. Mássz le, gyere már! -kérlelte ijedten. Közben Floyd rohant feléjük idegesen.

- Akkor kapj el! -kuncogott halkan, majd félelem nélkül hátradőlt. De nem Liam kapta el.

- Megvesztél? - kérdezte egy összetéveszthetetlen akcentus.

- Oui -vigyorgott fejjel lefelé találkozva Auben arcával- Bonsoir Floyd! Je suis enchantée de vous rencontrer.

- Ravi de vous rencontrer -felelte földöntúli mosollyal, de kicsit dorgáló grimasszal. Nina dúdolászva visszaindult a többiek fele.

- Utoljára mondom, hozzám tartozik -fordult Floyd Liam fele.

- Engem is szeret! -emelte feljebb hangját, amit csakis illuminált állapota tett lehetővé.

- És te ezt el is hiszed? Jobban kedvellek, amikor csendben vagy és a fél világ fájdalma ül az arcodon.

- Mit szeret benned Nina? -mondta ki undorodva a szavakat.

- Az nem a te dolgod, Pain.

A helyzet az volt, hogy nem csak Niall, Nina, vagy Liam volt az, aki kifordult magából; ki alkoholos segítséggel, ki szimpla sorsszerűségből, vagy múltbéli sérelem miatt. Floyd sem volt önmaga, mikor így bánt Liammel. Elvette eszét a szeretni akarás, a viszonzatlan szerelem, a foszladozó románc.

- Hány óra van?

- Kit érdekel, igyál!

- Nina, a te mobilod csörög?

- Nem csörög az, csak zenél.

- Haló?

- Ki keresi ilyenkor?

- Szia Zayn! A legjobbkor, persze. Gyere!

- Mit akart?

- Ki van bukva, itt meg jó a buli, nem?

- Ámen.

- A kis vöröskét is hozza?

- Bailynek hívják, és nem.

- Francba.

- Akkor miatta van megborulva, igaz?

- Igen, de ezt ne hozzátok fel előtte.

- Te meg ne igyál többet!

- Niall, hagyd már, elég idős, hogy eldöntse.

- Ki tud karikát fújni? Én tudok!

- Hogy lehettek ti ikrek?

- Genetikai tévedés.

- Az hát, nézd meg én milyen jóképű vagyok. Szegény Felix meg...

- Áú.

- Kaphatsz még.

- Hé, játsszunk gargalizálósat!

- Borral te marha?

- Mivel mással? Na kezdem, találjátok ki!

- Fúj, tiszta bor lett a pulcsim!

Nina egyre furcsább tekintettel nézelődött. Bamba mosollyal fújta a füstöt az éjszakába. Floyd kismacska módjára bújt nyakához. Liam majd felrobbant, s elég erőt és bátorságot érzett magában ahhoz, hogy beverjen egyet neki. Mégsem tette, Nina miatt.

Aztán megérkezett Zayn is; neki sem kellett könyörögni, hogy igyon. Még az sem zavarta, hogy Alex is itt van. Csak ki akart kapcsolni. A pipa helyett cigarettára gyújtott. Nina is kért belőle.

Majd minden egy elátkozott mesébe fordult. A hangulat a tetőn is túlhágott, kétségtelenül, a bor elfogyott, és Ninával valami egészen páratlan dolog történt. Újra láthatta Őt...

S bár Floyd és közte nem volt már régen semmi több néhány üres ölelésnél és kihűlt csóknál, most mégis tűz gyúlt Nina lelkében. A bódulat becsapta, érzékei meghazuttolták. Meleg karok, puha csókok forrtak arcára, a háttérből hangos jókedv szűrődött tudatába. Meg sem rémült, amikor Louis mézédes mosolya tündöklött felé. Elhitte, hogy ennek így kell lennie. Boldog volt, és viszonzott minden gyengédséget, amit kapott. Szédült, s remegett a gyomra, feje mázsás volt, de mégis pillekönnyűnek érezte a pillanatot. Tomlinson őt nézi szüntelenül, fogja kezét...!

- Olyan jó, hogy itt vagy velem. Tudtam, hogy nem hagysz magamra -súgta neki elgyengülve a viszontlátástól, a meghatottságtól.

- Sosem - csókolta haléntékon, amit Nina úgy imádott, s úgy hiányolt már.

- Fúj, szerelmesek -hallatszott az üvegfal mögül Felix viszolygó hangja.

- Egy szót se róluk -helyeselt elkeseredett kacarászással Zayn is, majd koccintottak.

Nina nem őrült meg, feltűnt neki, hogy ez nem lehet valóság. Néha Floyd, néha Tomlinson akarta megcsókolni. Ez a két fiú a végzetem - gondolta fájó szívvel. Mint akinek elvonási tünetei vannak, úgy szorongott legbelül, hogy újra Louis vidám-kék szemei ragyogjanak rá.

Összefolyó hangok, illatos füst, sötétben nyújtózó árnyékok, Tomlinson mosolya, az az átkozott mosolya, szakadozó képek, lelassult környezet, torz félszavak, testbeszéd. És aztán végérvényesn eltűnt Ő. Lassú, de megállíthatatlan körhinta-út vette kezdetét, Floyd a szőke lány nevét ismételgette.

- Rosszul vagyok -kapott homlokához.

- Dőlj le kicsit, gyere -vonta fejét ölébe, de Nina változatlanul nyöszörgött.

- Nem, nagyon szédülök -ült fel, s hunyorgott, miközben próbálta felmérni környezetét- Sétálok kicsit, maradj csak! - Kicsit instabil vagy, szöszi! -jegyezte meg Felix, majd a földre feküdt és tovább beszélgetett Liammel.

- Nyugi már -morogta- Semmi bajom, csak... csak megint álmodom -a fémajtó fele tévedt tekintete, ahol egy sötét árny mozdult meg. Nem tudta, most is képzeleg még? Kacskaringós léptekkel araszolt irányába, de semmi sem volt ott. Leült a mellette levő téglarakásra, és mielőtt még megpróbálhatta volna felfogni, mi is történt vele az imént, őrjítő émelygés tört rá. Gyomrában megfogalmazhatatlan maró érzés hömpölygött, szája kiszáradt, a levegő el-elakadt légcsövében.

- Nem érzed jól magad? -szaladt oda hozzá Liam, aggódva guggolt le hozzá.

- Valami nagy baj van velem. Haza tudsz vinni?

- P-persze, ne félj, elintézem.

- Elintézlek én téged! -termett mögötte Floyd- Ő az én barátnőm, majd én vigyázok rá! -jelentette ki fenyegetően.

- Azt kérte, én vigyem haza - erősködött hangsúlyozva az "én" szót. Talán nem kellett volna. Bár pillanaton belül egy erős nyomás taszította az ajtónak.

- Jobb lesz, ha szótfogadsz! -sziszegte arcába- Nem akarlak bántani!

- Tényleg? Miért, ki vagy te? Gyerünk, bánts nyugodtan! -szuszogta verejtékező homlokkal Liam.

- Mi van ember? -hahotázott fölényesen- Te beleszerettél? Volt pofád belezúgni az én barátnőmbe?

- Nem félek tőled -fúrta tekintetét bátran Floyd ádász és vérre szomjas szemei közé.

- Pedig kéne -vetette oda, majd eleresztette Liam pulóverének nyakát, s az egyre feltűnőbben szenvedő Ninához sietett - Delaney! Jézusom, iszonyú fehér vagy!

- Elzsibbadt mindkét karom -pityergett- Szétrobban az agyam. Nem bírom!

- Segítek, vigyázok rád, lélegezz!

- De nem tudok! Szólj az öcsémnek! Kérd el tőle az inhalátorát!

- Jó, de ne félj! Hazaviszlek.

- Lélegezz Nina, lélegezz! -mondogatta magának. Szemeit csukva kellett tartsa a fájdalomtól, mely úgy hatott fejében, mintha vésővel és kalapáccsal próbálna valaki rajta éket ütni, s a gondolat vizuális képe csak tovább erősítette a kínt. Fel akart ébredni. Ez egy rossz álom kell hogy legyen, ugyanis könnyáztatta arcát törölgetve rádöbbent: Járt már itt kicsivel több, mint egy éve. Ez volt az a tetőtér, amelyen végleg összetört. Oldalra pillantott, ahogy eszébe villant az álomkép; ott volt az a fém szellőzőszekrény, azon ült Tomlinson közönyös arccal, idegen tekintettel. Gondtalanságot színlelve lógatta ott lábait, és azt mondta: "egyetlen könnycseppem nem csordult ki miattad, és nem is fog."

- Nina, hallasz? El ne ájulj nekem! Hé, Ni...