1. rész - Engedetlen kezek

A mosolyod, az a pimasz mosolyod, ami mögött sosem tudtam, valójában mit is gondolsz. Meglehetősen kiszámíthatatlan voltál. Voltál.

- Nina! -ordított rám valaki, mire úgy megijedtem, hogy megrándult a kezem. Gyorsan bekaptam vérző ujjamat- Mit csinálsz azzal a késsel? -vonta össze szemöldökét anya. Hátrafordultam, s elgondolkodva meredtem rá, számban a mutatóujjamat szopogatva. Tény és való, a konyhakés kézbe vétele nem volt egy okos ötlet, de egyre nehezebben viselem el, hogy semmit sem tudok megfogni.

- Nem tudnál kicsit türelmesebb lenni? -kérdezi fejcsóválva, aztán elvégzi helyettem a répa felkarikázását.

- Megőrjítenek ezek a tehetetlen izék itt a csuklóm végén! -lengettem meg magam előtt a karom.

- Az a fura nevű doktor világosan megmondta, hogy rengeteg időbe telik, mire újra megtanulod használni a kezeidet. Mindenesetre addig elzárok előled minden vágó- és szúróeszközt.

- De nem akarok a terhedre lenni. Ez viszont lehetetlen úgy, ha egy nyamvadt kanalat sem tudok megfogni. Rémesen érzem magam -ültem fel a konyhapultra, amiben csillogó kőzetszemek ragyogtak; azt nézegettem, ahogy a decemberi napfény megtört rajtuk.

- Sosem voltál a terhemre, hallod? -a fiókban matatott ragtapasz után- Mutasd az ujjad!

Ízlelgettem egy darabig még a sós vért, aztán észrevettem mélypiros húsomat a felszakadt bőr alól.

- Egek, jó, hogy nem az egész ujjpercedet kaszaboltad le! -húzta el a száját, majd óvatosan ráhelyezte a tapaszt. Elborzadó arckifejezése megmosolyogtatott.

- Sajnos nem fáj. Egyáltalán. Érzéketlen még mindig.

- Alig telt el fél év, amióta kijöttél a kórházból. Rohamosan felépültél és ezt csakis annak a hihetetlen akaraterődnek köszönheted.

Az a hihetetlen akaraterő maximum a slozin jön jól - gondoltam magamban, mire felnevettem. Gondolom korábban sem voltam egy egyszerű eset, de most nekem is elegem van belőlem; nehezem viselem el magamat, véletlenszerű hisztirohamaimat.

- Sziasztok! Maura, Nina? -szűrődött be az előszobából Floyd hangja. Lehervadt pillanatnyi jókedvem, és ezt anya is észrevette.

- Mostanában alig beszélsz vele, pedig ő mindig keres téged. Mi ütött beléd? -tette csípőre kezét, majd visszakiáltott- Itt vagyunk a konyhában!

- Mi az, hogy mi ütött belém? Egy évnyi alvás, az! -meredtem rá méltatlankodva- Amúgy meg nem is kedvelted őt régen.

- Amíg te bóbiskoltál sok dolog történt ám. Floyd egészen más lett. Ráébredtem, hogy valóban nagyszerű fiú. Remélem erre még emlékszel.

- Dereng valami. Viszont én is egészen más lettem. Más Nina vagyok, nem látod? -ráztam meg fejem aggódva. Nos igen. Floyd, a francia fiú, a hóbortos művészlélek, hamvas porcelán bőrrel, maszületett kiskutya arccal, túltöltött romantikával. A baleset előtt ő volt a nagy ő, utána pedig...? Többé aligha éreztem iránta lángolva. 

- Na jó, ezt talán nem most kéne megbeszélnünk -halkította le hangját, aztán megköszörülte torkát, és a boltíven belibbenő fiú felé lépett tárt karokkal. Mosolyogva ölelték át egymást, de ahogy Floyd anya válla felett rám nézett, gyomron vágott a keserűség. Lesütöttem szemem, vártam, hogy üdvözöljön.

- Minden rendben veled, Maura? -kérdezte tőle, majd miután lefolytatták a köszöntési formaiságokat, a fiú meleg tenyere arcom köré simult.

- Szia -motyogtam neki oda az orrom alól.

- Szia gyönyörűség! Hogy vagy ma? -tudtam, hogy érdeklődése őszinte, éppúgy mint az a rajongás, amit tökéletes arcvonásai formáztak meg. Hiába voltam tisztában azzal, hogy ez a nyílt, s tömérdek imádat csak nekem szól, nem ugrott görcsbe tőle a gyomrom, nem remegett bele a lábam, szívem is ráérősen verdesett odabent. Kitértem fejemmel kezei közül.

- Megvagyok, kösz -rántottam meg a vállam, s azzal leugrottam a pultról - Miért jöttél? -kérdeztem a kelleténél gorombábban, mire kisfiús megilletődöttséget fedeztem fel ábrázatán.

- Csak...látni akartalak -húzta lejjebb vörösbor színű pulóverét.

- Ennyi? -vontam fel szemöldököm. Nem direkt voltam ilyen undok és elutasító, csak képtelen voltam eljátszani a vakon szerelmes lányt, akire mindenki emlékezett. Aki után Floyd epekedett. 

- Nem. Szeretném ha végre leülnénk beszélni. Kettőnkről -nyelt egy nagyot, ahogy ezt kimondta.

- Essünk túl rajta -sóhajtottam, s amíg felértünk a szobámba, azon zakatolt az agyam, hogy fogalmazzam meg azt, ami valószínűleg ripityára töri majd Floyd szívét. Ahogy beértünk, otthonosan mozogva lehuppant az ágyamra, majd kétkedve rám sandított. Nem csatlakoztam hozzá, a ruhásszekrénynek támaszkodtam.

- Mi lesz velünk? -bukott ki belőle kétségbeesetten.

- Nem tudom, Floyd... én -számba martam fogammal, tudtam, hogy mit érzek. El kellett volna neki mondanom már rögtön a felébredésem után, hogy számomra ő egyszer már meghalt. Többé nem lesz olyan, hogy mi. Kegyetlenségnek tartottam, amiért hónapokon át etettem azzal a maszlaggal, hogy van még remény, hogy csak időt kell hagynia nekem. Mindezt azért, hogy addig is távol tartsam magamtól és gyáván lapíthassak tovább.

- Mert én szeretlek. Annyira, hogy az már fáj -sötét szemei lázasan csillogtak, mint akinek vajmi sejtése van arról, hogy mindjárt meg fog hasadni a szíve.

- Tudom, de hidd el, hogy borzasztó nehéz feldolgozni, hogy...hát tudod, hogy...élsz.

Fájdalmasan elmosolyodott, aztán körbenézett a falakon, melyeken egykoron a közös emlékeink, fotóink, rajzaink, üzeneteink díszelegtek. Mára már csak üres, fehér falak. Olyan kietlen és patyolat tiszta, mint a lap, amit az élet osztott nekem. Néztem ezt a fiút, és kutattam agyamban a iránta érzett szerelem után. Talán ha a szívembe keresném...de azt valaki más töltötte csordultig, ezt tudtam.

- Bárcsak visszatérne a régi Nina -jegyezte meg halkan, ujjait tördelve. Szavai csak tovább őröltek. Ha őszinte leszek, azzal tényleg megölöm őt, ha nem...

- Igyekszem, jó? -néztem szemébe, ahogy megszületett súlyos döntésem. Sosem leszek a régi, hiszen azt sem tudom, milyen az.

- Ez mit jelent? -kapta fel fejét mézédes reményben. Innen már nem volt visszaút. Odaültem mellé, s egy csomó ideig bámultam egyszerre kamaszos és férfivá formálódott vonásait. Próbáltam elképzelni, mennyit szenvedhetett, amíg én a kórházban feküdtem. Nem tehet semmiről, megérdemli, hogy boldog legyen, még ha ez hazugságba és színjátékba is kerül.

- Azt, hogy itt vagyok neked -nyomtam egy pici puszit párnás ajkaira. Mellkason szúrt valami, de próbáltam nem foglalkozni vele. El akartam hitetni magammal, hogy még van jövője ennek; hiszen ha egyszer Floyd volt a világ, miért ne lehetne újra az?

Néha-néha bevillan a kép, ahogy ülünk Floyddal a kocsiban. Előttük fehér az aszfalt. Nevetgéltünk és végtelenül könnyűnek éreztem magam. Aztán hirtelen durran valami a jármű alatt, és elszabadul a pokol. Csak az rémlik, hogy egy vakító fényködbe hajtottunk, dudaszó és Floyd ordítása sokkolt. Akkora csattanást még soha máskor nem hallottam. Éreztem, ahogy úrrá lesz rajtam a fájdalom, aztán két kar nyúlt felém. Fogása meleg volt és szilárd, az utolsó képem az ő arca volt. Louis-é. Aztán kezdődött a mi kis történetünk. Hogy a nevét honnan tudtam, sejtésem sincs, Niall azt mesélte, olvasta, létezik olyan, hogy a kómában levők bizonyos hangokat meghallanak. Márpedig az öcsém minden nap leült az ágyam mellé, és mesélt. Mesélt mindenféléről.

Az ölemben heverő becsomagolt dobozokat nézegettem. Az egyiken kék, a másikon rózsaszín masni. Anya szirupos vigyorral meredt az útra, ráérősen szedve a kanyarokat. Floyd hátul ült velem, keze térdemen pihent. Amikor megérkeztünk rohanva kerülte meg a kocsit -apám új kocsiját- és pukedlizve kinyitotta nekem az ajtót. Vacogva kocogtunk az ajtóig, amin egy arany táblácska állt, belegravírozva a ház gazdájának neve: Malik. Floyd csengetett, szinte rögtön nyílt is az ajtó. Baily csinos volt megint, annyira, hogy majdnem irigy lettem. Cserfesen hadart valamit, széles mosollyal húzott minket a küszöbön túlra.

- Niall már itt van. A piciknek nagyon tetszik, ahogy gitározik -dobta hátra vörös tincseit, majd elkiáltotta magát: -Zayn! Megjöttek!

- Egy kis meglepetés Atifának és Mazennek - nyújtotta át Floyd a csomagokat.

- Igazán nem kellett volna, nagyon aranyosak vagytok -Bee huncutan a szájába harapott- Vagytok...? Mármint együtt, hm? -mutatóujja Floyd és köztem ingázott.

- Aha -bólintottam kedvetlenségemet palástolva, Floyd halántékon puszilt.

- Egy kis tortát, fiatalok? -jelent meg Zayn. A legjobb barátom! Nagyon hiányzott már, és sajnáltam, hogy regenerálódásom folyamán nem kerestem sem az ő, se más társaságát.

- Zayn! -derültem fel és szinte repültük egymás felé.

- Hogy vagy Csipkerózsika? -kérdezte jóságos, de annál dögösebb arckifejezésével.

- Már csak őket kellene üzembe helyezni -emeltem fel kacsóimat savanyú képpel.

- Gyere le a műhelyembe, megbütykölöm -viccelt, majd újra megölelt.

- Ja, ez a pali folyton azokat roncsokat szereli. Múltkor a méregdrága Dora Padora ingjében hasalt neki a futóművek rugóit lecserélni -csattant fel Baily. Zayn összeszűkített szemekkel vette el kezéből a poharat, amelyben valami színtelen ital volt, és fogadom nem ásványvíz.

- Drágám, inkább ne igyál többet, jó? Szeljük fel a tortát! -karolta át, majd bocsánatkérően a vendégekre, azaz ránk pillantott.

Vigyorognom kellett, akár egy tejbetök, mikor megláttam a fotelban öcsémet, ölében az egyik ikerrel. Puszilgatta, csikizte, vicces arcokat vágott, az ébenfekete hajú kis csöppség -Atifa- pedig tündérien kuncogott. Hihetetlen, hogy micsoda drámát álmodtam meg Bee terhessége köré, holott semmi ilyesmi nem történt.

- Szia öcskös! -borzoltam meg haját, aztán leültem mellé.

- Szia Nino! -köszöntött vidáman, aztán gügyögni kezdett a picinek.

- Mindig is tudtam, hogy buknak rád a csajok! -böktem oldalba, mire felnevetett. Keserédes tréfa volt, ugyanis Niallt valamiért nem akarják észrevenni a lányok. Mindenesetre Atifa odáig volt érte.

- Képzeljétek Mazen tegnap megszólalt! -tért vissza Zayn egy kerek tállal, rajta habos süteménnyel. Előkapta farzsebéből öngyújtóját, majd lángra lobbantotta a két kis fehér gyertyát. Lebukott; szigorúan rámeredtem a gyújtó miatt. Tudta, hogy tudom: visszaszokott a dohányzásra.

- És mi volt az első szava? -kérdezte Floyd. Baily égnek emelte szemeit, majd csettintett egyet nyelvével. Zayn elnevette magát: - Az, hogy "kosi", mármint kocsi.

- Igen, Zayn mániája, hogy beviszi Mazent a büdös, koszos műhelyébe, leülteti a szerszámos láda mellé, és közben elmagyarázza neki mit csinál éppen.

Annyira aranyosnak találtam családi idilljüket, hogy számra kellett tapasztanom a tenyeremet, nehogy hangos nevetésben törjek ki.

Kicsivel később Niallnak haza kellett mennie, hogy megírjon valami beadandó dolgozatot, Baily pedig addigra maradéktalanul feloldódott az "ásványvíznek" hála, és szóval tartotta Floydot, amit nem is bántam. Miután Zayn lefektette a kicsiket, leültünk a konyhapulthoz, végre tudtunk kettesben beszélgetni. Lett volna miről.

- Na és hogy ízlik az apaság nagyfiú? -kérdeztem narancslevembe kortyolva.

- Úgy ízlik, hogy sosem fogok jóllakni vele -túrta hátra haját- Bár Atifa rengeteget sír éjszaka, úgyhogy nem alszom sokat. De ez legyen a legkevesebb -rántotta meg vállát. Ismertem ezt a hanglejtést és mimikát.

- Várj, Baily nem szokott felkelni éjjel?

- Ez az én reszortom. Amúgy nem olyan rózsás ám a helyzet itthon, mint ahogy tűnik.

- De miért? Én azt hittem...

- Baily alig van itthon, amikor pedig hazaesik késő este szinte rám se bagózik. De mi lenne, ha inkább te mesélnél magadról? Szívesebben lennék most hallgatóság.

Homlokom ráncba szaladt, amíg kieszeltem valamit.

- Figyi Malik! Mi lenne, ha holnap munka után beülnénk valahova, mint a régi időkben? A Rockpepper pubban Niallék fognak játszani -vetettem fel ötletemet olyan lelkesen, mintha nem is én volnék.

- Tudod, hogy szívesen mennék, de nekem kell az ikrekre vigyáznom.

- Majd az anyám elmegy értük. Úgyis mostanában örökké Atifát és Mazent emlegeti.

Zayn hunyorogva elmosolyodik, mintha éppen analizálna, aztán bólint.

- Tényleg más lettél, Niall jól mondta. Mert a lelkesedésed mögött valami egészen más rejtőzik. És azt sem veszem be, hogy Floyd és közted minden a régi.

- Pedig az, hiába firtatod! -dörrent fel mögülem a szóban forgó tiltakozó hangja. Fogalmam sincs reakcióm milyen arcot festhetett nekem, melybe Zayn elkomolyodva fúrta tekintetét. Vonakodva hátrafordultam, és nyugodtságommal próbáltam lazítani a hangulaton.

- A francia fiú jól beszél -sétáltam oda mellé, és fájt, nem fájt, megcsókoltam. Zayn is beszállt a műsorba, és nyájas mosollyal áldását adta ránk. Tudtam, hogy túl jól ismer.

Másnap szállingózni kezdett a hó, de csak amolyan ráérősen, ritkásan. Rég láttam havat, úgyhogy gyermeki örömmel fordítottam arcomat az égnek, miközben igyekeztem nyelvemre gyűjteni a pelyheket. Jódarabig eljátszadoztam ezzel a járda patkán egyensúlyozva, mikor egy ismert rézcsengő barátságos hangja vonta magára a figyelmem, ahogy egy ajtón emberek léptek ki. Végignéztem a téglavörös épület  cégérén, melyen a Champ Bar név világított. Mielőtt becsukódott volna az ajtó, beslisszantam, hogy ne kelljen kivennem zsebemből a használhatatlan praclijaimat. Illatos meleg kezdte bizsergetni a hidegtől kipirult arcomat; a levegőbe szimatolva megállapítottam a mai menüt. Végignéztem a vidáman falatozó embereken amíg elértem a pulthoz, ami mögött öcsém sürgött-forgott.

- Egy mézes, tejszínes szilvatea és egy snidlinges champ -bólintott, miközben felírta a noteszba a rendelést- Mást esetleg? -nézett fel a pultba kapaszkodó lányra- Rendben, néhány perc és kész lesz.

- Hát te öcskös? Tartod a frontot?

- Aha, lebetegedett az az új srác, tudod a fülbevalós -törölte le a pultot egy konyharuhával.

- Persze, de nem az egyetemi előadóban kéne üldögélned? -billentettem oldalra a fejem, de nem sikerült elég számon kérően.

- Most nincs órám. Inkább egyél valamit, most sült ki a diós-mazsolás scones -bökött fejével a konyha fele.

- Jöhet -paskoltam meg a pultot- Amúgy elkezdett havazni, láttad? -kérdeztem hangosabban, mert belibbent a konyhába. Visszaérve megkaptam a vaníliás, édes illatot árasztó kalácsot.

- Emlékeztél még egyáltalán arra, hogy milyen? -matatott a pult alatt.

- Nehezen. Apropó, este számíthatsz Zayn-re és rám.

- Szuper! -dőlt a hűtőnek vigyorogva, s láttam rajta, hogy már lélekben a koncerten jár, és a húrokat bűvöli. Igyekeztem a legkevesebb feltűnéssel majszolni a kis kockákra szelt süteményt; bár meglehetősen hülyén nézhettem ki, ahogy a tányér fölé borulok, s számmal veszem el a falatokat, de nincs mit tenni, fel kell találnom magamat. A bejárati ajtó feletti csengettyű megint csendült, s majdnem elvesztettem eszméletem, amikor felismertem ki az, aki betévedt ide. Szó nélkül felé rohantam, akár egy megszállott.

- Louis?! -meredtem rá elakadó lélegzettel.

- Tessék?

Szégyenemben a föld alá süllyedtem volna.

- Te jó ég, bocsánat, összekevertelek valakivel -ráztam fejem zavartan, aztán fülig megalázva visszabattyogtam a pulthoz. Niall látta, jobb ha nem kérdez semmit.

- Oké, belátom jó ötlet volt, hogy elcsaltál ide -ismerte be Zayn, majd ledobta bélelt bőrdzsekijét és felemelte poharát.

- Megmondtam -mosolyodtam el, aztán vagy századszorra is a kis sarki színpad fele kukucskáltam. Pár perce Niall még ott kötögette a kábeleket, most viszont nincs sehol. Az énekes, a dobos és a basszeros srác is már a fa pódiumon toporog.

- Kit keresel ennyire? Vársz valakit? -kérdezte Malik a nyakát nyújtogatva.

- Ja, nem, csak az öcsém... Várj egy percet, mindjárt jövök! -rúgtam ki magam alól a széket. Alkoholszagú, jókedvű fiatalokat kellett kerülgetnem, mire elértem a férfimosdóig, melynek ajtaján épp Niall vágtatott ki.

- Hé, szőke herceg! -kaptam karommal utána, ő meg lepetten vett észre. Rossz előérzetem támadt, ahogy verejtékező homlokát, s könnytől csillogó szemeit figyeltem.

- Mindjárt kezdünk! -fújta ki a levegőt vérvörös fejjel.

- Tudom, de... ugye jól vagy? -kérdeztem a lehető legkomolyabban.

- Most már. Tényleg. Ne izgulj! -mosolyodott el erőtlenül, aztán megölelt, hátha ezzel elnyomja aggodalmaimat. 

- Nem akarlak szekálni, de mikor voltál utoljára Dr. Kettsbergnél? 

- A múlthéten. Figyelj, erre visszatérünk holnap! Élvezd a zenénket! -nyomott egy puszit homlokomra, aztán elkocogott. Valamiért cseppet sem nyugtatott meg. Visszakullogtam az asztalunkhoz, de már nem csak Malik ült ott.

- Nézd kiket sodort ide a balszerencse -forgatta szemeit a barátom.

- Helóka, tündérem! -csücsörített felém Alex a szokásos szépfiús bájolgásával.

- Hé, Nina! De örülök neked! -ölelt keblére Felix, a kedvencem. A Harland ikreket mindenki ismeri Dublinban, már csak azért is, mert az apjuk Hugh Harland, befolyásos politikus, jelenleg a szociáldemokrata párt elnökhelyettese. Igen sokat szerepel a médiában elismert közgazdász révén és nem csak bulvárhírek szintjén. Nem mellesleg a szemtelenül jóképű és megszólalásig hasonlító fiúk Niall legjobb barátai.

- Mintha magasabb lennél, mint legutóbb -nevettem Felix kacskaringós hajába.

- Csupán régen láttál! De ezentúl nem úszol meg -karolta át nyakam és maga fele húzott. Arra lettünk figyelmesek, hogy Alex máris osztja azt a kevés eszét is; ráadásul a lehető legrosszabb alanynak, Zaynnek, aki köztudottan ki nem állhatja a három perccel fiatalabb Harlandot.

- Szóval látnod kellett volna a csaj melleit. Öregem, tutira sírva fakadtál volna tőle -csapott az asztalra kaján vigyorral. Felix füléhez hajoltam.

- Egész véletlenül otthon felejthetted volna a dilis klónodat -súgtam. Felix látványosan megrúgta testvérét az asztal alatt, és szigorú pillantással kommunikált felé. Imádnivaló duó voltak.

- Áú, csillapodj már apafej! -morrant rá Alex, majd a fürtjei közé kötött kendőt igazgatta. Ekkora kihunytak a fények, gitár nyekergett, majd a dobok kezdtek el lüktetni mellkasunkban. Büszke voltam az öcsémre, remekül játszott és vokálozott, a lánysikolyok javát mégis az énekes kapta. Egyszer csak rezegni kezdett a mobilom az asztalon. Megkértem Felixet vegye fel és tartsa a fülemhez. Baily volt az. Iszonyat részeg lehetett, mert szinte egyetlen szavát sem tudtam kivenni. Annyi bizonyos volt, hogy gőze sem volt arról hol van, de az utcán lehetett valahol, ami nem csak azért baj, mert mostanra igazi hóvihar tombolt odakint, hanem mert Dublin éjszaka valósággal megőrül.